2014. április 30., szerda

Mellen -Thomas Benedict – Minden energia és fény…


Mellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe.

Azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami nagy sebességű gyógyulást is eredményez…


“1982-ben meghaltam végállapotú rákban.
Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk.

Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem.
Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz.

Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi. Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet.

Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.

Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát.

Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott.

Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.

Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az.
Ez az a nap, amikor meghalok.

Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy mindenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni.
A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt. Sötétség vett körül.

A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.

Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek. Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”



Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.

Megkérdeztem a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk.
A fény válaszolt.

A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Szelfünk mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Szelfünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix.
Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Szelfje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Szelf lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.

Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Szelf mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Szelf egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.

Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Szelf mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Szelf összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: “Készen állok, vigyél!” A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.

Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.

Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
“Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.

Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?”

Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”

Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:

“Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Szelf, szeretem az életemet!”
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!”

Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
“Igen!” – suttogtam.

Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!

Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!

Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem.

Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.

Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen.
Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción.

A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem?

A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el.

Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.

Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg.
Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!

Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
“Vagyok? Mi vagyok?”

A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Szelfjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Szelfjét, a nagy “vagyok”-ot.
Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a Szelffel, szó szerint; a te Szelfeddel, az én Szelfemmel.
Minden a nagyszerű Szelf.
Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.

Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük.
Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalni való van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.

Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész.
Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk.
És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.

Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át.

Micsoda utazás volt!

Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobbanásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik.

Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Szelf-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.

Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van.
De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.

Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra



A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.

“És most?” – tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt.

Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Szelfjét kutatja az Élet végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.

Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba.
Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
“Rendben” volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:

“Hogyan működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.

A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk.
Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom.
Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is indult a testem.
Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.

Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át.
Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kicsúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: “Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.

Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam.
Korábban nagyon könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.

Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt semmi.”
Mire én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás.”
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.

A Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket.
Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.

Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége.
A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk.
Így kutatja az Istenség Isten Szelfjét – rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni a Szelfedet, és Istent fogod megtalálni abban a Szelfben, mert az az egyetlen Szelf.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz.
Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad.

Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is.
Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent.
Itt keresd Istent. A Szelfedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Szelfeddel. Mindent szeretni fogsz belőle.

Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt.
Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt.
De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől.

Hát ez a pokol valójában.

Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: “A halál angyala vagy?”
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Szelf mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.

Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten.
Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: millisecundumokig és nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.

Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.

Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
“Mi köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”



Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit.

Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.

Megkérdeztem Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm is én vele!”
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem számít, milyen vallású vagy.”
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré.

Amikor az Istenség azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos.
A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk.
Élni és élni hagyni – ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.

Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre többé.”

Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelídítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.

Mi történik, amikor álmodunk?

Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk.

De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani.

Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.”

Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli élményének leírása: részlet Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című művéből.

(forrás: terpszichologia.blog.hu)

Mellen Thomas Benedict- videó

2014. április 29., kedd

A fiú, aki nem akart szenzáció lenni




Valahogy azonnal hitelessé válik az a gyógyító, asztaltáncoltató vagy varázsló, aki maga is megdöbben a képességétől, és nem hogy visszaélni nem kíván vele, de leginkább nem is akar tudni róla. Hát Indridi Indridason ilyen volt.




Izlandon született a XIX. század végén, szegény család fiaként. Amikor huszonkét éves lett, könyvnyomtatást akart tanulni, ezért Reykjavikba utazott. Már a fővárosban történt. hogy véletlenül, kíváncsiságból csatlakozott egy asztaltáncoltató társasághoz. Amikor megérintette az asztalt, mindenki hátrakapta a kezét, mert egészen elképesztő dolog történt. Az asztal őrjöngeni, forogni, pörögni kezdett, alig lehetett leállítani. Ekkor derült ki, hogy Indridason valódi médium.


Megvádolták, hogy csaló


A fiú roppant megijedt, hallani sem akart a dologról. Csak barátai hosszas unszolására volt hajlandó további kísérletekben részt venni. Végül átengedte testét a szellemvilágnak, és kis idő után már a különböző elhunytak hangján tudott megszólalni. Nagyon gyorsan terjedt a híre Izlandon, és hamarosan egész Európa ismerte a nevét, főleg azért, mert látványos gyógyításokat is képes volt véghezvinni. Akkoriban már egyre többen fogták rá, hogy csaló, annak ellenére, hogy mások rábeszélésére lett csak médium.


Csak a tenyerét használta


Indridi alakja azért is különleges, mert nagyon ritka, hogy valaki többféle paranormális tevékenységben is egyszerre jeleskedjen. Ő viszont médiumként és gyógyítóként is megállta a helyét, még a rákos daganatokat is képes volt meggyógyítani. ha egy beteg felkereste őt, meg se kellett mondania, mi a diagnózis, mert Indridi felé tartotta  a tenyerét, és máris tudta, mi a betegsége. Ekkor a beteg testrészre tette a kezét, ott tartotta, kissé meg is nyomkodta, és közben minden idegszálát megfeszítve koncentrált. Néhány perces kezelés után a betegek saját lábukon, frissen , és makkegészségesen távoztak a gyógyítótól. Igaz, Indridit roppant kimerítette a gyógyítás, voltaképpen azért, mert nem a kozmoszból nyert energiával, hanem saját erőkészletéből dolgozott. Egy-egy kezelés után ezért akár napokig is regenerálódnia kellett, így nem tudott tömeges gyógyítóvá válni.

