Meddig ámítjuk magunkat?

Meddig ámítjuk magunkat azzal, hogy nem léteznek előző életek? Miért hisszük el, hogy nincs újratestesülés? Nem magasröptű eszmefuttatásokba szeretnék bocsátkozni ezúttal, hanem néhány egyszerű érvet felhozni és néhány kifogást megcáfolni, merthogy a reinkarnációnak nincs szüksége arra, hogy én vagy bárki más igazolja.

Eddig főleg olyan emberekről lehetett hallani, akik nem hittek a korábbi életekben részint vallási, részint ateista alapon. Ámde, egyre több szót kaptak az elmúlt évtizedekben olyanok, akik pedig ezzel szembe azt állították, hogy ők konkrétan emlékeznek számos előző életükre, sőt azokból tudást és képességeket hoztak át. Ezek tükrében mindenki eldönthet, hogy kinek a szavában hisz.

Ma még mindig sokan vitatkoznak ezen a kérdésen, mintha bármit is befolyásolna ez. Nos, a Teremtés működését vajmi kevéssé befolyásolja, de az emberi világképet annál inkább. Talán abban kellene hagyni a népbutítást és nem lenne szabad olyan pongyola érvekre hivatkozva félresöpörni a reinkarnáció tanát, mint például: „azért nem hiszek az előző életekben, mert ősi iratokban, mint amilyen a Biblia is, ez nincs benne” vagy „azért nem hiszek a reinkarnációban, magyarul az újra testet öltésben, mert nem emlékszem rá”.

Az ilyen és ehhez hasonló, mondvacsinált ürügyek és kifogások nem állják meg a helyüket egy komoly ember világképében és gondolkodásmódjában. Milyen érv az, hogy ha valamire nem emlékszem, akkor nem is létezik? Ennyi erővel az érettségi bizonyítványokat, a diplomamunkákat is visszavonhatnánk, mert sok év távlatából már nem tudnánk a mai kis tudásunkkal megfelelni a követelményeknek. Avagy a gyerekkorunkat is semmissé tehetnénk, mert nem emlékszünk rá.

Az pedig végképp dogmatikus gondolkodás, hogy azért, mert valami régen leírásra került, akkor annak automatikusan helyesnek kellene lennie. Egyáltalán nem biztos, hogy 1500 évvel ezelőtt minden írástudó őszinte és becsületes volt, avagy tévedhetetlen.

Ezek tehát logikátlanságok, amelyeket észre kellene vennünk. Másfelől, az ősök tiszteletével sem lehet mindent megmagyarázni, mert az ősök, vagy szent emberek szavait nem feltétlenül ismerjük a maguk eredetiségükben. Hiszünk az írásos emlékek hitelességében, de nem tudjuk 100%-osan! S itt van a kutya elásva! Ez ad számos csalásra és csalafintaságra okot.

Olykor az az érzésem, hogy a reinkarnáció tanát szándékosan eltitkolták előlünk. A tájékozottabb és világlátottabb emberek pontosan tudják, hogy nem szabadna általánosítanom, mert nem mindenki elől titkolták el az újra testet öltés tanait. A helyzet éppen fordított: az emberiség többsége mindig is tudta, gyerekkorától azt tanulta, hogy léteznek előző életek, s azokra vissza is lehet emlékezni, sőt minden korban éltek olyan személyek, akik erre képesek voltak.

Afrika, Amerika, Ausztrália és Ázsia nagy részén világvallások és regionális hitrendszerek százai alaptanaik között említik a reinkarnáció valamilyen formáját: hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, a zoroasztrizmus, Európa és a Közel-Kelet csaknem valamennyi vallási irányzata hisz a reinkarnációban.

Egyesek az állítják, hogy a reinkarnáció idegen az iszlámtól, de ez nincs teljes mértékben így. A Koránban ez olvasható: „Isten lényeket teremt, újra és újra visszaküldi őket, míg aztán hozzá vissza nem térnek.” vagy „Az ember személye csak maszk, amelyet a lélek kellő időben felvesz, egy darabig hordja, aztán eldobja, hogy újat vegyen fel… Ha teljesen tönkremegy, s olyanná válik, mint egy halcsontváz, a tőle megszabadult, gyógyult lélek újat formál.” Amúgy a szufizmus – az arab miszticizmus – elfogadja a reinkarnáció létjogosultságát és bizonyos formáit.

Így lényegében a zsidó vallás és a kereszténység maradt, amely látszólag kilóg a sorból. Vagy mégsem?

Alexandriai Kelemen a II. században arról értekezett, hogy az ember fejlődéséhez elengedhetetlen az újra testet öltés. Márpedig ha van újraszületés, akkor előző életeknek is lenniük kell. Sok egyházatya a hivatalos állásfoglalások ellenére is hitt az újratestesülés eszméjében.

Amúgy nem árt tudni, hogy az 553-as konstantinápolyi zsinat kiáltotta ki eretnekségnek a reinkarnáció tanát, illetőleg eretnekeknek bélyegezték azokat, akik hittek az előző életekben. Ezt később több zsinat is megerősítette, az ellenkezőkre pedig szigorú megtorlás várt.

Ebből is látszik, hogy a kereszténységtől sem idegen a reinkarnáció, miként nehéz elképelni egy kabbalistát – zsidó misztikust –, amint mágikus operációját úgy végzi el, hogy tagadja a lelkek újra testesülését. Erről azonban szó sincs. A legtöbb kabbalista is hisz a lélekvándorlásban.

Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy akkor ki nem hisz a lélekvándorlásban, az újra testet öltésben és az előző életekben? Nos, például az a tömegember, aki tradicionális okoknál fogva ezt tanulta, mert belenevelték, esetleg beleverték, illetve aki olyan egyházi közösségbe jár, ahol ezt hirdetik, ahol a „nyáj” tagjaként nem mer elrugaszkodni a dogmatikától. Az ilyen esetekben még létezik az előző élet tagadása. De amúgy minden korban, minden spirituális (beavatott) és szakrális vallási vezető tudta, hogy léteznek előző életek.

Összefoglalva, a titok abban áll, hogy aki látó, tudó, s legfőképpen beavatott, azt nem lehet megvezetni, a többieket pedig a hit irányítja, amit készen kap és maga tölt fel energiával elfeledvén, hogy attól még nem lesz valami feltétlenül igaz, hogy relatíve sokan váltig állítják.

(Száraz György)

A tanítvány mai útja

Mai életünk nagyon különbözik az archaikus kor mintáitól. Szellemi emelkedésre és visszatérésre ma is van lehetőség, de a külső-belső feltételek és maga a folyamat kissé más, mint régen. Ehhez a következőket kell tudni:

A tanítvány útjának több jellegzetes állomása van: a keresés, az úton járás, a beavatások és végül a megérkezés. Hogyan is zajlik ez ma?

