Mottó:
"Miután felébredt bennem a kíváncsiság, azt kérdeztem,
hogy mi az, ami tulajdonképpen van. Hiszen minden
tovatûnik. Nem voltam kezdetben és nem leszek végül. A
kezdet és a vég között a kezdet és a vég után kutatok."
(Karl Jaspers)
Hangmontázs:
..mindig szomorúvá tett a gondolat, hogy a világ továbbmegy, zöldek lesznek a
fák, tél következik, az emberek egymást szeretve jönnek-mennek, de mindez már
énnélkülem történik...
...nem hiszi el az ember, hogy ilyen létezik, hogy én "odaát" jártam. Az én
emberi agyam csak odáig jutott el, hogy egy kómás állapot, egy álomvilág, amibe
belecsöppentem...
...egyszercsak hirtelen ez az iszony elmúlt, és azt észleltem, hogy a testem fölött
vagyok. Lenéztem, és ott hevert, arccal a földre borulva egy Müller Péter..
dr. Pilling János:
Elsõéves orvostanhallgató voltam, amikor a kezembe került Raymond Moody:
Élet az élet után címû könyve. Ebben a klinikai halálból visszatért emberek
tapasztalatairól van szó. Moody többek között leírja, hogy a klinikai halál állapotában
egyesek kilépnek a testükbõl, kívülrõl látják önmagukat, találkoznak halott rokonaikkal,
ismerõseikkel vagy látnak egy nagy fényességet, amit sokan Istennek vélnek. Korábban
sohasem hallottam még ilyen beszámolókról s elõször nem is hittem el õket. De
megmaradt bennem a kétkedés: lehet, hogy tényleg így van?
A saját kételyeimre próbáltam meg választ keresni, amikor elkezdtem
Magyarországon halálközeli élményt átélt emberek után kutatni. Egyre több ilyen
emberrel találkoztam. S most már nem az a kérdés számomra, hogy léteznek-e ezek az
élmények, hanem, hogy mi a magyarázatuk, s mit tudunk kezdeni ezzel a tudással.
Azok a beszámolók, amiket hallottam, nagyon sokszínûek voltak, de ahogyan
azt már Moody is leírta- mindig tartalmaztak állandóan visszatérõ elemeket. Moody
tizenöt ilyen jellegzetes komponenst különböztetett meg és ezek alapján felállított egy
elméleti modellt arról, hogy mi történhet velünk, ha meghalunk.
Ezek szerint a következõek:
Amikor egy ember haldoklik, egyszerre csak azt hallja, hogy valaki, többnyire az
orvos vagy a nõvér megállapítja róla, hogy õ meghalt. A következõ pillanatban nagy
sebességgel halad át egy sötét alagúton. Ezalatt sokan furcsa zajt, zörejt, mások
csodálatos zenét hallanak. Az alagútból kiérve sokan saját testükön kívül találják
magukat, látják a körülöttük zajló eseményeket, saját testük újraélesztési kísérleteit. Ám
errõl hamarosan újabb események vonják el a figyelmüket. Halott rokonaik, ismerõseik
közelednek hozzájuk, hogy fogadják, köszöntsék õket. Azután sokan egy nagy
fényességet látnak, amely egyre nagyobb lesz s végül betölti az egész látóterüket. Sokan
ezt a fényt egy személynek vélik, amely szeretetet, melegséget áraszt. Ettõl a fénylõ
lénytõl kérdéseket kapnak, amelyek az eltelt életükre vonatkoznak. Mintegy a válasz
megkönnyítése érdekében ilyenkor az illetõ újraéli életének eseményeit. Ezután úgy
érzi, hogy elérkezett egy olyan határhoz, amit már nem léphet át. S valóban, - általában
ettõl a fénylõ lénytõl - megtudja, hogy az élete még nem ért véget, vissza kell térnie.
Ekkor már vonakodik, hogy ezt megtegye, mert idõközben eltöltötte a békességnek és a
boldogságnak egy soha nem tapasztalt mélysége. Kevesen vannak, akik negatív, rossz
tapasztalatokat élnek át. Akaratuk ellenére, maguk sem tudják hogyan, visszatérnek a
testükbe és tovább élnek.
Moodynak ez az összefoglalója egy elméleti modell. A gyakorlatban nagyon
ritkán találkozunk olyan halálközeli élménnyel, amely minden elemet tartalmaz. Ennek
csupán néhány komponensét tartalmazzák a beszámolók, amelyek kiegészülnek egyéni
jellemzõkkel. Az pedig, hogy ki mit él át ebben az állapotban, függ attól is, hogy ki
hogyan került a klinikai halál állapotába. Vannak, akiknél ez hirtelen, váratlanul
történik.