Professzorok vizsgálták a tevékenységét


Az Izlandi Egyetem teológiaprofesszora, Haraldur Nielsson tiszteletes megvizsgálva az esetet, megbizonyosodott a fiatalember jóhiszeműsége felől. Nem sokkal ezután, 1908-ban egy kiváló izlandi tudós, a becsületességéről és pártatlanságáról ismert Gudmunder Hannesson “laboratóriumi feltételeket” teremtett a fiatalember tevékenységének megfigyeléséhez. Olyan körülményeket hozott létre, amelyek mellett valóban nagyon nehéz lett volna megtéveszteni bárkit is. Ezzel megindulhattak a komoly kísérletek.


Orvosok, papok meg a szellemidézés


Elhatározták, hogy egy gondosan átvizsgált szobában fogják a szeanszot megtartani, ahol semmi más nem volt, csak a kisérleti személy és a megfigyelők. Indridit ráadásul teljesen pucérra vetkőztették, nehogy a ruhájában bevigyen valami oda nem illő dolgot. jelen volt Hannesson, egy kitűnő szemsebész, Bjorn Olafsson és Nielsson tiszteletes. Erős, sűrű szövésű hálót függesztettek fel a mennyezettől a padlóig, Indridason és egy megfigyelõ pedig az függönyfalon belül maradtak. Hannesson a falon kívül foglalt helyet.

De hiába minden előkészület és bizalmatlankodás, tapasztalniuk kellett, hogy a médium valóban különböző hangokon beszél, és olyan energiákat mozgósít pusztán a gondolatával, hogy száz kilónál nehezebb tárgyak is felemelkedtek a szobában és ide-oda röpködtek. Egy verkli például a levegőbe emelkedve zenélni kezdett. Mindeközben, hogy nehogy mozdulni tudjon, lefogták Indridason kezét.


Szellemek orgiája


A kísérlet olyan jól sikerült, hogy a sok megfigyelő legszívesebben fejvesztve menekült volna ki a szobából. A szellemek jelenlétét szinte érezni lehetett. Az egyik szellem váratlanul megtámadta a médiumot, és a levegőbe emelte, miközben az őt lefogó Nielsson-t a sarokba lökte. A fiatalember néhány másodpercig levitált, de végül a jelenlévők megragadták és visszarángatták a földre. Indridason már megint a levegőben volt, ám most rajta csüngött Nielsson is, aki megpróbálta visszahúzni. Egy falhoz rögzített nagyméretű dobogó is elmozdult a helyéről, sőt, fából készült darabjai sorban kiszakadtak a padlóból és a falból.


Megesküdtek, hogy nem csalás


Ott ültek a tudósok és vakarták a fejüket. Hogyan lehetséges mindez? Azt viszont már egyikük sem merte megkérdőjelezni, hogy Indridi képessége valódi. Hannesson képtelen volt megmagyarázni, miképpen idézte elő a fiú a döbbenetes jelenségeket. Bár az események sötétben történtek (sok szkeptikus ilyenkor rögtön átverésre gyanakszik), a tárgyakat előzetesen fluoreszkáló anyaggal jelölték meg, így mozgásuk abszolút mértékben követhető volt. Nielsson, aki mindig is feddhetetlen jellemnek számított, végig fogta a médium kezét, és megesküdött rá, hogy valóban megesett mindaz, amiről beszámoltak.


Csakis ingyen gyógyított


Indridason-t mindig is zavarta az a nagy felhajtás, amit körülötte csaptak. Nagyon szerény ember volt, aki sosem kedvelte a társasági összejöveteleket, eléggé magának való ember volt. Leginkább kedvenc kutyájával sétálgatott naphosszat, bármilyen hidegre is fordult az idő. Viszont soha sem tagadta meg a segítségét, ha a rászorulók kérték fel gyógyításra. Soha nem fogadott el pénzt a jótéteményeiért cserébe, még a tehetősebbektől sem. Elvei mellett élete végéig kitartott, és egy idő után már azok is becsülni kezdték méltóságáért és önzetlenségéért, akik nem hittek pszichikus képességeiben.

(Forrás:global-mystery.blogspot.hu)


2014. április 26., szombat

Hogyan lehet az emberekkel összeférni?




A felelet e kérdésre önmagától kiformálódik, ha alkalmazzuk rá azokat az egyszerû alapelveket, amelyeket egész tanulmánysorozatunk vezérmotívumává tettünk. Emlékezzünk néhány fontosabb axiómára azok közül, amelyek eddig elhangzottak itt.




