Paul Brunton - A látástól a belső meglátásig

A képszerű víziók, amelyek a szokásos meditáció kísérőjelenségei, akármilyen szépek és impresszívek legyenek is nem a valódi víziót jelentik, amely a filozófiai meditáció eredményeként jön létre. Ez azért van így, mivel bármi, ami idő-tér dimenzióban észlelhető, szükségképpen a véges relativitású világhoz kell hogy tartozzék. Ezek nem mások, mint ahogyan San Juan de la Cruz bölcsen megjegyezte: „csak kegyelmek, amelyek előkészítői ennek a nagyobb Kegyelemnek…” Mi is ez a magasabb rendű Kegyelem? Ez az a tudatra ébredés, hogy mi van tér-idő létünkön kívül, a tudat megvilágosodása, amellyel birtokába jut egy transzcendentális forma nélküli tudásnak. Hogy megértsük a tiszta gondolatot, ezt úgy érhetjük el, hogy megszabadítjuk minden alakzattól. A végsőnek nincs alakja, nagysága, színe vagy hangja.

Paul Brunton

Következésképpen bármiféle vízió is jelenjék meg a meditáló előtt az nem lehet ez a végső, hanem csak alacsonyabb rendű nála. A misztikus, aki metafizikai tudással nem vértezte föl tér kötötte szemléletét, aki makacsul ragaszkodik csak egy alacsonyabb szintnek megfelelő fogalmakhoz, ugyanolyan módon észlelheti az istenséget, ahogyan egy házat lát, és valamilyen alakzatban láthatja Istent, ahogyan egy embert lát állni az utca másik oldalán. Az ilyenfajta vízióban azonban csupán saját ideáját láthatja Istenről. Amikor gondolatait tökéletesen el tudja csendesíteni akkor teljesítette a két feltétel közül az egyiket, amely a tiszta Gondolat tudatához szükséges. Az ilyen beteljesülés azonban nem történhet meg mindaddig, míg további gondolatok jelentkeznek, bármilyen emelkedett gondolatok legyenek is azok. Ha Istent látni és hallani akarja az elme szemével és fülével, bármilyen finomak is legyenek ezek, még nem jutott túl egy fél-materialista állapoton. Innen feljebb kell haladnia, egy magasabb filozófiai szintre; a filozófia ui. minden érzékelést visszautasít az istenség megközelítésében, és csak ismerni akarja Istent az Istennel egybehangolt tiszta képességen keresztül. A Valóságról alkotott minden kép, amelyet az elme a működése alatt alkot, a misztikust megcsalhatja, azt gondolván, hogy ez a Valóság maga. Őrizkedni kell az ilyen könnyű öncsalástól. Ui. csak akkor, amikor megszűnik Istent különböző képekben megjeleníteni, csak amikor megszerzi a forma nélküli világban való belső látást, ahol egyáltalán nincsenek képek, csak akkor bízhat a valóság érzékelésében, amely eddig az egyik idő kötötte szellemi tapasztalattól a másikig változott.

Így metafizikai tanulmányunk egyik nagy horderejű értéke jelentkezik. Ha végül is a valóság tér, forma és idő nélküli, akkor a belső látásunk előtt kavargó tranziens jelenségek – térhez, időhöz és alakzathoz kötött képek sora – nem lehetnek soha a valóságnak a közvetlen megtestesítői. Azokat, akik a végső útra térnek, és a valóság igazi gyökerét keresik, arra figyelmeztetjük, ne engedjék magukat e képek által érzelmileg elragadtatni, hanem minimalizálják értéküket. Semmi, aminek alakja, mérete vagy színe van, semmi – legyen az akár fizikailag, akár pszichológiailag látható vagy érinthető – nem fogadható el a végső valóságnak. Amikor az Istenről alkotott víziót már nem homályosítják el a víziók, amikor az Isten-gondolat mentes lesz az Istenről alkotott gondolatoktól, akkor meglehetősen közel van már a cél.

A filozófus misztikust kevésbé érdeklik a szubjektíven látott formák, viszont sokkal jobban az az erő, amely e formákat áthatja; ezért magasabb megvilágosodásra jut. A filozófiai jóga akkor teljesíti ki önmagát, amikor a figyelmet elfordítja a külső gondolatoktól egy forma nélküli valóság felé. A tudatot arra kényszeríti, hogy saját magát szemlélje. Más szavakkal a tudatnak végül saját tárgyának kell lennie. Az ősi feljegyzések a háromszoros filozófiai megközelítést „a madár útjá”-nak, míg az alacsonyabb jógát a „hangya útjá”-nak nevezték. Mindkettő az Önvaló eléréséhez vezet, de míg az első gyors felszabadulást adományoz, a másik ugyanezt közvetetten és fokozatokban teszi. Kitartó elmélkedés és legkomolyabb erőfeszítés szükséges mind a misztikusnak, mind a materialistának, hogy ezeket az ideákat megértse. A misztikus ui. megközelítheti a valóságot, de mivel nem tudja, mi alkotja, figyelmetlenül elmehet mellette. A gyakorló misztikust ez a figyelmeztetés nem csüggesztheti el, mivel ez a figyelmeztetés csak arra irányul, hogy bátorítsa: ne álljon meg a félúton, hanem menjen tovább.

Miért esik eksztázisba sok misztikus a meditáció folyamán? A felelet erre az, hogy amikor a korábbi szakaszon a Kegyelem megérinti őket, ennek természetes következményeként érzelmeik olyan erősen fölfokozódnak, hogy hirtelen szenvedélyes eksztázisba törnek ki. Ez egy magasabb erő hatásának a következménye, olyan hatásnak, amihez a kezdők nincsenek hozzászokva, és így időszakosan elvesztik az egyensúlyukat. Az eksztázis rendszerint a meditációnak vagy az elején, vagy a végén jelentkezik a követett úttól függően. Az első esetben a meditációval lassan lecseng, és egy magasabb síkú nyugodt derültséget eredményez; a második esetben a meditációval járó békét az eksztázis lerombolja. Mind a két esetben a személyes érzelem felemelkedése hozza létre, míg a derűs nyugalom egy személytelenebb síkon való tapasztalat eredménye. Ezek a jelenségek rendszerint csak a korai szakaszon jelentkeznek, és később, az előrehaladottabb fokozaton eltűnnek. Ha az ember teljesen megrészegül az eksztázistól, olyan végletbe esik, amely a szellemi egyensúly és a belső fejlődés szempontjából éppen olyan veszélyes, mintha a metafizikától részegedett volna meg. A misztikus eksztázisok természetük szerint múlékonyak, ez nem is lehet másként. Teljesen lehetetlen az embernek, hogy állandóan elragadtatott állapotban legyen. Jobb egy állandó egyensúlyi állapotot megszerezni, mint a ragyogó eksztázis és lehangoló depresszió együtt járó állapotát. Az eksztatikus öröm érzelmi aktivitás, az aktivitás pedig tranziens, változó: így az ilyen állapotban nem lehet a végső nyugalmat megtalálni. Hogy ez így van, mind a keleti, mind a nyugati misztikusok tanúsíthatják, mivel az előrehaladott misztikus állapotban gyakran melankóliás hanyatlás jelentkezik, amit a misztikusok „a lélek fekete éjszakájá”-nak neveznek. Ekkor minden eksztázis teljesen eltűnik, és helyette a lelki szárazság melankóliája marad vissza. Ez a reakció azonban nem más, mint a Természet törekvése, hogy egy magasabb szinten helyreállítsa az erők egyensúlyát. A lélek fekete éjszakájának tragikus tapasztalatából származhat az a növekvő felismerés hogy a misztikus eksztázis egymagában nem lehet a végső cél, és hogy a isteni örök jelenlevőség töretlen és nyugodt realizálása lényegesen jobb.

A misztikust főleg az Istenről alkotott személyes érzései foglalkoztatják, a filozófust pedig az Isten maga. Ez az egyik különbség közöttük többek között, de ez meglehetősen nagy különbség. A tudás vezette hódolat elérheti azt, amit az egyszerű hódolat soha nem képes elérni. A hódolattal társult tudás hasonlóan szintén többet tud elérni, mint az egyszerű tudás önmagában. Ez az a titok, amelyet sem a kevésbé képzett misztikus, sem az illumináció nélküli metafizikus nem ért meg. Ezért nem szabad a misztikusnak engednie magát, hogy személyes érzései elragadják a meditáció tetőfokán, hogy a végső célt elfelejtse közben. Ehelyett a figyelmét az önmagában létező elmére kellene irányítania, hogy megpróbálja saját magát megérteni és saját valóságát keresse. Az efféle kritika nem azt jelenti, hogy az érzelmeket ki kell irtani. Ezek mindenkor, minden ember életében, minden fokozaton, kezdettől a végsőig nagy hajtóerőt képviselnek az életben. De míg az alacsonyabb fokon az emberben gyakran ámokfutóként működnek, addig a magasabb szinten megtisztulnak és ellenőrzés alá kerülnek.

A mélységes tisztelet sokkal fontosabb a tanulónak, mint a tudományos képzettség. Senkinek sem kell szégyenkeznie, ha pl. könnyezik, még metafizikai gyakorlata ellenére sem vágyódva a magasabb rendű élet után, vagy másokért, együtt érezve velük. Mindaddig, amíg nem érte el a végső célt, addig tanuló marad, és mindaddig, amíg tanuló, vágyakoznia kell az isteni felismerés után. Így tehát az érzéseket nem szabad kiölni, mert nélkülük az ember sohasem realizálhatná a célt. Az Istent ui. a lehető legmélyebb módon érezni kell, nem pedig mint egy hideg, intellektuális fogalmat megalkotni. Mindazonáltal ezt a fogalmat is meg kell alkotnia, és érzései ellenében felhasználnia, amellyel ellenőrizni tudja majd őket, ha a valódi Istent akarja megtalálni. Ugyanakkor érzéseit is ki kell játszania gondolkodásával szemben. E kettő együtteséből fog ui. megszületni egy mélyebb és csiszoltabb magatartás az Isten felé.

