Különleges görög szokás volt, hogy aranyból készült útlevéllel bocsátották túlvilági útjukra a halottaikat.
A halál elkerülhetetlen bekövetkezése az emberiség számára ősidőktől fogva egy rettentő gondolat volt, de a vallás, a túlvilág pozitív voltába vetett hit és egyáltalán a másvilág létezésének reménye mindig kapaszkodót nyújtott e félelem megélésében.
Kultúránként, koronként változik, kik mikor miben hittek - óhatatlanul rácsodálkozunk a sajátosságokra. Az ősi görögöknél a biztos utat és helyet a Paradicsomba egy, a halott mellé tett útlevél biztosította.
Az ősi görögök számára a Paradicsom az Alvilágnak egy része volt. Egy birodalom, melyet Hádész és gyermek párja, Perszephoné uralt. A Paradicsom, azaz tágabban értelmezve az Alvilág felé vezető út föld alatti barlangokon és utakon át volt a görögök elképzelése szerint megközelíthető, és csak emberek vagy félistenek nyerhettek bebocsátást, ha el tudtak menekülni Hádész kapunál őrködő háromfejű kutyája, Cerberus elől. Ahogy azt Dante Infernója is írja, Hádész birodalma több részből állt, és a holt lelkek attól függően kerültek egyikbe vagy a másikba, hogyan élték életüket. A paradicsomi rész volt az Elysium, a legrosszabb pedig a Tartarus.
Útlevél a Paradicsomba
Az útlevelek szövegét, vagy nevezzük kísérő leveleknek, túlvilágra bocsátó leveleknek, aranytáblákra vésték, ám ezek nem vaskos táblák voltak, hanem inkább vékony, szinte fóliaszerű lapok.
Ezek az írások olyan rituális szövegek voltak, melyek a holtat a túlvilágra vezető útján segítették, és helyet, mi több, különleges helyet biztosítottak számára odaát. A szövegek egyes szám első személyben, az elhunyt szemszögéből íródtak. Tartalmukat tekintve a holt személyazonosságát, tisztaságát voltak hivatottak igazolni, mindemellett az útlevelek, mintegy amulettként védelmet is adtak a túlvilágra vezető úton garázdálkodó gonosz lelkek ellen. A szövegek azt is magukban foglalták, hogyan illik viselkedni a túlvilágon.
Az arany útlevelek latin neve lamellae. A konkrét görög kultúrát, mely ezeket készítette, mindeddig nem sikerült megnevezni, de a szakértők szerint nem is feltétlenül volt kizárólag egy népcsoport vagy kisebb, zárt terület sajátja. A kísérőlevelek zömét, harminc-negyven darabot a régészek az időszámításunk előtti 3-4. századból származó sírokban lelték meg, a Kréta és Észak-Görögország közötti, valamint Dél-Itália Magna Graecia nevű, görögök lakta területein.
Valószínűleg vándor papok terjeszthették el a szokást, akik mindig máshol végeztek megtisztító rituálékat és Paradicsomba bocsátó szertartásokat. Platón ezeket a papokat Orpheuszhoz hasonlította, akiről a görögök úgy tartották, megjárta az Alvilágot, majd élve hazatért.
A halál elkerülhetetlen bekövetkezése az emberiség számára ősidőktől fogva egy rettentő gondolat volt, de a vallás, a túlvilág pozitív voltába vetett hit és egyáltalán a másvilág létezésének reménye mindig kapaszkodót nyújtott e félelem megélésében.
Kultúránként, koronként változik, kik mikor miben hittek - óhatatlanul rácsodálkozunk a sajátosságokra. Az ősi görögöknél a biztos utat és helyet a Paradicsomba egy, a halott mellé tett útlevél biztosította.
Az ősi görögök számára a Paradicsom az Alvilágnak egy része volt. Egy birodalom, melyet Hádész és gyermek párja, Perszephoné uralt. A Paradicsom, azaz tágabban értelmezve az Alvilág felé vezető út föld alatti barlangokon és utakon át volt a görögök elképzelése szerint megközelíthető, és csak emberek vagy félistenek nyerhettek bebocsátást, ha el tudtak menekülni Hádész kapunál őrködő háromfejű kutyája, Cerberus elől. Ahogy azt Dante Infernója is írja, Hádész birodalma több részből állt, és a holt lelkek attól függően kerültek egyikbe vagy a másikba, hogyan élték életüket. A paradicsomi rész volt az Elysium, a legrosszabb pedig a Tartarus.
Útlevél a Paradicsomba
Az útlevelek szövegét, vagy nevezzük kísérő leveleknek, túlvilágra bocsátó leveleknek, aranytáblákra vésték, ám ezek nem vaskos táblák voltak, hanem inkább vékony, szinte fóliaszerű lapok.
