A lélek megoszthatóságáról ...

 

 Hogy kell elképzelni a lélek megoszthatóságát? Egy eltávozott szerettem akkor is érzi a feléje küldött gondolatomat, ha a lelke időközben újra leszületett?

Minden lélek egy önálló energialény, a Te lelked, az én lelkem is, s így tovább. Mivel egy lélek sem hozhatja le a teljes energiáját a fizikai világba (ennek több oka is van), így mindig csak egy kisebb részével születik le, a többi része a szellemvilágban marad. A test halála után ez a lélekrész (mostani mi magunk, s a mostani személyiségünk) visszatér a szellemvilágba, a lelke egészéhez, s egyben bele is olvad abba, de egyben megtartja e személyiségét is, akik most mi voltunk.
Ahhoz szoktam hasonlítani (képletesen), hogy a lelkünk a bélyeggyűjtemény, s benne az egyes személyiségei pedig a bélyegek benne. Ha beleragasztunk egy bélyeget a gyűjteménybe (ha visszatér a lelkünkbe egy testi élete után egy személyiségünk), akkor az a bélyeg örökre megtartja önálló mivoltját is (mint a mostani személyiségünk), de egyben a gyűjtemény része is lesz, eggyé is válik azzal, s a gyűjtemény onnantól fogva annál értékesebb, több lesz.

Amit most kicsit nehéz elképelnünk és megértenünk, hogy a lelkünk képes egyszerre és külön-külön is kezelni ezen személyiségeket. Tehát amikor odaát vagyunk, s visszatért a teljes tudatosságunk, egyben érezzük magunkat, de ha szükséges, meg tudunk nyilvánulni egyik néhai személyiségünkkel is. Amikor a következő leszületésnél tehát a lelkünknek egy része újra leszületik, akkor azok a személyiségek, akik korábban voltunk, továbbra is elérhetőek lesznek odaát, bár némileg látszódni fog azért rajtuk, hogy a lelkük nem teljes energiáját érhetik csak el. Másképpen szólva, egy eltávozott szeretted akkor is érezni fogja a feléje küldött gondolataidat és akkor is találkozhatsz vele odaát, ha neked is eljött az időd, ha a lelke egy részével időközben újra leszületett. 

 

 Forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu 

 

Bővebben erről itt:
Akkor is találkozhatsz eltávozott szeretteddel, ha közben újra leszületett? 

https://dszilvia.blogspot.com/2021/05/akkor-is-talalkozhatsz-eltavozott.html

 

Szellem jár a hálószobában

Egészen döbbenetes az a videófelvétel, amelyet egy fiatal lány hálószobájában rögzített a webkamera. Hogy nem trükkfelvételről van szó, az egészen biztos, ahogyan az is szemmel látható, amint szellem suhan végig a hálószobán. 

 

 
Vajon tényleg kísértet jár a fiatal lány hálószobájában? Mindenesetre egészen hátborzongató a látvány, amint az éjszaka kellős közepén váratlanul kinyílik a hálószoba ajtaja, majd valami vagy valaki lehúzza a lány takaróját. A különös árnyék elsuhan a szekrény előtt. Majd újra és újra felbukkan. 

 

 
A Chicagóban élő Iris webkamerája rögzítette a szellemjárást. A lány megrémülve ül az ágyán, és próbálja megfejteni, mégis mi történhet a lakásban. Amíg ég a lámpa, a szellem megbújik, a villanyoltást követően aztán ismét akcióba lép. Pontosan látható a videóban, ahogyan a kísértet árnyéka elsuhan.

Iris kezébe veszi a telefonját, tárcsáz valamilyen számot, feltételezzük, hogy a szellemirtókat hívja. Hogy aznap éjjel semmit sem aludt, az egészen biztos. De mégis, ki tudna nyugodt álomba szenderülni, ha kísértet járja a lakását?

forrás:nlc.hu

 - - - - -

 Szellem a hálószobában - videó

forrás:R M Videos

 

 

A tökéletes védelemről
Cedamus: Nem árt tudni... 

http://dszilvia.blogspot.com/2020/04/nem-art-tudni-cedamus.html 

 

 

Cedamus: Nem árt tudni...

A tökéletes védelemről van szó, ezért érdemesnek láttam, hogy a védelemre vonatkozó bejegyzéseket kiegészítsem egy pár gondolattal! 

 

A mandala jelentése: misztikus, spirituális jelkép.

A Buddhista szerzetesek meditatív állapotban készítik mandaláikat: énekelve és imádkozva, ezáltal transzformálva az isteni energiát a mandalákba. Mindenki, aki megtekinti őket, kapcsolatba kerül ezzel a pozitív, gyógyító energiával. Ennek a mandalának a gyógyító rezgéseinek befogadása az Ég legmagasabb áldását és az isteni védelmet közvetíti számodra

 
A védelem tulajdonképpen egy sebezhetetlenség biztosítása bárki számára, bármilyen erőkkel szemben. Legyen a támadó akár élő, akár holt, akár más dimenzióbeli. Lehet egy támadás az éteren keresztül érkező mentális, de ugyanígy lehet fizikai síkon megvalósuló is. Amikor a támadás egy gondolati forma, akkor ez rezgésszámod már azonnal lecsökkenti, és így rögtön mássá válsz. Könnyebben sebezhetővé, illetőleg rezgésszám csökkenésed miatt hibát hibára halmozóvá válhatsz, ami kihathat akár fejlődésedre, akár fizikailag vett életviteledre is. Ugyanígy negatív energia formájában megtalálhat a támadás, betegségként, fájdalomérzetként, de balesetként is!

Legelőször is azzal kezdem, hogy a védelem nem azt jelenti, hogy amikor védelem alatt állunk, akkor játszhatunk a sorssal. A védelem nem csak abból áll, hogy körbevesz egy stabil burok, amin nem hatolhat át semmilyen negatív erő, hanem abból is, hogy elkerüljük magát a veszélyhelyzetet. Még pedig úgy, hogy figyelmeztetés érkezik róla, akár érzetek útján, akár egy segítőn keresztül. Hiszen a védelemnek a sérthetetlenség a célja, azáltal is, hogy a támadás bármilyen lehetőségétől megvédjen. Fogalmazhatnék úgyis, hogy nem fog megvédeni egy kilőtt pisztolygolyótól, de megvéd attól, hogy a pisztolygolyó útjába kerülj! Viszont ha tudod, hogy a tűz éget, akkor ne tartsd fölé a kezed, ha figyelmeztetést kapsz, akkor szívleld meg és járj el aszerint!

Ezen túl, a spirituális úton lévőknek fontos tudni, hogy még akkor is kötelező saját maguk védelme, ha az kezdetleges, a fejlődés folyamán úgyis meg kell tanulni mindenkinek megvédenie magát a negatív erőktől. Épp ezért, ha sajátos vagy akár tanult módszereivel is, de érdemes elkezdeni (csak megjegyzem: a belülről jövő - azaz lélek által közvetített -érzetek által felhúzott védelem mindig erősebb a mások által leírt módszerektől). Nem az fog számítani, hogy milyen erőt képvisel a védelem, amit bárki maga köré von, hanem az, hogy elkezdte védeni magát, és ezáltal a védelem fejlődése is megindult. Bármilyen hosszú is az út, céljának elérése mindig az első lépéssel kezdődik. Majd jön itt is a többi, idővel a fejlődéssel egyre-egyre erősebb védelemmel fogja majd tudni mindenki ellátni magát.

Még akkor is el kell kezdeni a védelmet saját magán mindenkinek gyakorolni, ha esetleg más segítő által védve van! Azért, mert egy idő után az "éteri segítők" megelégelik a tehetetlenséget, és azt mondják elég.. ha nem teszel semmit magadért, akkor nem jutsz előrébb se.. és olyan éteri támadásokat fog kapni, amiből rá jön, hogy nem állhat más árnyékában örökké.

Nyugodtan kérhetsz segítséget a védelmedhez valós segítőtől, de ezzel egyidejűleg érdemes is elkezdeni fejleszteni magadban azt!

Szeretettel: Cedamus

 Singh Kaur - Rakhe Rakhanhar - Mantra a teljes védelemért videó

forrás:by Bya-ma-rta

 

Ez a mantra védelmet nyújt a negatív erőkkel szemben és számos kundalíni meditáció része. 
Yogi Bhajan ezt mondta erről a mantráról: " Ez a mantra védelmet nyújt a negatív hatásokkal szemben, legkiváltképpen azokkal az erőkkel szemben, melyek akadályozhatnak bennünket, abban, hogy a sorsunk útját járjuk." Ennek a mantrának nagyon erőteljes a rezgése, segít megszüntetni az elme ingadozását.

 

Nagyapja szellemével beszélt a kisfiú

 Levelet kaptunk egy édesanyától, aki úgy gondolta megosztja velünk történetét. 

 

 A Franciaországban élő Katrin egy gyermeknek adott életet.

 

 
Sajnos a kisfiút apja nem vállalta, így maga nevelgette. Johhnes 4 éves volt, mikor már szépen tudott beszélni, mikor furcsa és egyben hátborzongató élményt ért meg édesanyja. Egy napon a kisfiú elkezdett beszélgetni, egy úgynevezett kitalált baráttal. Ezzel semmi gond nem volt, Katrin még örült is neki, hogy kisfia szépen kommunikál. Aztán nem sokkal jöttek a furcsaságok.

Johhnes a konyhába rohant édesanyjához és azt mondta neki, hogy a nagypapája kampós botjával szeretne játszani. A nő teljesen megrémült. Édesapjának volt egy kampós botja, amit soha nem hagyott el. A kisfiú azonban ezt nem tudhatta és nem is látta sajnos soha nagypapáját.
Elmesélte fiának, hogy bár nem tudja honnan tudhat a kampósbotról, sajnos az már rég elveszett.

,,Nem veszett el”- mondta a kisfiú és a plafonra mutatott. Hangosan kiabált, hogy ott van , ott van és mutogatott felfele. Az eset többször is megismétlődött, mikor a nő úgy gondolta, segítségre van szükség. Több orvosnál is jártak, mikor rátaláltak egy pszichoterapeutára.

Onnantól, hogy Johhnes a kezeléseket kapta, soha többé nem beszélt kitalált barátjával. 