Ma nem a szellemi mesterek választják ki azokat, akiknek tovább adják a tanítást, hanem ha a lélek már eléggé érett, elindul a felébredés folyamata. Az anyagban élő ember legkésőbb az életközepi válságban (41-43. életév) választás elé kerül, és élete további részét alapvetően fogja befolyásolni, hogy földi vagy szellemi választ ad a nagy kérdésre: miért van szenvedés?
Szellemi útra lépni természetesen nemcsak ilyenkor lehet, hanem korábban is. Manapság az emberek többségét egy erős megrázkódtatás ébreszti fel, és készteti arra, hogy választ keressen fájdalmasan égető kérdéseire. Ezzel indul meg a keresés.

A mai tanítvány útjában figyelembe kell vennünk néhány tényezőt, amelyek hiánya megnehezíti a szellemi tanításokkal való foglalkozást és előrehaladást. Az ezoterikus tanítások háttere, közege mindig vallásos volt. Ez azt is jelentette, hogy olyan korok voltak előttünk, ahol Isten léte és törvényei természetesek voltak mindenkinek, ahol a társadalom nagy része hitt a túlvilági életben, tudott a szellemi világ létezéséről, és a lelki problémák kezeléséhez számos rituálé és pap állt rendelkezésre. Természetesen ezek a vallások nagyon eltérőek voltak, távolról sem tökéletesek, de rendkívül támogató energiamintáik voltak az ezoterikus tanítvány szempontjából.

Ma ez az alapvető, támogató közeg hiányzik. A tanítványnak olyan világban kell törekednie a szellemi emelkedésre, ahol kemény materializmus uralkodik – ahol ugyan nem küldik máglyára, de legenyhébb esetben is gyengeelméjűnek tartják. Itt nincsenek támogató energiaminták, lassan már a templomokban sem. Nincsen minta – főleg nálunk Magyarországon – a lelki problémák megoldására, ami a kezdő tanítvány legelső feladatai közé tartozik. További nehézséget okoz, hogy – mifelénk legalábbis – nincsenek már tiszta tanítók, mesterek, akik végig a tanítvány mellett állnak és segítik fejlődését. A tanítvány számára a mester kiemelkedő "energiaforrás" és biztos menedék, még a legkeményebb iskolákban is.

A mai tanítvány tehát nem számíthat a következőkre: támogató közeg a társadalom részéről, támogató energiaminták és lelki megoldások a vallások részéről, tiszta tanítás és emelkedett mester, tanítvány-társak, akikkel megoszthatja élményeit, akik megértik őt, s akikkel segíthetik egymást. Ráadásul, ha elér bizonyos fokú beavatásokat, nem tiszteletet kap környezetétől (ahogyan ez a klasszikus rendszerben volt), hanem jobban teszi, ha senkinek nem beszél élményeiről, mert könnyen a pszichiátriára küldhetik. De talán a legnagyobb hiány: olyan tanítók és olyan szellemi közeg, akik tudják, mi az egység világa, mert már abban élnek! Így a legnagyobb ellenszélben kell előrehaladnia, csak az isteni vezetésre és önmagára támaszkodhat. A külső kapaszkodók eltűntek, a tanítvány ma a végsőkig rá van kényszerítve, hogy belül keresse mesterét, és belül építse ki azt a szellemi közeget és világot, amit kívül már nem talál meg. Ez a kiindulási alap, erre jönnek rá azok az életesemények, amelyek ma a mester tanító funkcióját elvégzik – magyarázat és útmutatás nélkül.

A mai tanítvány útja is kereséssel kezdődik. A polaritás megszokott világában, a kollektív transzban élő, alvó emberben külső események vagy belső feszültségek hatására nyugtalanság keletkezik. Nem találja a helyét, érzi, hogy valami nincsen rendjén, nem érti, hogy mi van vele. Vannak esetek, amikor külső események váltják ki a válságot, de nem feltétlenül. Gondoljunk csak Buddha életére, akit eredetileg Sziddhártának hívtak, és az élet napos oldalát élvezte: gazdag volt, szép felesége, családja volt, semmiben sem szenvedett hiányt. Tragédiák sem sújtották életét. Mégis egy szép napon felnyílt a szeme, meglátta az emberi szenvedést, és már nem tudott a régi módon élni. Tudni akarta, miért van szenvedés, és hogyan lehet tőle megszabadulni. Így otthagyta családját, gazdagságát, és elindult egyedül az ismeretlenbe, hogy megtalálja a választ.

Itt indul el a szellemi fejlődés, így válik a hétköznapi tudatú emberből kereső. Azért kereső, mert az élet igen fontos kérdéseire keresi a választ. Nemcsak a szenvedés okára, hanem az emberi élet valódi értelmére és céljára is. A keresés pedig addig tart, amíg végső, megnyugvást hozó választ és megoldást nem talál. A kereső a rezonancia törvénye szerint megtalálja azt, amire éppen szüksége van. Általában mindig egy lépéssel jut előbbre a megismerésben, az összefüggések felfedezésében, hiszen mindezt fel kell dolgoznia, el kell helyeznie magában. A szellemi világ gondoskodik arról, hogy a neki megfelelő emberekkel és ismeretekkel találkozzon, amit kezdetben véletlennek tart, majd felismeri, hogy törvényszerűséggel van dolga. Ha jól odafigyel, arra is rájön, hogy egy láthatatlan, szellemi mester vezeti az úton, s hogy élete eseményeiben tanítás rejlik önmagáról és a világról. A mai tanítványok hamar rátalálnak valamilyen modern, ezoterikus irányzatra, ami akár félre is viheti őket – de ez is útjuk része. Ha nem ismerik fel, hogy eltévedtek, és szem elől tévesztették a végső célt, akkor nem nyernek beavatást, szellemük nem emelkedik, tudatuk nem tágul, hanem csak egyhelyben topognak, beleragadva valamilyen eszmerendszerbe. Minél inkább megtalálják azonban belső vezetésüket, minél jobban tudnak hallgatni intuíciójukra, annál kevésbé éreznek kényszert, hogy elkötelezzék magukat egy irányzatnak, amely "egyetlennek és kizárólagosnak" hirdeti magát.

Mindeme nehézségek mellett a mai tanítványnak is van lehetősége és esélye, hogy megtörténjen benne a belső pólusváltás: tudatát az anyagi világból a szellemi felé irányítsa. Az igazi beavatások ma, a mi kultúránkban, nem szervezetten, rituálékkal történnek, hanem profánul: a hétköznapokban. A beavatási próbák azok az életesemények, amelyekkel a kereső a mindennapokban találkozik: belső félelmeivel, korlátaival, emberi gyengeségeivel ugyanúgy meg kell birkóznia, mint a régi beavatandóknak.

A korunkkal járó nehézségek azonban ne keserítsenek el senkit sem! Mivel poláris világban élünk, a törvények szerint, minél mélyebbre merült a tudat az anyagba, annál magasabbra emelkedhet ki belőle. Ezért hangsúlyozom, hogy a mai, nehéz körülmények között is haladni kell előre az úton, mert a szellemi világ mesterei fogják a kezünket, vezetnek, ha odafigyelünk rájuk. Személyes meggyőződésem pedig az, hogy ebből a nehéz, sötét helyzetből óriásit lehet emelkedni felfelé, a tiszta lét felé!