Müller Péter:
Namost onnan jöttem és ide mentem be. Ezen a helyen akkoriban egy alagsori
helyiség volt, ahol laktak. Itt töltöttem el 3-4 órát. Akkor már egész közel voltam a
Thaly Kálmán utcához, ahová igyekeztem. Ott volt a szerelmem. Két kenyeret cipeltem
a hónom alatt. Körülbelül három óra múlva kidugtam az orromat, láttam, hogy az utcán
nem jár senki. Abba az irányba néztem, mert amikor jöttem, láttam, hogy ott van egy
tank. Tehát a Tûzoltó utcát egy tank elállja, azért menekültem ide.
És azt is láttam, hogy a túloldalon egy hátizsákos ember nyugodtan ott kaptat és nem
lõnek rá. És akkor úgy éreztem, hogy most már én is mehetek, kiléptem innen és
elindultam abba az irányba. Hónom alatt a két kenyérrel. S akkor mentem-mentem-
mentem, s körülbelül eddig a pontig jutottam el, hozzávetõleg idáig, amikoris egy
iszonyatos dörrenést hallottam, egy robbanást, ami egy távoli lövésnek volt a hangja, de
én úgy éreztem, hogy az én testem robban fel. Ez a jobb combcsontomat találta el s
abban a pillanatban itt elterültem.
Nem vesztettem el az eszméletemet azonnal, sõt én azt hiszem, hogy késõbb
sem, és ettõl kezdve addig lõttek rám, amíg mozogtam. Hogy ez pontosan mennyi ideig
tartott, azt nem tudom.
Utólag derült ki, hogy hat golyót kaptam, a hatodik még mindig itt van bennem.
Az elsõ fázisa ennek a bizonyos halálélménynek, az maga az iszony volt.
Eszméletlenül kapaszkodtam, a kövekbe akartam belekapaszkodni. Lenéztem erre a
kemény aszfaltra és azt mondtam, hogy amíg látom, amíg érzem a hûvösét, addig
vagyok.
Egyszercsak ez az iszony elmúlt, valahogy fölengedett bennem ez az egész, és
egyszerre azt éreztem, hogy a testem fölött vagyok. Hogy milyen magasan, azt nem
tudom pontosan megmondani. De lenéztem, és ott hevert arccal a földre borulva egy
Müller Péter. És csupa vér mindenfelé.
És akkor ez a visszatekintõ énem egyszercsak ellátott arrafelé és az utca végén
megláttam a gyilkosomat. Nagy baj, hogy elõbb nem néztem arra, mert akkor láttam
volna, hogy ott áll egy tank és a tank tetején egy orosz katona, aki egyesre állított
géppisztollyal lõtt belém, amíg mozogtam. S ahogy akkor lenéztem magamra,
egyszercsak egy hangot hallottam és ez a hang azt mondta: vissza kell menned! Ezt
egész tisztán hallottam.
S akkor két érzés volt bennem. Egy nagy öröm, hogy folytathatom az életet, a
másik pedig egy rémület, mert láttam, hogy ez egy nyomorék test. Hát hogy lesz ez
ezután? Ekkor történt az, hogy egy pillanatra kialudt minden és a következõ, amire
emlékszem, az az, hogy újra a földön hevertem, újra a saját szememen néztem ki, és
akkor megpillantottam azt, hogy ott a sarkon kinéz egy idõsebb asszony, egy ételhordó
van a kezében és a kezével csal, hogy jöjjön ide.
dr. Pilling János:
Ebben a beszámolóban, - csakúgy, mint mindazokban, amelyekben a klinikai
halál baleset, szívinfarktus vagy egyéb váratlan esemény miatt következik be -, a
domináló elem a testenkívüliség.
A halálközeli élmény másik típusa hosszantartó betegség vagy mûtéti altatás
során következik be. Bár testenkívüliség ilyenkor is elõfordulhat, jóval gyakoribb, hogy
ezekben az állapotokban különös látomások jelentkeznek.
Förhécz Edit:
Olyan érdekes helyen jártam a két és fél nap alatt, amit el kell mondanom
másoknak is. Egy hatalmas boltívet képzeljetek el, én akkor még nem jártam külföldön,
azóta tudom, hogy milyen, amikor átmegyünk városokon, hosszú alagutakon, csak azok
ki vannak világítva, ha busszal, vagy autóval közlekedik ott az ember. Én egy ilyen
alagutat láttam, de mindenféle lámpa nélkül. Nagyon-nagyon meredek volt az az út,
amin haladtam. Nagyon mélyen, nagy sebességgel és lefelé haladtam.
Az volt a tudatomban, hogy egy szánkón ülök. De ha lenéztem, nem láttam a
szánkót. Amikor vége lett az útnak, lassult a szánkó és kiértem egy olyan csodálatos
helyre, amit életemben soha nem láttam. Olyan virágok voltak...! Nincs az a szín...!
Megmagyarázhatatlan csodálatos szín...! A virágok pedig olyan magasak voltak, mintha
egy öt méter belmagasságú szobában lennél, és te azt érezted, hogy meg kell
nyugodnod, mert egy nagyon szép helyen vagy, egy nagyon kellemes helyen vagy.