Ezek az írások olyan rituális szövegek voltak, melyek a holtat a túlvilágra vezető útján segítették, és helyet, mi több, különleges helyet biztosítottak számára odaát. A szövegek egyes szám első személyben, az elhunyt szemszögéből íródtak. Tartalmukat tekintve a holt személyazonosságát, tisztaságát voltak hivatottak igazolni, mindemellett az útlevelek, mintegy amulettként védelmet is adtak a túlvilágra vezető úton garázdálkodó gonosz lelkek ellen. A szövegek azt is magukban foglalták, hogyan illik viselkedni a túlvilágon.
Az arany útlevelek latin neve lamellae. A konkrét görög kultúrát, mely ezeket készítette, mindeddig nem sikerült megnevezni, de a szakértők szerint nem is feltétlenül volt kizárólag egy népcsoport vagy kisebb, zárt terület sajátja. A kísérőlevelek zömét, harminc-negyven darabot a régészek az időszámításunk előtti 3-4. századból származó sírokban lelték meg, a Kréta és Észak-Görögország közötti, valamint Dél-Itália Magna Graecia nevű, görögök lakta területein.
Valószínűleg vándor papok terjeszthették el a szokást, akik mindig máshol végeztek megtisztító rituálékat és Paradicsomba bocsátó szertartásokat. Platón ezeket a papokat Orpheuszhoz hasonlította, akiről a görögök úgy tartották, megjárta az Alvilágot, majd élve hazatért.
A szövegek emelkedett hangvételűek voltak. A
következő, igazán szép részlet egy dél-itáliai görög sírban talált
kísérő levélből való:
Ge és a csillagos Uránusz gyermeke vagyok,
mint azt jól tudjátok. Szomjazom, elpusztulok. Kérlek, jöjjetek, és
adjatok nekem most az Emlékezés Tavának hűs vizéből.
(forrás:femina.hu)
Halál és túlvilági élet a Római Birodalomban
Szerző: Rusznák György
Halál és túlvilági élet a Római Birodalomban
Szerző: Rusznák György
A rómaiak úgy gondolták, hogy élni jó dolog, és ezért, ha lehet, ki is kell használni. Öröm a hosszú és jó élet, amikor megadatik mindenféle földi boldogság, de akkor sincs baj, ha hamarabb jön el a halál.
Ez egy furcsa kettősséget alkotott: egyrészt nagyon sokra becsülték az életet, amíg tartott, de amikor eljött a halál ideje, vagy választani kellett, hogy meghaljon-e az ember vagy szégyenben maradjon, akkor inkább a halált választották. Egy olyan szemléletet képzeljünk el, amelyben a halál teljesen egyenrangú az élettel. A halál önmagában nem rossz, csupán valami más ahhoz képest, hogy épp abban a világban, amely a szemünk előtt van, mi zajlik. Ezért egy római átlagember mindig ügyelt arra, hogy ugyanolyan tiszteletben részesítse azokat, akik meghaltak, mint akik élnek. Másrészt pedig olyannyira szerették az életet, hogy az ideális ember - ebből a szempontból - az ő szemükben az volt, aki boldogan él és boldogan tud meghalni is.
A későbbi időkben a rómaiak életszemléletét egyfajta szabados kéjvággyal azonosították. Ez ugyanolyan hibás, mint ha letagadnánk azt, hogy egy összetett társadalomban vannak ilyen és olyan emberek is: bűnözők is és becsületesek is. Valóban voltak nagy orgiák és kicsapongások, de ugyanakkor ott volt a másik oldal is, amelyben olyan erények irányították az államot, mint például a hősök tisztelete, a kegyesség vagy a minden élő iránti tisztelet.
A rómaiakra jellemző volt, hogy hasznosnak akarták látni magukat az életben, ezért meglehetősen gyakorlatiasak voltak, és így közelítettek az élethez is. Azaz az erényeik, amelyek irányították a társadalmat, arra ösztönözték őket, hogy a megszerzett tudásukat lehetőség szerint adják át. Ez a tudás pedig az ő szemükben az élet ismerete volt. Azé az életé, amelyben rengeteg nehézség van, de mégis van célja. Számukra a cél az volt, hogy egyesítsék a múltat a jövendővel. Azt szerették volna látni, hogy a múltban élt hősök és köztük, a jelen között olyan kapcsolat legyen, amelyikben nincs – mai szóval élve – filmszakadás vagy nagy lyuk, hanem próbáljanak meg úgy élni, hogy méltók legyenek hozzájuk. Ez a szemlélet azt jelenti, hogy mindennapi társként gondolkodtak az akár száz-százötven évvel ezelőtt meghalt emberekről is, mintha csak tegnap mentek volna el. És mivel élőnek tekintették a múltjukat, ezért volt történelmük. És mivel volt történelmük, volt mire büszkének lenniük. És mivel volt miért büszkének lenniük, ezért tudtak kegyességet is gyakorolni az ellenfeleikkel. Ezt mindenképpen érdemes szem előtt tartanunk, amikor a római halálképzetről beszélünk. Ugyanis a rómaiak szerint, ha már meg kell halni, akkor azt tegyük úgy, hogy utána ne kelljen szégyenkezni. Mert a legtöbbjük hitt abban, hogy az élete folytatódik a halál után. Hogy milyen formában, arról már megoszlottak a vélemények, de abban az egyben mindenki egyetértett, hogy van tovább. Az embereket már életükben arra készítették föl, hogy valamikor meg fognak halni. A mindennapok része volt ez az esemény, és az összes szertartás, ami hozzá kapcsolódott, segített mindezt beépíteni a tudatukba.
