Az egész világot a szellem testet öltésének nevezhetjük, mivel az anyagnak egyetlen, akármily parányi töredéke sem tudna egy pillanatra sem megmaradni, ha nem tartaná össze az élet, ami élteti. Az anyag csakis azért van, hogy a szellem kifejező eszköze legyen, egyébként értelmetlen, céltalan, haszontalan. Ezt az igazságot, ami mindenre és mindenütt igaz, részben minden vallás kifejezte, ha különféle módokon is, legkivált pedig azzal a tanítással, hogy Isten némely emberben egész sajátos módon benne lakozik, vagy hogy Isten némelyeket beárnyékol; mindezt, mint részletet, az az általános tan foglalja magában, hogy minden élet, minden szellem Istentől való, „mint ahogy némelyik költőtök is mondta: Mert mi is az Ő gyermekei vagyunk”.
Mint ahogy a legfinomabb anyag misztikus régióiban az „aspektus” személlyé „és a „személy” „aspektussá” lesz, ugyanúgy az isteni testet öltések, isteni sugallatok és a szellemnek minden élőlényben való testet öltése is csupán különböző fokai a legfelső élet megnyilvánulásának. Éppúgy, mint amikor lábunkba tövis megy s a testet fenntartó tudat rendszerint egy időre egészen arra a helyre összpontosul, s aztán odavezeti a kezet, hogy kihúzza tövist, úgy összpontosul Isten tudata, nagy szükség idején, egy-egy sajátos megtestesülésben az emberek előtt ismert legmagasabb fokon. Az ilyen összpontosulás alacsonyabb fokait, nagy változatossággal, a próféták, hősök, nagy uralkodók, szentek, nagy tanítók, költők, művészek és hasonlók képviselik. „Az adományok különbözők, de a Szellem ugyanaz. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben.”
A hindu Avatárákat ismernek „olyat, Aki leszáll” a „velünk lévő Istent”, s azt hiszik, hogy az istenség második aspektusa időről időre emberi formában mutatkozik meg, hogy segítse a világot:
„Ámbár öröktől fogva vagyok, a halhatatlan Én, Ura minden létezőnek,
beárnyékolom a természetet, ami sajátom, s megszületek saját
erőmből. Mindenkor, ha veszendőben van az igazság és föllendül az
igazságtalanság, óh Bharata, eljövök akkor Én magam. A jóknak
oltalmára, a gonoszok romlására, az igazság tartós visszaállítására
időről időre megszületek én."
Ismernek továbbá bölcseket (risiket), aszkétákat (jógikat), akik sok tiszta élettel és sok erőfeszítéssel testeik anyagát oly áttetszővé tették, hogy a test templomában lakozó isteni szellem a hús és vér burkolaton már majdnem egészen tisztán át tud ragyogni. Ezek a nagyok mind Isten hírnökei az Ő világában, igazságainak szétosztói, természetének, akaratának, szeretetének feltárói. Rajtuk át kapja az emberi nem a szentírásokat, amelyek minden vallásban a kötelező hatályú dokumentumok; és bár a hinduknak megvannak a maguk prófétái és saját kinyilatkoztatásai, teljesen és örömmel elismerik, hogy más vallásoknak is megvannak a maguk prófétái és kinyilatkoztatásai, amelyek éppoly kötelező hatályúak és amazoknak éppoly hasznosak, mint nekik a maguké.
Az ilyen sajátos isteni megtestesüléseken vagy beárnyékolásokon kívül a hinduk azt is hiszik azonban, hogy minden ember az Isten megtestesülése, hogy Isten minden emberi szívben valóban benne lakozik. A hinduk számára minden ember – sőt minden állat, fa és ásvány is – testetöltött szellem; a formák változhatnak, megszülethetnek és meghalhatnak, de a szellem örökké megmarad.
A zoroasztriánusok legfőbb prófétájukban – abban, aki megnyitja a Zoroaszterek hosszú sorát, bár sok modern zoroasztriánus elköveti azt a tévedést, hogy mindnyájukat egynek veszi – az isteni világosságot látják, amely mellett e világban útjukat járják. Ahura Mazda egyenesen hozzá beszél és ő, Zoroaszter, a törvény kinyilatkoztatója. Zoroaszter úgy viszonylik zoroasztriánusokhoz, mint az isteni törvényhozó, Manu és a risik, a hindukhoz. Szózios, a végső megnyilvánulás, áll legközelebb a hinduk Avatára fogalmához.