I. Ez a viaskodásokból szõtt, szüntelenül mozgásban lévõ világ csak még nagyobb dinamikával még lendületesebb erõfeszítéssel és szívós kitartással hódítható meg.
II. A determináció ott végzõdik, ahol a mágia kezdõdik.
III. Külsõ és belsõ magatartásunk, gondolataink, szavaink és mozdulataink mágikus idézõformulák.
IV. Minden testet öltött dolog nemzõje az idea, tehát nemzõje betegségeinknek, kudarcainknak, balsorsunknak is.
V. Egészséges, konstruktív, harmonikus gondolatok egyensúlyt hoznak létre szervezetünkben éppúgy, mint körülményeinkben.
VI. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain.
VII. Gondolkodni annyi, mint hatással lenni.
VIII. A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk.
IX. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával anélkül, hogy környezetünk tudattalanja errõl tudomást ne szerezne.
X. Kivétel nélkül minden jelenségnek van egy fogantatási pillanata. És minden késõbbi fejlemény ettõl a fogantatástól függ.
XI. Aki kapni akar, annak elõször adnia kell.
XII. A körülményekhez való szemléleti viszonylatunk megváltoztatásával megváltoztathatjuk magukat a körülményeket is.
Különösen az utóbbi öt axióma az, amelyekre feleletünk épül.
Aki össze akar férni az emberekkel, az legelõször saját viszonyát változtassa meg velük, vagyis ne tõlük követelje azokat az erényeket, amelyek alapján a békés együttmûködés lehetséges, hanem õ maga nyújtsa.
Elmérgesedett helyzetekben az ember annyira messze sodródik az objektív mértéktõl, hogy úgy tûnik elõtte, ez a tétel éppen az õ esetére nem alkalmazható. A másik magatartása annyira kóros, lehetetlen, elviselhetetlen, hogy hozzá alkalmazkodni vagy a békét keresni vele annyit jelentene, mint megnyergelni legundorítóbb tulajdonságait. Munkatársi viszonynál esetleg veszélyeztetné magát a munkát. Szerelmi, rokoni vagy házastársi kapcsolat esetén a másikat egy olyan gyõzelmi tudat és fölény mámorába ejtené, amely végképp megszüntetné a kooperáció alapját, hiszen a szelídséget az alacsonyrendû ember mindig gyöngeségnek tekinti, és gátlás nélkül visszaél vele. Ez a felszínen annyira valóságosnak tûnõ tétel persze megint csak önmagunk elhitetésére szolgál. Az ilyen végletese szubjektív állapot mindig önnön végletét keresi, s ösztönösen nem a békés kiegyezést, hanem a bosszút, elégtételt, a másik leigázása által való kielégülést. Ez néz vissza ránk a tükörbõl, mikor úgy véljük, a másikat szemléljük a másikat vádoljuk a dühös grimasszal, amely e káprázatfelületrõl ránk vicsorít. Az ilyen helyzetbõl való kiút, a helyes magatartás az alapul lefektetett elvek szerint valahol középen van, mint minden dolog egyensúlya. Az alkalmazkodás sohasem meghunyászkodás. A valódi megbékélés keresése pedig a megismerés szilárdsága feszül, mágikus hatású. A rosszindulat és düh õrjöngése úgy porzik szét rajta, mint szirten a hullám. Ez a mágikus lelki pozitúra elõször nyugtalanságot, késõbb szorongást, majd csodálkozást, végül határtalan hálát ébreszt. Próbáljuk ki ezt a folyamatot! Vigyük véghez! Ne tûrjük meg puszta elméletnek. Az ilyenfajta próbákban rejlenek az élmények, amelyek után sóvárgunk. Varázslatos dolgokhoz csak varázslat által juthatunk. Varázsoljunk! Lendüljünk ki a csodák területére kétely nélkül, bátran, pionírként, elhagyva a megszokottság, kicsinyesség, a konvencionális elõítéletek és nagyképûség kietlen tömegszállását. A csordagondolatok csak haláltól halálig vezetnek a determináció járószalagján. A magányos, nagy, független gondolatok, az elõször forradalmian valószínûtlen, szédítõen fantasztikus ideák teremtik újjá a világot, az embert, az ember sorsát. Azok hordozzák azt a mustármagnyi energiát, amely hegyeket mozgat meg.
Az emberekkel összeférni olyan értékítélet alapján lehet, amely véglegesen eldönti: mi az, amiért kell, és mi az, amiért nem érdemes harcolni, viharokat felidézni, irritált, ellenszenves kapcsolatot teremteni környezetünkkel. Egy ilyenfajta bensõ bírósági vizsgálat és tárgyalás sok mindent kiderít, és egyszer s mindenkorra törvényes ítéletté emel. Elsõsorban rögtön kiderül az a tény, hogy az együttélés légkörét korántsem nagy dolgok, komoly elvek ütközése mérgezi, hanem apró szokások, makacs követelések, szubjektív feltételek merev erõszakolása. Ezek csapnak össze a másik ellentétes szokásaival feltételeivel és merev egorituáléival. Aki képessé válik rá, hogy a maga jelentéktelen, súlytalan, a lényegre nézve egyáltalában nem fontos megszokásait, személyisége jogait védõ acsarkodásait feladja sokkal jelentõsebb szellemi céljaiért, csodálatos módon egyszerre mindenkivel össze tud férni, anélkül, hogy saját magasabb rendû meggyõzõdésébõl szemernyit is engednie kellene. A jelentéktelen kis dolgokban való alkalmazkodással, barátságos engedményekkel meglepõ készséget váltunk ki embertársainkból arra, hogy minden más területen õk hódoljanak be nekünk. Ez az a titkos formula, a példaadás misztériumjátéka, amely egyéniségünknek korlátlan hitelt szerez még akkor is, ha karakterológiai ellentétek, korlátozott észérvek látszólag ellentmondanak a mi felfogásunknak. Ezzel végezzük el a mágikus nemzést, megtermékenyítést. A békés ember is harcol legszentebb meggyõzõdéséért, de olyan fegyverekkel, amelyekkel gyõzni lehet. Tehát sohasem alkalmazza a nyílt összecsapások, viták bumerángját, amely õt kaszálná le végül. amint már mondottuk egyik fejezetünkben: a mágikus egyéniség eszközei a megismerés által szublimált és intenzivált gondolaterõk. Tudás és bölcsesség. A bölcs tudja, hogy erõszakkal erõszakot, indulattal indulatot idéz fel. S tudja azt is, hogy a békességet, lojalitást neki magának kell kitermelnie s elvetnie embertársai lényében, amely éppúgy lehet mérgezõ, gonosz növények humusza, mint isteni gyümölcsöké. Minden a kertésztõl függ, aki a magot elülteti. Ne hüledezzünk tehát, ha környezetünk talajából mérges bürök kínálkozik felénk, hanem lássunk hozzá, hogy türelemmel kigyomláljuk, és másfajta csírákkal termékenyítsük meg saját belsõ és külsõ magatartásunk által. Ez a feltétele annak, hogy az emberekkel összeférjünk.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