A rómaiak a halált egészen furcsa módon szemlélték – legalábbis a mi értékítéletünk szerint. A mai magyarban a halál témájával kapcsolatban olyan szavak jutnak eszünkbe, mint például sír (már eleve két jelentése is van ennek a szónak), vagy csend, utolsó út, végső állomás. Vagyis az egész igen komor árnyalatú. Rómában viszont, noha jelen van hasonló felfogás is, mégsem ez a jellemző. Az a szemlélet tükröződik benne, hogy ahogy az ősök velünk élnek a mindennapokban, ugyanúgy a halál, és ennek jelképe, a sír is legyen a közelben. Legyen olyan helyen a síremlék, ahol bárki elérheti, és ahol mást is lehet tenni, mint szomorkodni. Ezért a városokba bevezető utak mentén üzletek és síremlékek váltogatták egymást. Halottak napján kivonult a család a sírhoz, és ott lakomázott, beszélgetett, énekelt. Együtt voltak az elhunyttal. Hangoskodva, zajban, mégis szoros kapcsolatban vele.
De hogyan lehet eljutni ehhez a szemlélethez? Az antik ember szemében az ember összetett lény. Összetettsége legalább három részre osztja őt: van egy testi, egy lelki – a psziché, tehát a gondolatok és az érzelmek világa – és egy szellemi része, amelyik halhatatlan. Az előző kettő elmúlik, a harmadik rész örök.
A római gondolkodásmód szimbolikus, mágikus jellegű. Abból indul ki, hogy mindenki, az utolsó porszemtől az istenekig, föl van fűzve egy nagy láncra, és ebben a láncban mindenkinek megvan a maga szerepe és helye. Az ember sincs kívül rajta, részt vesz benne, és lehetőségei szerint segít a nála gyengébbeknek vagy alacsonyabb rendűeknek, illetve tiszteli a nála magasabb rendű, bár láthatatlan lényeket. Az egész természet, amely körbeveszi a római embert, lényekkel van benépesítve. Olyan lényekkel, amelyekről ma azt mondják, hogy mesefigurák, kitalált lények (például sellők vagy tritonok a vízben, törpék vagy tündérek az erdőben). Ám nekik mindez az élő valóság volt, és többnyire látták is őket.
Az egység tudatában az ember úgy kezd élni, hogy bármi, ami történik – mivel ennek a nagy egységnek a része –, az rá is vonatkozik. Így tehát minden, ami „véletlenül” történik, valójában az istenektől érkező üzenet, amellyel föl akarják hívni a figyelmet valamire. Az ember, aki megpróbál a jelenségek mögé nézni, nyilvánvalónak tartja, hogy ez a világ rá is vonatkozik. Az antik ember gondolkodásában tehát minden jelentést hordoz. A szokások, az ünnepek, a játékok – függetlenül attól, hogy az élethez vagy a halálhoz kapcsolódnak – mind-mind kapcsolatban állnak valamivel, ami túlmutat az adott tevékenységen. Amikor például felvonulást, diadalmenetet tartanak, vagy akár csak fölvernek egy légióstábort, az sohasem csak annyit jelent egy rómainak, hogy fölveri a cölöpöt, vagy hogy gyorsan fut, hanem utánoz valamit, amit az ősi időkben egy nagy ember, egy félisten vagy akár egy isten cselekedett.
Tehát mindennek van egy másik, szimbolikus jelentése is. Csak egyetlen apró példa: a kisgyerekeket bíborszegélyű togába öltöztették a városban, a nyakukba pedig egy nagy bullát raktak. Tudni kell, hogy senki nem hordhatott a városban bíborszegélyű togát a császárok korában, csak a gyerekek meg a császár. Ez is mutatja, hogy a gyerek fontos eleme az államnak. Lehetőséget és célt adnak neki, hiszen akár császár is lehet belőle. Amikor eléri a fiúvá avatást, akkor persze leteszi ezt a gyerekruhát, és valószínűleg többet már az életben nem vesz fel ilyen öltözéket, de van egy célja, van egy elképzelése a maga szintjén arról, hogy hová megy, tudja mivel azonosítani magát, és tudja, hogy a legmagasabbra törhet - és nem csak politikai értelemben. Tehát az ember gondolkodásában, érzelmeiben, tetteiben elérheti a legbátrabbak, a legerősebbek szintjét.