Miért van az, hogy sokan képesek a szuperérzékeny állapot tömör észlelésére, és aztán ez az állapot megszűnik? Miért olyan ritkák ezek a felvillanások és miért olyan hosszú idő után térnek csak vissza, ha egyáltalán visszatérnek? Miért lehetetlen ezeket rögzíteni? A felelet részben az hogy ezek egy olyan állapotnak az előhírnökei, ami még túl van rajtuk; az Önvaló hírnökei, hogy táplálja bennünk a reményt, és ízelítőt adjon abból, ami akkor érhető el, ha valaki a teljes utat bejárta. A természet visszafogja egy időre az embert a meditációtól, hogy alkalma legyen fejleszteni magában a másik kettőt, az inspirált cselekvést és a metafizikai elmélyülést, mert csak e három integrális egyesüléséből születhet meg és őrizhető meg tartósan a belső meglátás képessége.

(Paul Brunton – Az Önvaló Bölcsessége)
(forrás:azvagyunk.com)

Ez az egyetlen ritka felvétel a Ramana Maharshi-ról, Swami Yoganandával és Paul Bruntonnal, 
1935. november 29.

Átjáró a túlvilágra

A természetfeletti tulajdonságokkal és különleges képességekkel felruházott tükröződő felületek évezredek óta állnak a mágusok, látnokok és boszorkányok szolgálatában. Egyes elképzelések szerint az okkultista szeánszok alkalmával vagy az éjszaka kellős közepén látható alakot öltő szellemek és démonok a lakás különböző pontjain elhelyezett tükrök segítségével közlekednek a párhuzamos dimenziók között, és az emberi vitalitásból merítenek energiát a túlvilági élethez.

A tükröződő felszínről visszaverődő fénysugarak varázslatos hatására már az őskori emberek is félelemmel és tisztelettel tekintettek. A tükörben időről időre – egészen pontosan a belepillantáskor – felbukkanó „jelenéseket” túlvilági lényekkel azonosították, akik a tükör eltörése esetén kegyetlenül bosszút álltak a kár okozóján, hiszen ezzel elveszítették búvó-, illetve lakóhelyüket. A fáradságos munkával, többnyire csiszolt rézkorongból készült ősi tükröket általában a halottak mellé temették, mert a hiedelem szerint a tükrök szellemei a holtak lelkével együtt tértek vissza a túlvilágra.

E titokzatos tárgy misztikus tulajdonságainak köszönhetően az egyébként érzékelhetetlen jelenségek is rendkívül életszerűen jelennek meg az avatott szemek előtt: a tükör bepillantást enged a múlt és a jövő eseményeibe, segít az elhunytakkal történő kapcsolatfelvételben, de – tulajdonosának szándékától eltérően – számos kellemetlen meglepetést is okozhat. A fengshui szerint a hálószobában elhelyezett tükör negatív energiát áraszt magából, ezért lámpaoltás előtt gondosan letakarják.

Az évszázados hagyománynak megfelelően az összes tükröt hímzett kendővel vagy terítővel borítják le akkor is, ha az elhunyt családtagot a házban ravatalozzák fel. Ezzel akadályozzák meg, hogy a halott lelke „visszaforduljon” a túlvilágról, illetve megrémüljön azért, mert nem látja saját tükörképét.

A természetfeletti jelenségeket tanulmányozó szakemberek egy része úgy véli, hogy a lakás különböző pontjain található tükrök átjáróként kapcsolják össze az egyes dimenziókat, így a túlvilágról érkező hívatlan vendégek akadálytalanul közlekedhetnek a párhuzamos létsíkok között. A parapszichológusok által „tükörlényeknek” nevezett szellemek valójában az emberi vitalitásból táplálkozó energiavámpírok, amelyek – elhatározásuknak megfelelően – pozitív vagy negatív energiát gerjesztenek a környezetükben. Az „alkalmi látogatók” elsősorban este tizenegy és hajnali egy óra között jelennek meg a hálószobában, amikor az életenergiával telített éter szinte teljesen elvékonyítja a két világot összekötő átjárót, és a szunnyadó test felett a tudat alatti agytevékenység veszi át az irányítást. A tükör segítségével materializálódó kísértetek jelenlétét tapasztalhatja, aki reggel érthetetlenül fáradtan és meggyötörten ébred, de az is előfordulhat, hogy át sem tudja aludni az éjszakát, mert úgy érzi, hogy láthatatlan szemek követik figyelemmel minden mozdulatát.

A parapszichológusok szerint a rejtélyes és félelmetes asztrális világ teremtményei által okozott lelki megrázkódtatás elsősorban a kisgyermekeket veszélyezteti, akik – a kifinomult hatodik érzéknek köszönhetően – sokkal védtelenebbek a párhuzamos dimenziókból érkező vendégekkel szemben. Ezért a szakemberek azt tanácsolják, hogy a gyerekszobában egyáltalán ne helyezzünk el tükröt, és ezzel az apró figyelmességgel is jelentősen megnehezíthetjük a barátságtalan látogatók rendkívül kellemetlen tevékenységét.
(Prusinszki István)

Szellem a tükörben - videó

Adyashanti riport a félelem valódi természetéről II. - AZ ami mindig van

A semmi nagyon ijesztő az egó számára. Az én számára. A képzelt én számára. Mert az én úgy gondolja, hogy az nem más, mint a halál. És egy bizonyos értelemben, ez nem más, mint a halál.

Ez a halál dolog butaság, mert amikor lefekszel...., meghalsz? Nem foglalkozol azzal, hogy gondolkozz magadról. Így minden nap meghalsz, ha lefekszel. Állandóan meghalsz, mert sétálsz a járdán, és elfelejted megszállottan figyelni magadat minden pillanatban. 

  Adyashanti 

Ránézel egy fára, lenézel a földre, ránézel a lábujjaidra. Vannak pillanatok, amikor elfeledkezel magadról. Ez inkább a gondolat elmúlása, mint valami szilárd vagy alapvető dolog halála. 

De mivel annyira megrögzötten a saját énképünknek hisszük magunkat, ez az énkép nagyon megijed, ha az énnek nincs képe. Valamiféle szörnyű megsemmisülésnek látja. Az emberiség kis titkának hívom a belül levő ürességet. Ez a titok. Az üresség, ami belül van. Ez az, amiről minden emberi képtelenség szól. Ez az, ami miatt minden ember tapos, hogy a víz felszínén maradjon, lázasan próbálja nem észrevenni, hogy ha befelé figyelek,....nem vagyok ott. Nem vagyok ott. Ez az, amiről az egész badarság szól. Ha befelé figyelek, nem vagyok ott. És így megpróbáljuk kitölteni ezt. Fogalmakkal, magunkról szóló elképzelésekkel, inkább gondolunk magunkra egy abszolút romlott, szörnyű személyként, minthogy belenézzünk ebbe a semmibe. Inkább feláldozzuk az emberiséget, minthogy belenézzünk. Inkább megpróbáljuk feltölteni ezt az ürességet, élményekkel, emberekkel, droggal, spirituális élményekkel, így bármit beleszórunk az ürességbe, hogy az ne legyen ott. Minden megteszi. Kapzsiság, gyűlölet, irigység -- ahogy a buddhisták mondani szeretik. A normál mennyiségű kapzsiság, gyűlölet és irigység. A megfelelő mennyiségű, a szabvány..... De a különös az egészben az, hogy ha valójában megfordítjuk ezt, és ezt az éberséget közelebb hozzuk önmagához, sorjában maga felé fordítjuk, első alkalommal,......csak ha közvetlenül nézünk befelé, és csendben vagyunk, és nyugodtak, egyáltalán nem találjuk ezt olyan ijesztőnek. Egyáltalán nem olyan ijesztő. Nem ijesztő nem lenni valaminek. Nem ijesztő nem lenni valakinek. Mert ha nem valami vagy valaki vagy, akkor tiszta lélek vagy. Tiszta felébredettség vagy. Nem valaki, aki felébredett, nem én, aki felébredett nem valaki, aki megvilágosodott. A felébredettség felébredett, az éberség éber, a megvilágosodottság van megvilágosodva. A tudatosság tudatos. Nincs "én" vagy "te" mögötte. Az én vagy te, amit úgy hiszünk, hogy mögötte van, az csak gondolat. 

Ezért, amikor az emberek önvizsgálatot végeznek, szeretem azt mondani, hogy mindenki megkapja a választ, amikor először teszi fel a kérdést. De mindenki eldobja a választ. Ha megkérem őket, hogy csak nézz befelé, és kérdezd meg, KI VAGYOK ÉN? Sokszor az első dolog, hogy elkezdek felfelé keresni, ami azt jelenti, hogy gondolkodom, igaz? minden válaszkeresés..... ....nem, nem ott fent van..... Az a tegnapi hírek. Nincs ott lent sem. Miért nézünk....amikor azt keressük, hogy KI VAGYOK ÉN? Miért kezdünk kutatni? Mikor kezdtünk kutatni? Ha megkérdezem, hogy most a szobában vagy-e? Meddig kell keresni? Ugye tudod? Magától értetődő. Nincs szükséged egy gurura se, aki megmondja, hogy itt ülsz a szobában. Igaz? .....Tudod. 