Teltek múltak a hetek.

Egy nap megérkeztek Katrinékhez a szakemberek, akiket a nő hívott, hogy vizsgálják át az elektromos vezetékeket. Ekkor történt az eset , amire nincs magyarázat.

Az édesanya felment a szakemberekkel a padlásra, ahol nagyon nagy megdöbbenésére egy nyitott tetejű poros ládában édesapja kampós botja hevert. Azonban ez még nem minden. Kiemelve egy cédulát talált benne, amire egy szó volt írva. ,,Unokámnak”

K: ,,Soha nem hittem és bevallom most sem hiszek semmiféle földön túli dologban, szellemben, kísértetben semmiben, de ez a történés lehetetlen, hogy megtörtént. Itt már én is úgy gondolom, valami megmagyarázhatatlan dolog történt, melyet a tudomány és a fizika még nem ismer. Nem lehet, hogy felkerült a padlásra a kampósbot. Az édesapám nem tudhatta, hogy gyermeket várok. Johhnes honnan tudott a kampós botról és főként honnan tudta , hogy a padláson van.”

A levelet köszönjük szépen és szívesen elfogadunk bármiféle plusz információt, főleg képi formában. Érdekes eset és főként tényleg nagyon rejtélyes. Kicsit belegondolunk szinte hátborzongató is.

 

 forrás:rejtely.com

 

 Szellemtörténet - videó

 

A lélek láthatatlan világában minden előbb történik

 

Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv. Egy érzés- és gondolatmagocska megtermékenyít, a tiéd lesz, és segít élni. Jobban megismered önmagadat, a társadat – és talán az életedet is. 

 

 
Egy párkapcsolat nem akkor születik meg, amikor először meglátjuk egymást, és nem akkor megy tönkre, amikor kívül ellehetetlenül. A lélek láthatatlan világában minden előbb történik. 

 
Ez mindennel így van. Előbb leszel beteg, mint amikor testileg már érzed. Egy rossz pszichológus a tapasztalati folyamatokkal foglalkozik. Egy léleklátó a csírákkal. Látja, hogy milyen jövővel vagy terhes. És amit előbb-utóbb megszülsz.

De jól vigyázz: ezen a csíra-állapoton még változtatni tudsz! Mint a génsebész. Még nincs, csak lenni akar, ha nem változtatsz rajta.

Ez nagyon finom változtatás. Akarattal nem férhetsz hozzá ezekhez a jövődet érlelő csírákhoz, csakis hittel és erős képzelettel. És persze egy előre sejtéssel, előre tudással. Ugye tudod, hogy a gondviselés szavunk bibliai eredetije a providencia – azt jelenti, előrelátás.
Egyedül élsz. De lehet, hogy már valaki jön feléd.” 

 

- Müller Péter -

forrás:life.hu

 - - -

Lélek ébredése - videó
forrás:Tamás Zsuzsanna

 

Nem kerül sokba, hogy jó ember legyél

Vannak olyan dolgok, amelyek hiánya sokkal többe kerül, mint az, hogy jelen legyenek. Ilyen például a törődés, a figyelem, a tisztelet és a szeretet. Sokszor csak egy pici energiánkba kerülne megadni ezeket a másik ember számára, mégsem tesszük meg – és a következményeknek súlyos ára van. Nem feltétlenül azonnal, de hosszútávon bizonyosan. 

 

 
Ismerős lehet az érzés számodra is: mélyen vagy, túlélésre játszol, mérhetetlenül elesettnek érzed magad, és csak arra vágysz, hogy valaki átöleljen, hogy érezd, minden rendben van. Vagy legalább néhány szeretetteljes szó jöjjön, ami segít átvészelni ezt az időszakot. De nem jön. Egyedül vagy. 

Talán egyedül is voltál mindig is, de az is lehet, hogy fizikai együttlét társul lelki magánnyal. Akire vársz, hogy észrevegye, milyen nagy szükséged van egy apró szeretetmorzsára, az a saját dolgaival van elfoglalva. Te pedig hajótöröttként egy lakatlan szigeten tehetetlenül nézed, ahogy ez a hajó is elúszott anélkül, hogy felvett volna Téged. Magadra maradtál a fájdalmaddal. Már megint. 

Koldusok egymás közt 

Sokszor nem a párod vagy a hozzád közel állók kegyetlen játéka ez – bár ilyen is előfordul, és szeretetmegvonásnak hívják ezt a bűntettet –, hanem egész egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb ember fel sem ismeri, hogy mire van igazán szüksége a másiknak. Ennek pedig két oka is van. 

Az egyik az, hogy a technológiai fejlődés mellékhatásaként (vagy inkább saját tudatosságunk csökkenésének eredményeként) a szociális érzékenységünk egyre alacsonyabbá vált, és a rengeteg impulzus között, ami nap mint nap ér minket, könnyen elvesznek azok az apró jelzések, amiket egy szeretetre, megbecsülésre, támogatásra vágyó ember erőtlenül kiad magából. 

A másik ok még prózaibb: nagyon gyakran a szeretetre vágyó ember olyantól szeretné megkapni a törődést, aki maga is koldus ilyen téren. Kevesen vannak csak annyira egyensúlyban önmagukkal, hogy másoknak is hatékonyan tudjanak segíteni. Keveseknek van annyi szeretet a szívében, hogy bármikor hozzájuk fordulhatsz, mert nem a saját sérelmeiket vetítik ki rád, vagy nem épp a saját igényeik kielégítésével vannak elfoglalva, hanem készen állnak rá, hogy tiszta, önzetlen szeretetet adjanak neked.

 
Nem azért van ez így, mert alapvetően gonoszak vagyunk. Egyáltalán nem vagyunk azok. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb ember nem tanulta meg szeretni saját magát (és itt nem az önimádatról beszélek, mert az egészen más dolog), ezért kizárólag kívülről próbál töltekezni. Onnan pedig a legritkább esetben tud megkapni mindent, amire szüksége van. 

A hiányérzettel élő ember, aki maga is segítségre szorul, egyáltalán nem biztos, hogy segítséget tud adni egy hasonlóan bajban lévő embertársának. Rövidtávon talán még igen, de hosszútávon szinte kizárt, hogy sikerüljön. Vak vezet világtalant – ahogy régi bölcs mondásunk tömören összefoglalja. Csak ez nem a szem vaksága, hanem a szívé. 

Csodák születnek 

Számos tanulmány született már arról, hogy mennyit számítanak a körülöttünk lévő emberektől érkező visszajelzések. Különösen igaz ez akkor, ha valaki kiszolgáltatott helyzetben van, vagy abban érzi magát. 

Egy kísérlet során gyerekeket osztottak két csoportra az iskolában. Az egyik csoport folyamatosan büntetéseket, szidalmakat és kritikát kapott a tanártól, aki rendszeresen hangsúlyozta a gyerekeknek, hogy átlag alatti képességűek, és siralmas a teljesítményük. A másik csoport éppen az ellenkezőjét kapta: tanáruk rendszeres dicséret és jutalmazás formájában tudatta a gyerekekkel, hogy különlegesek, átlagon felüli az intelligenciájuk, és sokra fogják vinni, mert nagyon értékes emberek. 

Az eredményre nem kellett sokáig várni, ugyanis az egyébként teljesen véletlenszerűen szétválasztott két csoport teljesítménye között hamarosan jelentős különbség alakult ki. A szidalmazottak egyre rosszabb eredményeket értek el – mintegy belecsúszva a rájuk erőltetett sablonba –, míg azok, akiket dicsértek, valóban átlagon felül teljesítettek. Nemcsak a másik csoporthoz képest, hanem abszolút értelemben is. 

De nem kellenek ahhoz tudományos kísérletek, hogy felismerjük ezt. Elég, ha csak a saját életedre gondolsz: milyen érzés megtenni bármit is egy olyan embernek, aki folyton kritizálja, amit csinálsz, és nincs egy jó szava hozzád, csak cseszeget? És milyen érzés ugyanezt a dolgot egy támogató, tiszteletre és megbecsülésre épülő környezetben megtenni?

Az érzéseink mindig őszinték – érdemes az agyunkkal is annak lennünk önmagunkhoz és másokhoz. Hiszen mindannyian a jó érzés átélésére törekszünk (még az is, aki látszólag szenvedni akar), és ha ezt tudatosan tesszük, akkor van is esély rá, hogy nem fogunk ártani sem önmagunknak, sem másoknak. Ahogy arra is, hogy megadjuk egymás számára azt a jó érzést, amire annyira vágyunk.

 
Amikor ez megtörténik, csodák születnek. Egyetlen kedves dicséret a munkájában bizonytalan embernek szárnyakat adhat. Egyetlen mosoly a zord görcsösségben ragadt embert visszarángathatja az életbe. Egyetlen őszinte érdeklődés, vagy egyetlen néma ölelés megmenthet akár egy életet. Egyetlen „szeretlek” a veszekedés közepén okafogyottá teheti az egész háborúskodást. Persze csak akkor, ha ez a „szeretlek” kölcsönös, és mindkét ember számára elég fontos ahhoz, hogy előtérbe helyezze. 

Nem nagy dolgok ezek. Szinte semmi energiabefektetésre nincs szükség hozzájuk, csak egy aprócska felismerésre: jót adni jó, és a valódi csodák így születnek. 

Szokásaink rombolnak vagy építenek 

Vajon hány munkahelyen rendszeres a dicséret, a dolgozók fontosságának hangsúlyozása, és a bizonytalan, elakadt társak segítése büntetés helyett? Hányan keresik meg a nem megfelelő teljesítmény valódi okát, és hányan biztosítanak fejlődést motiváló környezetet? 

És vajon hány párkapcsolatban van jelen a szándék, hogy egymás arcára mosolyt csaljon az a két ember, akik egyszer egymást választották? És hányan ismerik fel, hogy a választás soha nem egyszeri, hanem csak akkor van értelme, ha minden egyes nap megtörténik? Hányan vannak azok, akik szeretteik megbecsülését életük természetes részévé tették? Nem kampányszerűen, amikor épp eszükbe jut, vagy amikor egy újabb háború után átmeneti béke születik, hanem rendszeresen, nap mint nap apró tettekkel és megerősítő szavakkal kimondva: „fontos vagy nekem”. 