Egyszercsak ez a virág egyre több lett, több lett, több lett, és a közepében egy nagyon
szép hintaformát tudtam kivenni. Egy fiatal pár ült rajta. Azt nem tudtam megfejteni,
hogy honnan tudtam, de tudtam: ezek a nagyszüleim. A nagyapám leszállt a hintáról,
felém jött, mert én az ámulattól, meg a gyönyörûségtõl, hogy milyen jól érzem magam,
alig tértem magamhoz. A nagyapám odajött és azt mondta: gyermekem, nem örülök,
hogy te itt vagy. Én tudom hogy te tudod, hogy a nagyszüleid vagyunk. De gondolkozz!
Tudod, hogy hol vagy? És miért mondom, hogy nem örülünk? Mi most itt a
nagymamával 17 évesek vagyunk. Itt mindenki 17 éves. Annyira csodálkoztam... És
akkor azt mondta: neked vissza kell menned!
dr. Pilling János:
Bár a halálközeli élményeket Moody könyve tette széles körben ismertté,
valójában ilyen jellegû beszámolókról már évszázadok óta vannak feljegyzések. A
legmegdöbbentõbb analógiát bizonyára a Tibeti Halottaskönyv szolgáltatja. Ezt a
kultikus írást az i. sz. VIII. században jegyezték le, de szövege szájhagyomány útján
már évszázadokkal korábban terjedt. Ez az írás tulajdonképpen egy tanítás -
haldoklóknak és halottaknak, amelynek az a célja, hogy elkalauzolja õket ebben a
furcsa, különös világban, amibe most bekerültek. Ebben a könyvben részletesen
megtalálhatóak mindazok a jelenségek, amelyekrõl manapság a klinikai halálból
visszatértek beszámolnak. A párhuzamok gazdag tárából csak néhány példát idéznék.
Azt írja például a Tibeti Halottaskönyv, hogy:
"És ahogy a tudatos tudat távozik, az elme nem ismeri fel, hogy meghalt-e vagy
sem. A közeliekre, a hozzátartozókra ugyanúgy tekint, mint azelõtt, síró hangjukat is
hallja. Kedveseit õ maga látja ugyan, azok azonban õt nem látják. Mikor kedvesei
szólítják õt, hallja, de ha õ szólítja kedveseit, azok nem hallják õt. Saját családod,
házad népe körében meglátod majd a magad tetemét is és így gondolkodsz: most hát
halott vagyok. Vajon mit kellene tennem?"
Halálközeli élményekrõl szóló beszámolókkal azonban nem csak kultikus
írásokban találkozhatunk, hanem filozófiai mûvekben, irodalmi és képzõmûvészeti
alkotásokban is. A szakirodalomban leggyakrabban Platon vagy Emanuel Swedenborg
írásaira, Tolsztoj "Ivan Iljics halála" címû elbeszélésére, Victor Hugo "Nyomorultak"
címû regényére vagy Hieronymus Bosch festményeire, különösen a "Mennybemenetel"
címûre szoktak hivatkozni.
Hieronymus Bosch: A mennybemenetel (The Flight to Heaven) a Túlvilági látomások (Visions of the Afterlife) c. képsorozatból (1490-1516)
Halálközeli élményekrõl tehát nagyon régóta van tudomásunk. Az, hogy csak az
utóbbi idõben kerültek a figyelem középpontjába, bizonyára annak tulajdonítható, hogy
az újraélesztési technika fejlõdésével egyre többen vannak, akik saját maguk
tapasztalják meg ennek az élménynek a létezését.
Az amerikai Gallup Közvéleménykutató Intézet felmérése szerint a lakosság
5%-a élte át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült
Államokban 8 millió embert jelent.
A sokasodó tapasztalatok ellenére a tudományos világ sokáig nem vett tudomást
ennek a jelenségnek a létezésérõl. Úgy gondolom, ez elsõsorban annak tulajdonítható,
hogy ezek az élmények nagyon sok olyan elemet tartalmaznak, amelyek nehezen
illeszthetõek be a mai tudományos világképbe
Égerházi Imre:
Brédában arra ébredtem 4 órakor, hogy a szívem szinte kiugrik azonnal. A folyosó
másik szobájában aludt a Galéria tulajdonos meg a felesége. Eljutottam az ajtóig, és
mondtam: azonnal hívjanak orvost, rosszul vagyok. Ezt még el tudtam mondani, azután
elvágódtam. Õk kétségbe voltak esve. És az a csodálatos, hogy abban a pillanatban,
ahogy ott elvágódtam, én láttam õket! Ezen kicsit csodálkoztam is, hogy azok ott
izgatottan topognak, kiabálnak a fölöttünk lévõ emeletre az én festõbarátaimnak, hogy
jöjjenek le azonnal, beteg az Imre, elvágódott, rosszul van! Ugyanakkor az asszony
elment telefonálni az orvosnak. Nagy kétségbeesetten lejöttek a barátaim az emeletrõl,
meg voltak rémülve, hogy mi van velem... Én pedig felülrõl csak néztem, hogy mire ez
az egész izgalom, kétségbe vannak esve, nincs itt semmi baj, hát látom õket, hallom!