Nos, KI VAGYOK ÉN? Csak nézd meg: KI VAGYOK ÉN? Ha az elméd azt mondja: "Nem tudom." Miért mondja az elme, hogy nem tudom? Mert nem talál semmit. Nem találja azt, amit keres. Olyan sokszor elmegyünk mellette. Mintha ez rossz válasz lenne. Mert amikor iskolások voltunk, a "nem tudom", az rossz válasz volt. Megmondták, tippeltél a tesztben, lenézted valakiéről, nem tudni ... nem-nem-nem, azt nem teheted. Még ha most tudjuk is, a spirituális vizsgálódásban is ez a hozzáállás. Gondolom, mert nem kaptam választ, kudarcot vallottam. Jobb, ha gondolkodom rajta. De tulajdonképpen rossz válaszra leltünk. Ha befelé figyelünk, és nem találjuk magunkat valaminek lenni, valakinek, valamilyen neműnek, ha befelé figyelünk, és látjuk, hogy közvetlen az elme mögött nem vagyunk senkinek a fia, lánya, vagy anyja, vagy apja. Mindezen szerepek megtörténnek, de van valami elsődleges, ami ezeket a meghatározásokat megelőzi. Ez nem egy jó valaki, vagy egy rossz valaki. Valami ezeken túli. Ez az, ami mögötte van. Még hangot is ad. Helyes. Ott van az én meghosszabbításom, igen. Egyenesen a semmiből. Ez a semmi, igaz? Egy bébi sírása. Ez az, ami a te szemedből és az én szememből néz kifelé. Ugyanaz a senki-ség, semmi-ség. És a hajlandóságban, hogy megálljunk, ... itt azonnal, csak megállni, és nem megpróbálni gondolkodni róla, nem megpróbálni kitalálni, nem megpróbálni egy nagyobb, jobb élményt szerezni, csak épp megállni éppen ott. És akkor felfedezed, hogy ez a semmi, végül is nem annyira semmi. Hogy ez a semmi, a minden. Ez a legteljesebb, leggazdagabb semmi, amibe valaha is belebotolhatunk. A semmi a mi saját létezésünk. A senki-ség. Paradox módon ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is fel tudunk magunkban fedezni. A szabadság attól, hogy valakik legyünk. Csak a hajlandóság, hogy egy pillanatra feladjuk magunkat. És akkor, ez az első lépés: ez a felébredés. Ha eljutsz ide, az a felébredés. Ez a senki-ség felébred: ez a felébredés. Ez a lélek felébred: ez a felébredés. Ha alva marad, nem nagy dolog, csak maradj ott. Ne gondolkodjál rajta, ne próbálj bármit tenni, csak maradj ott. És akkor nekifogunk ennek a kis vállalkozásnak, hogy éljük az életünket. 
Arra utalok, hogy a spirituális vándor útra kel. Ilyenkor látjuk, milyen is a felébredett éberség. És amikor kapcsolatot létesítünk, az egy dolog úgy senkinek lenni, hogy teljesen támogatnak minket, hogy senkik legyünk. Más dolog akkor senkinek lennünk, ha folyton abban vagyunk támogatva, hogy valakik legyünk. És különösen, ha ennek a senkinek kell kapcsolatot létesítenie. Lehet, hogy olyannal, aki nem ért egyet ezzel a dologgal. Ez az, amikor a spiritualitás kezd nagyon valóságossá válni. Tulajdonképpen ekkor kezd az igazság tüze égni. Magadat úgymond lángok közt találod.

 (forrás: http://terebess.hu)

Adyashanti - Az Ami Van - videó

Adyashanti riport a félelem valódi természetéről I.

Végül is az elkülönülés fő hajtóerejének a félelmet látom, mert az elkülönültség élménye ... bár illuzórikus, úgy tűnik a tudat fejlődésnek egy természetes állomása.
Mint ahogy a serdülőkor vagy a csecsemőkor is a fejlődés természetes állomása, nem nézel vissza mondván: miért voltam valaha is csecsemő?
Butaság volt. Egyszerűen át kellett volna ugranom ezt az állapotot.
Ezt úgymond az ego-fejlődésnek látom, ami az elkülönültség része.
Mindez agyműködésünk módjával és a gondolat hatalmas erejével kapcsolatos.
Elkezdi megteremteni az én-érzést. Én illuzórikusnak látom ezt az elkülönülés érzést, de tulajdonképpen a fejlődés lépcsőjének is. 

 Adyashanti  

Ha eljutsz a küszöbhöz - ahol szerintem most sok ember van -, megtapasztalod ezt az elkülönültséget, és azt, hogy ezzel együtt jár az elégedetlenség.
Nemcsak önmagad számára, hanem a világ számára is nagyon elégtelen és egészségtelen.
Érzed a vonzást, mintha lenne még ott valami más, de sokszor ekkor kezd feltárulni előtted a borzasztó félelem, mert ez egyfajta halál. Ha az elkülönült én mögé jutsz, az az identitásod halála.
A gondolat szintjén ez egyfajta halál. Nagyon elvont dolog erről beszélni és írni, de amikor elkezd veled történni, szó szerint úgy érzed, hogy meg fogsz halni, vagy ha belenézel és meglátod az elkülönült én ürességét ... az nagyon spirituálisnak hangzik, de amikor valóban látod, igazán rémítő és megdöbbentő tud lenni. 

Istenem, az e személy, akinek hittem magam: nincs! Sok ember számára, akivel beszéltem, ez a "nem létezés"-től való óriási félelem.
A dolog iróniája az, hogy a valódi létezésbe a "nem-létezés" kapuján kell átlépnünk. Saját külön nem-létezésünk kapuján. Ez nagyon ijesztő és ezért visszavonulunk. Az általunk teremtett világ egy tökéletes világ, amiben végtelen mennyiségű dologgal el tudjuk magunkat szórakoztatni. Jelentéktelenségekkel. És amikor erre rájössz, fellép a mély félelem, ahogy kezded felfogni: "Még azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában. Tényleg nem tudom, hogy ki vagyok." A legtöbb ember nem tudja, hogy kicsoda ő. És ráadásul félünk megtapasztalni a létezés ürességét illetve a nem-létezést, mert az a bejárat. Rá kell ébredned, hogy nem boldogulsz vele, mert az egész világnak sem sikerül. Alapvetően a félelem kezeléséről van szó. Szerintem sok ember nem tudja, hogy a félelem milyen mértékben befolyásolja életét.
Az emberek egy része nem úgy néz ki, mintha igazán félne. De ha jobban megnézed; vajon miért keressük, mi emberek az elismerés apró pillanatait? 

Miért keresünk mindenhol szeretetet? Miért keressük az egyetértést és azt, hogy figyeljenek ránk?
Ha igazán belenézel ezekbe, a pszichológiai okok gyökereként mindig félelmet találsz. Mert, ha nem fogadnak el, ha nem méltányolnak, ha nem kapom meg ezt vagy azt, akkor meghalok. Nem fogok létezni. Ha nem kapom meg ezeket a külső dolgokat, szembe kell néznem a végtelen nagy ürességével.
Szembesülnöm kell vele. Legtöbb ember nem ennyire tudatos. Nem így gondol ezekre. A félelem hihetetlen hajtóerő az emberiség számára. Ezt láthatjuk mély spirituális szinten és egészen külső szinten is. Hogy megtaláljuk, hol van a szeretetet vagy a remény, látnunk kell, hogy amivel jobbá akarjuk tenni a dolgokat, azt is gyakran a félelem is motiválja. Valóságos a félelem, hogy elpusztítjuk a bolygónkat. Ha a félelem álláspontjából közelítünk ehhez az igazsághoz, akkor a félelem fog győzni. Mondjuk, nem szeretünk egy bizonyos politikai rendszert. Ha a félelem motivál minket, ugyanabban a régi tudatállapotban működünk. Csak úgymond, átkapcsoltuk elkötelezettségünket a világ elpusztítójából a világ megmentőjébe. De ha a félelem motiválta világmegmentők vagyunk, ugyanabban a tudatosságban maradunk. Ez csupán az érem két oldala. Ugye mindenki, mindig úgy érzi, hogy a legjobbat teszi.
Mindegy melyik oldalon áll, mindig úgy érzi, hogy az a legjobb. A félelemben az az érdekes, hogy ha valaki tényleg átéli anélkül, hogy próbálna megbirkózni vele, rájön, hogy a félelem másik arca a szeretetet.
Tulajdonképpen nem különböznek, csak az érem két oldalai. Tulajdonképpen amikor elkezdünk szembenézni a félelemmel, akkor kezdünk eljutni a szeretethez.
A szeretet mindig abból az Egység-érzésből fakad, amik valójában vagyunk.
Az Egység megtapasztalásából. Nem az egység gondolatából, mert az egység gondolata további félelmet teremt. 

A gondolat, hogy mind egyek vagyunk ... szép gondolat, nem? Mind egyek vagyunk ... és elpusztítjuk magunkat ... és ezért tennünk kell valamit.
Az egység elképzelésében is érezhetsz félelmet. De az egység megtapasztalása, felismerése - az a félelem hiánya.
Nagyon érdekesnek tartom, hogy nem merünk félelem nélkül létezni sem.
Ha nem félnék attól, hogy mi fog történni a világgal, ha nem csinálunk semmit, ha nem félnék attól, hogy mi lesz az emberiséggel, akkor nem lenne semmi motivációm, hogy bármit is tegyek. Lehet, hogy a hintaszékemben ülnék és kijelenteném, hogy minden lélek és minden rendben van. Attól félünk, hogy nem félünk. Így van az is, hogy annyit beszélünk a szeretetről, de igazán nem hiszünk benne olyan nagyon.
A szeretet nem válogat. A szeretet azt szereti, ami van. Kivétel nélkül. Szereti azokat az embereket, akik megpróbálják megmenteni a világot és azokat is, akik megpróbálják elpusztítani azt. Ez a válogatás nélküli szeretete annak, ami van. Ez a szeretet.
Szerintem emberként gyakran félünk tőle. Én igazán szeretek mindent, és mindenkit, beleértve azokat az embereket is, akik elpusztítanak mindent.
Azok, akik mindent elpusztítanak, te és én vagyunk. Mindig arra gondolunk, hogy valaki ott, valahol máshol, de ez tulajdonképpen saját megosztott tudatállapotunk. Ez az, ami mindent elpusztít. Ha valóban látjuk, hogy a szeretet nem válogat, az nem butaságot jelent, vagy mentséget mindenre.
Számomra ez benne az erő. A félelem könnyen motivál. 