 

 
Hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről. Egyik napból belerohanunk a másikba, és többnyire csak akkor vesszük észre, milyen nagy szüksége van az embereknek a szeretetre, az elismerésre és a megbecsülésre, amikor ezek hiányát a saját bőrünkön tapasztaljuk. 

Persze nem feltétlenül van szükség erre egy boldog élethez. Lehetsz boldog anélkül is, hogy bárkitől bármi jót kapnál, mert a boldogság alapvetően egy képesség, aminek elérését külső körülmények ugyan meg tudják nehezíteni, de megakadályozni képtelenek. Elég, ha csak olyan emberre gondolunk – és mindannyian ismerünk néhányat –, aki számára minden külső tényező ideális, mégis boldogtalan. Ha valaki önmagában nem találja meg az egyensúlyt, az még a legcsodálatosabb feltételek között sem lesz boldog soha. 

Egymás megbecsülése tehát tulajdonképpen nélkülözhető a személyes boldogságunkhoz, de a boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatokhoz nélkülözhetetlen. Aki elvan egyedül a hegyekben, annak nincs is dolga ezzel. A fák és a virágok anélkül is nőnek, ha nem dicsérik őket. Az emberek már kevésbé. De a növényektől sem különbözünk annyira, mint azt első ránézésre hihetnénk, csak míg ők tápanyagban gazdag földben tudnak virágozni és kiteljesedni, addig nekünk embereknek a megfelelő érzelmi és szellemi táptalaj biztosítja ezt. 

Ezért ha nem szeretnénk hegyi nomádként leélni az életünket, akkor érdemes megőriznünk Goethe szavait emlékeztetőként a szívünkben:  

„Ha úgy kezelünk valakit, mint amilyen ő jelenleg, akkor olyan is marad. De ha úgy kezeljük őt, mintha már most olyan lenne, mint amilyen lehetne, akkor olyanná is válik, amilyen lehetne.” 

És mindez azokon az apró impulzusokon múlik, amiket minden egyes nap adunk – vagy elmulasztunk adni egymásnak. 

Olyan ez, mint a só vagy a fűszerek: önmagukban nem tesznek ki egy étkezést, de kiemelik az ízeket, és még élvezetesebbé teszik gasztronómiai élményeinket. Az apró, kedves gesztusok sem tesznek önmagukban tartalmassá egy kapcsolatot vagy egy életet, de ha mindig szórunk belőlük egy keveset, akkor sokkal boldogabban fogyasztjuk el ezt az életet. Mert mindenképpen elfogyasztjuk, de nem mindegy, hogy hogyan. 

Mindennapi szokásainkon múlik mindez. Azon a döntésen, amit nem tudhatjuk, hányszor van még lehetőségünk meghozni: „Ma ezt a pici kedvességet beleszórom az életbe.”

 Forrás: Kocsis Gábor 

- - - - - - -
Jót tenni jó! Válaszd a jót! - videó
forrás:MrBlaireau01

Fény-fiam

Hideg februári délután volt, de ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi, amikor a férjemmel karöltve sietve beléptünk a szüleim házának udvarába. A vén diófa vaskos, csupasz karjaival ugyanolyan fáradtan és komoran integetett az egyre jobban sűrűsödő félhomályban, mint előző nap, vagy mint egy héttel korábban. Már rutinszerűen jártunk át nap, mint nap a munka után, a súlyos beteg apámat meglátogatni. 

Anyám a konyhában tett-vett. Arca meggyötört volt, szemeiben félelem vibrált. Az amúgy is régóta szívbeteg szervezetét láthatóan még inkább megviselték a történtek. Néhány hete még egyszerre voltak bent a kórházban.

A kisszobába lépve ismét a szívembe mart az a különösen fájó érzés, amit az utóbbi hónapokban oly sűrűn meg kellett élnem. Amint végignéztem apám hihetetlenül beesett arcán, a sárgásra ráncolódott bőrén, egyszerre kerített hatalmába a fájdalom és a tehetetlenség érzete. Ő már rég felismerte a megmásíthatatlant, amikor mi még mindig újabb és újabb reményt üldözve próbálkoztunk tovább. S amikor láttuk, hogy minden orvos végképp tehetetlen, kívánságának engedve hagytuk, hogy az utolsó napjait otthon, a saját ágyában tölthesse.

Lassan, és nehézkesen nyitotta ki a szemét, de fényének apró villanásából érzékeltük, örül neki, hogy itt vagyunk. Leültünk az ágya mellé, és beszéltünk hozzá, elmeséltük a nap történéseit. Kezdetben még figyelt is, ám egy idő után úgy tűnt, mintha teljesen másfelé révedt volna el.

- Fáj valamije? – kérdeztük, nem értve a valamit jelezni kívánó pillantásait.

- Nem… - nyögte halkan. – De én már nem érem meg a reggelt…

- Dehogynem! – vágtuk rá, de közben magam is elgondolkodtam rajta, vajon van-e még értelme a biztató szavaknak. Hiszen elképesztő, hogy egy 80 éves, csonttá aszalódott test, aki már hónapok óta nem vesz magához táplálékot, még mindig életben van, még mindig képes megtartani a lelkét.

Időközben a bátyám is megérkezett a feleségével, s csatlakoztak hozzánk. Már rég beesteledett és készültünk volna haza, de valami mégis visszatartott bennünket. Volt valami baljós a szoba atmoszférájában, amitől nyomasztóbbnak tűntek a dolgok, mint máskor. A 20 éves szülinapját nemrég ünneplő fiam az air-softos barátaival bulizott, a lányomnak pedig a barátnői szerveztek meglepetés-partit a pár nap múlva esedékes 18. szülinapja alkalmából. Nem akartuk elrontani az ünnepüket, így nem szóltunk nekik róla, hogy nagy a baj. De tudtuk, hogy jó helyen vannak, jó társaságban, így hát tovább maradtunk, és fogtuk az apám kezét…

Neki lett igaza; nem sokkal éjfél előtt távozott el a lelke – csendben és békésen. Egyszerre rohant meg bennünket a gyász és a megkönnyebbülés érzése, hogy már nem szenved tovább. Egész éjjel mellette virrasztottunk, míg hajnalban el nem vitték a halottszállítók.

Felzaklatott lélekkel és kimerülten tértünk haza. A lányunk már aludt a szobájában, a fiunk viszont nem volt otthon. Próbáltam hívni a mobilján, de ki volt kapcsolva. – Ezek szerint jól sikerült a buli, és a barátjánál alszik – gondoltam magamban, hisz ez nem először fordult már elő. Hamar ágynak estünk, hogy mi is pihenjünk végre egy kicsit.

Alig zuhantam álomba, furcsa zajra riadtam fel, mintha valaki dörömbölne az ajtón. Kómásan botorkáltam ki a tetőtéri hálószobánkból, de ekkorra a férjem és a lányom már lementek. Amikor a fülembe hasított az iszonytató erővel hirtelen feltörő zokogásuk már tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van.

- Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten, mikor megláttam, hogy egy rendőr és egy ismerős orvos áll az előszobában.

- Azt mondják, hogy Tomi meghalt! – zokogta a férjem. – Hajnalban kisétált a sínek közé és egy vonat elé lépett…

- Az nem lehet! – vágtam rá rögtön. – Az kizárt, miért tenne ilyet? Semmi oka nem lenne rá!

A rendőr – fiatal, megszeppent férfi – tapintatosan próbálta elmagyarázni a történteket. Közben az orvos mindenáron be akart adni nekem egy nyugtatót, de nem engedtem.

- Nem kell! Muszáj gondolkoznom, meg akarom érteni, hogy mi történt!

Hirtelen úgy éreztem, mintha percekre kiszakadtam volna a teljes fizikai világból, időtlenség és térnélküliségi vett körül. Az agyam közben tompán dübörgött. Még fel sem fogtam teljesen a tényt, máris az okokat kerestem. – Ez lehetetlen! Mi oka lenne rá, amikor világ életében olyan vidám volt, okos, intelligens, sikeres. Tele volt tervekkel úgy a következő napokra, mint a távolabbi jövőre. Szereti a régészetet, sikeresen túl van a vizsgáin, nagyon sok barátja van, szerető családban él. Akkor hát miért? Barátnő? Az sem lehet, hiszen nemrég szakítottak, már túltette magát rajta…

Az egész család órákig tartó nyomozásába telt, mire megtudtuk, hogy mégsem. A lány néhány héttel korábban azzal az indokkal hagyta ott őt, hogy ki akar költözni Írországba. Azon az estén viszont egy másik fiú karjaiba omolva volt ott, véletlenül éppen abban a kávéházban, ahol a fiamék. Miután ő eljött onnan, sms-t írt neki, de a lány nem válaszolt rá, mert véletlenül le volt merülve a mobilja. Elsétált a szüleim háza előtt, de véletlenül nem látta meg, hogy ott áll az autónk, s hogy valami baj lehet. Majd elsétált a másik szórakozóhely előtt, ahol a húga bulizott a barátnőivel, s ahová korábban még ő is be akart nézni, de ekkorra már ez véletlenül sem jutott az eszébe…

Miközben óriási súlyként nehezedett a lelkünkre a mély gyász, s igyekeztük nap, mint nap megharcolni ezzel az érzéssel, valahogy mégis azt éreztem, hogy túl sok ez a véletlen.

Mindig is hittem, - nem, nem ez a jó szó, inkább tudtam, - hogy a lélek halhatatlan, s hogy a fizikai test, csak egy jelmez, amit egy-egy szerepjáték kedvéért magunkra öltünk. Ezen meggyőződésem tükrében szerveztük meg a temetését is. Az Univerzum Egyház főpapja tartotta a szertartást, mert tudtuk, hogy ő tudja, mi történt pontosan. Előtte és utána a kedvenc anime zenéi szóltak, mert tudtuk, hogy ő azt hallja. Az air-softos barátai katonai egyenruhában állták végig a díszsorfalat, s a sírnál díszsortűzzel búcsúztak tőle, mert tudtuk, hogy ő ezt látja, s örül neki.

Megdöbbentő volt látni, mennyi ember jött el a temetésére, hogy milyen sokan szerették. A volt gimnáziumi osztálya teljes létszámban felsorakozott, de ott voltak a tanárai, az igazgató, az általános iskolai osztálytársai, egyetemi, kollégiumi társai. Még az egykori óvónője is, aki a vállamra borulva azt zokogta, hogy „Tomika volt a szemem fénye!” De hiszen ő pontosan ilyen ember volt – csakis szeretni lehetett.