2014. április 25., péntek

A Föld élőlény, akárcsak az ember




A mikrokozmosz és a makrokozmosz egységével foglalkoz­va felmerül a kérdés, hogy mennyiben tekinthető a Föld élő­lénynek.




Az életnek számos meghatározása létezik, és a Föld a legtöbb és legfontosabb definíciónak megfelel. Az egyik, a biológusok körében különösen kedvelt meghatározás sze­rint az életet egyensúlyi állapotok jellemzik, ame­lyek energiafelhasználással tarthatók fenn. Testünkben pél­dául a hőmérséklet 37 °C körüli egyensúlyban van, ugyanígy egyensúlyban van a sav- és lúgháztartás, amit pH-értékkel fejezünk ki, egyensúlyban van a sókoncentráció testünk kü­lönböző, folyadékkal telt területein és így tovább.
A Föld tengereiben hasonló egyensúlyt tapasztalunk. Az élet csak 3-4 százalékos sókoncentráció mellett lehetséges. Szemléletes példa erre a Holt-tenger, amelynek magas só­koncentrációja, mint neve is mutatja, minden életet kizár. Már önmagában is csoda, hogy a tengerekben ez a 3-4 szá­zalék körüli sókoncentráció-egyensúly évmilliókon át fenn­maradt, mert a folyók által a világtengerekbe hordott só révén a tengerek sókoncentrációjának tizenkétmillió évente meg kellene duplázódnia. Hogy erre nem kerül sor, az a biológusok véleménye szerint a tenger növény- és állatvilá­gán múlik: ezek az élőlények folyamatosan mindig ponto­san a szükséges mennyiségű sót vonják ki a vízből. Okkul­tabb elmélet el sem képzelhető, hiszen valósággal kénysze­rítő erővel fogalmazódik meg bennünk a kérdés: honnan tudják az algák, az apró planktonok vagy akár a heringek, mennyi sót kell elvonniuk ahhoz, hogy biztosítsák az egyen­súlyt az óceánokban.
Nem kevésbé megdöbbentő a levegő összetételében megnyilvánuló egyensúly. A levegő folyamatosan nagyjá­ból 21 százalék oxigént, 78 százalék nitrogént és 1 százalék nemesgázokat tartalmaz. Eredetileg a földi atmoszférában egyáltalán nem volt oxigén, csak a tengerben elszaporodó zöldnövényzet dúsult fel, mígnem végül a Földön olyan mennyiségben keletkezett, hogy a fölösleg az atmoszférába áramolhatott, s ott létrehozhatta a ma olyannyira veszélyez­tetett ózonréteget. Mindamellett a legutóbbi néhány száz esztendőben is, amikor a növényvilág az emberi beavatkozás révén jelentős mérvű fogyatkozásnak indult, az oxigén rész­aránya a levegőben tartósan 21 százalék maradt. Ha ez az érték számottevően csökkenne, a nagyobb testű élőlények számára lehetetlenné válna a lélegzés. Ha ellenben ez az érték számottevően megnőne, akkor a zöldnövényzet ég­hetővé válna, és egyetlen villámcsapás elegendő lenne ah­hoz, hogy az egész földgolyót lángba borítsa. Valójában te­hát ezt az egyensúlyt sem tudjuk megmagyarázni, holott min­dennél fontosabb életünk - és fennmaradásunk - szempontjából.
A Földön a hőmérséklet is egyensúlyban van, hiszen a legtöbb területen az élet lehetőségét biztosító 10 és 40 °C közötti tartományban mozog. Hogy ez mennyire nem ma­gától értetődő dolog, arra a Hold a példa, amelynek hőmér­séklete nap mint nap +120 °C (nappali oldal) és -170 °C között ingadozik. Ennélfogva a Holdon az általunk ismert formában lehetetlen az élet.
A legmeghökkentőbb egyensúlyi állapotot minden bi­zonnyal az ember szaporodása produkálja. Normális eset­ben, a Mendel-féle átörökítési szabályok szerint a leány- és fiúcsecsemők aránya 50-50 százalék. A múlt század két nagy világháborúját követően azonban, amelyek lényegesen több férfi áldozatot követeltek, mindkét esetben arányosan megemelkedett a férfi utódok száma. E jelenség statisztikai­lag kimutatható ugyan, logikus magyarázat ugyanakkor nincs rá, azt leszámítva, hogy esetleg feltételezzük: léteznie kell egy magasabb rendű intelligenciának, amely gondoskodik Gaia, azaz Földanyánk szervezetének egyensúlyáról. Annak valószínűségét, hogy az imént felsorolt egyensú­lyi állapotok - és sok egyéb egyensúlyi állapot - merő vé­letlenszerűségből épp a megfelelő helyen stabilizálódik, egy biológus annak valószínűségével találta összevethetőnek, hogy egy autóroncstelep felett tomboló tornádó, merőben véletlenül, épp egy sugárhajtású repülőgépet rak össze. Tu­dományosan igazolhatjuk tehát, hogy csodálatos világban élünk, amelynek belső összetartó erejét egyelőre nem va­gyunk képesek megérteni. A dolgok velejét megragadni, a fausti dilemmát megoldani még nem sikerült a természettu­dományoknak, hiszen saját kutatási eredményeikből nem vonják le - nem akarják levonni - a szükséges következte­téseket. Ha azonban a valamennyiünk élete szempontjából megkerülhetetlen egyensúlyi állapotok létrejöttének miként­jéről még csak sejtelmünk sincs, nem kellene akkor talán háromszor is meggondolnunk, mielőtt könnyelműen beavat­kozunk az egyensúlyba - és ezenközben felborítjuk?
Az élet alapjaként működő egyensúlyi rendszerek arra is rá kellene hogy döbbentsenek bennünket: megzavarásuk a legkomolyabb veszélyt jelenti magára az életre nézve. Eb­ben az összefüggésben a férfiúi és a női pólus közötti egyen­súly-eltolódásnak, amelynek napjainkban tanúi lehetünk mind a mikrokozmoszban, mind a makrokozmoszban, szin­tén nagy jelentősége van.
Az, hogy a Föld él, sok ember számára ma már bizonyos­sággá vált, s a legtöbbjüknek ehhez még a biológusok bizo­nyítékaira sincs szükségük: egyre erősebben érzik.
(forrás:  sites.google.com)