A hébereknek ott van Ábrahám, fajuk atyja, „Isten barátja”, továbbá Mózes, a törvényhozó, és a próféták hosszú sora, akik mind Isten akaratát nyilvánították ki népe előtt. „Isten így szólt” ehhez, vagy ahhoz, ezzel a gyakori mondással fejezik ki azt, hogy Isten beárnyékolta az illetőt. „Az Úr Lelke rajtam van” mondja Ézsaiás „És az Úr így szólt hozzám: ’ Íme Én számat a te szádba adtam’” – mondja Jeremiás. Így nyilatkozik Ézsajás a Dávid házából való eljövendő nagy tanítóról is: „Az Úr lelke rajta fog nyugodni”, s a Krisztus ezeket a szavakat saját magára vonatkoztatta.
A buddhista Buddha Urunkban a tudatlanság korlátaitól megszabadult isteni Ént látja, a Megvilágosodottat, és benne látja a világ szolgálatára szentelt életek hosszú sorozatának koronáját; eléri a Bodhisattva rangot, a Világtanító rangját, s évezredeken át végzi áldásos munkáját, míg végül utoljára születik a földre, s ebben az utolsó testében eléri a teljes megvilágosodást. A buddhisták nem tartják őt az egyetlennek; sok Buddha van, és mindegyikük azt példázza, mivé lehet az ember, ha sok-sok életét az egyetlen tiszta célnak, az emberiség szolgálatának szenteli. „Tekints magadba, Buddha vagy” – mondja a hívő kínai. A Buddha az istenivé vált ember tökéletes típusa, a szellem testet öltése, ami mindaddig ismétlődik, amíg a szellem teljesen úrrá nem lesz az anyagon.
A keresztények egyetértenek a hindukkal abban, hogy az istenség második aspektusa – a Szentháromság második személye – nyilvánult meg emberi formában, de, a hindu hitével ellentéten, nem többször, hanem egyszer csupán. „Egyszer jelent meg, az időknek végén… „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan a próféták által az atyáknak, ez utolsó időkben nékünk Fia által szólott, Akit tett mindennek örökösévé, Aki által a világot is teremtette.” A keresztények számára ez a testetöltés, Istennek a világban való egyetlen tökéletes megnyilvánulása, Isten énje emberi formában, „tökéletes Isten és tökéletes ember”, éppúgy, mint ahogy sok hindu előtt Ráma vagy Krishna az egyetlen tökéletes testetöltés. De bárha a keresztény ember Őt tartja az egyetlennek, azt is elismeri, hogy az embert a tökéletességre az Ő benne való lakozása viszi: „Hogy Krisztus lakozzék szívetekben a hitt által.” „Az én kicsinyeim, akikért szenvedek, amíg megszületik bennetek a Krisztus.” „Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, a tökéletes emberhez, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére.” Ahogy a hinduk a Kalki Avatárára, a zoroasztriánusok Szoziosra, a buddhisták Maittréja Bodhiszatvára, a muzulmánok a Mádhira, vagy a tizenkettedik imámra tekintenek, úgy tekintik a keresztények a Krisztust a kor bezárójának s annak, aki „mindent megújít”. A nevek különböznek, de az eszme mögöttük ugyanaz.
A keresztény egyház is elismeri Istentől különösen ihletett emberek, próféták, apostolok, különböző fokon álló szentek létezését, s e tekintetben teljesen megegyezik a zsidó vallással. Valójában egyetlen vallásból sem hiányoznak a szellem testet öltésének ezek a ragyogó megnyilvánulásai.