A tanítvány útjának nagy lépései – az alvás állapotától a felébredésig – az alábbiakban foglalhatók össze vázlatosan:

1. Az alvás állapota, amikor teljes mértékig csak az anyagi világban él, önmagát azonosítja a testével.

2. A felébredés: ez lehet megrázkódtatás, különleges élmény, bármi, ami megdöbbenti, és aminek hatására felteszi a kérdést: "Vajon csak ennyi az emberi élet? Csak evésből-ivásból, munkából és utódok nemzéséből áll?" Ekkor sejlik fel benne, hogy lehet valami a látható, anyagi valóságon kívül is.

3. A válság állapota: elveszti a talajt a lába alól. A régi világa már nem működik, az új pedig még ki sem alakult. Megpróbálja visszaállítani a régi rendszert (a materialista nézetet), de eredménytelenül. Nincsen visszaút. Ebben a szorult helyzetben ébred fel, és jön rá, hogy a valóság sokkal tágabb, mintsem azt addig gondolta.

4. Már sejti mi a cél, és szorgalmasan munkálkodik elérésén. "Dolgozik magán", hogy kiszabaduljon az anyag fogságából, és felemelkedhessen a tiszta létbe. Ez hosszú és kemény küzdelem.

5. A belső átalakulások során feloldódik az egója, és átlép a polaritás határán, egyre jobban összekapcsolódva Isteni Énjével.

(Szabó Judit)

A szellemi törvények - Az újjászületés törvénye avagy az ember hét születése

Minthogy a fizikai test túlságosan rövid élettartamú ahhoz, hogy létfeladatunkat el tudjuk végezni, és Igaz Valónk tökéletességét a legtökéletesebben kifejezésre tudjuk juttatni, ezért mindaddig újabb és újabb lehetõséget kapunk, míg létfeladatunkat el nem végeztük. 

Mindig újabb és újabb testet öltünk magunkra, s ez a test olyan, mint az iskolai egyenruha. Amit mi életnek nevezünk, az ugyanis valójában az "élet iskolájának" csupán egyetlen napja. Ahogy az iskolában újabb és újabb leckét kell megtanulnunk, az életben is pontosan azt a leckét osztja ki ránk "osztályfõnökünk", dr. Mindennap, amit még nem tanultunk meg, és a mi tudati állapotunknak megfelel. Így lehetõségünk nyílik arra, hogy újabb és újabb felismerésekre tegyünk szert, amivel biztonságosabban tehetjük meg a következõ lépést, mígnem egy szép napon készek vagyunk és képesek vagyunk az utolsó lépés megtételére ahhoz, hogy tökéletessé váljunk.
Két "iskolai nap" között "hazamegyünk", és elvégezzük a "házi feladatunkat", azaz betakarítjuk egy élet termését, kiértékeljük, és felkészülünk a következõ "iskolai napra", miközben erõt gyûjtünk, és újabb képességekre teszünk szert, melyekre majd a következõ élet során szükségünk lesz. S amikor eljön az ideje, fogjuk a "sorshátizsákunkat", és nekivágunk, hogy megkezdjük az újabb "iskolai napot".

Mindaddig, amíg önakaratból cselekszünk, újabb és újabb okokat idézünk elõ, s bár a pozitív okok pozitív következményekkel járnak, a negatívok negatívval, mindenképpen inkarnálódnunk kell, hogy az adott következménnyel szembesüljünk. Mihelyt feladjuk önakaratunkat, és engedjük, hogy beleolvadjon a teremtésakaratba, eloldozzuk magunkat az újjászületések körforgásától, és szabadok vagyunk. Igazán szabaddá azonban csak akkor válunk, amikor a hetedik születést is megértük.

(Kurt Tepperwein)
 

A Pszi sebészetről

A pszi-sebészet a természetes gyógyítási rendszereken belül egy különleges szakterület.

A pszi sebészetet méltán nevezhetjük az energetikai gyógyászat koronájának. A kezelések során a beavatott gyógyító vér nélküli energetikai mûtétet hajt végre, egy olyan jellegû technikát alkalmazva, melyet a Fülöp-szigeteki gyógyítók is alkalmaznak.

Ez a módszer gyorsaságával és hatékonyságával tûnik ki, mely a segítségnyújtás során nélkülözhetetlen azok számára, akik a hagyományos mûtéti beavatkozást el akarják kerülni.

A pszi sebészetben jártas gyógyítót egy speciális beavatás teszi képessé a pszi-mûtétek elvégzésére, amelyhez hozzátartozik a harmadik-szem aktiválása is.

Műtét kés és hegek nélkül?

Egy tumort a hagyományos orvosi eljárásokkal általában testünk megnyitásával gyógyítanak. A pszi-sebészet ezzel szemben „csak" átprogramozza a szervezetet, és beindítja az öngyógyulás folyamatát.

Operáció, melynek hatására eltűnik egy daganat vagy egy csúnya forradás. Ez eddig nem is szokatlan. De amint hozzátesszük, hogy közben a gyógyító egy ujjal sem nyúl a beteghez, nem folyik vér, és nincsenek hegek, máris hihetetlennek tűnik.

Megdöbbentő, hogy már az ősidőkben is alkalmazták a pszi-sebészetet, ha nem is pontosan olyan formában, mint ma. Szellemgyógyászattal, vagyis a fizikai test mentális gyógyításával már a druidák is foglalkoztak, a középkori magyar inkvizíció idejéből származó írások pedig azt bizonyítják, hogy táltosaink is hatékonyan alkalmazták. A neve azért pszi-, vagyis léleksebészet, mert hasonló műtétet hajtanak végre a betegen, mint a hagyományos operációnál, csak nem a fizikai testen, hanem mentálisan, a lélek szintjén.

(Forrás: izabellatunde)

A szellemi törvények - A karma és a társkapcsolat

Minthogy ebben a kozmoszban nincs véletlen, az is törvényszerû, hogy milyen partnerrel találkozom. Ezt a találkozást szabadon választom annak érdekében, hogy bizonyos tanulási folyamatot tovább vigyek, melyet korábbi inkarnációimban megkezdtem. Valamennyien tudatosan vagy öntudatlanul az elveszített egység felé törekszünk, melynek elvesztése különösen fájdalmasan érint bennünket ebben a duális világban. A társkapcsolat értelme ennélfogva mindig az egymással való tanulás, hogy végül a vágyott egységet felfedezzük önmagunkban.