2014. április 24., csütörtök

A népszerûség titka




Gondolkodó ember, akinek már újra életre ébredt a képessége a megkülönböztetésre, tudja, hogy a népszerûségnek két elõfeltétele van. Egyik az, ha a tömeg alacsonyrendû ingereit és ízlését saját hasznunkért kiszolgáljuk, másik az, ha az egyént kiemeljük a tömegbõl, és önös érdek nélkül szolgáljuk az õ legmagasabb érdekét.




De a népszerûséghez mindenképpen valami végleteset, szokatlant kell produkálnunk : átlagon alulit vagy átlagon felülit. Mert az átlagos nem tûnik fel és nem rí ki, hanem észrevétlenül beleolvad a sablonok közé. E kétfajta népszerûségben szintén megnyilatkozik a krisztusi és antikrisztusi elem külsõ hasonlósága és lényegbeli különbözõsége. Mert bár mindkettõ mértékké lesz, a tömegideál a mocsárból emelkedik ki, az alvilág feszítõ gõzei dobják felszínre, és rövid lidérclét után oda hull vissza; az önzetlen érdeklõdés és tevékenység mértéke állandó fényû csillagként a zavaros aktualitások fölött marad, és objektív irányba mutat. Az egyik szentesíti, hevíti a triviálisat, a másik a távolit, a különlegeset hozza elérhetõ közelségbe, s ezzel leleplezi az alacsonyrendût. Az idõ nagy választóvizébõl kétségtelenül mindig
A népszerû ember fényt hordoz magával. Ha belép valahová, a légkör derûsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és remény támad. S valóban úgy is tolongják körül, mint a bogarak a fényt. Ha tehetik, bizalmas szálakat szõnek hozzá, mohón keresik vele az együttlétet. Miért? Mert lényébõl a legritkább mágikus formula néma ábráját sugározza: nemcsak erõt szív, hanem mélységes emberi szolidaritást és érdeklõdést áraszt.
A szubjektív ego érvényében fuldokló individuumot borzasztó magányképzete tartja lenyûgözve. Éppen a lenyûgözöttség szuggesztiója akadályozza meg abban, hogy ráeszméljen: önmaga iránti feltétlen és egyedüli érdeklõdése a boszorkánykör, amely e dermesztõ egyedüllétbe kirekeszti. Ez a fal, amelytõl nem férhet hozzá nosztalgiái tárgyához: szerelemhez, barátsághoz, sikerhez, népszerûséghez. Klauzúrájának természete olyan, hogy nem képes kifelé figyelni belõle, és nem képes bebocsátani magához egorögeszméjétõl eltérõ inspirációkat. Megnyilatkozása tehát kapcsolat nélkül való monológ.
A nyitott szemmel figyelõ egyéniség hamarosan élményszerûen rádöbben az emberi együttélés csak- nem minden területén, hogy milyen ritka dolog az igazi párbeszéd az álcázott vagy nyílt monológok mellett. Még akkor is, ha az emberek látszólag gondolatokat cserélnek, beszélgetnek egymással. A felszíni kifejezések és gesztusok mögé hatolva egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy szánalmas tébolydai jelenet bonyolódik. Mindenki a saját fixa ideáját szövi hangosan vagy némán. Reflexeik, amelyekkel a másik szavaira reagálnak konvencionálisan, süket unalmat takarnak, s e takaró védelmében a legszubjektívebb asszociációk lüktetnek. Valójában itt mindenki csak megmutatkozni kívánna odaadó ámulattal és izzó érdeklõdéssel hallgató személytelen lényeknek, akiknek a hallgatás egyik legfõbb szerepük. Mindenki a legfájdalmasabb, legaktuálisabban izgalmas témáról szeretne behatóan tárgyalni, kívánna csodálatos, reményteljes, gyógyító értesüléseket szerezni: önmagáról. De nincs, aki figyelemmel, odaadással meghallgasson. Mert minden fejlõdéshez, termékenyüléshez, gyümölcsözéshez éppúgy, mint a kémiai nászhoz is: kettõ kell. A két pólus. A pozitív és negatív potencia. Az én és a te. Valaki, aki beszél, és valaki, aki meghallgatja. Valaki, aki ad, és valaki, aki elfogadja. E kettõben zárul a teremtõ áramkör. És e kettõben oldódik.