Ugyanilyen volt a diadalmenet is. Róluk szólva általában olyan érdekességeket szoktak kiemelni, mint hogy hány foglyot hurcoltak, hány ezer katona és ló vonult fel, milyen hosszú volt a menet stb. Azt azonban ritkán említik, hogy maga a hadvezér pontosan úgy néz ki, mint a város tetején lévő szobor, a capitoliumi Iuppiter főisten. Ugyanolyan vörösre van festve az arca, ugyanolyan togában van, és négy ló húzta szekéren áll. Tehát ahogy a gyerekek a legmagasabb rangú polgárral azonosultak, a hadvezér Róma város, a birodalom legmagasabb istenével azonosult erre az időre. És miközben ment a szekér, hátul egy rabszolga ezt súgta a fülébe: „Gondolj rá, hogy ember vagy!” Mert, noha úgy van maszkírozva, mint egy isten, és megtette a legnagyobbat, amit hadvezér megtehetett, de mégis csak ember. Most nem szabad elbíznia magát. Itt egy óriási kontraszttal találkozunk: a rabszolga, mint a legalacsonyabb rangú, és az istenekkel éppen abban a pillanatban egyesülő hadvezér egy szekéren megy. És végig ezt láthatjuk a római történelemben – amíg megtartották a hagyományokat –, hogy a két ellentétet, illetve mindenféle ellentétet igyekeztek egységesíteni.
Az ókorban elterjedt túlvilágkép sémájának (a lélek az alvilágba jut; kifizeti a révészt, aki átviszi a nagy folyó túlpartjára; az életben elkövetett tettek alapján túlvilági büntetés, illetve jutalom vár rá Dis Patertől, az alvilág urától; iszik a felejtés folyójából, a Styxből; a lélek visszatérése) alig maradt írásos nyoma, de a közvetett nyomokból megpróbálhatunk következtetni, a római gondolkodásmódból kiindulva előtárni, hogy milyen lehetett a túlvilágképzetük. Ha a sírköveket vizsgáljuk – vagyis az ő mentalitásukat a halállal kapcsolatban –, az látszik, hogy a rómaiak számára a halál, illetve az, hogy a lelkük túléli a halált, nem hit kérdése volt. Ezen különösebben nem is vitatkoztak, úgy vették, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mint ahogy a görög-római vallás sem volt hit kérdése, a mai értelemben. Sokkal inkább egy élő valóság, amelyben benne él az ember, és vérmérsékletétől függően reagál rá. Nem volt kanonizált irat vagy könyv, amit meg kellett tanulni, hanem mindenki úgy élte meg saját vallásosságát, ahogy akarta, amennyi neki belefért, és amennyit ő tudott vállalni. Vállalásokra épült az egész vallási rendszer, melyben az ember is és az isten is vállal valamit, és ebből a közös vállalásból, ha a kettőt összerakjuk – mondja a római –, valami jó már biztosan kikerekedik.
A római sírfeliratok legtöbbjén csak annyi szerepel, hogy ki mikor született, meddig élt, mikor halt meg, hol szolgált és esetleg kinek. De ebből a sok üzenetből kiviláglik az a szemlélet, hogy figyeljen oda az ember, hol jár. Mégpedig azért, mert a sír szent hely a római vallásban. Miért szent hely, hogyha egyszer szabad mindent, ha szabad nevetni, enni-inni, jókat beszélgetni a sír közelében? Azért, mert a szentség és az élet egybetartozik. Róma alapításának mítosza segíthet eligazodni ebben a kérdésben. Róma alapításakor – és nem véletlen, hogy a rómaiak szinte mindig ehhez tértek vissza, és Livius nagy műve is ezekkel a szavakkal kezdődik: „A város alapításától (Ab urbe condita)” - Romulus és Remus kijelölte a város határait, avagy a pomeriumot. Mégpedig úgy, hogy két szarvasmarhát kötött az eke elé, a bikát kívülre, a tehenet belülre, és így elkezdték a szántást, kijelölték a szent várost, Rómát. A falaknak – amelyek valójában barázdák – mind a négy oldalán volt egy kapu. A barázdák sérthetetlenek, bemenni csak a kapun lehet. A mítoszban Remus megszegte ezt a törvényt, átugrotta a falakat, vagyis megsértette a keretet, és ezért meg kellett halnia. Amikor valaki a sírt gyalázta vagy rongálta, ugyanez történt, ugyanis nézetük szerint az élők világa és a holtak világa úgy képzelhető el, mint maga a városmodell: belül vannak az élők, és kívül, a tágas sokaságban, az ismeretlenben, káoszban ott vannak a halottak. A kapuk, ahol át lehet járni, a sírkövek vagy szarkofágok, vagy columbariumok. És minden olyan hely, ahol az ismeretlen és az ismert világ találkozik, szent. Az egész pomerium szent a római gondolkodásban, és amit közrefog, az is. Ha a pomeriumon történt valami repedés vagy rongálás, azt azonnal ki kellett javítani, és tisztító szertartással újra egységesíteni. A sírkő tehát kapu a két világ között, és tisztán tartásával, áldozatokkal tudja betölteni a szerepét. Emlékeztet a múltra, utal a jövőre, az ismertet hirdeti, az ismeretlent sugallja, és megjelöli az ellentétek határpontját.