Közben egész idõ alatt én õket mindig láttam: hogy mit csinálnak, ide-oda topognak
kétségbeesetten, mit beszélnek. Késõbb, amikor elmondtam, hogy õk mit beszéltek és
mit csináltak, hát nagyon meg voltak lepõdve. Úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy mi
most ebben a kiállító teremben vagyunk, hogy én valamelyik sarokból, felülrõl mindent
látok.
De nem csak ezt láttam! Hanem amikor megszólalt a csengõ az épület másik
oldalán, ahová nem lehetett odalátni, láttam, hogy egy õsz hajú férfi áll ott, egy olyan
4o-5o év közötti férfi és egy barna színû táskát letesz a csengetés után, és a barna
cipõjét a bal lábán megkötözi. Akkor felegyenesedett és felvette a táskát. Közben Ineke,
a Galéria tulajdonosnõje kiabálta, hogy: Károly, megjött az orvos! Nomost az a
csodálatos, hogy õk hollandul beszélgettek! És én tisztán értettem! Ineke is egészen
odavolt, amikor késõbb elmondtam neki és Károlynak, hogy õk egymással hollandul
mit beszéltek. Én ezt nem láthattam, nem láttam. Az orvos sem találkozott velem, hogy
én élek, én õt megismerhetem.
Brédában, a kórházban engem a háziorvos felkeresett. Éppen szellõztetés volt és
állig be voltunk takarva. Ahogy bejött, én azonnal megismertem. "Hát bejött a
háziorvos." Õ ott nézelõdött-nézelõdött, nem ismert fel. Akkor én odaszóltam neki:
Helló doktor! Akkor odafordult felém, elindult az ágyamhoz és kérdezte: Herr Égerházi,
wie gets, satöbbi, satöbbi. Mondtam, hogy hál' Istennek most már jobban vagyok, meg
elmeséltem azt a szúródást, ami nekem fájdalmat okoz. Meg hogy ezek a holland
orvosok hogyan fogatják le velem a mellkasomat, hogy ne szúrjon annyira. Éppen azt
meséltem neki, hogy a jobb kezet a hónom alá kell tenni, bal kézzel lefogni a jobb
kezet, és így leszorítani, ha köhögök. Abban a pillanatban, amikor ezt magyarázom
neki, egyszercsak megnyúlt az ábrázata, olyan furcsa arcot vágott, és azt mondta:
moment, azonnal jövök. Késõbb nem sokkal visszajött a kórház több orvosával, letettek
egy kis magnót az asztalra és elkezdtek kérdezõsködni, hogy na, honnan ismerte fel
maga az orvost? És én akkor azt mondtam nekik: hát én láttam, amikor bejött! Mondta
az orvos: nem láthatott, nem volt eszméleténél, hát halott volt! Úgy kellett éleszteni! Ne
mondja, hogy engem látott! Mondtam: én bizony láttam! És akkor elmeséltem nekik a
barna táskát, a bal cipõt, meg mindent elmondtam...
Azok meg csak egyre bámultak, hallgatták, aztán több órán keresztül
kérdezgettek engem, mindenféle dolgokról..
dr. Pilling János:
Ebben a beszámolóban a testenkívüliség, vagy az, hogy õ megértette a holland
nyelvet, bár sem elõtte, sem utána nem tudott hollandul, misztikusnak, sõt elsõ hallásra
talán hihetetlennek tûnik. Pedig a halálközeli élményekrõl ma már igen sok tudományos
ismeret áll rendelkezésünkre. A kezdeti szkepticizmus után intenzív kutatások
kezdõdtek a halálközeli élmények magyarázatainak megtalálására. Ma már a
felgyülemlett magyarázatoknak 3 csoportját különböztetjük meg: vannak
természettudományos, pszichológiai és természetfeletti megközelítések.
A természettudományos magyarázatok többsége abból indul ki, hogy milyen
változások játszódnak le a klinikai halál állapotában. Ilyenkor a szívverés és a légzés
megszûnése következtében az emberi agyba nem jut már több friss oxigén és
vérkeringés nem szállítja el a felszaporodott széndioxidot sem. Sokan úgy gondolják,
hogy ezek a folyamatok idézik elõ a halálközeli élményt. Ennek az elméletnek van egy
kísérletes alátámasztása is. Önként vállalkozó kísérleti személyekkel oxigénben
szegény és széndioxidban gazdag levegõt lélegeztettek be és így sikerült a halálközeli
élmény számos elemét elõidézni. Testenkívüliséget azonban a kísérleti személyek
egyike sem tapasztalt.