Az amit nem akarok, hogy megtörténjen, amit ki akarok javítani. Ennek bizony nincs nagy ereje. Ezt már évszázadok óta próbálgatjuk. Új politikai rendszerrel, új spirituális szisztémával, új filozófiával hozakodunk elő, vagy akár az egységgel kapcsolatos új filozófiával. Bármi legyen is az, ha a félelem motiválja, az még mindig csak a régi tudatosság. Ha a szeretet motiválja, akkor van ereje.
Akkor már nem nagyon érdekel minket, hogy mi ellen vagyunk.
Az érdekel minket, amiért vagyunk. Ez nagyon más dolog. Mahatma Gandhi mindig azt szokta mondani: "Nem az angolok ellen vagyok, hanem az indiaiakért. Az indiai jogokért küzdök. Senki ellen nem vagyok." Intellektuálisan ezt érdekesnek tarthatjuk, de ez valójában nagyon jelentős dolog.
Az szó szerint a tudat megváltozása, ha az egész tudatosságod arra irányul, amiért vagy. Ami eredendően pozitív.
Ezt nem a félelem mozgatja. Ha jól megnézzük, ami ellen vagyunk, azt mindig a félelem motiválja. Szóval ez a kis indiai ember sokakra rendívül ösztönző hatással volt. Ez az ösztönzés nagyon erőteljesen hatott. Persze mindig féltette a népét, mert örökké zavargások törtek ki.
És mindig megpróbálta tudtukra hozni: "Nem. Ne gyűlölködjetek! Ne legyetek ellenük! Mi az indiai jogokért harcolunk. Mi ezért vagyunk." Ez csak egy péda. Martin Luther King nem a fehér emberek ellen volt, hanem az afro-amerikaiak jogaiért. Ez nagyon más energiát hordoz magában, egy teljesen más tudatosságot. A felszínen lehet, hogy nem tűnik hathatósnak, mert nem indulunk csatába, nem ordítunk, nem sikítunk. Nem kelünk hadra emberekkel. Mindezek alatt, a meg nem nyilvánult szinten, végtelenül hathatósabb, exponenciálisan erőteljesebb, ha a tudatunk valamiért és nem valami ellen működik.
A félelem nem győz. Pont. Ami engem illet. Senki nem tudja örökre elkerülni az igazságot. Ha az emberi faj nem marad életben, - persze szeretném, ha túlélne - rendben. Nekem úgy jó, ahogy történik. De ahogy láttam a világ történetében,
csaknem egy faj sem élt örökké. És ha nem tesszük a dolgunkat, ha a tudatosságunk nem fejlődik tovább, az élet, a létezésünk csak eltűnik... Nos, nem működött jól, akkor vége.
És nem úgy értem, hogy ez olyan mellékesen történik, mint ahogy mondtam, mert ez a folyamat sok vérrel, szenvedéssel és nehézséggel fog járni.
Nem úgy értem, hogy ez olyan mellékes, mint, ahogy hangzik. De én a háttérben azt érzem, hogy az élet gondoskodik magáról. Semmi félelem nincs bennem, hogy valami módon mindannyian ebbe a szörnyű végtelen mélységbe vesznénk, és senki soha nem ebből kikerülni. De azt is mondom, hogy ez nem ürügy arra, hogy tudattalanná váljunk. Mivel érzem, hogy ez történik, nem teszek semmit. Nem keveredem bele. Ez a megfutamodás spirituális formája. 

De ha arról a helyről jössz, akkor többé nem a félelemből cselekszel. Folyamatosan ez merül fel.
A Lélekben sosem találtam parancsszavakat, hogy mit kell tennünk, illetve hogyan csináljuk ezt vagy azt. Én úgy látom ezt, hogy a Lélek természetében vagyok, a szent "így cselekedni, így tanulni" természetében. A Léleknek a felébredés a természete, a szeretet felé irányulás, az egység vagy a harmónia felé irányulás a természete. Ez a természete, ezért ily módon nyilvánul meg.
Úgy tűnik, mintha folyamatosan a krízis felé közelednénk. A krízis gyakran a változás katalizátora. Szerintem általában az emberiség - lassan mindannyian egyetértünk ezzel -, a krízis felé közeledik. Kapcsolatba kerülünk nemcsak saját halandóságunkkal, hanem a fajunk halandóságával is, mivel lehetséges, hogy fajunk nem marad életben. Ez ugyanúgy, mint a személyes halandóságunk, a tudat megváltozását okozhatja és ráébredünk, hogy kifutottunk az időből.
Nincs több idő. Ilyenkor a tudatosság megváltozhat. Úgy gondolom, hogy mint emberiség, rohamosan közeledünk ehhez a felszólításhoz.
Kifutunk az időből. Természetesen, hatalmas nyomás van az emberiségen, mindannyian érezzük. Óriási a nyomás, hogy fejlődjünk, felébredjünk. Ösztönösen mindenki tudja, hogy ha nem történik drámai változás a tudatosságban, akkor elszalasztottuk ezt a lehetőséget. Mert ott van a személyes érdek. Én imádnám, ha ez az átalakulás a gyerekeimet és minden más élőlényt érintene. Ez a lényeg, amit megpróbáltam érinteni, ha nem is olyan szűkszavúan. A lényeg, hogy ez a vágy vagy impulzus át kell, hogy alakítsa a személyes érdekeinket, még a gyerekeim jövőjével kapcsolatos személyes érdekeimet is. Ennek azt is magába kell foglalnia, hogy nem tudjuk, mi a legjobb. Lehet, hogy az a legjobb, ha nem élünk tovább, mint emberi faj.
Amíg minden lehetséges, valójában még csak meg sem kérdezzük, hogy mi az igazság. Mert határokat szabunk... Csak akkor vizsgálom meg, hogy mi igaz, ha véletlenül belepasszol ebbe a kis dobozba. De, ha az igazság úgy alakul, hogy az emberiség létezésének vége, nem működött, ... valami mással kell próbálkozni ... Ha megnézzük, hogy mi az igazság, az rá kell hogy nyisson minket arra, ami mindezek mögött van... Ebbe persze beletartoznak személyes érdekeink, vágyunk a boldogságra, a kívánságunk, hogy a családunknak és a gyerekeinknek szép élete legyen és életben maradjanak. Ez rendben is van. Ettől sosem fogunk csak úgy megszabadulni. De szerintem ezt ennél sokkal-sokkal nagyobb összefüggésében is látnunk kell. 

Valójában mi valóságos? Valójában mi igaz? És valaha is fel tudom-e tenni úgy ezt a kérdést, hogy az túljusson az emberi érdekeken? Tudok-e kérdezni inkább a létezés szemszögéből, mint az én álláspontomból, vagy akár az emberiség nézőpontjából? Fel tudom-e tenni a kérdést a lehető legtágabb összefüggésében? Szerintem ez nagyon-nagyon fontos.
Mert valójában csak ekkor érintünk meg valami olyant, aminek végtelen ereje van. Úgy tűnik, ez az, amire szükség van. Valami olyant kell megérintenünk, aminek végtelen az ereje. Végtelen transzformáló ereje van. És sosem jutunk végtelen átalakító erőhöz mindaddig, amíg csak a személyes érdek-körünkben maradunk. Kérdés, hogy ezt egy személy hogyan teszi meg. Az még nagyobb kérdés, hogy hogyan történik ez kollektíven. Az igazat megvallva, nem tudom a választ. Tanítóként azt látom, hogy olyan motivációval jönnek hozzám az emberek, amelyek valóban személyen túliak, a létezésből erednek.
Azzal jönnek, vagy nem. Elérik vagy sem...
[A felébredést] nem tudom kifejleszteni bennük, nem tudom meggyőzni őket. Ez az ő érettségük része. Lehet, hogy nem ezzel kezdik, de később megérhetnek rá. De nem tudom beléjük tenni. Beszélhetek nekik róla, de...
Ez olyan, mintha 10 éves lennél és azt mondanád: "Nagyon szeretnék felnőtt lenni egy napra."
Mit mondanál egy 10 évesnek? Itt van, ilyen felnőttnek lenni egy napra.
Itt van, hogy hogyan kell felgyorsítani a tudatosságodat 10 évvel későbbire... Nem így működik. Eljön az idő. Vajon elég gyorsan jön-e el, az már egy egészen más kérdés. Nehéz időket élünk. Régóta nehéz időket élünk. Ha nem ébredünk rá kollektíven, hogy mik vagyunk valójában.... nem vagyunk elkülönülve. Még csak nem is összeköttetésben vagyunk. Több, mint össze vagyunk kötve; ugyanazok vagyunk. Ugyanazok vagyunk megnyilvánultan; nagyon egyediek és nagyon különbözőek, az Egynek gyönyörűen megszemélyesített megnyilvánulásai vagyunk, de mindannyian ugyanaz az szubsztancia.
Ha ezt nem értjük meg, akkor nincs remény. Nincs olyan politikai rendszer, amelyik meg fog menteni minket.
Nincs olyan környezetvédelmi mozgalom, amely meg fog menteni minket. Semmi, ami kívülről jön, nem fog változást hozni. Már évezredek óta próbálkoztunk azzal, hogy kívülről erőltessük magunkra különféle formákat. Itt van a politikai rendszer, itt van ez a rendszer, itt van az a rendszer. Persze egyik jobb, mint a másik, de végül, ahogy a nagy keresztény szerzetes Thomas Merton mondta: Minden politikai rendszer olyan jó vagy rossz, amilyen emberek csinálták.
A rendszer nem alakítja át az embert, nem változtatja meg az embert. A tudatosságunk az, aminek változásra van szüksége. 

A spiritualitás legnagyobb része mítosz és álom. Szigorúan az álomállapothoz tartozik. Annak, amit spiritualitásnak nevezünk 90%-a valójában az álmot szolgálja inkább, mint azt, hogy felébredjünk az álom állapotából. Talán a spiritualitás 10%-a tartozik valami olyasmihez, ami az álomállapoton túl mutat. Ez azt jelenti, hogy az élethez tartozik, a létezéshez, a létezés egészéhez.
Így a spiritualitás, az élet és minden más, ugyanaz a dolog. Nem látom, hogy a spiritualitás olyasmi, ami bármitől is el lenne választva.
A felébredés részének tekintem. Az első dolgok között mondtam a tanítómnak - és ezért kész voltam megfeszíttetni magam, mert nem tudtam hogyan reagál majd rá -, de azt mondtam: "Úgy érzem, mintha épp most ébredtem volna fel a zenből, a spiritualitásból." És ő csak mosolygott rám. Felemelte az ujját, amit szinte soha nem tett, és azt mondta: "Ez az egésznek a lényege."
Ez nem azt jelentette, hogy eldobtam a zent vagy a spiritualitást, vagy az utamat. Csak annyit jelentett, hogy felébredtem azokból a képzeteimből,
amik a fantáziára épültek, amik el voltak választva ettől az élettől. Szerintem minden spiritualitás, ami elkülönült ettől a létezéstől pusztán fantázia. Nem arra a létezésre gondolok, amit látsz, tapintasz és érzel. Magára a létezésre gondolok, legyen az megnyilvánult vagy meg nem nyilvánult.
Az emberiségnek van kollektív tudata, van kollektív elme-szerkezete, és nagyon könnyű ebben az elme-szerkezetben működni, miközben azt gondoljuk, hogy nem azt tesszük.
Míg rá nem jövünk, hogy ez az egész elme szerkezet, a személyes és a kollektív egyaránt működésképtelen. Nem működik. Nincs olyan, hogy egy jobb elképzelés majd megoldja. Először is el kell kezdenünk összeomlani. És ez nagy dolog egy személy számára. Rettentő nagy dolog. Nemcsak, hogy a saját személyes beidegződésekkel kell felhagyni, hanem az emberiségnek, mint egésznek a beidegződéseivel. Itt akad bele az ember a félelembe, mert amikor a tudatod kezd eljutni erre a területre, úgy érzed, hogy mindent magad mögött fogsz hagyni. 