Az érzékeny, szellemi orientációjú ember életét mindig az elveszített egység iránti vágyakozás határozza meg, ami végsõ soron az önmaga keresését jelenti. A dualitás világában élünk, mert csak itt tudunk visszatalálni az egységbe. A fájdalmasan megélt dualitás ugyanis ébren tartja az egység iránti vágyat.
Elsõ lépésünk e felé az egység felé a másik emberrel való kapcsolat, amelyben tökéletes egységgé olvadhatnánk össze. Ám még ha sikerülne is, meg kell állapítanunk, hogy ez csak az elsõ lépés. A társkapcsolat ugyanis csupán támogatásként szolgál az úton, amelyen végighaladva az egységet önmagunkban találjuk meg. Ez a társkapcsolat igazi értelme, s ha ezt a feladatát egyáltalán nem vagy már nem képes betölteni, értelmét vesztette, és meg kell szûnnie. Nem azért jön tehát létre egy társkapcsolat, hogy a másik segítségével szép, harmonikus vagy akár kényelmes életet éljünk. Még ha a legideálisabb társat találnám is meg, netán az úgynevezett "duál páromat", éppen a hozzám legszorosabban kötõdõ lélek jelenti számomra a legnagyobb kihívást és egyben a legnagyobb segítséget. A társkapcsolatban jelentkezõ nehézségek tehát mindig belõlem fakadnak, nem pedig a másikból, értelemszerûen tehát csak én tudom megoldani õket.

Az egymással karmikus kapcsolatban álló emberek tehát nemcsak "a számlájukat tudják egymással rendezni", hanem ezzel egyidejûleg lehetõséget is adnak egymásnak a gyors szellemi növekedésre. Ajánlatos volna tehát ezeket a lehetõségeket tudatosan kihasználni. A partnerkapcsolat értelmét és belsõ tartását vesztette, mihelyt feladatát beteljesítette, vagy már nem képes ezt a feladatot betölteni. Ha a felek ennek ellenére ragaszkodnak hozzá, hogy együtt maradjanak, az kíméletlenség önmagukkal és a másikkal szemben is. Miközben ugyanis valami túlhaladotthoz ragaszkodik, az élet által most kínált dolgokra nem tud odafigyelni. Azok egyikük esetében sem tudnak megvalósulni, ekképpen gátolják további fejlõdésüket.
Igazi társkapcsolat kizárólag két önálló, "egészséges" lény között jöhet létre, akik individualitásukat mindvégig megõrzik. Csak így leszünk képesek szembenézni azokkal a gyengéinkkel, melyeket a társunk segítségével fedeztünk fel, csak így találhatunk egymásra kozmikus tudattal és szellemi nyitottsággal. Csak így derül ki, mennyire izgalmas és gazdagító lehet egy társkapcsolat.

(Kurt Tepperwein)

Az Ezüstszál Tanítása

Bizonyára hallottál már arról, hogy a szívek összetartoznak. Ha nem így volna, nem kutatnál szakadatlanul a másik szív után. Folyvást keresed, miként ő is téged. Tudod, hogy létezik, földre érkezésed pillanatában, sőt annál előbb is tudomásod volt róla. Ugyanolyan ártatlan, mint te, s nélküled ugyanolyan védtelen, amilyen te vagy nélküle. 

Amikor megszülettél, az Ajándékozótól kaptál egy érzékeny szívet. Font hozzá egy ezüstszálat is. Innenső végét a te szívedhez, túlsó felét ahhoz a másik szívhez kapcsolta, végül összekötötte őket. A két kicsi szívből egy nagy szív lett. Bármilyen távol vagytok egymástól, ez az ezüstszál nem szakadhat el soha.
A Szeretet Palotájában az emberi szívek azonban gyakran összetörnek. Ám miután a nagy szív ismét két kicsi szívre hullik szét, akkor is összetartoznak, mert találkozásuk szent találkozás.
A kicsi magányos szívek olyanok, mint a születő csillagok: pislákoló fényükkel még nem tudnak ragyogni. Te tündökölni jöttél. A szeretet tudása mellett magaddal hoztad a csillagidőt. Te akartad úgy, hogy a Szeretet Palotájában is a csillagidő törvényei szerint élj. Ragyogni jöttél, bár tudtad, a csillagszikrák sugárzása csupán egyetlen pillanatig tart: az egyik fény átadja helyét a másik fénynek.
...
Szeretnéd tudni, mit tartanak az emberek a boldogságról? - Azt, hogy a szépség pillanata örök időkig tart. És miért mennek el a boldogságuk mellett, miközben mindannyian boldog életre vágynak? - Mert legtöbbször a boldogságot próbálják magukhoz csalogatni, s nem ők emelkednek fel a boldog pillanatokhoz.
A boldogság nem más, mint egy vágykép - ekképpen mindenkinek mást jelent, mivel mi mindannyian másképp gondolkodunk. A szeretet mindig veled van, neked csak észre kell venned. Boldogságod olyan lesz, mint a szereteted. Mindennap új életre tudod kelteni, ha akarod.
Akik vágyakozva loholnak a boldog élet után, egy képet kergetnek. A Szem nélkül hogyan vennéd észre, hogy már megtaláltad, csak épp most mentél el mellette. Nemhogy boldog életben, még örömteli percekben sem lesz részed. A boldogság éppúgy, mint a szeretet: tünemény. Jön és megy, éppen azokat hagyja cserben, akik csupán vágynak rá, de semmit nem tesznek érte. Ezért arra kérlek - gondolkozz.
Vegyél a tenyeredbe egy vízcseppet, és próbáld megtartani. Ugyanezt teszed a boldogsággal is: tenyeredbe veszed, de nem vagy képes megőrizni. A Szeretet Palotájában minden egyetlen pillanatig tart. Amit kaptál, egyetlen pillanatig lehet a tiéd, a többit neked kell megteremtened.
Ez az Ezüstszál Tanítása: folytonos teremtés előtt állsz - ezt adta feladatul az Ajándékozó.

(Tatiosz)

Jóga a spirituális fejlődésért

   A jóga egészséges testi és szellemi frissességet garantál. Számos dologban segít,   például önmagunk megismerésében.

A jóga számos dolgot tesz elérhetővé. Különösebb segédeszközre nincsen szükség, csak egy szőnyegre és motivációra. Gyakorlatok segítenek abban, hogy elfogadjunk önmagunkat, és megismerjük valódi személyiségünket. Ezek által sokkal nyugodtabbak lehetünk, és határozottabbak is. Hirtelen döntések közt nem válunk feszültté, hamarabb meg tudjuk oldani a problémát, mint gondolnánk!

Az emberek 95%-a felesleges konfliktushelyzeteket hoz létre. A jóga által ezek is megelőzhetőek. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak érezzük magunkat, megtanulhatjuk elkerülni a veszekedéseket. Könnyebben valósíthatjuk meg álmainkat és céljainkat, mivel nem kell feleslegesen a vita megoldásával foglalkoznunk, hanem azt tehetjük, ami igazán sokat jelent számunkra!