Vannak azonban olyan kábítószerek, elsõsorban a hasis, az LSD, a meszkalin,
amelyek nem csak a testenkívüliséget, hanem a halálközeli élmények többi elemét is
képesek elõidézni. Emiatt felmerült az a gondolat, hogy talán ezeknek a szereknek
szerepe lehet a halálközeli élmény kialakulásában. Logikus azonban az ellenvetés, hogy
a legtöbb ember nem áll ilyen szerek hatása alatt, amikor a klinikai halál állapotába jut.
Ezt a problémát elegánsan hidalja át az az elmélet, amely szerint az emberi agyban
magában is vannak a kábítószerhez hasonló hatású anyagok. Ilyenek az endorfinok,
vagy a közelmúltban felfedezett endopszichozinok. Ez utóbbinak például az agy
oxigénszegénység miatti károsodásának a megakadályozásában van szerepük.
Elképzelhetõ tehát, hogy amikor oxigénszegény állapot következik be az agyban, nagy
mennyiségben szaporodnak fel ilyen anyagok s ezek hozzákapcsolódnak az agy
bizonyos területeihez. Elsõsorban a halántéklebenyre terelõdött itt a figyelem. Ez az
agyterület ugyanis a hallásnak a központja. Nagyon sok halálközeli élmény kezdõdik
zajjal, zörejjel, vagy valamilyen szép zenével. Másrészt ez az agyterület felelõs az
emlékképek kódolásáért. Márpedig a halálközeli élményben az emberek újraélik az
életüket. A legmegdöbbentõbb azonban az volt számomra, hogy már 1955-ben
megjelent egy publikáció, miszerint a halántéklebeny egyes területeinek szerepe van a
testenkívüliség kódolásában.
Összefoglalóan tehát feltételezhetünk egy olyan elméletet, miszerint a klinikai
halál állapotában az agy oxigénben szegény és széndioxidban gazdag állapotba kerül, s
azért, hogy az oxigénszegénység miatti károsodást a szervezet megakadályozza,
bizonyos anyagok felszabadulnak. Ezek az anyagok aztán hozzákötõdnek az agy
bizonyos területeihez s ezek aktivitása olyan jelenségeket idéz elõ, amelyeket az egyén,
mint halálközeli élményt él át
Égerházi Imre:
Ezekben a helyzetekben, amikor így nem éltem - tehát valószínûleg a klinikai
halál állapotában voltam - lejátszódtak egyidejûleg más dolgok is. Mintha iszonyú nagy
sebességgel repülnék valahova, de nem lehetett azt tudni, hogy alagút vagy csõ volt,
csak valami sustorgó hangot hallottam, ami a nagy sebességeknél lehet hallani, valami
ilyesmi volt. Ha nagyon pontos akarnék lenni, azt mondhatnám, olyan fémes hang volt.
És akkor lepergett elõttem az egész életem. Visszajöttek életemnek azok a
momentumai, amit én már úgy elfelejtettem...
Azóta egész tisztán tudok olyan dolgokat, amelyeket az infarktus elõtt már nem
tudtam.
Az elsõ képrõl: Egy sustorgó hang, repülés, valahova megérkezés... A térre,
ahová megérkeztem - természetesen az élet lepergése is idõközben is megtörtént- volt
egy folyó. A parton hatalmas fák lógtak bele a vízbe. Na ezen a folyón úszott egy ág. De
mielõtt ebbe sötét mélyedésbe beleért volna, ez az ág élõvé változott. Mintha élne... A
szemben lévõ fák is mintha élnének... És némelyik átváltozik olyan élõ valamivé...
Látszott, hogy az egy emberi kézhez hasonló, és látszott, hogy nem fa, olyan
görcsösen fogta az ágat, és látszott, hogy nem akar belemenni abba a sötét lukba. Akkor
benyúlt egy kéz-szerû valami, megragadta az ágat és kidobta a partra, és amint leesett a
füves mezõre, megint fává változott. Akkor a ház mögül jött egy fehér fény, és mint
mikor kinyitnak egy teret, az egész kép kivilágosodott.
dr. Pilling János:A halálközeli élmények egyik pszichológiai magyarázata szerint ez a jelenség a
halálfélelem elleni védekezésként jön létre.
Ezt az elméletet -bármily meglepõ is- már az elmúlt század végén publikálta egy
svájci geológus professzor, aki - alpinistaként - lezuhant egy hegyrõl. Az ilyenkor
elvárható félelem helyett azt tapasztalta, hogy rendkívüli békesség és nyugalom töltötte
el. Ebbõl azt a következetést vonta le, hogy a halálközeli élmény nem más, mint egy
védekezés az ilyenkor természetes halálfélelem ellen. Ezt az elméletet a XX. században
továbbfejlesztették, a deperszonalizáció szerepét hangsúlyozva. A deperszonalizáció
szónak nincs megfelelõ magyar helyettesítõje, azt jelenti, hogy az ember önmagát
idegennek véli. A halálközeli élményekben éppen ez történik. Ilyenkor az ember kilép a
testébõl és úgy tekint saját holttestére, mintha az idegen és tõle teljesen független tárgy
lenne. Ezzel a halálközeli élmény, - mint védekezés a halálfélelem ellen -, elhiteti
velünk, hogy nem is mi halunk meg, hanem egy idegen. Mert a saját halálunkat nem
tudjuk elképzelni. Ilyenkor a megfigyelõ és az átélõ énünk végletesen eltávolodik
egymástól.