Elhagyom az emberiség tudatát... de amikor odaérsz, úgy érződik, hogy elhagyom azt a nézőpontot, amivel mindenki egyetért, amit egész életemben ismertem, amivel mindnyájan működünk. Ezt hagyom magam mögött. És amikor odaérsz, ráébredsz, hogy soha többet nem fogsz visszatérni hozzá.
Soha többet nem látom úgy a világot, ahogy az emberek 99%-a látja. Többet nem térek vissza.
Amikor legtöbb ember eljut erre a pontra, valamit meglátnak ezen túl is, de aztán mindig van rá ok, hogy ismét visszakapaszkodjanak.
Például: "Mi fog történni a családommal? Képes leszek még felnevelni a gyerekeimet?" Ezek nagy kérdések. Megkérdezték tőlem: "Adya, érzem ezt a dolgot, de van egy hat éves gyermekem." És nincs garancia arra, hogy ha valóban elengedek mindent, akkor jó mama leszek. "Jó mama leszek?" kérdezik. Ugye jó kérdés? És sajnos azt láttam, hogy bármilyen biztosítékot tudnék adni, nem igazán segít olyan sokat.
Végül csak annyit kérdezek: Milyen nagyon szeretnéd megtudni?
Mert mondhatom azt, hogy minden rendben lesz, de ez nem segít rajtad.
Nem tudom elengedni, mert az emberiség megy lefelé a patkánylyukba, elpusztítjuk egymást, és ha felébredek az egészből, része leszek a megoldásnak? Fogok törődni vele még? Van ennek értelme?
Az egyetlen válasz, amit mondhatok: "Valóban szeretnéd megtudni?" Minden lehetséges.
De ha valaki igazán elenged mindent, és nem akad el ott, ahova elengedte magát, mert elakadhattok ott a semmi közepén... vagy elérheted magad, ha nem állsz meg ott; akkor olyan, mintha megtettél volna egy teljes kört.
Elengedted a világot, hogy végre tulajdonképpen benne legyél.
De amikor elérsz erre a pontra, annyi jó okot találsz arra, hogy miért ne engedjél el mindent.
Néhányuk személyes és néhányuknak az emberiséghez van közük, mert úgy tűnik, mintha az emberiséget hagynád magad mögött.
Hogy merném? Ez a tabu gátolja a teljes felébredést. Ez a tabu gátolja a hernyót, hogy pillangóvá váljon.
Fogok még gondoskodni a hernyókról? Ez olyan elkülönültséghez vezet, amely valótlan..., de úgyis érted.
Olyan, mintha elhagynád a törzsedet.

(forrás: http://terebess.hu)

 Adyashanti riport - videó

Marcus Aurelius – Rossz érzések ellenszere

Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz.

Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? – Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.

Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?

Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.

Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?

Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.

(forrás:http://legypozitiv.hu)

Marcus Aurelius: A rossz érzések ellenszere- videó

 (Felolvassa és szerkesztette Eszel Gyula)

Tiltott történelem - A holtak orákuluma

A holtak orákulumai különös helyek. Már hozzászoktunk, hogy azt higgyük, hogy mind szent lakóhelyek voltak, ahol nem evilági események zajlottak az istenek jelenlétében. Azonban megkockáztatva a szentségtörést, ez valószínűleg nem mindig volt így.

Jamie Theakston Olaszországba, Baia-ba, és a híres orákulumba Delphoiba, Görögországba utazik, ahol egészen lenyűgöző dolgokat fedezett fel.

Az orákulumok rituális központok voltak, melyekről úgy hitték, hogy portálokat tartalmaznak, amelyeken keresztül az istenek beszélnek. Delphoi és híres Apollón-temploma az ókori világ egyik legősibb, és talán a leghíresebb helye volt.

Az orákulum hatalma nagyon keresett volt, és a próféciáikban soha nem kételkedtek és nem elmélkedtek rajtuk. Valójában a próféciák és az események közötti esetleges ellentmondásokat elutasították a válaszok helyes értelmezésének hibájával magyarázva, és nem a szent orákulum tévedésének tulajdonították. Ezt az elvet soha nem vitatták.

Azok között, akik gyakran látogatták az orákulumokat, megtalálhatók voltak közönséges emberek, királyok és királynők, harcosok és vezérek. Ez azt mutatja, hogy semmi sem változott. Elhíresült tény, hogy a korábbi amerikai elnök Ronald Reagan és sok más világi vezető médiumokkal konzultált, mint sokan közülünk, amikor meg akarjuk ismerni, hogy melyik munkát kell választanunk, melyik partner felel meg számunkra és mit tartogat a jövőnk. Nyilvánvaló, hogy az emberiség ezen kérdései örökkévalók és gyakoriak az élet minden területén.

A királyok, a királynők, a méltóságok és a gazdagok meg voltak győződve arról, hogy felmagasztalt státuszuk azt jelenti, hogy az istenek beszélni fognak velük, és tanácsot adnak nekik a kormány, a háború vagy az államügyek tekintetében, hogy mi a legjobb, amit tehetnek. Nekik volt a legtöbb, amit elkölthettek, ami azt jelentette, hogy a legjobbra számítottak a pénzükért. Ám a probléma az, hogy Delphoi egy kicsit látványossággá vált; egy bohózattá, ha úgy tetszik olyanná, mint egy mai szerencsemondó - az egyetlen különbség az, hogy a mai tarot jósoknak (nem mindegyiküknek, de sokuknak) nem kell nyelveket beszélni, hogy megszerezzék tőlünk a pénzt.

A legtöbb pénzzel rendelkező pártfogók kapták a legjobb műsort, és mindenkinek, státusztól függetlenül egy sor kérdést kellett megválaszolnia az érkezését megelőzően, hogy a pap megismerhesse kedvelt dolgait, ellenszenvét és vágyait. Mihelyt a patrónus megérkezett, a papok, akik később egy papnő szavait tolmácsolták (aki nyelveket beszélt és hallucinogén anyagok hatása alatt állt) órákig, sőt, bizonyos esetekben napokig is interjúvolták őket.

A templom papjai semmit sem hagytak a véletlenre, és postagalambokat küldtek távoli vidékekre, hogy megtudják az események sorsát (például a győztes és elvesztett csatákat), hogy pontosabban tudják értelmezni a papnő látomását. Végül is az akkori közösségi médiát a szájról szájra terjedő történetek jelentették, és a pontos és szórakoztató próféciák több pénzt és nagyobb profitot jelentettek a Delphoi rituális komplexum papjai és lakói számára.

(forrás:ujvilagtudat.blogspot.hu)

A holtak orákuluma videó:

http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/a-holtak-orakuluma-JQygYTjYKmDYKE6m

 

Tényleg van élet a testen kívűl?

Az fMRI szkennelések betekintést engednek a test elhagyás meg nem értett paranormális jelenségének előszobájába.

Áttörés küszöbén

Óriási dologra derülhet fény hamarosan. Mégpedig arra, hogy képes-e a tudat kilépni a testből, és hogy valóban létezik-e a túlvilág.

Egyes friss agyi felvételek elemzése ugyanis azt sugallja, hogy talán valóban képesek vagyunk elhagyni földi porhüvelyünket, és megszabadulni húsbörtönünktől.

A legtöbben a testen kívüli élményt akkor élik át, amikor halál közelbe kerülnek. Gyakran percekig kell valakinek klinikai halál állapotában lennie ahhoz, hogy megélje azt, amiről oly sok visszatérő beszél.

A szemlélő ilyenkor igen gyakran látja kívülről saját magát, és a kórtermet, vagy az adott baleset helyszínét, ahol életveszélybe került.

Nagyon gyakran számolnak be isteni jelenlétéről is, és arról, hogy mérhetetlen nyugalom kerítette őket hatalmába.

fMRI felvételek bizonyítják: létezik a testből való kilépés

Korábban már több kísérletet tettek arra vonatkozóan, hogy az agyat valahogyan megfigyeljék aközben, miközben ezek az élmények lezajlanak.

Ez ugyanis egyedülálló áttörés lenne, hiszen választ kaphatnának a kutatók arra hogy valójában csak egy illúzióról van szó, vagy valóban képes a tudatunk elhagynia testet.

Az elmúlt években többször is készítettek fMRI szkenneléseket, normális, majd feltételezhetően testen kívüli állapotban is. Az eredmények döbbenetesek voltak.

A kutatók ugyanis összehasonlították ezeket a felvételeket azokkal a felvételekkel, amiket egyszerűen csak simán képzelődő emberek agyáról készítettek, és abszolút nem voltak összhangban.

Vagyis a testen kívüli élmények során az emberi agy nem képzelődik, hanem valószínűbb, hogy ténylegesen megtörténik, amiről később ezek az emberek beszámolnak.

Létezik a halál utáni élet

Megfigyelték azt, hogy az agyban pont azok a régiók aktivizálódtak ezekben az esetekben, melyek a konkrét, és megélt események során aktivizálódnak.

Vagyis a betegek, és halál közelben lévő emberek nem képzelték, hanem átélték a dolgokat. Az elméjük valamilyen módon - egy eddig ismeretlen folyamat során - képes volt kilépni a testükből.

Azt egyelőre nem tudják, hogy ez milyen folyamatok lévén válik lehetségessé, de ez éppen elég bizonyítóerejű felfedezés lehet a halál utáni életre is.

Ugyanis a tudomány most egyértelmű utalásokat talált arra, hogy az elme, az emberi tudat képes elhagyni a testet, és nem semmisül meg a test "halálával" sem.

(forrás:costadelsolmagazin.com - avilagtitkai.com)

Szellemi valóság- belső utazás (Spiritual reality) - videó

FELHŐATLASZ - Tökéletes és csodálatos film a Tudatosság fejlődéséhez

Hogyan hatnak egymásra az emberi életek, a tettek és azok következményei a múltból kiindulva a jelenen át egészen a jövőig?

Minden mindennel összefügg?

Akció, rejtély és romantika szövi át a történetet, melyben egy gyilkos hőssé alakul át, egy egyszerű jótett pedig forradalmat inspirál a távoli jövőben.