Azóta már két év telt el. S bár a hitem megingathatatlan, azért a felső énemnek nap, mint nap meg kell küzdenie az illúziókat maga köré vetítő egómmal. Magam is sokszor feltettem a kérdést, hogy mi történhetett pontosan? Mert bár a fizikai okokra fény derült, ám ez számomra édeskevés volt. Mivel borzasztóan szoros kapocs volt közöttünk és nagyon jól ismertem őt, tudtam-éreztem, hogy pusztán egy szerelmi csalódás következtében (ami valójában még csak annak mondható sem volt) nem tett volna ilyet. Mivel pedig más fizikai okokat nem találtam, maradtak a szellemi szintű okok. Igyekeztem hát ezen a szinten is tájékozódni, információkat gyűjteni – szerencsére van olyan baráti köröm, akiktől ilyen esetekben is számíthatok segítségre. Így hamarosan megkaptam a valódi magyarázatot is a fiam távozására. Eközben pedig személyesen tőle is több csatornán keresztül érkeztek visszajelzések, melyek által inkább megerősítést nyertek bennem a gondolataim. Megtudtam, hogy valójában nem lett öngyilkos, hanem olyan lelki fejlettségi szintre ért, ahol dönthetett róla, hogy melyik szférában szeretné tovább folytatni az életét. És hát így választott.

Bár már jobban értem a történteket, azért borzasztóan hiányzik. Hiába vagyok tisztában azzal, hogy a halál után is van élet, akkor is nehéz kivárnom azt az időt, amikor ismét találkozhatok majd vele.

Sokan kérdezték már tőlem, hogyan tudom tartani magam, mitől vagyok ilyen erős?

Nos, egyáltalán nem vagyok az. De azt tudom, hogy bármi rossz is történik velünk az életben, az mind okkal történik, jobban mondva az mind értünk, a lelkünk fejlődése érdekében történik. Mivel ő már nincs itt, úgy gondolom, hogy nekem kell megtennem mindent azért, hogy olyan rezgésszintre kerülhessek, ahonnan már magam is el tudom őt érni. Talán épp ez a történés inspirál majd egy bizonyos újabb képesség megszerzésére.

Akik csak ismertük, mind nagyon sokat köszönhetünk neki. A családtagok és barátok azóta még jobban figyelnek egymásra, még nagyobb lett az összetartás köztünk. Érezhetően nagyobb a szeretet, nagyobb az összefogás, a spirituális érdeklődésünk pedig őrült iramban megnőtt.

Mert szent meggyőződésem, hogy ez az az irány, amerre tovább kell haladnunk. Folyamatosan próbálom hát tágítani a tudatom határait, talán 2013-tól ennek a mainál látványosabb eredményei is lesznek. Szóval próbálunk tovább lépni, és nem elfelejteni azt, hogy találkozunk még drága Fény-fiam. Ebben egészen biztos vagyok! Mint ahogyan a koszorú szalagjának felirata szólt: 

„Köszönjük a húsz év csodát, s találkozunk még odaát!” 

 

forrás:arvisura.van.hu

A változás az élet törvénye

Az élet törvényei az univerzum törvényei. Törvények, melyek minden teremtés alapjául szolgálnak, és amelyekbe beágyazódik a folyamatos fejlődésünk. Ha ismerjük ezt a törvényt, az megkönnyíti az utunkat, megkönnyíti a beilleszkedésünket ebbe az életbe, ami számunkra gyakran oly érthetetlennek tűnik. A lelkünk ismeri ezt a törvényt, de a személyiségünkkel is meg kell ismertetnünk, hogy a lélek és a személyiség közötti párbeszéd építőbbé váljon. 

 

Elég csak kinéznünk az ablakon, és felismerjük, hogyan változnak az évszakok. A virágok gyümölcsökké válnak, a gyümölcsöket leszüretelik, a gabonát levágják, és úgy tűnik, hogy megint mindennek vége. Ám a sorsunkban szenvedésként éljük meg azt, ha valamit, amihez kötődünk, elvesznek tőlünk. 

 

Az élet ritmusa hozza létre a változást. Az árapály és az évszakok csodásan tükrözik az örök törvényt. A lélek is e szerint nagy kozmikus törvény szerint lélegzik. Ennek a törvénynek, ennek a nagy ritmusnak az alapján éljük meg az inkarnációk sorait. Egyes életek – a lélek tapasztalatai szempontjából – csendesen, és fontos események nélkül zajlanak le, míg mások tele vannak tapasztalatokkal és a növekedés lehetőségeivel. A nyugodtabb élet többnyire a következő új impulzusra való felkészülés.

Milyen fontos tudni, hogy még a kisebb ciklusok is – amelyek egy-egy életen belül hatnak ránk – lehetőséget kínálnak arra, hogy változzunk. Ezek a ciklikus impulzusok olykor nagy hévvel, sebességgel, vagy akár erőszakkal is befolyásolhatják életünket. Ez olyasmi, mint amikor a természetben valami túl nagyra nő. Mint egy fa, ami már túl nagy lett, és eljött az ideje, hogy a kertész visszavágja az ágait, hogy stabilabb legyen. Ám ha a sors fájdalmasan érint meg minket, azt egyáltalán nem tudjuk sem megérteni, sem elfogadni. A reakcióink a szokásosak: Istent, a világot, a sorsot vádoljuk minden fájdalmunk, csalódásunk, kudarcunk és veszteségünk miatt. 

 

Ha nem követjük az alapvető ritmust, ami az egész természeten uralkodik – és az ember is ennek a természetnek a része –, az minden erőnket felborítja. A fizikai és pszichológiai nehézségeink nagy része abból fakad, ha képtelenek vagyunk a változások törvényeit élni. 

 

Ma kevesen élnek tudatosan a valóság világában, a realitásban. A legtöbben az érzeteikkel, az érzéki igényeikkel vannak elfoglalva, és arra törekszenek, hogy megvalósítsák a sokféle vágyaikat. Ennek a tartós belső stresszállapotnak a következménye az ingerlékenység, a bánat, az akut félelemérzet és a depresszió. Ez azt jelenti, hogy az „Én vagyok a középpontban” tudatállapotában vagyunk, ami egy életet nyugtalansággal, szorongással és rosszulléttel tölt el. A nem kiegyensúlyozott élet, amelyben gyakran vagy passzivitásban, vagy túlműködésben vagyunk, idővel fizikai panaszokat okoz. 

 

Nekünk, embereknek, mindig azt kell megtapasztalnunk, amit még nem sikerült egyensúlyba hoznunk. Ezért addig szembesülünk ismétlődően ugyanazokkal a sors-témákkal, amíg fel nem ismerjük a benne rejlő tanulási témát, és ki nem javítjuk a hibáinkat. Egyensúlyban lenni azt jelenti, hogy egy folyamatosan mozgó és állandóan változó helyzetben sem veszítjük el a „nyugalmunkat”. 

 

Az egyensúly csak tudatos belátással jön létre. Azzal, ha átadjuk magunkat a „kapni és adni”, „elengedni és elfogadni” ritmusának. Elengedéskor gyakran régóta dédelgetett és ápolgatott, számunkra kedvessé vált gondolatainkat is el kell engednünk, mert ideje átadni őket. A régi ideák mindig „otthonosak” számunkra, az újak pedig gyakran túl forradalminak tűnnek. De ez nem jelenti azt, hogy az ideák, amik tegnap jók voltak, ma is ugyanolyan jók lennének. A rosszullétünk gyakran azt jelzi, hogy a ritmus törvénye szerint a „továbbmenni” ciklusát nem éljük. 

 

A következő, amit szeretnénk elérni, az a megértés. Ez azt jelenti, hogy felismerjük az egységet, megértjük az embertársaink szükségleteit – érzelmesség nélkül. A megértés a mindennapi életben abban mutatkozik meg, hogy óvatosan ítélkezünk, visszafogottan beszélünk, tartózkodunk a lobbanékony viselkedéstől, és nem gyakorlunk kritikát. 

 

Ha elértük az összetartozás útját, kialakul a kapcsolat a fej és a szív, a tudás és a szeretet között, és kibontakozik bennünk vagy a tudás, vagy az érzés képessége.
„Mivel az igazi tudás egy megértő szeretet, a megértő szeretet pedig valódi tudással kapcsolódik a világhoz".

forrás: Eva Gostoni spirituális tanító és írónő 

- - - - - - - - 

 Mike Oldfield - Ascension - videó

A fáraók lámpája

 

A történelemkönyvekben azt olvashatjuk, hogy Lugio Galvani (1737-1798) fedezte fel az elektromosságot, és Thomas A. Edison (1847-1931) találta fel a villanykörtét. Ám több forrás is arra utal, hogy bizonyos kiválasztottak már több mint 3000 évvel ezelőtt is ismerték az elektromosságot. 

 

 
Amikor Lukianosz görög író (120-180) a II. században ellátogatott Hierapoliszba, lenyűgözve állt meg Héra istennő templomában. Egy bizonyos „világító drágakő”, amelyet valamilyen energiaforrás táplált, sugárzó fénybe borította az épület belső termét. Más ókori szövegekben is beszámolnak ilyen csodalámpákról. Csak a fantáziadús kutatók képzeletének szülöttei lennének ezek a tárgyak?

Régi, magasan fejlett kultúrák mágusai és tudósai minden valószínűség szerint már hihetetlen tudással rendelkeztek. Ezt mára már számtalan tény bizonyítja, gondoljunk például a piramisok építésére, amelyhez nemcsak óriási építészeti szaktudásra, de kimagasló matematikai és csillagászati ismeretekre is szükség volt. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy az élet más területeit illetően is rendelkezhettek hasonlóan nagy tudással.