Cseppet sem különös dolog ezért, ha azt az embert, aki sokat beszél, és mindig önmagáról beszél, unalmas, kellemetlen, nevetséges fickónak tartják. Kerülik, ismerõsei úgy tesznek az utcán, mintha nem látnák, és sietve átmennek a másik oldalra. S azt a valakit, aki megfelelõen, tehát némi személytelen odaadással meghallgatni tud, elragadó, szellemes társalgónak kiáltják ki. Társaságában felvillanyozódnak. Megnyilatkozásuk izgatott érdekeltségében észre sem veszik, hogy a társalgás egyoldalú. Úgy tûnik elõttük, nem egy másik lény, hanem egész zenekar zengi a világ legszínesebb témáját számtalan szólamon. Hasonlíthatatlanul szórakoznak, üdülnek, megerõsödnek. Pedig mindössze az történt, hogy kivetülõ energiájuk nem ömlött el, hanem felfogta valaki. Felfogta, önmagán átbocsátotta és visszatükrözte. Aktus ment végbe, s bár semmi szexuális elem nem vegyült bele, mégis termékenyülést, oldódást hozott létre.
Az egészséges egyensúlyt az jelenti, ha valakiben a pozitív kiárasztó és negatív befogadó energiák a szükséghez mérten váltják egymást, a lélegzés ritmusához hasonlóan. Ez megfelel a lélek androginitásának, amely csak így töltõdhet fel frissítõ energiákkal. Az erõk görcsös és termékenyülés nélkül való kifelé áramlása vagy befelé zuhanása a lélek onániáját jelenti a másik pólus részvétele nélkül, amely kimeríti, s neuraszténiába, a képzelet különféle kórságaiba hajszolja.
A rögeszmés egomonológon és a passzívan tehetetlen meghallgatáson túl van egy harmadik magatartás, amely a legeredményesebb. A részvéttõl fûtött aktív és tudatos azonosulás. Ez gyógyítja azt, aki véghezviszi, és gyógyítja azt, akire irányul. Az ilyen részvét inspirálója az a szeretet, amely "a nagy megismerés leánya". Tehát színültig telt a meggyõzõdéssel, hogy segítenie kell, mert a másik ügye egyenlõ fontosságú a sajátjával. Magasabb érdekük teljesen azonos. Az ilyen részvét tele van devócióval (Megj.: odaadó tisztelet) és örömmel, azért, hogy szolgálhat. E szavak persze erõtlen árnyak addig, míg beléjük nem kapcsoltuk az élmény áramát.
Idézzük fel még egyszer a képet az önmagába zuhant személyiségrõl, akinek érzéscsápjai a nihilbe lengenek, kontaktus nélkül. Képzeljük el, hogy e reménytelen szorongás lidércnyomásában egyszerre gyöngéd érintés ébresztgeti. Valaki hozzáhajlik, a nevét mondja, visszanéz rá. Kérdez és felel. Elhiszi, megérti a gyötrelmet, amelyet érez. Elismeri jószándékát, nosztalgiáját a jóra és fénylõre. Ismeri gyöngeségét, s megbocsátja, mentegeti, gyógyítja. Nincs többé egyedül. Barát, testvér, orvos szegõdött hozzá. Míg ott van, világosság támad, s remény fakad fel, hogy minden jóra fordul, mert az ijesztõ jelenségek mögött titkos, kibékítõ értelem rejtõzik.
A legmagasabb rendû és támadhatatlan népszerûség feltétele kétségtelenül ez a magatartás. S az ilyenfajta népszerûség a pórusokon át sugárzik ki akkor is, ha valaki nem szól egy szót sem. Nem erõlködik, nem kínálja és hirdeti önmagát. Az emberek hozzálépnek, és váratlanul meggyónnak neki. Kitárják sebeiket, szégyellt nyavalyáikat, titkos bûneiket. Teljesen kiszolgáltatják magukat démoni, szánalmas és kétségbeesett tehetetlenségükben.
Nagyon sok a beteg és kevés az orvos. Az általunk meghatározott értelemben népszerû ember álruhás gyógyító.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