Ez a felemelő film kitolja a történetmesélés eddig ismert határait, összekapcsolva 6 fantasztikus történetet, átölelve több mint 500 évet. 

Felhőatlasz részlet a filmből:

 

Ha hiszel benne, hogy egy pillangó szárnyait meglibbentve hurrikánt indíthat el, akkor ez a film óriási élményt nyújt majd, ahogy a különböző karakterek összekapcsolódnak a valóság bonyolult rétegeiben. 

Felhőatlasz részlet a filmből:

 

A múlt, a jelen és a jövő egyforma fontossággal bír a Felhőatlaszban – ahogy a mi életünkben is. A Wachowski tesvérek újabb mesterművet alkottak.

 

Felhőatlasz teljes film:

https://onvideo.hu/video/147305569/felhatlasz-online-teljes-film-2012/

Különleges elmék - Nikola Tesla és Leonardo da Vinci belső világa

A reneszánsz korabeli itáliai polihisztor, Leonardo da Vinci (1452-1519) és a huszadik század fordulóján élt szerb származású feltaláló, Nikola Tesla (1856-1943) mindketten megosztó személyiségek voltak életükben és jelenlegi megítélésük szerint egyaránt. Vannak, akik az egekig emelik őket, vannak, akik hírnevük érdemtelenségét igyekeznek bizonyítani.

Jelen írás egyikre sem törekszik, célom inkább elmerülni mindkét vitathatatlanul különleges elme belső világában, azt kutatva, milyen belső hajtóerő, képzelet- és gondolatvilág „működött” bennük. Mit élhettek meg ők maguk, miközben alkottak, milyen szellemi izzással bírtak, miközben létrehozták találmányaikat, műveiket. A felmagasztalás vagy lekicsinylés egyaránt azt éri el, hogy „normális” világunktól távolra, egy külön polcra tegyük őket, a fura figurák közé, pedig amit az ő gondolkodási módjukról megismerhetünk, az is hozzátartozhat arról a sokarcú lényről alkotott képhez, melyet úgy hívunk: az ember. Ha életművüket áttekintve összegezni kívánjuk, hogy kik is voltak ők, azt nézve, milyen tevékenységeket folytattak életükben, a következő címekkel méltón illethetjük őket.

Leonardo da Vinci: tudós – a növényvilág, az állati és emberi test ismerője, botanikus és anatómus; matematikus. Feltaláló: számos háztartási és iparosokat segítő gép megálmodója; hadimérnök; malmok és csatornarendszerek, folyó- szabályozások tervezője. Művész: nem csak festő, hanem kiváló grafikus is; kiváló zenész hangszerkészítő; szobrász; építész; író és költő; színdarabok rendezője és látványtervezője.

Nikola Tesla: villamos- és gépészmérnök; fizikus, fő területei az elektromosság és mágnesesség; feltaláló, akinek életében 146 találmánya kapott szabadalmat; filozófus és fordító. Többek között a váltóáram: a váltakozó áramú villamoshálózat és a váltóáramú motor megalkotója; robbanómotorok gyújtási rendszerének kitalálója; a távirányítás és a rádió feltalálója; a radar technikájának első kidolgozója; úttörő a röntgensugárzással kapcsolatos kísérletekben.




 Leonardo számos feljegyzése ránk maradt. Jegyzetfüzetei sokat elárulnak gondolatvilágáról: „A Madonna-képek vázlatai mellé hadigépeket, ostromlétrákat rajzolt és szélmalomkerekeket” Láthatunk rajzokat madarak röptének tanulmányozásáról, egy-egy szép virágról, fáról, tájról lírai képeket, majd a természet részletein felülemelkedő térképszerű rajzokat is, és ugyanazon oldalakon találhatunk anekdotákat, életbölcsességeket majd pedig gépeket, azok részleteinek, alkatrészeinek kidolgozását. Ezek a jegyzetek azt tanúsítják, hogy a készítőjének fejében állandóan kavarogtak a legkülönfélébb gondolatok – amelyeknek mégis van egy közös pontja: a „Hogyan működik?” kérdése. Hogyan repül a madár? Miként épül fel állat és ember szervezete? Ha felboncoljuk és tanulmányozzuk a szerveit, milyen kapcsolatokat tárhatunk fel azok közöttük? Mi mire lehet hatással? Mi mihez kapcsolódik? Az ember alkotta világ pedig hogyan működhetne jobban? Jegyzetei a folytonos vizsgálódásról tesznek tanúságot, arról, hogy állandóan kérdezett, mi miként létezik, és hogyan működhetne másképp, hasznosabban. Számos terve nem is kidolgozott. Ha egy kérdésre megtalálta a választ, elméje vitte tovább a következő kérdésre, nem állt meg. Olyannyira lefoglalta a világ, hogy naponta mindössze négy óránként aludt 20-40 percet, közben pedig folyamatosan zakatoltak benne a gondolatok, a tervek. Ha látta, hogy mecénása emésztési gondokkal küszködött, kitalálta, milyen főzettel oldható meg a gondja; ha a herceg lánya különleges fürdőszobát kért, izzasztókamrával ellátott folyóvizes fürdőt épített; ha a francia király olyan mulatságot szeretett volna, melyet még sokáig emlegetnek, megalkotott egy önjáró oroszlánt; ha egy festményen alakokat ábrázolt, olykor hónapokig kutatott egy arc után és közben megpróbálta megfejteni a legkülönbözőbb emberi jellemek mozgatórugóit. Amikor az itáliai városállamok között békésebb időszak volt: folyószabályozást és csatornarendszert tervezett; azt kereste, hogyan lehetne automatizálni folyamatokat: például posztóvágó berendezéseket tervezett vagy reszelővágó gépet, konyhai eszközöket, melyet lerövidítették az ételfeldolgozást, öntözőrendszereket, melyek termékenyebbé tették volna a földet. Háborúban: hadi és ostromgépeket gondolt ki, mozsár- ágyút, mely tűzbombákat szór, föld alatti folyosókat, melyeket zaj nélkül tudott volna megépíttetni, sérthetetlen páncélkocsit, kőhajítót, tengeren alkalmazható védő és támadó fegyvereket, búvárruhát, elsüllyeszthetetlen hajót. Hogy mindebből mennyi valósult meg? Elenyésző részük. Sajnos a mecénások szűkebb látókörűek voltak, mint ő, és aminek közvetlen, azonnali hasznosságát belátták, csak annak engedtek teret (ez pedig saját udvartartásuk jólétén nem igazán terjedt túl). Ő pedig, ha egy terve nem vált valóra, nem állt meg annál, gondolatai hajtották és ő már lépett is tovább.

Tesla önéletrajzi írásaiban részletesen vall szellemi világának hasonló intenzitásáról. Gyermekkorában olyan jelenség gyötörte, melyeken évek megfeszített önfegyelmi gyakorlatával tudott megtanulni némileg uralkodni. Erős fényfelvillanás kíséretében képek jelentek meg előtte, olyan élesen, hogy a valóságtól megkülönböztethetetlenné váltak és megakadályozták hétköznapi tevékenysége folytatásában. Először más, korábban látott képekkel próbálta elűzni ezeket, később azonban inkább azt választotta, hogy beléjük merül. Így utazott gondolatban soha nem látott országokba, találkozott soha nem látott emberekkel, mígnem ezeket a belső utazásokat felváltotta a találmányokon gondolkozás. A fizikai elemekkel végzett kísérleteket és szerkezetek kialakítását azonban ugyanilyen belső utazással hajtotta végre: „Nincs szükségem modellekre, rajzokra vagy kísérletekre. Ezeket teljesen valósághűen meg tudom alkotni a képzeletemben is. Így ha jól meggondolom, a tervezés, a materializáció egy olyan újfajta módszerét fejlesztettem ki, amely gyökeresen különbözik az egyszerű kísérletezéstől, és véleményem szerint sokkal eredményesebb és hatékonyabb annál képes lettem nagymértékben szakítani a gondolataim gyakorlati kifejlesztésének lassú, fáradtságos, veszteséges és költséges folyamatával. Ily módon lehetséges lett számomra nagy gyorsasággal kutatásokat végezni különböző szerteágazó területeken, és eredményeket elérni a legcsekélyebb energiaráfordítással.”. Részletesen beszámol róla, hogy ezzel a módszerrel érzékeli egy elképzelt szerkezet hibáit is, látja a változtatások következményeit, hatékonyan fejleszti, tökéletesíti találmányát. „Ha addig jutottam a megvalósításban, hogy minden lehetséges fejlesztést megvalósítottam, és nem látok hibát semmiben sem, akkor agyam végső alkotását a valóságban is megépítem a nyers ötletek gyakorlati megvalósítását, ahogy általában az történni szokott, én csak pénz-, energia- és időfecsérlésnek tartom. Ha megpróbálnám ugyanis ezeket megépíteni, akkor naponta két gyárat tölthetnék meg velük.” Tesla sem sok időt töltött alvással, csupán napi 2-4 órát, de előfordult, hogy napokig nem is aludt. Huszonéves korára így emlékezett: „A különféle ötletek szakadatlanul áramlottak, és a legnagyobb gondom pusztán a gyors megértésük volt. A készülékek részegységei, amiket kigondoltam, minden részletükben tökéletesen valóságosak voltak, még a kopásuk jellegében és erősségében is. Örömet okozott a képzeletemben folyamatosan működtetni a motorokat, mivel lelki szemeim előtt elragadó látványt nyújtottak.”. Miután például a váltóáramú motor működési elvét feltalálta – a budapesti Városligetben sétálva a felvillanó megoldást a porba rajzolva magyarázta el barátjának –, az arra épülő motorok és rendszerek tucatját két hónap alatt már ki is fejlesztette. Ahogy idősödött, úgy érte egyre több csalódás a támogatók és tudóstársak részéről, és úgy vált egyre elvonultabbá, zárkózottabbá és került egyre kevesebb elgondolása megvalósításra. Ám a szellemi alkotásban megállni ő sem tudott.