Egyiptomban, a Lukszor melletti Királyok Völgyében az egyiptomi fáraók sírkamráiban gyönyörű színes festményekkel díszítették a folyosókat. A gondolkodó emberben rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon miként tudták ilyen művészien kidíszíteni azokat, ha egyszer vaksötét van bent. Nyilvánvaló, hogy használniuk kellett valamiféle világító eszközt, másképp ez nem ment volna. Tudósok többféle magyarázatot is próbáltak adni, ezek egyike szerint valószínűleg tükrök segítségével vezették be a nap sugarait, azonban akik ezt a folyamatot valóban megpróbálták rekonstruálni, azt tapasztalták, hogy a betükrözött fény belevész a sötétségbe. Egy másik, meglehetősen erőltetett magyarázat szerint fáklyákkal világították meg a folyosókat. A baj csak az, hogy az egész csodálatos alagútrendszerben nem találni koromnyomokat, melyek ezt a feltételezést alá tudnák támasztani. Így az egyiptológusok tovább töprenghetnek azon, vajon hogyan tudták 3500 évvel ezelőtt felvinni a falakra ezeket a bámulatos műveket. Talán a fáraóknak is voltak elektromos világítóeszközeik?

Atanasius Kirchner természettudósnak (1601-1680) tudomása volt egy égő lámpáról, melyet annak idején a régi egyiptomi főváros, Memphis föld alatti pincéiben találtak. De vajon van-e bármiféle bizonyíték az efféle történetekre?

Nos, úgy tűnik, hogy van! Hisz ilyen bizonyítékkal szolgálhat a késő egyiptomi korszak egyik temploma, mely Lukszortól 60 km-re fekszik. A denderai Hathor-templomról van szó, amelynek a föld alatti kriptái, melyek három emelet mélyen húzódnak a föld alatt, páratlan domborműveket rejtenek. Hathor istennő papjai Kr.e. 100 körül az emberi alakok mellett hólyag alakú képződményeket is ábrázoltattak a műalkotásokon, melyek úgy néznek ki, mintha hatalmas lámpák lennének, és dzsed-oszlopok tartják őket. Ez az „erő” hieroglifajele. A különös tárgyakon lótuszvirág csúcsából előbújó, hullámvonalban tekergőző kígyók is láthatók. 

 

 
Walter Garn bécsi villamosmérnök 1980-ban bebizonyította, hogy a domborműveken valódi izzók képe látható. 

„Az ábrázolásmód megdöbbentő volt – számol be Garn. – A dzsed-oszlopok pontosan úgy néznek ki, mint a modern nagyfeszültségű szigetelők. A kígyók elektromos szikrák vagy világító gázkisülések lehetnek, melyek a magas feszültség hatására lépnek ki a lótuszvirág csúcsaiból. Alapvető elektrotechnikai ismeretek nélkül képtelenség lett volna elkészíteni egy ilyen rajzot. Egyszerűen túl sok az egyezés.”

A mérnök a régi egyiptomi mintakép alapján készített egy 40 cm hosszú üvegtestet, melynek végét gyantából öntötte ki, és az egyik oldalán egy lemezes elektródot, a másikon egy fémcsúcsot helyezett el. Garn a következőképpen írta le, hogy mi történt ezután:

„Ha kiszívjuk a levegőt egy üvegtestből, melybe két fém alkatrész ér bele, már kis feszültségnél is kisülésre kerül sor. 40 torr nyomásnál egy fénycsík kígyózik egyik fémtől a másikig. Ha még több levegőt szívunk ki az üvegből, a csík kiszélesedik, míg végül az egész körtét betölti. Pontosan ez látható a Hathor-szentély föld alatti folyosóit díszítő képeken.”

Elképzelni sem tudjuk, mekkora hatalmat tulajdonítottak a hívők több mint 2000 évvel ezelőtt egy ilyen berendezésnek, amikor látták, ahogy a szivárvány színeiben játszó fénysugár sziszegő kígyóként mozog a kripta sötétjében, kékes fényt bocsát ki, és megvilágítja a falakat. Volt ott egy kép Tothról, a hold istenéről is, akit a kutatók védőistenének is tartottak. Toth a számos mítoszok egyikében egy lótuszvirágban jött le az égből az emberekhez, hogy elhozza nekik a „fényt”.

A bagdadi múzeumban őriznek egy elektromos elemet. Már a több mint 2000 éves tárgy felfedezője, Wilhelm König német régész is azt írta 1938-ban, a pártusok egyik településéről szóló ásatási naplójában, hogy egy vázaszerű, 14 cm magas agyagedény, melyet egy rézhenger és egy vasbot egészített ki, nagyon emlékeztetett egy galvánelemre, vagyis egy olyan cellára, mely egy anódot (réz) és egy katódot (vas) tartalmaz. Rolf Schulte restaurátor dr. Arne Eggebrecht egyiptológussal, a hildesheimi Pelizaeus Múzeum munkatárásval 1978-ban egy kísérlet keretében megépítették a lelet pontos mását. Sav gyanánt borecetet öntöttek a készülékbe, amely másfél voltos feszültséget adott.

A fentiek alapján logikus az a következtetés, miszerint a későbbi korokban is kellett, hogy legyenek ismerői ezeknek a technikáknak. Hiszen ha csak egy bizonyos beavatott társadalmon belül is volt ez ismert, annak tagjai minden bizonnyal tovább is adták egymásnak ezt a tudást. Egy I. Justinianus kelet-római császár (527-565) uralkodásának idejéből ránk maradt beszámoló szerint Antiochiában (Szíriában) szintén volt egy örökké világító lámpa.

Numa Pompilius király állítólag már Kr.e. VII. században elhelyezett egy „örökké égő fényt” egy római templom kupolájában. Pauszániasz görög történetíró (II. század) azt írja, hogy a római Minerva istennő szentélyében is mesterségesen létrehozott aranyfény égett. Augustinus (354-430) filozófus, a négy nagy nyugati egyházatya egyike egy „varázslámpáról” számolt be, mely állítólag szüntelenül világított egy pogány Ízisz-templomban. Nem tudta kioltani sem a szél, sem más természeti erő. Virgiliusról, a varázslóról pedig az a hír járta, hogy egy oszlopot emelt Róma városában, és egy „nagy üveglámpát helyezett el rajta, mely folyton égett, anélkül, hogy kialudt volna”. Érdekes, hogy a villanykörtéhez üvegburát használtak, pontosan úgy, ahogyan napjainkban is szokás.

Sajnos hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy korunk civilizáltnak mondott társadalma a legokosabb, az általuk használt technológiák a legtökéletesebbek, s hogy egyáltalán a tudományos fejlődés csúcsa napjainkban valósul meg. A fentiek azonban nagyon jól példázzák azt, hogy a régmúltunkat illetően sem szabad előítélettel lennünk. Hisz ahogyan a bölcsek mondják: 

„Semmi nem történik a Földön, ami egyszer már meg ne történt volna.”
forrrás:arvisura.van.hu

Kapcsolódó írás:
Erich Von Däniken - Fény a fáraónak 

 https://dszilvia.blogspot.com/2015/03/erich-von-daniken-feny-faraonak.html

 
Erich Von Däniken -Fény a fáraónak - videó

 https://indavideo.hu/video/Erich_Von_Dniken-Feny_a_faraonak

 

A boldogság kulcsai

Az alábbiakban olyan kulcsokat adok, amelyek hasznosak lehetnek számodra a boldog élet megteremtéséhez, de akkor is igazodási pontot adnak, amikor elemzed az életedben előforduló helyzeteket.

1. A külső egyenlő a belsővel.

2. A hasonló hasonlót vonz.

3. Kezdj el figyelni arra, ami körülötted és benned történik!

4. Ha észreveszel valamit magad körül (és ez bizonyos gondolatokat és érzelmeket vált ki), mindaddig „dolgozik benned”, amíg le nem vonod ebből a helyzetből a tanulságot.

5. Ha valami nem tetszik másokban, akkor az benned is jelen van.

6. Ha elkerülünk valamit, akkor fájdalom vagy félelem van mögötte.

7. Miközben bármit cselekedsz, teljes tudatosságoddal légy jelen tetteidben!

8. Ha bármilyen helyzetben vagy, légy jelen a történésekben! Ha késztetést érzel a menekülésre, lásd meg az okát!

9. Miután cselekedtél, ne hibáztasd magad, hanem elemezz mindent, ami előtte, közben és utána történt, beleértve a gondolataidat, az érzéseidet és előérzeteidet, és tanulj a helyzet kínálta leckéből!

10. A helyzeteket a gondolataid és blokkjaid generálják vagy vonzzák.

11. A blokkjainkat kezelni tudjuk, ha megértjük önmagunkat, a világ és az univerzum törvényeit.

12. Ha ugyanabba a helyzetbe kerülsz, vagy állandóan beteg vagy, a leckét még nem tanultad meg. Tedd fel a kérdést magadnak: „Mit kell megértenem ebből a helyzetből?”

13. Egyes egyedül Te vagy az oka annak, ami veled történik.

14. Ne próbáld megváltoztatni a világot vagy a körülötted lévő embereket, előbb változtass önmagadon! Amikor változtatásokat eszközölsz magadon, megváltoznak a körülötted lévő emberek, megváltozik a világ is.

15. Ha elhiteted magaddal és másokkal, hogy már megváltoztál (de ez nem történt meg), egy maszkkal több lesz rajtad.

16. Akkor kell a legjobban bepillantani önmagadba, ha a másik „maszkod” azt mondatja veled, hogy az életed bizonyos területein minden rendben van (mégis teljes a rendetlenség).

17. Ne tekintsd a számodra adott tanácsokat és a felajánlott segítséget hiányosságaidra való utalásként! Ne gondold, hogy egyedül képtelen vagy megoldani a problémákat!

18. Ha még nincs az, amit szeretnél, akkor vagy nem akarod, vagy nem szándékozod megszerezni. Ahhoz, hogy valami konkrét dolgot megkapj, világosan le kell írni, hogy mit akarsz! Tanuld meg gondolat-gyémántjaidat csiszolni!

19. Soha ne gondolj arra, hogy mit adhatnak neked az emberek, vagy mit akarsz tőlük kapni! Ezzel elveszíted vonzerőd.

20. Felejtsd el, hogy erősködsz! Az igazi erő abban rejlik, hogy szereted magad és a környezeted.

21. A férfi akkor válik szabaddá és cselekvőképessé, amikor az őt szerető nő már nem akarja birtokolni.

22. Gondolj arra, hogy mit szeretnél, ne arra, amire nem vágysz!

23. A pénz nem azért jön, mert nem szeretsz szegénységben élni.

24. A figyelmed egy olyan csatorna, amelyen keresztül az energia állandóan áramlik gondolataid táplálásához.
A gondolatot kreatív energia követi. Ezt hívják teremtő potenciálnak.