A túlvilág a rómaiak szemszögéből egyrészt természetes, másrészt pedig racionális, mivel egy konkrét utat ír le arra nézve, hogy mi vár a lélekre a halál után. Olyan utat, amelyet ha összehasonlítunk akár a tibeti halottaskönyvvel, akár a perzsa, egyiptomi, japán stb., egymástól annyira különböző civilizációk elképzeléseivel arról, hogy mi van a halál után, rengeteg egyezést találunk. Pedig biztos, hogy ezek a kultúrák legfeljebb érintőlegesen találkoztak egymással. Végső soron az embernek az egyik legfontosabb kérdése a halál, mert ott van az az ismeretlen, az az űr, amelyről még nem tudja, hogy micsoda. Jó lenne minden űrt kitölteni, ahogyan például Orpheusznak is sikerült, aki lement az alvilágba, végigjárta a próbákat, és ki tudott jönni onnan, mert megismerte. És a rómaiak úgy is gondolták, hogy az alvilág istene, Plutón atya is egyben (Dis Pater), aki egy jóságos lény, mert megadja azt, amit az ember nem tud. Csak valahogy oda kell érkezni, el kell menni érte.
Van egy szimbólum, mely gyakran feltűnik a sírköveken: a koszorú. Eredetileg a koszorút azok a katonák kapták, akik valamilyen hőstettet vittek véghez a csatában. Az alapszintű koszorú azé volt, aki egy életet megmentett, a legnagyobb koszorút pedig a diadalmenetben menő hadvezér kaphatta, de lényegében ugyanarról van szó. A koszorú örökzöld növényből készült, és ezt tették ki a halottasházba.
Ugyanakkor a koszorú a győzelem szimbóluma. Azt szimbolizálja, hogy lehet győzni a halál felett. Hogy a győzelem istennője, Victoria megadja a lehetőséget az embernek arra, hogy megismerje a halált, az árnyoldalt, és ha győz önmaga felett – amit egy katonának történetesen a halál is jelenthet –, ha legyőzi a belső nehézségeket vagy árnyakat, vagy akár csak az ismeretlent, amitől esetleg addig félt, akkor megérdemli a győzelmi koszorút, mellyel végül eljuthat abba a részbe, ahol ez a kör, a koszorúnak a köre eggyé válik, örökzöld körré, folyamatos életté. Így tanítja meg az egyszerű sírkő a római embert arra, hogy honnan indult, és hová kell eljutnia.
(forrás:ujakropolisz.hu)
Ez egy furcsa kettősséget alkotott: egyrészt nagyon sokra becsülték az életet, amíg tartott, de amikor eljött a halál ideje, vagy választani kellett, hogy meghaljon-e az ember vagy szégyenben maradjon, akkor inkább a halált választották. Egy olyan szemléletet képzeljünk el, amelyben a halál teljesen egyenrangú az élettel. A halál önmagában nem rossz, csupán valami más ahhoz képest, hogy épp abban a világban, amely a szemünk előtt van, mi zajlik. Ezért egy római átlagember mindig ügyelt arra, hogy ugyanolyan tiszteletben részesítse azokat, akik meghaltak, mint akik élnek. Másrészt pedig olyannyira szerették az életet, hogy az ideális ember - ebből a szempontból - az ő szemükben az volt, aki boldogan él és boldogan tud meghalni is.
A későbbi időkben a rómaiak életszemléletét egyfajta szabados kéjvággyal azonosították. Ez ugyanolyan hibás, mint ha letagadnánk azt, hogy egy összetett társadalomban vannak ilyen és olyan emberek is: bűnözők is és becsületesek is. Valóban voltak nagy orgiák és kicsapongások, de ugyanakkor ott volt a másik oldal is, amelyben olyan erények irányították az államot, mint például a hősök tisztelete, a kegyesség vagy a minden élő iránti tisztelet.