Leonardo és ő is, olyanok voltak, mint egy száguldó gyorsvonat: néha megálltak, akkor be lehetett szállni, a vonat belsejéből, mely tele volt kincsekkel néhány kincset megszerezni, de ha megálltak és nem szállt be senki, vagy nem volt kíváncsi az igazi kincsekre, ők attól még gyorsítottak és robogtak tovább. Feljegyzéseik, írástöredékeik sejtetni engednek valamit a bennük rejlő kincsekből és szellemi tájakból, melyeken ők jártak, de ha kortársaik, környezetük fogékonyabb lett volna rezdüléseikre, partner lett volna az ötletek megvalósításában, mennyivel többet profitálhatott volna az emberiség az ő elméjükből? Például Leonardo részletesen kidolgozta egy új Milánó tervét.
Vízvezetékes, többszintes város, emeletes házakkal, melyeknek minden szintjén folyóvíz van a fürdőszobákban és konyhákban, valamint fűtési lehetőség a hideg napokra; ahol gépek segítik az iparosok munkáját; ahol első a tisztaság, a tágas és levegős terek, valamint a szennyvíz elvezetése. Ha Ludovico di Moro herceg komolyan veszi és megvalósíttatja e terveket, és netán mintáját több európai város is követte volna, akkor talán nem harapóztak volna el a milliók életét követelő középkori járványok sem? Nem tudhatjuk meg, ám kétségtelen, hogy kár volt elengedni e zseniális tervet…

Vannak, akik ezt a belső szellemi alkotást nem sokra tartják, mondván egy olyan tudós, akinek csak három-négy ötlete volt egész életében, de azt minden elemében kiaknázta, megvalósítását tűzön-vízen keresztülvitte, az többet ér, mint az ő sziporkázó, ám folyton tovább haladó elméjük. Én nem hasonlítanám össze, hanem nagyobb alázattal azt mondanám, mindegyik tudós-típusnak megvan a maga feladata. Nem tudhatjuk, hogy Leonardo és Tesla a fizikailag meg nem valósított terveik kigondolásával mennyi szellemi magot ültettek el, amely később kihajtott...

Exhibicionizmus és aszketizmus

Mint a szegénységből feltörő kutatók többségének, Leonardónak és Teslának is támogatókat kellett keresni ahhoz, hogy nagyobb befektetést igénylő ötleteik megvalósulhassanak. Leonardo korának több, egymással harcoló uralkodó családját is ’szolgálta’ azt remélve, hogy hasznos szolgálataiért cserébe olyan megbízásokat is kaphat, melyek nagyobb volumenűek. Színielőadások és ünnepségek szervezésében jeleskedett, jelmezeket és díszleteket tervezett, udvari tréfamester és mulattató volt, mindeközben pedig igyekezett komoly terveinek megvalósíttatását is elérni. Milánóban Ludovico Sforza, Firenzében pedig Cesare Borgia udvarában tevékenykedett, rövid ideig X. Leo pápa szolgálatában is állt, végül pedig I. Ferenc francia király kegyeiben halt meg. Ami tisztán látható: egyik nagyurat sem tekintette a „gazdájának”. Sőt nem esett nehezére egyik városállamtól a másikhoz állni, és hol egyiket, hol másikat segíteni a csatákban. Ő szolgáltatta tudását ott, ahol igényelték. Önállósága – vagy öntörvényűsége – vitathatatlan, és ha azt nézzük, hogy ebben a csapongásban nem volt egyedülálló (a művészek kénytelenek voltak valamelyest függetlenek maradni a tiszavirág életű uralkodó családok harcában), már erkölcsileg sem tűnik oly kifogásolhatónak. Ezek az emberekre nagyon nyílt időszakok, ahol játszi könnyedséggel vált a társaság középpontjává vagy események mozgatórugójává, könnyen kiismerve, mi szórakoztat egy bizonyos közönséget, elvonult, magányos időszakokkal váltakoztak. Hónapokig szinte mindentől elvonulva csak a szervezetek működését tanulmányozta, titokban boncolt vagy nappalokon-éjszakákon át festett egy-egy művet, nem törődve semmi mással.

Tesla magáról így nyilatkozott: „Én csak egy antenna vagyok, amit rá kell hangolni a megfelelő frekvenciára. Az univerzumban van egy bizonyos mag, ahonnan a tudást, az erőt és az ihletet kapjuk. A titkát nem ismerem, de tudom, hogy létezik. Az univerzum információs világa ez, amiben minden benne van.”„Képes vagyok rákapcsolódni erre az információs mezőre és meg tudom keresni benne a szükséges információt.” Ahogy Leonardóra, úgy rá is jellemző volt a kettősség, hogy sokszor, mint a társasági élet központja tűnt fel, sokszor pedig hónapokra elvonult laboratóriumában. Fiatal korában különböző szenvedélyeket megtapasztalt, például szülei pénzét elkártyázta, de ezeket azután nagyon tudatosan ölte ki magából: „kitéptem a szívemből úgy, hogy a vágy nyoma sem maradt benne.”. Azt azonban élete végéig küldetésének érezte, hogy tudását megossza környezetével: látványos előadásokat tartott, ahol meghökkentő kísérletekkel igyekezett feloldani a szokványos gondolkodási sémákat és egy újfajta megismerésre inspirálni. „Fel kell szabadítanunk gondolatainkat, le kell ráznunk a tér és az idő kötöttségeit, miközben megőrizzük gondolkodásunk jellemzőit az elkövetkezendő századokban is.” Például két fénylapot állított fel egy teremben, melyek körül a levegő nemsokára fényben izzott; nagyfeszültségű áramot vezetett át magán, miközben körülötte fénylett a tér és szikrák pattogtak, vagy vákuumcsövekből kialakította kedvelt szerb költőinek nevét, melyek az előadás hátterében világítottak.

„Olyan fénycsöveket mutatott be, melyek világítottak anélkül, hogy bármilyen vezeték csatlakozott volna hozzájuk; bárki a kezébe foghatta, vihette ide-oda, a cső vagy a gömb állandóan fényt sugárzott. Többször megismételte hallgatósága előtt, hogy egy lezárt dobozból kivett egy fénylő gömböt, majd betette egy másik lezárt dobozba, miközben a gömb tovább világított.”. Váltóáramú motorjának egyik első támogatóját, Charles F. Peck ügyvédet például azzal győzte meg, hogy megígérte: egy történelmi példa nyomán megállít egy tojást a hegyén.
Míg Kolumbusz Kristóf Izabella királynő meggyőzésére ezt úgy vitte végbe, hogy a tojást olyan módon csapta az asztalhoz, hogy hegye enyhén megtört, így az megállt, Tesla egy tojást bevont vékony rézlemezzel, majd egy fa asztalra váltóáramú tekercseket felszerelve forgó mágneses mezőt hozott létre. Majd „a forgó mágneses térbe helyezte a réztojást, ami a jelenlévők ámulatára gyors pörgésbe kezdett, így megállva hegyén”.

Kísérleteinek nagy részét el is magyarázta, világos és izgalmas előadásmódban, mellyel a tudományt próbálta érthetővé tenni bárki számára. Estéket rendezett barátainak, élete utolsó évtizedeiben pedig minden születésnapján interjút adott a médiának, mely interjúk célja is a felrázás volt. Az ekkor tett vallomásai miatt gyakran szenzációhajhásznak tartották, de ő valóban állította, hogy befolyásolni tudná az időjárást, annak érdekében, hogy a föld száraz, víztelen területein is legyen eső; rezonancia kutatásaival mesterséges földrengést tudna előidézni; más bolygókra, nagy távolságba jeleket küldeni, vagy hogy ingyen energiát tudna biztosítani, mely már nem tenné kívánatossá a hagyományos, környezetszennyező energiaforrásokat és ez az ingyen energia minden ember számára elérhetővé válna. Utolsó nagy bejelentései között szerepelt egy béke sugárnak nevezett olyan tér kialakítása nagy területeket, akár országokat körülvéve is – az utókor ezt halálsugárra keresztelte –, melyet, ha aktiválnak, akkor egy áthatolhatatlan burát képez egy adott terület fölé, megsemmisítve azt a dolgot, mely a határát át próbálja lépni. A közvélemény tudomása szerint ezen tervek nem jutottak a megvalósításig, de természetesen sok elmélet létezik arról, hogy különböző kormányok vagy érdekcsoportok a gyakorlati tervekhez hozzájutottak és a megvalósításokba is belefogtak. Itt merül fel a zseni felelőssége: felmérte-e vajon, a felfedezéseit milyen negatív célok elérésének állíthatják eszközéül. Nyilatkozatait olvasva, úgy tűnik, tisztában volt a veszélyekkel, de úgy látta, ő a helyes irányba tudná terelni a felhasználást, kordában tudná tartani azokat a hatalmas erők irányítására szolgáló fizikai módszereket, mellyel a kezében a Föld szinte játékszerré válik. Ám erre nem kapott lehetőséget: ezen találmányaira az ő kontrollja nélkül volt szükség.

Mindkettejüket jellemezte a gondolatok szakadatlan áramlásából és idősebb korukban a környezet meg nem értéséből fakadó belső világba fordulás, ugyanakkor egy olyan küldetéstudat, mely a belső izzás átadásán tevékenykedett, a többi ember meggyőzésén és felébreszteni vágyásán. Sajnos szórakoztató és különleges jellemükkel, mellyel sokszor a társasági élet középpontjává váltak, különcségükkel annak célpontjává is tudtak válni.

Különc vonások

Amikor Tesla kisiskolás korában ábrázolást látott a Niagara vízesésről, egy különös szerkezet képe jelent meg gondolataiban, amit akkor még nem is értett – felnőttként, 1895-ben őt bízták meg a Niagara vízesésre épülő, első vízerőmű megtervezésével, mely vállalkozás nagy sikerrel zárult. Különös tulajdonsága volt ez, hogy felrémlettek benne olyan képek, melyek évek múltán nyerték el értelmüket. Ezzel, a jövőbeni eseményt megsejtő tulajdonságával életet is mentett: újságíró barátja, Robert Underwood egy vonatútra készült, amikor is Tesla figyelmeztette őt, ne szálljon fel, mert baleset éri. Mivel a barát hallgatott rá, megúszott egy olyan nagy vonatbalesetet, melyben sokan súlyosan megsérültek. John Jacob Astor, a Colorado Springs-i „adótorony” építésének támogatója azonban nem volt ilyen szerencsés: mivel nem hallgatott Teslára, aki arról próbálta meggyőzni, ne szálljon fel a Titanicra. Tesla kereste ezeknek a jelenségeknek a magyarázatát, több olyan tudóssal is tartott kapcsolatot, aki a spiritualitás világát is kutatták (pl. William Crookes). Úgy gondolta, ezek a tulajdonságok is megérthetőek a tudomány egy cizelláltabb hozzáállásával, és ezek a tulajdonságok is eredendően az emberhez tartozóak, ha most nem is látjuk át az okait és működésüket. Érzékenysége rendkívüli volt. Ő maga vall arról, hogy budapesti évei alatt, amikor felfokozott idegállapotban volt, három szobán keresztül hallotta az óra ketyegését; ami más számára háttérzaj volt, az neki ricsaj; a villámlásokat meghallotta kilencszáz kilométeres távolságból. Rá tudott fókuszálni olyan távoli dolgokra, melyet mások szinte alig láttak. „A sötétben olyan volt az érzékelésem, mint a denevéré, és egy tárgy jelenlétét háromméteres távolságból is megéreztem a homlokomon jelentkező, jellegzetes, libabőrszerű bizsergés segítségével.”. A rezgéseket, például amikor vonat haladt el a közelben, felfokozottan érezte, úgy, hogy az fizikai fájdalmat okozott neki, ágyát pedig gumialátétekkel kellett ellátnia, hogy ne érezzen folyton rezgést.