25. A negatív érzelmek nem azt vonzzák, amit akarsz, hanem csak azt, amit nem akarsz.

26. Az álmaid és fantáziálásaid megmutatják a lehetőségeidet, de csak vizualizációd által vagy képes valóra váltani őket.

27. A képzeleted által túlléphetsz határaidon, és szabadon engedheted a potenciáljaidat.

28. Ha folyamatosan azt ismételgeted magadban, miért nem teljesülnek az álmaid, soha nem fogod megkapni.

29. Ne a saját szükségleteid kielégítése szemszögéből tekints a pénzre és az anyagiakra, hanem az önismeret, a teljesebb önkifejezés és a lehetőségek megvalósításának eszközeként!

30. Koncentrálj arra, amire vágysz, ne vonja el a figyelmed az, amit nem szeretnél! Sokan pontosan nem tudják, mit akarnak, de azt igen, amit nem szeretnének.

31. Ha nem hiszel valaminek a lehetőségében, soha nem fogod megkapni.

32. A pénz birtoklása nincs olyan fontos, mint a megszerzésének az elsajátítása.

33. A jólét megteremtésének elsajátítása az életedben beindítja a növekedési folyamatot.

34. Azért jöttél erre a világra, hogy élvezhesd az életet, és ne szenvedj.

forrás: Késmárki László: A boldogság kulcsa
A pozitív gondolkodás nagy könyve Ankh kiadó 2021.

- - - - - -

Késmárki László - Égi Kegyelem mudra - videó
forrás: Répa Ati

Mert képes vagy rá!

 

Az élet eszméletlenül rövid ahhoz, hogy szomorkodj miatta. Egész egyszerűen nem kaptál rá időt.

 

Ha nem vesznek észre, menj arrébb. Tudd, hogy hiányozni fogsz. 

Soha ne alázkodj meg senki előtt, bármi is a cél, hidd el, nem ez az út. 

Csak egyszer emeld fel a hangod. Ha nem érsz el vele változást, maradj csendben. Hidd el, jobban fáj majd, mint egy nagy pofon. 

Mindig tedd, amit jónak látsz. Ne akarj megfelelni, hiszen aki nem a szívével tekint rád, annak sosem fogsz tudni. 

Soha ne a szavaknak higgy! Mindig a tettek mutatják meg az igazságot.

Minden emberben csak egyszer csalódhatsz. A többi már a Te döntésed.

Sokkal jobban érzed majd magad egyedül, mint egy olyan kapcsolatban, ahol magányos vagy. 

Soha ne a változástól félj! Attól rettegj, hogy nem változik semmi. 

Azt tedd, amit a szíved diktál. Fogantatásod óta benned él. Hidd, hogy tudja mi a jó neked. 

Soha ne feledd, hogy a gyermek nem a tiéd, nem birtokolhatod.

Ne az öregedéstől félj. Félj attól, hogy nem öregszel meg.

Soha nem lehet akkora teher a válladon, hogy ne tudd kihúzni magad!

Bárhogyan is éled az életed, Isten mindig szeretni fog. 

Nem azért kapsz nehéz életet, hogy elbukj, hanem azért, mert képes vagy győzelemre vinni. 

Ha nem szeretnek nem a Te hibád. Emeld fel a fejed és viseld méltósággal. 

Mindent elvehetnek tőled, de ha a büszkeséged nem tudják, gazdag vagy. A leggazdagabb. 

Mindegy hogyan érzed magad. Húzd ki magad, vedd fel a legszebb ruhád, és indulj el. 

Soha ne add fel az álmaidat, csak azért, mert sok időbe telik, míg eléred azt. Az idő így is, úgy is eltelik. 

Csak a küzdelem vezet győzelemre. De mindig tudd, miért érdemes küzdened. 

Visszafordulni, új utat keresni nem gyávaság. Csak a legbátrabbak képesek rá. 

Nincs olyan, hogy rossz élet. Rossz periódusok vannak. 

Ne téveszd össze az életet a létezéssel. Nem ugyanaz! 

Senki nem mondhatja meg neked, hogyan kellene élned. A Te utad, a Te döntésed, a Te jövőd.

Nem ígérte senki, hogy könnyű lesz az élet, de azt igen, hogy megéri élni.

- Todorovits Rea -

 Ocho Macho - Jó nekem- videó

Dalszöveg

Reggel mikor kinéztem és láttam,
De sajnos szemembe sütött a Nap.
Reggel mikor kinéztem és láttam,
De sajnos szemembe sütött a Nap.

Láttam a madarakat szállni az égen,
Sajnos szemembe sütött a Nap.
Láttam az embereket járni a réten,
Sajnos szemembe sütött a Nap.

Az öreg raszta tanítja Everything’s alright,
Az öreg raszta tanítja Everything’s alright,
Az öreg raszta tanítja Everything’s Alright,
Csak dúdolom azt, hogy jó jó jó jó jó jó de jó nekem,
Azt hogy jó jó jó jó de jó nekem,
Jó nekem.

Azt mondják, hogy pozitívan éljek,
De nem rezeg bennem már semmi sem.
Azt mondják, hogy pozitívan éljek,
De nem rezeg bennem már semmi sem.

Lekéstem a gépemet, nem megyek,
Nem megyek én már haza.
Lekéstem a gépemet, nem megyek,
Csak dúdolom azt, hogy jó jó jó jó jó jó de jó nekem,
Azt hogy jó jó jó jó de jó nekem,
Jó nekem.

Reggel mikor kinéztem és láttam,
De sajnos szemembe sütött a Nap.
Reggel mikor kinéztem és láttam,
De sajnos szemembe sütött a Nap.

Láttam a madarakat szállni az égen,
Sajnos szemembe sütött a Nap.
Láttam az embereket járni a réten,
Sajnos szemembe sütött a Nap.

Az öreg raszta tanítja Everything’s alright,
Az öreg raszta tanítja Everything’s alright,
Az öreg raszta tanítja Everything’s Alright,
Csak dúdolom azt, hogy jó jó jó jó jó jó de jó nekem,
Azt hogy jó jó jó jó de jó nekem,
Jó nekem.

A halálos ágyi egybeesések során a távozó lélek egy üzenettel búcsúzik el egy közeli szerettétől

Fehér fénnyel körülvett rokonok a halál pillanatában álmukban látogatják meg szeretteiket, hogy elbúcsúzzanak és közöljék elmúlásukat, állítja egy neuropszichológus.

Dr. Peter Fenwick az életvégi jelenségek tanulmányozásáról ismert, és több mint 300 példát elemzett a halálközeli tapasztalatok, a halálos ágyi látomások és egybeesések terén.

A halálos ágyi egybeesés az a tapasztalat, amikor valaki felismeri, hogy egy ismerőse meghalt egy ébrenlétben fellépő érzés miatt, vagy azért, mert álmában látogatták meg, mondja Fenwick.

A tanulmányozott esetek több mint 50 százalékában azt mesélték, hogy az illető nem tudta, hogy szerette meghalt a látogatás idején, így nem számítottak rá várakozással vagy előrelátással.

 Dr. Fenwick úgy véli, hogy a tudat független lehet az agytól, és túl tudja élni a testi halált, ám ez a koncepció a tudományos közösség minden részéről kritikát váltott ki.

Rámutat olyan megmagyarázhatatlan jelenségekre, mint az úgynevezett halálos ágyi egybeesések. A modern tudósok az ilyen jelenségeket és látomásokat hallucinációknak tekintik.

Dr. Fenwick a Spiritiszta Akadémiának nyilatkozva kifejtette: "Tanulmányt készítettünk a halálozás összes tapasztalatáról, amelyek közül az egyik a halálos ágyi egybeesés."

"Ez a halál pillanatában van, és úgy tűnik, mintha a feladási folyamat része lenne, a haldokló emberek utolsó kívánsága. Általában el kell búcsúzni egy lánytól, el kell búcsúzni egy fiútól, aki nincs ott."

"Találkozni és elbúcsúzni a rokonától, aki nincs ott. Mindezek a dolgok szív által vezéreltek, így nagyon erős pozitív érzelmi kapcsolat áll fenn."

"Úgy tűnik, ez összeköti az embert a halál pillanatával, és úgy tűnik, hogy kapcsolatba léphetünk velük. Ha ébren vagyunk, az egyik formát ölti, ha alszunk, akkor egy másikat."

Dr. Fenwick hozzátette: "Ha ébren vagyunk, amikor kapcsolatba lépnek velünk, akkor ezt egy lökésnek vagy nyomásnak érezzük - gyakran nagyon erős érzés, hogy valami borzalmas dolog történt."

"Az esetek több mint 50 százalékában nem is tudták, hogy az illető beteg, ezért független attól, hogy számítunk-e a halára vagy sem."

"Ez nem elvárás a vevő részéről, tehát ha álom, akkor egészen más."

"Ez egy narratív álom - a 'narratíva' azt jelenti, hogy egy történetet mesél el."

"A történet általában az, hogy az illető meglátogat, üzenetet ad át az embernek, és az üzenet az, hogy: 'Kérlek, ne aggódj értem, jól vagyok,' majd elhalványulnak."

"Néha a fényben érkeznek hozzánk - más szóval szeretetteljes fehér fény veszi körül őket -, és néha nincs ilyen."

"Mindig egy nagyon pozitív üzenet, amelyet ennek a személynek átadnak, akivel kapcsolatba lépnek."

Dr. Fenwick különféle műveket írt, többek között "A haldoklás művészete" című könyvet a feleségével, Elizabeth-tel. Ez egy tanulmány a halálközeli betegek lelki szükségleteiről. 

 Forrás:ujvilagtudat.blogspot.com

Mi történik valójában, amikor meghalsz - Interjú Peter Fenwickkel - videó

https://www.youtube.com/watch?v=78SkTuk8Zd4&t=12s

Namaste

– "Végtelenül sajnálom, asszonyom. Önnek, a leletei alapján, már csak hat hónapja van hátra."