2014. április 23., szerda

New Age - Új ember, új világ




Fritjof Capra, a New Age legismertebb gondolkodója szerint a világ válságban van, méghozzá “olyan méretű intellektuális, erkölcsi és szellemi válságban, amelynek mélysége nem hasonlítható egyik történelmi koréhoz sem."
Az új szellemi irányzat felfogása szerint ennek oka nem annyira gazdasági, politikai vagy szociális, sokkal inkább az ember fonák gondolkodásából ered.




A transzperszonális pszichológusok egyik amerikai munkacsoportja odáig megy, hogy a normálisnak tartott hétköznapi tudatot egyenesen pszichotikusnak nevezi: “A nyugati pszichológia a pszichózist olyan redukált tudatállapotként definiálja, amelyben a valóságot torz formában látjuk, és nem vagyunk képesek ezt a torzulást fölismerni. Misztikus szögből nézve normális állapotunk a pszichózis fogalmának összes kritériumát kimeríti. A legmagasabb tudatszint perspektívájából minden személyes tudatállapot kimeríti a pszichózis kritériumait, mert önmagában véve mindenki szükségszerűen korlátozott és csak viszonylagosan létező."
Normális állapotunk pszichotikus, tehát beteg és illuzórikus. Az egybecseng a “Maya" indiai tanításával, mely szerint a világ csak felszínes illúzió. A valóság a léleknek az Egésszel való egyesülésében rejlik. Ám a fenti idézet utolsó mondata arra utal, hogy minden külön tudatállapot pszichotikus. Tehát sem az aszkéta. aki hátat fordít a világnak, sem a mágus, aki teljesen elveszíti ép emberi értelmét, nem állíthatja magáról, hogy megvilágosult. Csak az ember számára lehetséges összes tudatállapot felel meg az Egésznek, és vezet az ún. “integrál tudat"-hoz, ahogy egy mai filozófus, Jean Gebser nevezi. Ennek birtokában az életet új módon élhetjük meg és új módon alakíthatjuk. Milyen emberkép felel meg ennek az integrált tudatállapotnak? A döntő az, hogy megtapasztaljuk beépülésünket a kozmikus Egészbe. Az idevezető utakat könyvünkben már bemutattuk. A misztikus befelé fordulás, az ezoterikus, paranormális élmények vagy a transzperszonális pszichológia módszerei mind lehetőségek arra, hogy kijussunk “pszichotikus" normálállapotunkból. A New Age-mozgalom kedvenc fogalmai ezzel kapcsolatosan a “transzformáció" és az “evolúció". A transzformáció a személyiségnek az az átváltozása, átalakulása, amelynek során önmagát mint a Kozmosz szerves részét tapasztalja meg. De ez a személyes átalakulás utal arra a kozmikus fejlődésre is, amely napjainkban rajzolódik ki. Sokan hisznek az új tudatrobbanásban, amely az emberiséget történelmi fejlődésében egy magasabb szintre emeli.
A Föld pályáján a csillagképeken áthaladva minden 2100 évben új jegybe kerül. Napjainkban ér át a Vízöntő jegybe, s ez – ha hihetünk a New Age hirdetőinek – harmóniához, békéhez és megértéshez vezet majd.
A Vízöntő-korszak embere új ember lesz: nem tekinti magát többé elszigetelt anyagdarabkának, hanem ráébred, hogy a kozmikus ősanyag szerveződési formája, és ezzel a világmindenség komplex kifejeződése. Az ily módon egésszé, teljessé vált ember tudatában lesz minden erejének. Képes lesz gondolkodni és érezni, elemezni és lelkével megtapasztalni, értelemmel és megérzéssel fog rendelkezni, tehát igazán kreatív lény lesz.
Az agykutatás kiderítette, hogy alapvetően csak a bal agyféltekénket használjuk, amely a racionális és intellektuális műveletekért felelős. A teljes ember azonban a jobb agyféltekéjét is aktiválni fogja: ez az intuíció, a szív, az érzések és a misztikus tapasztalatok letéteményese. Ehhez a teljességhez hozzátartozik továbbá a jin és a jang, a női és a férfi elv egységére való törekvés. Ezzel együtt kultúránk is megváltozik majd, amely eddig a férfi elvnek biztosított elsőbbséget.