Riporter:
Amikor itt feküdtél a földön, és azt mondtad, kiléptél a testedbõl, ezt az
állapotodat minek értékeled, mi voltál te akkor?
Müller Péter:
Ugyanaz voltam... Ugyanaz voltam, csak valódibb, mint most.
Most megint benne vagyok, akkor meg kinn voltam ebbõl, játékon kívül voltam.
Nehogy azt hidd, hogy csak ilyenkor érjük meg! Sokszor elõfordul az, hogy valami
nagy balhé történik veled és hirtelen az az érzésed van, hogy ennek nem résztvevõje
vagy, hanem tanúja. Valamennyiünkben van a résztvevõ mellett egy tanú. Most is,
ahogy beszélek hozzád, áll itt egy Müller Péter szakállban, kesztyûben, bundás
gallérban és beszél, de van valaki bennem, aki hallgatja azt, amit mondok.
dr. Pilling János:
Egy másik pszichológiai elmélet feltételezi, hogy a halálközeli élményben
tapasztalt jelenségek olyan õsi képek -Jung kifejezésével élve: archetípusok -, amelyek
tudattalanunkban folyamatosan jelen vannak, és csak megfelelõ körülmények kellenek
hozzá, hogy tudatossá váljanak. Ezt az elméletet alátámasztani látszik az a megfigyelés,
hogy halálközeli élményt nem csak a klinikai halál állapotában lehet átélni. Ilyen
élményt például átélhetünk olyan életveszélyes helyzetekben, amelyeket egyetlen
karcolás nélkül megúszunk, vagy kábítószerek és mûtéti altatószerek hatására is. Sõt
átélhetjük tudatosan: meditáció útján is. Ennek az elméletnek a képviselõi
megpróbálnak értelmet adni a halálközeli élményben tapasztalt képeknek. Így például
azt az alagutat, amelyen oly sokan áthaladnak, az ember saját testüregének tekintik. Azt
a fényt pedig, amelynek a látványa szinte mindenkinek lenyûgözõ élménye, az ember
legbensõ, legmagasztosabb részének, Jung kifejezésével élve a Self-nek tekintik.
Égerházi Imre:
Megérkeztem a szokásos módon valahova. Egy térre. Voltak ott fák, voltak emberek.
Alaktalan emberek. Az arcukon nem volt kivehetõ kontúr vagy forma. Arcok voltak, de
olyan... halott arcok. Ott ültek és ott várakoztak. Én is ott várakoztam.
A háttérben fehér színû, gomolygó köd-szerû valami, olyan se ember, se állat,
mindegyiket bele lehetett sejteni abba a bizonyos formába. Hanem egyszer azt éreztem,
hogy ez a lény felém fordul, változtat a formáján, és ahogy rámnéz, én végtelen
szeretetet, jóságot éreztem. Az összes jóérzésem nem ért annyit, mint ez a rövid pillanat
volt. Akkor õ azt mondta: várjál! De annyi szeretettel... Ez volt a velem való
kommunikálása.
dr. Pilling János:
Természetesen vannak olyanok, akik ezt a fényességet nem pszichés
jelenségnek, hanem Isten megnyilvánulásának tartják. A halálközeli élmények
megközelítésének ez a harmadik útja -a természetfölötti magyarázatok- úgy tekintik a
halálközeli élményt, mint azt a folyamatot, amelynek során a lélek elválik a testtõl. A
halálközeli élmények átélõi közül egyesek úgy érzik, Istennel találkoztak, mások
azonban ezt tagadják.
Förhécz Edit:
Kilenc kapu van, a kilenc kapu mögött nagy fényességet lát mindenki. Az Isten
van ott, soha nem láthatjuk mi sem.
Égerházi Imre:
Egy alkalommal nekem azt mondták: te az Istennel találkoztál! Én azt mondtam:
nem, ez ellen tiltakozom. Nem, én nem tekintem az Istennek, mert akkor ennek a
lénynek a kisajátítása egy... vallási dologhoz kapcsolódó lenne. Én ugyan vallásos
embernek tartom magam, eljárok a templomokba a sátoros ünnepeken, ha bajban
vagyok imádkozom, rimánkodok: csak most segíts meg Istenem, aztán elfelejtem
megköszönni sokszor. De úgy érzem, nem tartozom a bigottan vallásos emberekhez,
hogy azt mondanám: az volt a Jóisten és én találkoztam vele! Nem tudom, mi volt.