Ezt meghallva, először nevetek. Hisztérikus nevetés tör ki belőlem. Majd percekkel később, véget nem érő zokogás... Ez a gyász. A nevetés is a gyász egy sajátos megnyilvánulása.
Álmomban sem hittem volna, hogy az egész életem gyökerestül megváltozhat fél másodperc keretében... 

 

 
– "Értem. Tehát a rák már ilyen ijesztő mértékben elterjedt bennem..."
– "Még létezik egy alternatíva... Tudja. A kemoterápiával jó eséllyel kitolhatjuk ezt az időkorlátot egy évre."

Nos, talán egy ilyen hír hallatán nem tudok tiszta fejjel gondolkodni, de egyben mégis megingathatatlanul biztos vagyok... Nem csinálok kemoterápiát! Még csak fontolóra sem veszem. 

– "Kösz doki, nem! Én élni akarok a hátralévő hónapokban, nem csupán létezni!"
– "De a gyógyszerkez...."
– "Ég áldja Önt, doktor úr!" - vágok a mondata közepébe és kisétálok a praxisából.

A kocsim felé veszem az utat... Már épp meglepődöm magamon, hogy a keserves sírás abbamaradt, amikor is beülök az autóba, s mintha gátat törtek volna át, újra potyognak a könnyeim...

"Mitévő legyek? Mégis mit kéne tennie az embernek egy ilyen helyzetben?! Miért szánta ezt nekem a sors ilyen fiatalon? Miért? MIÉRT?!" 

Csak püföltem a kormányt dühösen, miközben ezeket a válasz nélkül maradt kérdéseket magamnak szegeztem...

"Rendben, ha ezzel kell megküzdenem, hát ezzel küzdök meg! Itt az önsajnáltatásra már nincs idő..... Idő. Idő. Haha, mennyivel más értelmet nyer ez már mind ezek után.
Nos mi legyen az első lépésem most? Hazamenjek a családomhoz és mondjak el nekik mindent...?"

Végül hazaindultam. Könnyáztatta arccal rendkívül lassúra vettem a tempót, még gondolkozási időt szerettem volna nyerni, mi is lenne a helyes döntés... És akkor a rádióban megszólalt a kedvenc zeném. Lehúzódtam az útról, leállítottam a motort, s felnyomtam a hangerőt. Sírtam. Már ezerszer hallottam ezt a dalt, de most ebben a szent pillanatban mégis úgy hat rám, mint még soha azelőtt... MOST hallom csak a zenét IGAZÁN!
Kinézek az ablakon, felnézek az égre, és eláll a lélegzetem...

"Mindig is ilyen elbűvölő volt a felhők játéka? Mindig így ragyogtak a fák lombkoronái a napsütésben? Mindig melegséggel töltött el, ha megláttam egy idős párt kézenfogva?
Nem... Eddig nem is láttam ezeket. Semmit nem vettem észre ezekből. Miért csak most ébredek fel, mikor fél év múlva örökre aludnom kell??!!"

Borzasztó nehéz ilyenkor eldönteni, hogy az ember haragudjon, hogy MÁR csak hat hónapig láthatja így a világot, vagy örüljön, hogy MÉG hat hónapig ilyen csoda tárul elé...

Megérkeztem. Itthon vagyok. A ház üres, amiért némi hálát érzek. Kinézek a függöny mögül, s a családom látványa fogad, kint vannak a kertben. Már fizikailag érzem, ahogy a szívem összeszorul... 

"Miért, Istenem? Miért nem engeded, hogy lássam a két kislányom felnőni? És Ők? Nekik miért szántál ilyen sorsot, hogy ily fiatalon elveszítsék az édesanyjukat?! És a férjem... Akit a világon a legjobban szeretek, én okozzam neki a legnagyobb fájdalmat?! MIÉRT az Ég szerelmére?!"

Leülök egy székre, de nem veszem le a tekintetem a családomról...
"Hiányoznak. Máris hiányoznak nekem!"
Hiányozni fog, hogy a lányok úgy tudnak örülni az apróságoknak, hogy egy hét után is fülig ér a mosolyuk. Hiányozni fog, hogy mikor a férjemmel beszélgetünk, úgy néz rám, mintha nemcsak a fülével, hanem a szemeivel is magába szívná, amit mondok. Hiányozni fog, hogy mind leüljünk a tópartra, s megosszuk egymással a csendet...
Ha elmondanám nekik, hogy mind erre csupán hat hónapunk maradt..... Nem őszinte boldogság töltené ki a mindennapokat, hanem a gyász érzete... 

Két jelentőségteljes döntést hoztam meg:
Az első, hogy nem szólok senkinek a helyzetemről.
A másik, hogy az elkövetkező hónapokban az életem minden egyes szegmensét rendbe rakom, miközben ügyelek arra, hogy a családom és én kivétel nélkül minden nap önfeledt boldogok legyünk...

Az elkövetkező hónapokban bocsánatot kértem mindenütt, ahol bocsánatot kellett kérnem, s megbocsátottam ott, ahol meg kellett bocsátanom... 

Édesanyámmal már három teljes éve nem beszéltünk. Őt emésztette a bűntudat, engem pedig a harag. De most, hogy végre őszintén kibékültünk egymással, most, hogy újra átöleltük egymást, mindketten újra szabadnak éreztük magunkat.

A bakancslistámon nem hagytam tovább sorakozni a céljaim. Mind megvalósítottam! 

A munkahelyemen, amely már hosszas évek óta nap mint nap szorongást váltott ki bennem, beadtam a felmondásomat. Soha nem éreztem még magam ilyen bátornak, ilyen felszabadultnak. Szárnyra keltem! 

"Oh miért nem így éltem ezidáig az életem...?

Miért van szükségünk nekünk embereknek egy átkozott betegségre ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni mind azt a szépet, ami körülvesz minket?! Miért kell meghallanunk a halálos végítéletünket ahhoz, hogy ne féljünk többé más véleményétől? Miért csak ilyenkor vagyunk képesek törődni magunkkal? Miért csak ilyen helyzetben vagyunk képesek felülkerekedni az Egónkon és megbocsátani?! Miért ilyenkor fordulunk csak az Égiekhez válaszokért...?"

5 hónap telt el, mikor egy leírhatatlanul váratlan dolog történt...

Kiderült, kisbabát várok. 

Az összeomlás szélén állok. "Nem akarok senkit magammal vinni a túlvilágra!!"
Sírok, ömlenek a könnyeim. Ami normális esetben a leghatalmasabb örömet váltaná ki belőlem, most drámaian mély szomorúságot váltott ki belőlem...
Nem bírom el ezt a fájdalmat...
Elvesztettem az eszméletem.

Egy kórházban ébredek fel. 

A férjem mellettem ül. 

Azt mondja, elvégeznek minden vizsgálatot, hogy kiderítsék, miért ájultam el. Én persze tudtam... De mielőtt válaszra nyitottam volna a szám, belépett az orvos, aki meglepő udvariassággal megkérte a férjem, hogy fáradjon ki pár percre...

– „Doktor úr, én gyermeket várok“ , jelentem ki suttogva, majd kétségbeesetten elpityeregem magam.
– „Ez pontosan így van, asszonyom! De kérem árulja el, miért szomorítja így el ez a hír.“
– „Mert rákos megbetegedésem van. Alig egy hónapom van hátra.“
– „Hölgyem, pont ez okból vagyok most itt. Ön tökéletesen egészséges! A rákos sejteknek, melyek pár hónappal ezelőtt még jelen voltak, mára már nyomuk sincs! Kifogástalan egészségnek örvend!“

Aznap éjszaka egy álmot láttam. Egy gyermek jelent meg előttem fehér ragyogó angyalszárnyakkal.
A következőt mondta:
– „Gyógyult vagy. Szabad vagy!"
– „Nem értem... Hogy lehetséges ez? Hiszen Nem vettem igénybe semmiféle kezelést“ - adtam válaszul.
– „Saját magadat gyógyítottad meg! Az ok, amiért a rák kialakult nálad, az oly sok éven át tartó harag és szorongás volt. S amikor kibékültél mindenkivel, amikor otthagytad a munkahelyed, abban a pillanatban elindítottad a gyógyulásod. És amikor új szemmel kezdtél nézni a világra, amikor nem féltél többé az emberek véleményétől, amikor megtanultad értékelni ami körülötted van... Na ekkor jött el a gyógyulásod!" 

 

Szerző: Namaste ॐ 

 

- - - - - - - 

 

 Snatam Kaur - Mul Mantra - Ek Ong Kar - videó

forrás:Sikh Mantras

 

A halál közeli élmény csupán a képzelet játéka lenne?

 

Azok közül, akik kétkedve fogadják a túlvilág létezését, sokan vélik úgy, hogy a halál közeli élményben megtapasztaltak csupán az agy melléktermékei lennének. A testi halál körül felszabaduló molekulák, melyek ilyen képzetet teremtenének - ami tehát csupán fantázia, az agy szüleménye.

 

Ugyanakkor ha valaki kellően beleássa magát e témába és mélyebben, szélesebben megismeri azt, akkor hamar rájön, hogy ez az érvelés csupán egy felületes látásmód eredménye, vagy egy olyan álláspont, amely nem kívánja, vagy nem kész elfogadni a túlvilág létezését.

Sok olyan halál közeli élményt feljegyeztek már (sokat közülük hivatalosan is dokumentáltak), melyeket azért enyhén szólva sem lehetne holmi fantáziának tekinteni. Azokra az esetekre gondolok, melyekben az átélő a teste klinikai halála közben olyan észleléseket tett, melyeket "hivatalosan" nem tehetett volna, s melyekről később beszámolt és azok bizonyítást nyertek.

Van, aki az élménye során érzékeli a teste körül állók, feléje küldött gondolatait. Van, aki (amíg műtik a testét) lélekként ellátogat a szomszédos helyiségekbe és ott konkrét megfigyeléseket tesz. Egyszóval vannak olyanok, akik olyan információ birtokába jutnak egy ilyen testen kívüli élményük során, melyet egész egyszerűen sehogyan sem szerezhettek volna, hiszen a testük halott volt és mozdulatlan. Mégis, amikor utólag beszámolnak róla, azok bizonyítást nyernek. Sőt. Mindezt úgy élik meg (méghozzá nagyon sokan, egymástól függően, de egybehangzóan), hogy a testükből kiszállnak és lélekként folytatják a létezésüket.