A jógával hosszú utat járhatunk saját magunk körül, hogy megismerjük valódi személyiségünket. Megismerhetjük erényeinket; hibáinkat és valódi céljainkat is. Bátrabban felvállalhatjuk saját véleményünket és büszkén kiállhatunk elveink mellett. Óriási életerőnk lehet ezek által, és még másoknak is tudunk örömmel teli perceket okozni!

Sokkal magabiztosabbak lehetünk. Felszabadultnak érezhetjük magunkat, félelmeinket legyőzhetjük, és akár a rossz szokásainkat is. Megtanulhatjuk tisztelni önmagunkat. A jóga egyszerű, de nagyszerű. Semmi misztikusság; bonyolultság és nehézség nincs benne! Mozgás és légzés érzete. Lazuljunk el, adjuk át testünket az élvezetnek!

Összefoglalva, mi mindenre jó a jóga:

1.     Sokkal kreatívabbak lehetünk, a fantáziánk szárnyalhat.

2.     Harmonikussá tehetjük kapcsolatainkat.

3.     Megismerhetjük önmagunkat; elfogadhatjuk hibáinkat, és legyőzhetjük rossz szokásainkat.

4.     Testileg felfrissülhetünk.

5.     Akár betegséget is megelőzhetünk vele!

(Forrás: starity.hu)

A szellemi törvények - Mi a karma?

A nyugati gondolkodás a karma szót mindig a bûnnel és a bûnhõdéssel hozza kapcsolatba. Többé-kevésbé valamennyien készséggel elfogadjuk, hogy bûnösök vagyunk, és türelmesen viseljük karmánkat, míg fel nem tudjuk oldani. Ez azonban a karma téves értelmezésébõl következik. A szó maga szanszkrit eredetû, és azt jelenti: "a cselekedet, a teremtett, hatni, csinálni".

Nem arról van tehát szó, hogy türelmesen viseljük karmánkat, vagy amilyen gyorsan csak lehet, oldjuk fel, hogy végre szabadok lehessünk, és még csak arról sem, hogy jó cselekedeteket gyûjtsünk, hogy ezzel "jobb karmát" szerezzünk magunknak. A karma csupán szembesít bennünket cselekedetünk következményeivel, lehetõvé teszi, hogy az egyébként láthatatlan cselekedetet felfogjuk, megértsük, és mintegy tükörben szemléljük.
Nincs hát értelme, hogy ezt a tükröt, amilyen gyorsan csak lehet, megszüntessük. Állítsuk inkább bölcsen saját fejlõdésünk szolgálatába, ami mindig önfelismerést, önmegvalósítást jelent, ami végsõ soron tiszta öntudathoz vezet. Ezen a nehéz, ám érdekes úton szükségünk van a karma tükrére mint folytonos kontrollra, amely megmutatja, hogy valóban elõrelépünk-e, avagy éppen letérünk az útról. A karma tehát barátunk és segítõnk azon a nehéz úton, amelyen haladunk, s nem mondhatunk le róla, hacsak nem akarunk letérni az útról.

Nem azzal kezdünk egy új napot, hogy amit elõzõ nap elindítottunk, azt megszüntessük, hanem éppen nagy örömmel tovább akarjuk folytatni. Megszülettünk, hogy az önmagunkra találás nagy munkáját tovább vigyük, és ebben a munkában karmánk türelmes és megbízható barátunk. Hiába foglalkozunk azonban bármily behatóan is spirituális vagy szellemi dolgokkal, ha az ekként nyert felismeréseket a gyakorlatban nem éljük meg. Sokan nagy és fontos szellemi felismerésekre tettek szert anélkül, hogy ezt saját életükben láthatóan megjelenítették volna. Ebben egy másik tanár nyújthat nekünk segítséget, akit a karma küld nekünk, vagy akivel összehoz bennünket - a partnerünk!

(Kurt Tepperwein)

A Szeretet

Úgy vélem, a szeretet a mindenség leginkább félreértett érzelme. Az embereknek legalább a fele nem tudja, mi az igazi szeretet. És az embereknek legalább a fele soha nem is tapasztalta meg. Ha csak egyetlen pillanatra megtapasztalnák, milyen a valódi szeretet, soha többé nem élnénk úgy egymással, ahogy élünk. Soha többé nem művelnénk azt egymással, amit művelünk. Soha többé nem hagynánk figyelmen kívül, amire most ügyet sem vetünk. Soha többé nem hagynánk, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy mennek.

Az első nehézséget persze az okozza, hogy soha nem tanultuk meg szeretni magunkat. Ez a legeslegelső gond. Csak másnak tudjuk adni, ami adnivalónk akad. És ha nincs szeretetünk itt, akkor nincs mit odaadnunk. Annyira kézenfekvő... egyenesen zavarba hoz, hogy itt ismételgetem, hiszen olyan, de olyan nyilvánvaló. Mit is mondhatnék végezetül a szeretetről? Próbáljátok ki. De ne próbálgassátok, hanem próbáljátok ki teljesen. A lehető legteljesebben! Próbáljatok meg szeretni valakit, csak egyszer, csak egyetlenegy embert, mindenféle feltétel és korlátozás nélkül. Minden elvárás nélkül, úgy, hogy semmit sem vártok viszont érte. Legalább egyszer próbáljatok meg így szeretni valakit. De vigyázzatok! Mert ha csak egyszer megteszitek, és megérzitek azt az érzést, bizony mondom, menthetetlenül rászoktok!

(Neale Donald Walsch)

Nincs harag – az Égben

Hogyan mélyítheted el a kapcsolatodat elhunyt szeretteiddel?

 

Gyakran hallom azt a kérdést, hogy vajon jól vannak-e azok, akik már eltávoztak közülünk. Nem nehéz rájönni, miért kérdezgetjük ezt: félünk, hogy valamelyik szerettünk – szó szerinti vagy átvitt értelemben – pokolszerű helyre került. A „beszélgetéseim” mégis azt mutatják, hogy szinte mindenki, aki már meghalt, teljesen jól van, köszöni szépen. Csak velünk akad némi kellemetlenségük, különösen, ha annyira beleragadunk a gyászba, hogy megszállottá válunk, vagy lebénulunk érzelmileg. Folytatják az életüket, és tőlünk is ugyanezt várják. Ha mi a gyászunkkal gátoljuk a spirituális fejlődésünket vagy a boldogságunkat, azzal az eltávozottat is visszatartjuk.

Biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a legtöbb ember egyetlen problémája a mennyországban… mi vagyunk! Ha mi boldog, termékeny életet élnénk a távozásuk után is, szeretteink énekelve, ujjongva ünnepelnének velünk.

A lelkek csodásan érzik magukat odaát. Amint a testünktől megválunk, búcsút mondhatunk minden betegségnek, sérülésnek vagy akár a mozgásképtelenségnek. A lélek sértetlen és makkegészséges. Mindenki ugyanúgy önmagának érzi magát, de a földi korlátok nehézkessége és fájdalmai nélkül.