A keresztények hiszik azonban azt is, hogy Isten ölt testet minden emberben: „Nem tudjátok, hogy Isten templomai vagytok és Isten lelke lakózik bennetek?” Tehát számukra is isteni testet öltés minden ember és a Krisztus „az elsőszülött sok testvére között”. Ez az a boldogító igazság, ami biztosítja Krisztus parancsának teljesíthetőségét, ami egyébként reménytelenül elérhetetlen volna az ember számára: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Mert amíg a külső ember harcol a gyarlóságokkal és kísértésekkel, a belső isteni ember abban az arányban árasztja reá erejét, amilyen arányban iparkodik azt felhasználni… „Vigyétek végbe a ti üdvösségeteket; mert Isten az, Aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást, jó kedvéből.” Lehet, hogy vannak olyan keresztények, akik haboznak, elfogadják-e mindazt a dicsőséget és erőt, ami ezekből a szövegekből árad, amelyek azt tanítják, hogy az emberi szellem valójában isteni; de még ezek is hiszik, hogy minden ember húsba és vérbe öltözött halhatatlan szellem, hogy szellem van minden emberi lényben, s ily módon vallják azt, ha nem is legteljesebb, legdicsőbb formájában, ami az ember örökkévalóságának záloga.
Az iszlám gyermekeinek vallásában semmi sincs, ami az Avatára vagy a Krisztus fogalmának megfelelne, sőt, határozottan el is vetik, talán a fönt említett magasabb szükségszerűségből. Vallják azonban azt a tant, hogy vannak Istentől különösen ihletett emberek, vagy próféták, s elismerik és tisztelik minden vallás prófétáit. „Nem teszünk semmi különbséget közöttük.”Abban a tanban pedig, hogy minden ember testet öltött szellem, az iszlám is megegyezik a régebbi vallásokkal; egyik legihletettebb és legmélyebben tisztelt fia azt mondta: „Te vagy Isten, az Egyetlen Valóság.”
A szufik elismerik, hogy ez a szellem isteni, de sok muzulmán, aki állítja, hogy az emberi szellemek Istentől erednek, nem ért egyet avval, hogy Vele lényegileg azonosak is.
Újabban eltérnek a vélemények abban is, hogy mely módon éri el az ember a tökéletességet, s a keresztények és mohamedánok többsége talán azt állítja, hogy Isten mindig frissen teremti az emberi szellemeket az új testek számára, ellentétben azzal a felfogással, hogy ugyanaz a szellem ölt testet egymásután az életek sorozatában. A világ régebbi vallásai azonban, élők és kihaltak egyaránt, egyhangúan kijelentették, hogy a halhatatlan szellem lassan bontakoztatja ki képességeit a földön leélt életek hosszú sorozatában, amelyeket a fizikai fölötti világokban töltött időszakok választanak el egymástól; a földi életek értelme szerintük a tapasztalatszerzés; a testen kívül töltött életben pedig elszenvedjük rossz tapasztalataink hatásait s értelmi és erkölcsi képességekké változtatjuk át jó tapasztalatainkat. Ezekből a képességekből, amelyeket tehát a mennyei világban, halálunk után dolgozunk ki, tevődik össze a jellem, amellyel a gyermek következő földi életében megszületik. Úgy látszik ez a hit egyik vagy másik formájában, többé-kevésbé bölcseletileg is kidolgozva megvolt még azoknak a vallásoknak kezdeti idején is, amelyekből később eltűnt, amint bizonyítják a korai keresztény írásokban s a középkor muzulmán misztikusainak írásaiban található utalások. Ma újra kezd felmerülni a kereszténységben és az iszlámban, benső észszerűségénél fogva, s mivel az emberi élet látszólagos igazságtalanságait meg tudja magyarázni, s mert boldog bizonyossággal hirdeti a végső jót minden számára. Sőt, a bölcselkedőbb elmék fölismerik azt is, hogy az a szellem, amelyet születéskor teremtenek egy bizonyos test számára, aligha tekinthető halhatatlannak.
A régibb vallások követői természetesen tanaik közé sorolják a fizikai és fizikán túli életek ismétlődésének hosszú sorozatát, mint ami legmegkapóbban szemlélteti a szellem testet öltését az anyagban; a fiatalabb vallások pedig vagy odasorolják, vagy nem, aszerint, hogy hogyan olvassák szentírásaikat és hogyan ítélik meg és magyarázzák őket. Bizonyos azonban, hogy egészen a Krisztus utáni VI. századig az újraszületés valamilyen formában az Egyetemes Vallásnak egyik tanítása volt.
Dr. ANNIE BESANT: A VALLÁS ÉS AZ ERKÖLCS
EGYETEMES KÉZIKÖNYVE
forrás:
http://www.teozofia.hu/Olvas/113_A_vallas_es_az_erkolcs.html
Michel Pépé - L' Ascension Céleste - videó