Nem lehet rá pontos, kielégítõ választ adni.
dr. Pilling János:
Sokan azon a véleményen vannak -s köztük magam is-, hogy ezek az elméletek
nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítõ magyarázatok, amelyek ugyanezt a
jelenséget más és más oldalról közelítik meg.
Bármi legyen azonban a halálközeli élmények magyarázata, az vitathatatlan,
hogy ez az élmény rendkívül erõteljes hatást gyakorol az átélõjére s alapvetõen
megváltozatja az élet értékeirõl, a halálról, a vallásról, Istenrõl alkotott képüket.
A halálközeli élmények egyik kutatója magát az élményt egy magszemhez
hasonlítja, amely kihajt és virágokat hoz. Ezek a virágok az utóhatások. Mindenekelõtt
a halálról, a túlvilágról alkotott kép változik meg.
Égerházi Imre:
Ha arra gondolok, hogy meg kell halni, már nem félek, mint régen, nem
borzolódnak fel a szõrszálaim, hogy: jaj, nélkülem forog majd a világ és nem vagyok
benne. Egyáltalán nincs halálfélelmem. De csak azóta, amióta ezzel az ismeretlen
lénnyel megismerkedtem, mert tudom, hogy abban az eljövendõ valamiben ugyancsak
kap az ember szeretet, megbecsülést és ez az embernek erõt ad, hogy elviselje azt, hogy
elporlik, de valahol, valamilyen formában tovább él. Ez nagy élmény volt! Ez volt a
legnagyobb élményem!
Ez énszerintem egyik bizonyítéka annak, hogy az ember, amikor meghal,
mégsem hal meg, hanem valamilyen formában, valahol tovább él. Lehet, hogy a teste
elporlad, de a szellemisége vagy a lelke vagy nem tudom mije, az tovább él, valamilyen
dimenzióban, valahol. De hogy nem ebben, amiben, élünk, az biztos, mert akkor nem
láttam volna az épület túlsó oldalára, nem tudtam volna hollandul és egyes dolgokat
nem értettem volna meg.
dr. Pilling János:
Sokan elmondják azt is, hogy felértékelõdött számukra a tudás és a szeretet
fontossága. Ezzel szemben kevésbé fontosak az anyagiak, a siker, a karrier, mert
ezeknek a halálban már nincs jelentõségük.
Förhécz Edit:
Nem szabad gondolni anyagi dolgokra az életben, ne imádd az arany dolgokat, a
gazdagságot, csak a szíved legyen gazdag.
Csak akkor élsz sokáig, ha te erre vigyázol. Minden ember, ha erre vigyáz,
sokáig él, békében és boldogságban. De ha ezt megszegitek, anyagi javak után
futkostok, a gyûlölet és a harag vezérel benneteket, akkor ez felbomlik.
dr. Pilling János:
A halálközeli élmények átélése után egyesekben különleges képességek
fejlõdnek ki, mások pedig úgy érzik, hogy továbbra is kapcsolatban maradnak egy
másik dimenzióval.
Megjegyzendõ azonban, hogy a halálközeli élmények kutatói közül egyesek úgy
tartják, hogy ezek a képességek csírájában már korábban megvoltak ezekben az
emberekben. Sõt! Néhányan éppen ezzel magyarázzák, hogy nem mindenki él át
halálközeli élményt. A klinikai halál állapotba jutóknak ugyanis csak kb. egyharmada
tapasztalja meg ennek az élménynek a létezését. Sokan úgy vélik, hogy elsõsorban
azoknak van esélye egy ilyen élmény átélésére, akik már korábban is nyitottak voltak a
különleges jelenségek iránt.
(Itt egy olyan felvételt láthatunk, ahol Förhécz Edit egy betegét kezeli: kezét a
fiatalember fájó derekára teszi.)
dr. Pilling János:
Többen beszámolnak arról is, hogy ez az élmény harmonikusabbá, nyitottabbá,
boldogabbá tette õket, mintha megtalálták volna a valódi énjüket.
(Részlet a Madách Színház musicaljébõl: Charles Dickens-Müller Péter-Müller Péter
Sziámi: Isten pénze.
A gonosz Ebiezer Scrooge találkozik halott barátja szellemével.)
Müller Péter:
Ez a kapcsolat részint arról szól, hogy ha nem is könnyen, de azt, aki akkor a
halál pillanatában kiemelkedett belõlem és visszanézett és tudta, hogy õ van, akkor is,
ha a testem bajba került, ezt én meg tudom találni. A hétköznapok zûrzavarában persze
nem hallom a hangját, de ha nagyon kritikus pillanatokba kerülök, hallom, hogy mit
mond. Ez az én igazi arcom. Ez az én valóságom, talán így tudom ezt pontosan
kifejezni. Sokan úgy hívják, hogy felsõbbrendû én - nem a név a fontos. Az én
centrumom. Lelkem gyökere.