A mennyben a lélek érzelmileg is remekül van. Nincsenek többé pénzügyi vagy időbeli megkötések, megszűnik a nyomás és az aggodalmak (hacsak mi magunk nem vagyunk túlságosan vigasztalanok, amivel érzelmileg lehúzzuk eltávozott szerettünket). A mennyben az ember szabadon kialakíthat magának bármilyen helyzetet vagy állapotot – beutazhatja a világot, gyönyörű otthont teremthet, önkéntes munkát végezhet, és szabadon a családjával és a barátaival (élőkkel és elhunytakkal egyaránt) töltheti az idejét.

Sokszor megkérdezik tőlem, mi van akkor, ha egy elhunyt szerettük haragszik rájuk. Aggódnak, hogy halott barátaik vagy rokonaik mérgesek rájuk, mert: * Nem voltak mellettük az életük vége felé, vagy pont akkor, amikor eltávoztak. * Részt vettek abban a döntésben, amelynek az eredményeképpen nem tartották őket tovább mesterségesen életben. * Olyan életet élnek, amellyel szerintük az elhunyt nem értene egyet. * Veszekedtek a családban az örökség miatt. * „Megakadályozhatták” volna szerettük halálát, vagy hibásnak érzik magukat benne. * Még nem találták meg, vagy nem szolgáltattak igazságot annak, aki látszólag felelős az adott gyilkosságért vagy balesetért. * Rövid idővel a haláleset előtt vitájuk volt az elhunyttal.

Az igazság azonban az, hogy a több ezer közvetítés alatt, amelyet végeztem, soha nem találkoztam olyan elhunyttal, aki haragot érzett volna a fentiek miatt. Az Égben számos olyan dolgot elengedünk, ami a földön lehúzott. Világosabban látjuk a többiek valódi indítékait, ezért elhunyt szeretteid sokkal mélyebben megértik, hogy miért pont úgy cselekedtél (vagy cselekszel még mindig), ahogy. Ahelyett, hogy elítélnének, együttérzéssel tekintenek rád. Csak akkor avatkoznak a dolgaidba (például, ha szenvedélybeteg vagy), ha az életmódod veszélyezteti az életedet, vagy megakadályozza, hogy beteljesítsd a célt, amelyre születtél.

És ne aggódj amiatt, hogy a nagypapa figyel zuhanyozás vagy szeretkezés közben. A lelkek nem kukkolnak.

Arra is találtak bizonyítékot, hogy a szellemi vezetők nem fizikai, földi valónkban látnak minket; az energiánkat és fénytestünket érzékelik.

Egyszerűen csak minden helyzetben megértik a valódi gondolatainkat és érzéseinket.

Mivel a szellemi vezetők pontosan tudják, hogy éppen mit érzel, és mire gondolsz, nincs okod arra, hogy elrejtsd előlük az aggodalmaidat.

(Doreen Virtue)

A szellemi törvények - A sors, a végzet törvénye

Az ember szabadon választhat, cselekedeteinek következményeivel szembesülnie kell. Ezt a végzet törvénye rója ki rá, vagy az ok és okozat törvénye, amely végzetként jelentkezik. A végzet nem átláthatatlan isteni döntés, sem pedig vakvéletlen, hanem egyszerû és igazságos törvény, amely így hangzik: "Mindenki azt kapja, amit elõidézett. Sem többet, sem kevesebbet és nem is mást." A sorssal való szembesülés, a vele való elmélyült foglalkozás végül elvezet az egyetlen erõhöz, amit mi Istennek nevezünk.

Az ember teremtõje, hordozója és túlélõje saját sorsának. Minden egyes gondolat, érzés, szó és minden cselekedet ok, amelynek okozata van, és minden okozat minõségben és mennyiségben tökéletesen megfelel az oknak. Így hát nincsen sem véletlen, sem jutalom vagy akár büntetés, hanem kizárólag csak ok és okozat. A végzet döntéseink következményeinek summája. Cselekedetem következményei elõl nem menekülhetek.
A végzet törvénye arra kényszeríti az embert, hogy tudatosan teljes felelõsséget vállaljon életéért, valamint gondoskodik róla, hogy mindaddig szembesüljön cselekedeteinek következményeivel, míg a saját maga által okozott problémákat fel nem oldja, és ezáltal szabaddá nem teszi magát. A végzet törvénye tehát akkor avatkozik be, amikor a teremtésben az ember maga nem tudja megteremteni a harmóniát.
A törvény nem dönt, csak kimondja: "Ha ezt teszed, ez történik, ha azt teszed, az történik. Te vagy a teremtõ, te döntesz."
Mindenki tehát azt kapja, amit okozott. És valahányszor kap valamit, azt maga okozta, függetlenül attól, hogy ki közvetített. A másik ember csupán a végzet követe.
Aki ma elvet egy gondolatot, az holnap cselekedetet arat, holnapután szokást, általa pedig a jellemet, végül pedig a sorsát, a végzetét. Ám a szabad választás a miénk, mi határozzuk meg, mit akarunk teremteni.
A végzet törvénye csupán szembesít bennünket cselekedetünk következményeivel, és az egyén szabadságát semmiben nem korlátozza. Mindenki szabadon döntheti el, mit akar vetni, ám aratni azt lesz kénytelen, amit elvetett. Ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor az, amit az emberek végzetnek hívnak, nem más, mint teremtés. A mód, ahogyan a végzet megmutatkozik, elárulja, hogy okozója miként gondolkodott, érzett és cselekedett. A rezonancia törvényének értelmében minden gondolat vele azonos energiákat vonz, és ekként erõsíti meg önmagát, akár pozitív, akár negatív dolgokról van szó.
A végzet törvénye folyvást azzal szembesít bennünket, hogy ezen a világon minden az ok és okozat elvén mûködik: "Ki mint vet, úgy arat, s amit aratunk, azt el is kellett vetnünk." Ezzel a végzet törvénye voltaképpen a harmónia törvényének egyik aspektusa, mely törvény arról gondoskodik, hogy minden pólus megtalálja ellenpólusát, és ezzel semlegesíti önmagát. Örömeink és szenvedéseink mértéke pontosan megfelel az általunk elõidézett okok mértékének.

Az ok és okozat láncolata nem a születéssel kezdõdik, és nem is ér véget a halállal, hanem összeköti az egyes inkarnációkat, és bölcsen egymáshoz kapcsolja õket. Ebben az életünkben a következõ életünk feltételeit teremtjük meg, és tudatosan meghatározhatjuk, milyen sorsot akarunk magunknak. Nem fehér lappal születünk, hanem hozzuk ma­unkkal összegyûjtött sorsunkat és jellemünket. Ez a tény ad magyarázatot a veleszületett betegségekre. Senki nem nulláról indul, valamennyien viseljük elõzõ viselkedésünk pozitív vagy negatív következményeit.