Leonardót már életmódja különccé tette. Párkapcsolatban nem élt, viszonyai nem voltak (egyszer vádolták több társával együtt szodómiával, de miközben ő – nem nagyon bízva abban, hogy az ármányt szövőkkel szemben ártatlanságát be tudja bizonyítani – börtönzárakat belülről kinyitó szerkezeteket tervezett, fel is mentették.) A szexualitásról meglehetősen elítélően írt. A helyes táplálkozást, a különböző ételek hatásával való tudatos bánást alapvetőnek tartotta. A tisztaság kiemelten fontos volt számára és a kor szokásával ellentétben testét és hosszú haját is tisztán tartotta. Persze ő és Tesla is bírt olyan ’különc’ vonásokkal, melyek már kevésbé izgalmasak vagy vonzóak voltak, és melyek alapján könnyen megbélyegezhette őket környezetük: mindkettejükre jellemző volt a túlzott tisztaságmánia, különböző fóbiák, bizonyos ételek rögeszmés elkerülése. Teslánál jelen volt még bizonyos tárgyaktól, anyagoktól vagy formáktól való irtózás is. Önéletrajzi írása szerint ezek főként gyerekkorában gyötörték, ám kortársai visszaemlékezésiből tudjuk, hogy ezek a fóbiák vagy megrögzöttségek (pl. minden étkezéshez 18 textilszalvétát használt el) rövidebb-hosszabb időszakokra felnőtt életében is visszatértek, idős korára pedig ismét felerősödtek.

Az utókor számára szintén különcnek tűnnek a más létformákkal kapcsolatos elgondolásaik miatt is. Tesla vallotta, hogy készülékeivel el tud jutni más értelmes létformákkal való kapcsolatfelvételig (nem lehet véletlen, hogy asszisztensének, Arthur Matthewsnak ez vált fő kutatási területévé Tesla halála után). Leonardo festményein és jegyzeteinek rajzain az ufókutatók számos idegen létformára utaló ábrázolást, jelet vélnek felfedezni, ám meg kell jegyeznünk, hogy ő maga, amikor lapos repülő tárgyak észleléséről írt, nem volt sem szenzációhajhász, sem konspirációkra utaló, hanem a legőszintébb csodálkozással, de legnagyobb természetességgel vette a tapasztalatot.

Tesla és Leonardo is hitt abban, hogy nincs külön „vallás” és „tudomány”, mindkettő ugyanannak az életnek a része, csak mindkét szempont máshogy közelít az élethez, de e kettő egymásba folyatható, nem kell ellentmondásban lenniük. Más életformákkal kapcsolatban is ugyanezzel a természetességgel nyilatkoznak meg, olyan szemléletmóddal, mely szerint a világban még sok felfedezni való van, de a megismerésben a bezártság helyett a nyitottság vezet sikerre, a szűkös kategóriák helyett a flexibilis gondolkodás.

Vallás, világnézet

Leonardo a keresztény Itáliában született, ahol a biblikus műveltség a művészeknél alapvető kívánalom volt, és a megbízások jelentős része, melyet a művészek kaptak, vallásos témájú is volt. Leonardo nagy elszántsággal vetette bele magát ezekbe a témákba, és bár megtehette volna, hogy neves elődei vagy kortársai egy-egy ábrázolási sémáját használja fel – ő valódi tartalmat kívánt megjeleníteni, nem elégedett meg felszínes jelenetekkel vagy megszokott arcokkal, kereste a történetek mélyebb értelmét. Ha pedig valaki nem így alkotott, azt igencsak megszólta. Ugyanakkor e kor a szélsőségek kora volt: a fejedelmek, hercegek, városállamok uralkodó családjainak hedonizmusa és képmutatása mellett – melyeket Leonardo igen közelről ismert –, mindezek ellenpontjaként megjelent a szélsőséges aszketizmus is, mely olyan túlzásokba esett, mint Savonarola. Leonardo anekdotáiból, az általa lejegyzett rövid kis mesékből kiderül, hogy ő mindkét oldalt szkeptikusan szemlélte. Egy általa írt kis ’mese’ jól megmutatja mély, felülről szemlélődő látásmódját:

„A víznek – a büszke tengerben, saját elemében találván magát – kedve szottyant a levegő fölé emelkedni, s a tűz elemétől bátorítva a levegőhöz hasonlóan vékony gőzként emelkedett fel, ám amikor a még vékonyabb és hidegebb levegő magasságába ért, a tűz magára hagyta. S az apró részecskék összeszorulván újra egyesültek és súlyossá váltak, büszkeségük menekülésbe fordult, s lezuhantak az égből; odalent beitta őket a kiszáradt föld, s hosszú időre mélyének börtönébe zárta őket, ahol vezekelhettek bűnükért.”

Leonardo da Vinci zseniális szerkezetei - videó

Mélyen ironikus és az álszentséget megvető látásmódja ellenére hitetlen nem volt, bár arra a hagyományra, mely szerint halála előtt meggyónt és Istenhez mélyen megtért, Vasari beszámolóján kívül nincsen bizonyíték. Leonardo saját születésével kapcsolatban így írt: „Bölcsőben feküdtem, írja, és mintha egy nagy héja csapott volna le rám, kinyitotta számat és ajkaim között fel-le mozgatta farktollait.”
Egész életén át kísérte egy küldetés tudat, amit innen eredeztetett. Vasari leírása szerint pedig az utolsó hetekben azzal vádolta magát, hogy nem jól használta tehetségét, és mélyen bánta, hogy ezzel megsértette Istent. Ő maga úgy látta, nem teljesítette feladatát.

Tesla egy ortodox pap gyermeke volt, őt szintén papnak szánták, akként is nevelték. Apja hajthatatlan volt ezen elhatározásában, mígnem miután Tesla már számos alkalommal lebegett élet és halál között, a kolerajárvány is utolérte. Ekkor Tesla – amikor már azt gondolták, a végét járja – apjának így érvelt: „talán ha hagynád, hogy mérnöknek tanulhassak, meggyógyulnék”. Apja ígéretet is tett erre, fia meg is gyógyult és így végül nem lépett papi pályára. Önéletrajzi írásaiban azonban többször kitér vallásos neveltetésének fontosságára, főként arra, amit anyja táplált bele. Megmenekülését gyermekkori veszélyes helyzetekből isteni csodának nevezte. Ezek olyan események voltak, amikor egy fényvillanás öntötte el, azután pedig hirtelen meglátta a megoldást az életveszélyes helyzetből való kiszabadulásra (ez a fényfelvillanás később felfedezéseinél is előfordult). „… A vallás fontos feladatának azt látta, hogy az emberi tudatot elszakítsa az anyag kötelékétől. Ugyanakkor az antropomorf istenkép messze állt tőle. Neki, aki az anyagot is energiának gondolta, anyagot-energiát-elektromosságot egymásba átfordíthatónak vélte – és így már Einstein nézeteit is túlhaladottnak látta –, mondhatjuk, hogy még ember képe sem volt antropomorf… Egyik megnyilatkozásában például úgy írja le az embert, mint aki egy felcsapódó hullám a végtelenben, folyamatos változásban tart sodrása, mígnem vissza nem olvad, újra fel nem oldódik.”. Nem csoda, hogy a kvantumfizika mestereihez hasonlóan – Niels Bohr, Heisenberg, Schrödinger – ő is a keleti filozófiában találta meg a hozzá közel álló lelkületet.

Leonardo filozofikus írásaiban is megtalálhatjuk a hasonló vonást: „Mert látjátok az ember legfőbb vágya, reménye, hogy visszakerül szülőföldjére nem is sejti, hogy saját megsemmisülését várja olyan türelmetlenül. De hiába, mert ez a kvintesszenciája, lényege az őt alkotó elemeknek, amelyeket a testbe zárt lélek tart egybe, és az visszavágyik oda, ahonnan elbocsáttatott. Tudnod kell, hogy ez a visszavágyás a magja, legmélye mindennek, a természet segítőtársa bennünk, és az ember a világ kicsinyített mása.”

Nikola Tesla elveszett feljegyzései - videó

Kétségkívül Tesla és Leonardo is kivételes nyitottsággal rendelkezett a transzcendentális, a hétköznapi világon túllépő gondolkodásra, de egyikőjüket sem tekinthetjük „mintakereszténynek”. Miért tarthatnak számot – a tudományos megbecsülés szempontjain túl – mégis egy keresztény hívő méltó figyelmére? Pont a túllépésre kész, flexibilis, nyitott elméjük miatt. Az Isten valóságának megismerésére törekvő hívő is, ha következetes önmagához, csak akkor tud előbbre haladni, ha a belé szocializált keretek szűkösségéből kilépni kész – hiszen a Végtelen Istent nem lehet véges keretekbe szabva lehúzni magunkhoz, hanem meg nem szűnő tágulással, a végtelenre irányítva, kereteinket folyton meghaladva nyitottnak kell lennünk.
A két fenti gondolkodóban folyton ható, előre mozdító belső erőhöz hasonlóan nekünk is „nyughatatlannak” kell maradnunk, mindig késznek lenni arra, hogy túllépjük saját gondolatkörünk határait…
(Marton Janka)

Nikola Tesla Legendája- videó