Az új teljességnek hatása lesz a politikára is. “Előbb vagy utóbb mindenkinek, aki a személyiség átalakításával foglalkozik, társadalmi cselekvésbe kell fognia" – írja Marilyn Ferguson teljes átalakulást követelő felhívásában, amely a New Age-mozgalom egyfajta manifesztuma lett. “Szelíd összeesküvés"-t hirdet meg mindazok között, akik már érzik magukban az új szellemiséget. Ez az összeesküvés nélkülözi az erőszakot; Gandhi alapelve, a szátiagraha vezérli: az igazság hatalma. Ha a hangsúly az erőszaknélküliségen van, és a szátiagraha az eljövendő kor elve, “akkor a nőké a jövő". Akkor azok az értékek, amelyeket hagyományosan a nőknek tulajdonítanak, mint az együttérzés, együttműködés, türelem nagyon is szükségesek lesznek az új éra születésénél. Ebben a New Age-mozgalom számos képviselője egyetért.
Az új társadalom megvalósításának politikai eszközét Marilyn Ferguson a “háló-eszmében" véli fölfedezni. Az új spiritualizmusnak gyakran a szemére vetik, hogy a politikus, és semmittevéssel próbálja a társadalmi változást előidézni. Ezért Hans A. Pestalozzi svájci publicista nem “szelíd össze-esküvés"-ről, hanem “szelíd elhülyülés"-ről beszél: “Ugyan mit használ a megváltozott tudatállapot, ha a struktúrák nem engedik, hogy másként viselkedjem?" – kérdezi.
Marilyn Ferguson nagyon is lehetségesnek tartja a struktúrák megváltoztatását. Korunk hatalomra és nyereségre törő, bürokratikus és centralisztikus mammut szervezeteivel a háló-rendszert kívánja szembeállítani, amelynek kialakulása már most is nyomon követhető. E “háló" spontán képződő csoportoknak az egész világra kiterjedő szövedéke, amely képes program nélkül, csupán a közös szellemiség alapján együttműködni. Ferguson lényegében az alternatív mozgalmakról beszél a szó legtágabb értelmében: az önsegítő csoportokra gondol, az alternatív projektekre, az ökológiai kommunákra, a meditációs központokra. Ezekben a csoportokban nincsenek vezetők. meghirdetett ideológiák, nincs alárendeltség vagy központi irányítás. A hálónak a szellemiség adja meg a közös nevezőjét. És ez a szellemiség világszerte sokhelyütt föllelhető, Európában, Amerikában és Ausztráliában is. Ferguson tehát szeretné megváltoztatni a fennálló politikai struktúrákat, a hatalomra és pénzre épülő társadalommal a szellemiség áthatotta hálórendszert állítja szembe, amelynek elterjedése nagy változást hozna a felépítményben és a gazdaságban egyaránt. Fergusonhoz hasonlóan számos New Age-követő véli úgy, hogy az átalakult emberek egy ,,kritikus mennyisége" már elegendő volna ahhoz, hogy a meglévő rendszert megdöntse. A spiritualizmus fertőző, mondják. A szátiagraha, az igazság hatalma végül azokat is meg fogja győzni, akik még vonakodnak. Végül következzék az a gondolat, amely ma mindenkit meg kell, hogy győzzön: ha az emberiségnek nem sikerül a Földet ökológiai egységként felfognia és ennek a felismerésnek a jegyében cselekednie, akkor nemigen számíthatunk tartós túlélésre. Az embernek fel kell hagynia a természet kizsákmányolásával. Ideig-óráig felhasználhatjuk önző céljainkra, de azután csak pusztulás és rombolás marad utánuk. A Föld szellemi élőlény, és az ember ennek az eleven egységnek tagja, testének egy része.
Honnan máshonnan származhat ez a meggyőződés, ha nem a spirituális szemléletből? Csak ha túljutunk ember és természet merev szétválasztásán – amitt a minden természetességtől megfosztott ember, amott a szabad prédának tekintett, a Föld – csak akkor menekülhetünk meg. Csak ha megszűnik emberek és népek merev szembenállása, akkor köszönt be a béke, csak akkor száműzhető az önpusztító atomháború veszélye. Ide az út csakis a spirituális transzformáción át vezethet. Péter Russel, a New Age képviselője így fogalmaz: – Lényem legmélyebb rétegében ugyanabból a lényegből való vagyok, mint te vagy ti, egy vagyok az Egyésszel. Mindnyájan ugyanabból a lényegből vagyunk, és én ezt érzem igazi önmagamnak."
Az új spiritualizmus egységelve megmutatja tehát az egyetlen járható utat, amely még perspektívát nyújthat a jövőnknek. Nem kevés amit követel, és sokan nem mernek még hinni benne. De van-e más kiút?

(Hans-Peter Waldrich –Titkos Tanok)