Isten nem jutalmazza meg a jót, és nem bünteti a bûnöst - a bûnt kizárólag a bûn "bünteti". Amint elhagyjuk a rendet, elszakadunk attól a harmóniától, amelyet az élet õsokával való eggyé válás jelent - bûnbe esünk, és ez az elszakadás maga a büntetés is. Ezt azonban én okoztam, és csak én tudok véget vetni az elszakítottságnak. Isten soha nem fordul el tõlünk, mi vagyunk azok, akik visszaélünk szabadságunkkal, ám bármely percben visszatérhetünk az egység harmóniájába. Minden cselekedet, amely az embert közelebb viszi a harmóniához s ezzel Istenhez, jó cselekedet, ami pedig eltávolítja õt Istentõl s ezzel a harmóniától, az negatív.
Különbséget kell tennünk végzet és rendeltetés között. Az ember rendeltetése az, hogy Igaz Valójának tökéletességét egyre tökéletesebb formában kifejezésre juttassa. Miként Jézus mondotta: "Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok." (Máté 5,48) Ám hogy ezt milyen úton-módon érjük el, az a mi szabad választásunk és egyben a végzetünk. Fejlõdésünket megfelelõ gondolkodásmóddal elõsegíthetjük, de nem megfelelõvel le is állíthatjuk, rendeltetésünknek azonban mindenképpen eleget kell tennünk.

A gondolataink és cselekedeteink által elõidézett okok pontról pontra bevésõdnek lelkünkbe. Itt vezetik a mi karmikus számlánkat, amit egyik inkarnációból a másikba magunkkal viszünk. Ezen életünk éretlen magjai következõ életünk talaján gyökeret eresztenek, és gyümölcsöt hoznak. Teljesen értelmetlen hát megfutamodnunk valamely nehéz helyzet elõl, hiszen ezzel a szituációval mindaddig konfrontálódni fogunk, míg meg nem oldjuk.
Az "örökletes bûn" azt jelenti, hogy minden újabb inkarnációval saját örökünkbe lépünk. Így ismerjük fel a következõ mondásban rejlõ igazságot: "Senki nem árthat neked, csak te magad." Vannak olyan cselekedetek, melyeket az emberi törvények nem büntetnek: kereskedelemnek álcázott lopás, üzletnek álcázott csalás. Csakhogy bármilyen maszkot válasszunk is, az ok és okozat törvénye érvényes marad.
E törvény hatását mindennapi életünkben is megfigyelhetjük. Hogy milyen emberek kerülnek elénk, milyen helyzetekbe keveredünk, milyen dolgokat kapunk vagy éppen vesztünk el, mindezeknek okát múltunkban kell keresnünk. Nincs tehát sem szerencse, sem szenvedés, amire nem szolgáltunk rá, csak ok van és okozat.
A nagyon bizonytalan ember, akinek nincs belsõ tartása, önbizalomhiányban szenved, nincs elég kitartása és ereje ahhoz, hogy akaratát keresztülvigye. Ezért aztán mindig olyan emberekkel konfrontálódik, akikben ezek a tulajdonságok hatványozottan megvannak. Esetleg olyan nõt vesz feleségül, vagy olyan gyerekei születnek, akik hamarosan "a fejére nõnek", vagy szakmájában szembesül olyan emberekkel, akik képesek keresztülvinni akaratukat.
Nagy tévedés volna azonban, ha azt gondolná, hogy élethelyzete megváltoztathatatlan sorscsapás. Fel kellene inkább ismernie, hogy ezt a problémát az élet adta fel, amit el kell fogadnia és meg kell oldania, mert késõbb, egy más helyzetben vagy esetleg egy másik házastárssal újra ugyanezzel a szituációval találkozik, és ez mindaddig ismétlõdik, míg meg nem tanulja, hogyan kell érvényt szerezni akaratának, s ezzel az egyensúly helyreáll benne.

E törvény értelmében újra meg újra olyan körülmények közé születünk, amelyekre szükségünk van, amelyekben azokkal találkozunk, akik rosszat tettek velünk, vagy akikkel szemben mi követtünk el valamit; akik támogattak bennünket, vagy akiknek mi segítettünk, mígnem ki nem egyenlítõdik minden.
Lássunk egy rendkívüli példát:
Mind Lincoln, mind pedig Kennedy elnök foglalkozott a polgári jog kérdéseivel. Lincolnt 1860­-ban választották meg, Kennedyt 1960-ban. Mindkettõ utódját Johnsonnak hívták, mindketten déli államokból származó demokraták voltak, és a szenátus tagjai. Andrew Johnson 1806-ban született, Lyndon Johnson 1906-ban. Lincoln elnök gyilkosa, John Wilkes Booth 1839-ben született, Kennedy feltételezett gyilkosa, Lee Harvey Oswald 1939-ben. Mind a kettõt meggyilkolták, mielõtt pert indíthattak volna ellenük. Mindkét elnököt pénteki napon, feleségük jelenlétében ölték meg.
Lincoln titkárát Kennedynek hívták, és megpróbálta lebeszélni az elnököt arról, hogy elmenjen a színházba; Kennedy titkárát Lincolnnak hívták, aki megpróbálta lebeszélni az elnököt arról, hogy Dallasba látogasson. John Wilkes Booth egy színházban lõtte le Lincoln elnököt, és egy raktárépületbe menekült, Lee Harvey Oswald egy raktárépületbõl lõtt Kennedyre, és egy filmszínházba menekült. Mind Andrew Johnson, mind pedig Lyndon Johnson neve tizenhárom betûbõl áll, John Wilkes Booth és Lee Harvey Oswald neve pedig tizenöt betûbõl. Vajon mindez véletlen volna?

Mások is ránk hozhatják hát a végzetet. Ha a paraszt egyre erõsebb mûtrágyát használ a földjén, saját vétkeinken kívül még másokét is megszenvedjük. Ha mások ránk kényszerítik saját nézeteiket, vagy az õ elképzeléseik és meggyõzõdésük szerint cselekszünk, akkor viseljük is a következményeket. Az élet ugyanis csupán ajánlatot tesz, amivel elhatározásra késztet bennünket. Ha valaki nagyon akarja, még mindig talál elegendõ természetes táplálékot, mértéktelen étel- vagy italkínálat esetén elég, ha udvariasan visszautasítjuk, ha pedig mások rám akarják kényszeríteni nézeteiket és meggyõzõdésüket, akkor ezzel arra is kényszerítenek, hogy megformáljam saját véleményemet. Minden esetben ugyanis én viselem a következményeket, ennek megfelelõen kellene tehát az okot is megteremtenem. Mindaddig, amíg másokat hibáztatok, igen messze vagyok az igazságtól.
Létezik azonban közös végzet is. Minden ember minden egyes inkarnációjában sorsközösségekbe tartozik, ami vonatkozik házastársára éppúgy, mint a családjára - nemzetiségére éppúgy, mint fajára. Mindegy azonban, hogy egyéni sorsról vagy egy egész csoport sorsáról van szó, az egyént csak akkor érinti, ha az illetõ okot õ idézte elõ. Akár autóbalesetrõl van szó, akár repülõgép-szerencsétlenségrõl, háborúról vagy más katasztrófáról, ezt a végzetet az érintettek mindig a rezonancia törvényének értelmében vonzzák magukhoz. Vonatkozik ez azokra a látszólagos igazságtalanságokra is, amelyek bennünket érnek. Semmi nem történhet véletlenül velünk, hiszen maga a véletlen is az ok és okozat törvényének van alárendelve.