Van tehát két nagyon fontos tényező. Egyrészt, hogy konkrét (valós!) észleléseket tesznek egyes halál közeli élményt átélők, amíg a testük klinikailag halott és mozdulatlan, másrészt mindezt úgy is élik meg, hogy ők lélekként léteznek. Úgy vélem, e két tény meglehetősen egyértelműen igazolja azt, hogy akik valójában vagyunk, a testünktől függetlenül (is) létezünk, valamint azt, hogy aligha lehetne az agy képzelgésével magyarázni mindezen megéléséket.

További figyelemreméltó tény, hogy az ilyen élmények során ha találkozik valaki a szeretteivel, azok csak olyan szerettei lesznek, akik már távoztak a fizikai világból. Sőt, olyan is előfordul, hogy valaki egy olyan szerettével találkozik egy ilyen élményében, akiről akkor még úgy tudta, hogy a testi életét éli, s csak utólag értesült róla, hogy az élménye idejében bizony már eltávozott a fizikai világból.

Sokan szeretnek tehát érvelni azzal, hogy a halál közeli élményekben megtapasztalt boldogságérzet, találkozás eltávozott személyekkel, életfilm lepörgés, alagútélmény, stb., mindössze a képzelet (nyugtató) játéka lenne, azonban mindenféleképpen úgy gondolom, hogy aki kicsit is jobban utána jár (ha más nem) a halál közeli élmények témakörének, akkor könnyen be fogja látni, ez az érvelés gyenge lábakon áll.
Egy olyan ember számára hihető, aki csak távolról vagy felületesen látja át e témát, de egy olyan ember számára már aligha jelent kielégítő választ, aki mélyebben átjárja és megismeri a testen kívüli élmények világát.

 

- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -

A halál közeli élményekről bővebben itt:
Halálközeli élmény - közelebbről 

http://dszilvia.blogspot.com/2020/03/halal-kozeli-elmeny-kozelebbrol-2-medek.html 

Visszatérés a halálból 1. - videó

https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/visszateres-a-halalbol-1.-Af3NBG6BCwOdLvd4 

 

Az élet nem ér véget a halállal - Igaz történetek elhunytakról, akik visszatértek

Bár soha nem felejtjük el azt, akit szeretünk, és még évekkel a halála után is gondolunk rá, vannak olyanok, akiknek sokkal több jutott, mint egy szimpla emlék. A Daily Mail kutatást végzett, és arra jutott, hogy 10 emberből 6 azután is látta, hallotta vagy találkozott a szerettével, miután az meghalt. A legjobb, legmeghatóbb történeteket gyűjtöttük össze az internetes oldal válogatásából.

 

 
Az apám segített

Életem egyik legsúlyosabb betegsége alatt történt, hogy az apám, aki nemrég hunyt el, öt egymást követő éjszakán is megjelent álmomban. Minden egyes alkalommal együtt nevettünk, és hihetetlenül jól éreztük magunkat. Ezután csodával határos módon meggyógyultam, és sokan azt mondják, hogy miatta lettem túl a betegségen. (Peter) 

Megvárták az édesanyámat

2005-ben én gondoskodtam a haldokló édesanyámról. Rákos volt, és már csak pár hete maradt hátra. Nem hitt a szellemekben, se a túlvilági életben, és még csak vallásos sem volt. Két nappal a halála előtt azonban érdekes dolog történt: nagyon nagy fájdalmai voltak, és morfiummal kellett csillapítani. Néha öntudatánál volt, néha pedig nem – mellette ültem, amikor azt mondta: „Joe!” Így hívták az apámat, aki 12 évvel ezelőtt meghalt. „Mi az, anya?” - kérdeztem tőle, mire ő az felelte: „Itt van, és vár rám. Látom őt.” Nagyon boldogan mondta ezt, és bár arra gondoltam, hogy biztosan a gyógyszer hatása, azért nem voltam erről teljesen meggyőződve. (Mrs.J.J.M.) 

A szomszéd visszajött elköszönni

Egyik éjszaka éppen kinéztem az ablakon, amikor megláttam az egyik kedves szomszédomat, egy öreg hölgyet, akiről tudtam, hogy nagyon beteg. A háza előtt, a járdán állt, és az én otthonom felé nézett hatalmas mosollyal az arcán. Emlékszem, hogy arra gondoltam, milyen boldog és milyen mosolygós. Pár nappal később találkoztam a lányával, aki azt mondta, hogy az anyja meghalt a kórházban, mielőtt én láttam volna az utcán. De én láttam – nem tudom, hogyan, de láttam. (Brunosmum) 

A férj jelez

51 év házasság után veszítettem el a férjem tavaly februárban. Nagyon rosszul viseltem, állandóan beszéltem hozzá, hogy üzenjen, ha jól van, ha minden rendben vele. Üzent: két hosszú, elnyújtott lélegzetet éreztem a nyakamon. Megköszöntem neki. (Isabelle Porter) 

Furcsa látomás

Nagyon rövid időn belül elveszítettem az apámat és a nővéremet is. Egyik éjjel, amikor a nővérem már nagyon beteg volt, a férje virrasztott mellette. Épp kijött a kórházi szobából, amikor meglátta az apámat a folyosón. Az apámnak nagyon jellegzetes járása volt, könnyen fel lehetett ismerni. A sógorom teljesen megdöbbent, és próbálta utolérni az alakot, de nem sikerült. Azóta sem tudjuk, hogy mit gondoljunk. (Jake7)

Dühös hang a sírból

A férjem húsz évvel ezelőtt halt meg, a helyi templom mellett temettük el. Rendszeresen jártam hozzá, gondoztam, tisztogattam a sírt, vittem neki virágot. Emlékszem, míg élt, nagyon utálta a rendőrséget, a rendőröket, pedig soha nem keveredett bajba. Tavaly éppen a sírját rendeztem, amikor egy nyugalmazott rendőr és a felesége odajöttek hozzám beszélgetni. Egyszerre meghallottam a férjem hangját: ”Vidd innen!” Rögtön a sír felé fordultam, nem tudom, mire számítottam, de persze semmit sem láttam. A rendőrre néztem, akinek az arckifejezése nem árult el meglepettséget, tehát nem hallott semmit. Furcsa az élet, igaz? Sok mindent nem értünk meg. (Pat Lawton) 

Egy pillanatnyi találkozás

Láttam az elhunyt apámat otthon, a lépcső tetején; csak pár pillanat volt az egész, de azonnal felismertem. Oldalra néztem, és mire visszafordultam, már a legidősebb lányom állt ott. Az apám 10 évvel ezelőtt halt meg, és soha nem járt abban a házban, ahol most élek. (Chocaholic)

Az a bizonyos dal

Az édesanyám mindig egy bizonyos dalt énekelt nekem, amikor kicsi voltam: a You Are The Sunshine Of My Life című számot. A születésnapomon, öt évvel azután, hogy meghalt, azt mondtam: „Szeretlek, anya.” És ekkor a rádióban elkezdett menni ez a szám Stevie Wondertől. Bármilyen másik dalt leadhattak volna, mégis ezt játszották. Hihetetlen volt. (Wishful-thinking) 

Szerencsés autóbaleset

Nemrégiben volt egy autóbalesetem, amit csoda, hogy túléltem. Emlékszem, hogy az ütközés előtt láttam a halott nagymamámat, amint az én kocsim meg a másik jármű között áll. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, csak azt tudtam, hogy abban a pillanatban hihetetlen nyugalom öntötte el a testem, és nem féltem semmitől. (Nothingtoseehere) 

Nagypapa nélkül nincs karácsony

Az apámat akkor temettük el, amikor a lányom két és fél éves volt. Az első nélküle töltött karácsonyon a lányom bejött a szobába, és azt mondta: „Nagypapa itt van.” Megfogta a kezem, és a kanapéhoz vezetett, majd odamutatott: „Látod, itt ül.” Olyan vidám volt, hogy hinnem kellett neki, bár én semmit sem láttam. (Grannytotwins) 

Üzenet a katonának

A bátyám katonaként éppen a Közel-Keleten állomásozott, amikor hirtelen meglátta az úton az apánkat. Nem sokkal később kapott egy üzenetet, hogy az apánk meghalt. (Karen Dunlop) 

Egy elvesztett barát

Egyik éjszaka pánikban ébredtem egy barátom miatt, akit nagyon szerettem, de már régen nem találkoztunk. Sokat gondoltam rá mindig, de sohasem voltam ilyen pánikban, ha eszembe jutott. Gyorsan a számítógéphez szaladtam, és mivel ismert ember volt, rögtön láttam a hírt, hogy aznap éjjel meghalt. (Katymay) 

Az ismerős aftershave

A nővérem szülte az első unokát a családnak. Miután már elégé megerősödött, és a pici is készen állt, hazavittük őket. A nővérem körbevitte a lakáson a gyereket, ám hirtelen megbotlott, és úgy tűnt, a babával a karjában fog elesni. A férje elég közel állt hozzá, így odanyúlt, hogy elkapja, de mielőtt elérte volna, a nővérem csodával határos módon visszanyerte az egyensúlyát. Mindenki sokkban volt, és a nővérem azt mondta, hogy abban a pillanatban, amikor megingott, a nagypapája aftershave-jét érezte, és ebből tudta, hogy ő mentette meg. (Rwestillhuman)

Forrás: femcafe.hu

Kapcsolódó írás
5 egyértelmű jele annak, hogy egy elhunyt szeretted lelke a közeledben van:

 http://dszilvia.blogspot.com/2019/03/5-egyertelmu-jele-annak-hogy-egy.html

Hogyan vehetjük észre, hogy gyermekünk látja a szellemeket?- videó

 forrás:TV2 Magyarország

 

 Radics Ágnes jósnő elárulta, a gyermekek 5 éves korukig érzékelik és látják a szellemeket. Szülőként könnyen észrevehető, hogy mikor találkozik a gyermek szellemmel. Csecsemőkorban úgy ismerhető fel a jelenség, ha egy adott pontra mereven néz vagy követ valamit a szemével, amit persze nem látunk. A későbbiekben pedig képzeletbeli barátként jelennek meg, legtöbbször a szeretteink látogatják meg a gyerekeket.