A rómaiakra jellemző volt, hogy hasznosnak akarták látni magukat az életben, ezért meglehetősen gyakorlatiasak voltak, és így közelítettek az élethez is. Azaz az erényeik, amelyek irányították a társadalmat, arra ösztönözték őket, hogy a megszerzett tudásukat lehetőség szerint adják át. Ez a tudás pedig az ő szemükben az élet ismerete volt. Azé az életé, amelyben rengeteg nehézség van, de mégis van célja. Számukra a cél az volt, hogy egyesítsék a múltat a jövendővel. Azt szerették volna látni, hogy a múltban élt hősök és köztük, a jelen között olyan kapcsolat legyen, amelyikben nincs – mai szóval élve – filmszakadás vagy nagy lyuk, hanem próbáljanak meg úgy élni, hogy méltók legyenek hozzájuk. Ez a szemlélet azt jelenti, hogy mindennapi társként gondolkodtak az akár száz-százötven évvel ezelőtt meghalt emberekről is, mintha csak tegnap mentek volna el. És mivel élőnek tekintették a múltjukat, ezért volt történelmük. És mivel volt történelmük, volt mire büszkének lenniük. És mivel volt miért büszkének lenniük, ezért tudtak kegyességet is gyakorolni az ellenfeleikkel. Ezt mindenképpen érdemes szem előtt tartanunk, amikor a római halálképzetről beszélünk. Ugyanis a rómaiak szerint, ha már meg kell halni, akkor azt tegyük úgy, hogy utána ne kelljen szégyenkezni. Mert a legtöbbjük hitt abban, hogy az élete folytatódik a halál után. Hogy milyen formában, arról már megoszlottak a vélemények, de abban az egyben mindenki egyetértett, hogy van tovább. Az embereket már életükben arra készítették föl, hogy valamikor meg fognak halni. A mindennapok része volt ez az esemény, és az összes szertartás, ami hozzá kapcsolódott, segített mindezt beépíteni a tudatukba.
A rómaiak a halált egészen furcsa módon szemlélték – legalábbis a mi értékítéletünk szerint. A mai magyarban a halál témájával kapcsolatban olyan szavak jutnak eszünkbe, mint például sír (már eleve két jelentése is van ennek a szónak), vagy csend, utolsó út, végső állomás. Vagyis az egész igen komor árnyalatú. Rómában viszont, noha jelen van hasonló felfogás is, mégsem ez a jellemző. Az a szemlélet tükröződik benne, hogy ahogy az ősök velünk élnek a mindennapokban, ugyanúgy a halál, és ennek jelképe, a sír is legyen a közelben. Legyen olyan helyen a síremlék, ahol bárki elérheti, és ahol mást is lehet tenni, mint szomorkodni. Ezért a városokba bevezető utak mentén üzletek és síremlékek váltogatták egymást. Halottak napján kivonult a család a sírhoz, és ott lakomázott, beszélgetett, énekelt. Együtt voltak az elhunyttal. Hangoskodva, zajban, mégis szoros kapcsolatban vele.
De hogyan lehet eljutni ehhez a szemlélethez? Az antik ember szemében az ember összetett lény. Összetettsége legalább három részre osztja őt: van egy testi, egy lelki – a psziché, tehát a gondolatok és az érzelmek világa – és egy szellemi része, amelyik halhatatlan. Az előző kettő elmúlik, a harmadik rész örök.
A római gondolkodásmód szimbolikus, mágikus jellegű. Abból indul ki, hogy mindenki, az utolsó porszemtől az istenekig, föl van fűzve egy nagy láncra, és ebben a láncban mindenkinek megvan a maga szerepe és helye. Az ember sincs kívül rajta, részt vesz benne, és lehetőségei szerint segít a nála gyengébbeknek vagy alacsonyabb rendűeknek, illetve tiszteli a nála magasabb rendű, bár láthatatlan lényeket. Az egész természet, amely körbeveszi a római embert, lényekkel van benépesítve. Olyan lényekkel, amelyekről ma azt mondják, hogy mesefigurák, kitalált lények (például sellők vagy tritonok a vízben, törpék vagy tündérek az erdőben). Ám nekik mindez az élő valóság volt, és többnyire látták is őket.