(Részlet a musicalbõl: Scrooge és a szellem párbeszéde az élet értelmérõl, a változtatás
lehetõségérõl.)
Müller Péter:
Majdnem minden mûvemben megjelenik a túlvilág, nem veszik észre a nézõk
vagy az olvasók, mert egy játék öröme elborítja azt, hogy olyasmit látnak, amiben józan
ésszel nem hihetnek.
A szomorú vasárnap címû darabomat csak szellemek játsszák. És ez a darab is,
amit most csinálunk, ez megint csak egy kísértethistória. Így nevezi Charles Dickens
Karácsonyi ének címû mûvét.
Riporter:
Dickens Karácsonyi énekét sokan halálközeli élmény-analógiának tartják.
Müller Péter:
Ez is csak arról szól, hogy hány dimenziója van az ember életének, hány rétege
él egyszerre benne, mi az, hogy álom, mi az, hogy valóság és mi az, amikor valaki
visszatér a túlvilágról azért, mert elhibázta az életét és csakis ilyenformán tudja
helyrehozni. És ez már nem az én találmányom innen, hanem Dickensé.
(Az "Isten pénze" fináléjának utolsó taktusai.)
dr. Pilling János:
Én azt gondolom, -bármilyen csábító is a gondolat -, hogy a halálközeli
élmények nem adnak teljes választ a halállal és a túlvilággal kapcsolatos kételyeinkre.
Nem feledhetjük ugyanis, hogy a klinikai halál állapotába jutóknak csak kb.
egyharmada éli át ezt az élményt. Biztosan tehát csak annyit mondhatunk, hogy egyesek
ilyennek tapasztalják a meghalás folyamatát. Nincs tudományos ismeretünk arról sem,
hogy mi következik a halálközeli élmény után. Lehetséges, hogy ez a távozó élet utolsó
játéka, de az is lehet, hogy egy másik létnek a kezdete. Ennek ellenére a halálközeli
élmények ismerete nagyon sok új tudást adott hozzá a meghalásról, az emberrõl, a
világról alkotott képünkhöz.
Egyesek ezeket az ismereteket haldoklók vagy gyászolók segítésére használják.
Mások pedig a halálközeli élményeken alapuló pszichoterápiák segítségével
öngyilkosságot megkísérelt embereknek próbálnak új célokat adni.
Polcz Alaine magyar pszichológus, tanatológus például haldokló gyermekeknek
nyújt vigaszt a halálközeli élmények segítségével. Ölébe veszi a súlyosan beteg
gyereket és elmond neki egy mesét:
Mesélõ:
Tegnap este lefeküdtem s elaludtam. Egyszerre furcsa neszre ébredtem, halk
szárnycsattogásra. Kiugrottam az ágyból, hát, egy cinke repült be. Máskor is
elõfordult, hogy berepült egy madár, de nem éjszaka. A cinkék különben is alusznak
éjszaka, ugyanúgy, mint te. De ennek a cinkének különleges mondandója volt, azért jött
éjszaka. Itt járt nálad de te aludtál és nem tudtad meghallgatni. Azt akarta mondani,
tudja, te most nagyon rosszul vagy. S egyszer, amikor úgy érzed, nem bírod tovább,
hallassz egy csattanást, utána sötétséget látsz, de ez csak rövid idõ. Utána fényt látsz,
sugárzót, akkor egyszerre elmúlik minden fájdalmad, csodálatos színeket látsz, virágos
rét fölött repülsz, könnyû vagy és szabad. Ragyogás vesz körül. Gyönyörû zenét
hallassz. Egyszerre boldog leszel. Így beszélt a cinke.
dr. Pilling János:
Úgy érzem, hogy a halálközeli élmények ismerete nem csupán a haldoklóknak és a
gyászolóknak segíthet, hiszen -Balázs Béla szavaival élve - mindnyájan születésünktõl
fogva halunk és halálunkig születünk. Azok az emberek, akik visszatértek a klinikai
halálból, másként látják az élet értékeit, és ettõl az életük harmonikusabbá és
kiegyensúlyozottabbá vált. S ahhoz, hogy így gondolkodhassunk, nem kell feltétlenül
átélnünk egy ilyen élményt. Néha elég az is, ha tudunk róla, hogy létezik.
(dr. Pilling János: Meghaltam és élek)
- - - - - -
Halál-látók: halálközeli élmények | Pilling János - videó
- - - - - -
Kapcsolódó írás:
Égerházi Imre festőművész - Meghaltam és élek
- - - - - -
Égerházi Imre - Meghaltam és élek - videó
forrás:Attila Egerhazi
M. Topics Judit riportfilmjének teljes, vágatlan felvétele.1995, Budapest, Vármegye Galéria
Égerházi Imre festőművészt (1925 - 2001) 1989-ben megélt halálközeli élményeiről kérdezték.