Az emberek negatív és pusztító gondolatformái összegzõdnek, és háborúként, forradalomként, társadalmi megmozdulásként vagy gazdasági válságként, összeomlásként manifesztálódnak. A csoportsors is visszahat okozójára, mert a kiegyenlítõ igazságosság elõl senki nem menekülhet. Ugyanez érvényes bizonyos bûncselekményekre vagy járványokra, melyek megjelennek, majd ismét eltûnnek.
Ebben rejlik a magyarázata annak is, hogyan lehetséges, hogy bizonyos emberek csodával határos módon túlélnek egy katasztrófát: jelen vannak ugyan, de nem vesznek részt a csoportsorsban, mert ehhez a következményhez nem rendelkeznek megfelelõ okkal. Ugyanez érvényes arra az esetre is, amikor olyan családnak vagy nemzetnek vagyunk a tagjai, amely látszólag a mi személyes hozzájárulásunk nélkül élvez elõnyöket. Csak az manifesztálódhat, amit mi idéztünk elõ.
Ám az is elõfordulhat, hogy valakinek a sorsát az igaz szeretet nevében önként átvállaljuk.
Ha valóban megértettem a sorstörvény vagy végzettörvény mûködését, akkor minden kellemetlenséget, sértést vagy hálátlanságot hálatelt szívvel fogadok, mert szellemi fejlõdésem útján nagyobb segítséget jelentenek nekem, mint akármilyen baráti dicséret.
Ám csak kevesek hajlandók a látszat mögött felismerni a valóságot, felismerni, hogy nyereségük kétszeres. Elõször is sorsuk egy részét megoldhatják azáltal, hogy megélik, ráadásul az így szerzett felismeréssel tudatukat is tovább tágíthatják. A legkeservesebb tapasztalatokban a legnagyszerûbb felismerések rejlenek, és a bölcs megtanulja, hogy épp ezekért legyen a leghálásabb. Amely leckét ugyanis egyszer már megtanulta, azt a sors nem hozza újra elébe. Ám minden embernek újra meg újra inkarnálódnia kell, míg valamennyi, általa létrehozott ok következményét meg nem élte, s ezzel a törvényt be nem teljesítette.
A végzet törvénye azonban csak addig mûködik az ember életében, amíg saját akarata szerint cselekszik. Mihelyt individuális akaratát a teremtés akaratával egyesíti, és hagyja, hogy ettõl kezdve kizárólag a teremtés akarata érvényesüljön benne, Igaz Valója harmonikusan, tisztán nyilvánul meg, és megszabadul a végzettõl.

(Kurt Tepperwein)

Ne csak hordozd a fényt, világítsál vele!

 Világokat teremtő erő van benned. De ezt az erőt csak akkor tudod hatékonyan működtetni, ha a világot elfogadod ahogy van. Ha képes vagy elfogadni, tudsz változtatni. A legkülönbözőbb dolgoknak és történéseknek is megvan a maguk precíz helye az összefüggésekben, amelyeknek legtöbbször csak egyik szálát érzékeled. Minden ami történik okkal történik. Első tehát az elfogadás.

     Bármerre is tekintesz, mindenhol megnyilvánul az „isteni szellem”, de csak az látja, akinek a „szellemi szeme” már nyitva van. Ha már tudod, hogy minden mögött egy számunkra láthatatlan, de nagyon intelligens terv működik, észre fogod venni a jelentéktelen, vagy a kellemetlen dolgok és események mögött rejlő bölcs előrelátást is. Meg fogod látni a „csúnyában” a szépet, a rosszban a jót, a szenvedésben a tanulságot és a sötétben a fényt. A második tehát a felismerés: annak felismerése, hogy semmi sem ellened történik, hanem épp éretted, de ahhoz, hogy gyümölcsöt hozzon, előbb el rá kell, hogy ébredj.

     Mondd csak, miért vagy az, aki vagy, miért pont ott vagy, és miért olyan vagy? Ha már eljutottál a felismerésig, tudod, hogy a világon semmi sem értelmetlen, vagy felesleges, mindennek megvan a maga rendeltetése. Ez ezt jelenti, hogy szükség van rád, van valami amit csak Te egyes-egyedül tudsz elvégezni a világon. Hallatlanul értékes vagy és fontos! Ez tehát a harmadik: értéked tudata.

     Tudod mi a feladatod? Az hogy az legyél aki vagy és semmi más. Egyszerűnek tűnik? Vagy nem erre számítottál? A dolog azonban mégis így áll. Bensődben önkéntelenül is érzed és tudod, mi a jó számodra, mert összhangban áll lényeddel. Csak annyi a feladatod, hogy fogadd el ezt és így tegyél. Mert ez a szellemedben rejlő tudatosság fénye és sohasem csap be! Pontosan mutatja hogyan teljesítheted be azt, amiért születtél, s amire a legjobban vágysz. Ha az előző pontokat megélted, akkor kétségkívül fel fogod ismerni ezt a belső hangot, érzést, amely hozzád szól. A negyedik tehát: Azt tedd, amit bensődben a legigazabbnak érzel.

     Mi van a külvilággal? Mit tegyél másokkal? Nos, ha eddig eljutottál, már tudod: nincs külvilág és nincsenek mások. Te vagy és a gondolataid, Te és az érzéseid, a külvilág és mások egy csodálatos tükör, amely megmutat. Semmit sem kell tenned sem a külvilággal, sem másokkal. Hatalmad csak saját magad felett van. És ez pontosan elég. Mindenre. Most már tudod is, hogy miért. Tehát nem cselekszel ezért, vagy azért, hanem azért cselekszel, mert ez lényed természete. A Nap természete, hogy meleget és fényt sugároz, de nem azért, hogy valaki visszasüssön. A felismerések által természeteddé válik a  tudatosság fénye, de nem azért cselekszel, hogy a jövőben majd ezáltal kapjál valamit, hanem mert már tudod, hogy most jó. Hogy mindig jó. Az ötödik tehát: nem cselekvéssel cselekszel. Ellentételezés elvárása nélkül teszed, ami természeted. Ez nem azt jelenti, hogy ingyen dolgozol, hanem azt, hogy akkor is teszed ami természeted, amikor épp semmilyen érdeked nem fűződik hozzá, csak teszed, mert szereted.

     Amikor átéled ezeket, a benned levő fény – a tudatosság világossága egyre messzebb világít. Fénye bevilágítja környezeted és egyre messzebb látsz. Mások is oda fognak gyűlni, mert látni akarnak. És fel akarják gyújtani önnön fényüket, hogy ők is világíthassanak.

(Forrás: felsofokon.hu)