Az egység tudatában az ember úgy kezd élni, hogy bármi, ami történik – mivel ennek a nagy egységnek a része –, az rá is vonatkozik. Így tehát minden, ami „véletlenül” történik, valójában az istenektől érkező üzenet, amellyel föl akarják hívni a figyelmet valamire. Az ember, aki megpróbál a jelenségek mögé nézni, nyilvánvalónak tartja, hogy ez a világ rá is vonatkozik. Az antik ember gondolkodásában tehát minden jelentést hordoz. A szokások, az ünnepek, a játékok – függetlenül attól, hogy az élethez vagy a halálhoz kapcsolódnak – mind-mind kapcsolatban állnak valamivel, ami túlmutat az adott tevékenységen. Amikor például felvonulást, diadalmenetet tartanak, vagy akár csak fölvernek egy légióstábort, az sohasem csak annyit jelent egy rómainak, hogy fölveri a cölöpöt, vagy hogy gyorsan fut, hanem utánoz valamit, amit az ősi időkben egy nagy ember, egy félisten vagy akár egy isten cselekedett.
Tehát mindennek van egy másik, szimbolikus jelentése is. Csak egyetlen apró példa: a kisgyerekeket bíborszegélyű togába öltöztették a városban, a nyakukba pedig egy nagy bullát raktak. Tudni kell, hogy senki nem hordhatott a városban bíborszegélyű togát a császárok korában, csak a gyerekek meg a császár. Ez is mutatja, hogy a gyerek fontos eleme az államnak. Lehetőséget és célt adnak neki, hiszen akár császár is lehet belőle. Amikor eléri a fiúvá avatást, akkor persze leteszi ezt a gyerekruhát, és valószínűleg többet már az életben nem vesz fel ilyen öltözéket, de van egy célja, van egy elképzelése a maga szintjén arról, hogy hová megy, tudja mivel azonosítani magát, és tudja, hogy a legmagasabbra törhet - és nem csak politikai értelemben. Tehát az ember gondolkodásában, érzelmeiben, tetteiben elérheti a legbátrabbak, a legerősebbek szintjét.
Ugyanilyen volt a diadalmenet is. Róluk szólva általában olyan érdekességeket szoktak kiemelni, mint hogy hány foglyot hurcoltak, hány ezer katona és ló vonult fel, milyen hosszú volt a menet stb. Azt azonban ritkán említik, hogy maga a hadvezér pontosan úgy néz ki, mint a város tetején lévő szobor, a capitoliumi Iuppiter főisten. Ugyanolyan vörösre van festve az arca, ugyanolyan togában van, és négy ló húzta szekéren áll. Tehát ahogy a gyerekek a legmagasabb rangú polgárral azonosultak, a hadvezér Róma város, a birodalom legmagasabb istenével azonosult erre az időre. És miközben ment a szekér, hátul egy rabszolga ezt súgta a fülébe: „Gondolj rá, hogy ember vagy!” Mert, noha úgy van maszkírozva, mint egy isten, és megtette a legnagyobbat, amit hadvezér megtehetett, de mégis csak ember. Most nem szabad elbíznia magát. Itt egy óriási kontraszttal találkozunk: a rabszolga, mint a legalacsonyabb rangú, és az istenekkel éppen abban a pillanatban egyesülő hadvezér egy szekéren megy. És végig ezt láthatjuk a római történelemben – amíg megtartották a hagyományokat –, hogy a két ellentétet, illetve mindenféle ellentétet igyekeztek egységesíteni.
Az ókorban elterjedt túlvilágkép sémájának (a lélek az alvilágba jut; kifizeti a révészt, aki átviszi a nagy folyó túlpartjára; az életben elkövetett tettek alapján túlvilági büntetés, illetve jutalom vár rá Dis Patertől, az alvilág urától; iszik a felejtés folyójából, a Styxből; a lélek visszatérése) alig maradt írásos nyoma, de a közvetett nyomokból megpróbálhatunk következtetni, a római gondolkodásmódból kiindulva előtárni, hogy milyen lehetett a túlvilágképzetük. Ha a sírköveket vizsgáljuk – vagyis az ő mentalitásukat a halállal kapcsolatban –, az látszik, hogy a rómaiak számára a halál, illetve az, hogy a lelkük túléli a halált, nem hit kérdése volt. Ezen különösebben nem is vitatkoztak, úgy vették, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mint ahogy a görög-római vallás sem volt hit kérdése, a mai értelemben. Sokkal inkább egy élő valóság, amelyben benne él az ember, és vérmérsékletétől függően reagál rá. Nem volt kanonizált irat vagy könyv, amit meg kellett tanulni, hanem mindenki úgy élte meg saját vallásosságát, ahogy akarta, amennyi neki belefért, és amennyit ő tudott vállalni. Vállalásokra épült az egész vallási rendszer, melyben az ember is és az isten is vállal valamit, és ebből a közös vállalásból, ha a kettőt összerakjuk – mondja a római –, valami jó már biztosan kikerekedik.
A római sírfeliratok legtöbbjén csak annyi szerepel, hogy ki mikor született, meddig élt, mikor halt meg, hol szolgált és esetleg kinek. De ebből a sok üzenetből kiviláglik az a szemlélet, hogy figyeljen oda az ember, hol jár. Mégpedig azért, mert a sír szent hely a római vallásban. Miért szent hely, hogyha egyszer szabad mindent, ha szabad nevetni, enni-inni, jókat beszélgetni a sír közelében? Azért, mert a szentség és az élet egybetartozik. Róma alapításának mítosza segíthet eligazodni ebben a kérdésben. Róma alapításakor – és nem véletlen, hogy a rómaiak szinte mindig ehhez tértek vissza, és Livius nagy műve is ezekkel a szavakkal kezdődik: „A város alapításától (Ab urbe condita)” - Romulus és Remus kijelölte a város határait, avagy a pomeriumot. Mégpedig úgy, hogy két szarvasmarhát kötött az eke elé, a bikát kívülre, a tehenet belülre, és így elkezdték a szántást, kijelölték a szent várost, Rómát. A falaknak – amelyek valójában barázdák – mind a négy oldalán volt egy kapu. A barázdák sérthetetlenek, bemenni csak a kapun lehet. A mítoszban Remus megszegte ezt a törvényt, átugrotta a falakat, vagyis megsértette a keretet, és ezért meg kellett halnia. Amikor valaki a sírt gyalázta vagy rongálta, ugyanez történt, ugyanis nézetük szerint az élők világa és a holtak világa úgy képzelhető el, mint maga a városmodell: belül vannak az élők, és kívül, a tágas sokaságban, az ismeretlenben, káoszban ott vannak a halottak. A kapuk, ahol át lehet járni, a sírkövek vagy szarkofágok, vagy columbariumok. És minden olyan hely, ahol az ismeretlen és az ismert világ találkozik, szent. Az egész pomerium szent a római gondolkodásban, és amit közrefog, az is. Ha a pomeriumon történt valami repedés vagy rongálás, azt azonnal ki kellett javítani, és tisztító szertartással újra egységesíteni. A sírkő tehát kapu a két világ között, és tisztán tartásával, áldozatokkal tudja betölteni a szerepét. Emlékeztet a múltra, utal a jövőre, az ismertet hirdeti, az ismeretlent sugallja, és megjelöli az ellentétek határpontját.
A túlvilág a rómaiak szemszögéből egyrészt természetes, másrészt pedig racionális, mivel egy konkrét utat ír le arra nézve, hogy mi vár a lélekre a halál után. Olyan utat, amelyet ha összehasonlítunk akár a tibeti halottaskönyvvel, akár a perzsa, egyiptomi, japán stb., egymástól annyira különböző civilizációk elképzeléseivel arról, hogy mi van a halál után, rengeteg egyezést találunk. Pedig biztos, hogy ezek a kultúrák legfeljebb érintőlegesen találkoztak egymással. Végső soron az embernek az egyik legfontosabb kérdése a halál, mert ott van az az ismeretlen, az az űr, amelyről még nem tudja, hogy micsoda. Jó lenne minden űrt kitölteni, ahogyan például Orpheusznak is sikerült, aki lement az alvilágba, végigjárta a próbákat, és ki tudott jönni onnan, mert megismerte. És a rómaiak úgy is gondolták, hogy az alvilág istene, Plutón atya is egyben (Dis Pater), aki egy jóságos lény, mert megadja azt, amit az ember nem tud. Csak valahogy oda kell érkezni, el kell menni érte.
Van egy szimbólum, mely gyakran feltűnik a sírköveken: a koszorú. Eredetileg a koszorút azok a katonák kapták, akik valamilyen hőstettet vittek véghez a csatában. Az alapszintű koszorú azé volt, aki egy életet megmentett, a legnagyobb koszorút pedig a diadalmenetben menő hadvezér kaphatta, de lényegében ugyanarról van szó. A koszorú örökzöld növényből készült, és ezt tették ki a halottasházba.
Ugyanakkor a koszorú a győzelem szimbóluma. Azt szimbolizálja, hogy lehet győzni a halál felett. Hogy a győzelem istennője, Victoria megadja a lehetőséget az embernek arra, hogy megismerje a halált, az árnyoldalt, és ha győz önmaga felett – amit egy katonának történetesen a halál is jelenthet –, ha legyőzi a belső nehézségeket vagy árnyakat, vagy akár csak az ismeretlent, amitől esetleg addig félt, akkor megérdemli a győzelmi koszorút, mellyel végül eljuthat abba a részbe, ahol ez a kör, a koszorúnak a köre eggyé válik, örökzöld körré, folyamatos életté. Így tanítja meg az egyszerű sírkő a római embert arra, hogy honnan indult, és hová kell eljutnia.
(forrás:ujakropolisz.hu)