Végül is az elkülönülés
fő hajtóerejének a félelmet látom, mert az elkülönültség élménye ... bár
illuzórikus, úgy tűnik a tudat fejlődésnek egy természetes állomása.
Mint ahogy a serdülőkor vagy a csecsemőkor is a fejlődés természetes állomása, nem nézel vissza mondván: miért voltam valaha is csecsemő?
Butaság volt. Egyszerűen át kellett volna ugranom ezt az állapotot.
Ezt úgymond az ego-fejlődésnek látom, ami az elkülönültség része.
Mindez agyműködésünk módjával és a gondolat hatalmas erejével kapcsolatos.
Elkezdi megteremteni az én-érzést. Én illuzórikusnak látom ezt az elkülönülés érzést, de tulajdonképpen a fejlődés lépcsőjének is.
Adyashanti
Ha eljutsz a küszöbhöz - ahol szerintem most sok ember van -, megtapasztalod ezt az elkülönültséget, és azt, hogy ezzel együtt jár az elégedetlenség.
Nemcsak önmagad számára, hanem a világ számára is nagyon elégtelen és egészségtelen.
Érzed a vonzást, mintha lenne még ott valami más, de sokszor ekkor kezd feltárulni előtted a borzasztó félelem, mert ez egyfajta halál. Ha az elkülönült én mögé jutsz, az az identitásod halála.
A gondolat szintjén ez egyfajta halál. Nagyon elvont dolog erről beszélni és írni, de amikor elkezd veled történni, szó szerint úgy érzed, hogy meg fogsz halni, vagy ha belenézel és meglátod az elkülönült én ürességét ... az nagyon spirituálisnak hangzik, de amikor valóban látod, igazán rémítő és megdöbbentő tud lenni.
Istenem, az e személy, akinek hittem magam: nincs! Sok ember számára, akivel beszéltem, ez a "nem létezés"-től való óriási félelem.
A dolog iróniája az, hogy a valódi létezésbe a "nem-létezés" kapuján kell átlépnünk. Saját külön nem-létezésünk kapuján. Ez nagyon ijesztő és ezért visszavonulunk. Az általunk teremtett világ egy tökéletes világ, amiben végtelen mennyiségű dologgal el tudjuk magunkat szórakoztatni. Jelentéktelenségekkel. És amikor erre rájössz, fellép a mély félelem, ahogy kezded felfogni: "Még azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában. Tényleg nem tudom, hogy ki vagyok." A legtöbb ember nem tudja, hogy kicsoda ő. És ráadásul félünk megtapasztalni a létezés ürességét illetve a nem-létezést, mert az a bejárat. Rá kell ébredned, hogy nem boldogulsz vele, mert az egész világnak sem sikerül. Alapvetően a félelem kezeléséről van szó. Szerintem sok ember nem tudja, hogy a félelem milyen mértékben befolyásolja életét.
Az emberek egy része nem úgy néz ki, mintha igazán félne. De ha jobban megnézed; vajon miért keressük, mi emberek az elismerés apró pillanatait?
Miért keresünk mindenhol szeretetet? Miért keressük az egyetértést és azt, hogy figyeljenek ránk?
Ha igazán belenézel ezekbe, a pszichológiai okok gyökereként mindig félelmet találsz. Mert, ha nem fogadnak el, ha nem méltányolnak, ha nem kapom meg ezt vagy azt, akkor meghalok. Nem fogok létezni. Ha nem kapom meg ezeket a külső dolgokat, szembe kell néznem a végtelen nagy ürességével.
Szembesülnöm kell vele. Legtöbb ember nem ennyire tudatos. Nem így gondol ezekre. A félelem hihetetlen hajtóerő az emberiség számára. Ezt láthatjuk mély spirituális szinten és egészen külső szinten is. Hogy megtaláljuk, hol van a szeretetet vagy a remény, látnunk kell, hogy amivel jobbá akarjuk tenni a dolgokat, azt is gyakran a félelem is motiválja. Valóságos a félelem, hogy elpusztítjuk a bolygónkat. Ha a félelem álláspontjából közelítünk ehhez az igazsághoz, akkor a félelem fog győzni. Mondjuk, nem szeretünk egy bizonyos politikai rendszert. Ha a félelem motivál minket, ugyanabban a régi tudatállapotban működünk. Csak úgymond, átkapcsoltuk elkötelezettségünket a világ elpusztítójából a világ megmentőjébe. De ha a félelem motiválta világmegmentők vagyunk, ugyanabban a tudatosságban maradunk. Ez csupán az érem két oldala. Ugye mindenki, mindig úgy érzi, hogy a legjobbat teszi.
Mindegy melyik oldalon áll, mindig úgy érzi, hogy az a legjobb. A félelemben az az érdekes, hogy ha valaki tényleg átéli anélkül, hogy próbálna megbirkózni vele, rájön, hogy a félelem másik arca a szeretetet.
Tulajdonképpen nem különböznek, csak az érem két oldalai. Tulajdonképpen amikor elkezdünk szembenézni a félelemmel, akkor kezdünk eljutni a szeretethez.
A szeretet mindig abból az Egység-érzésből fakad, amik valójában vagyunk.
Az Egység megtapasztalásából. Nem az egység gondolatából, mert az egység gondolata további félelmet teremt.
A gondolat, hogy mind egyek vagyunk ... szép gondolat, nem? Mind egyek vagyunk ... és elpusztítjuk magunkat ... és ezért tennünk kell valamit.
Az egység elképzelésében is érezhetsz félelmet. De az egység megtapasztalása, felismerése - az a félelem hiánya.
Nagyon érdekesnek tartom, hogy nem merünk félelem nélkül létezni sem.
Ha nem félnék attól, hogy mi fog történni a világgal, ha nem csinálunk semmit, ha nem félnék attól, hogy mi lesz az emberiséggel, akkor nem lenne semmi motivációm, hogy bármit is tegyek. Lehet, hogy a hintaszékemben ülnék és kijelenteném, hogy minden lélek és minden rendben van. Attól félünk, hogy nem félünk. Így van az is, hogy annyit beszélünk a szeretetről, de igazán nem hiszünk benne olyan nagyon.
A szeretet nem válogat. A szeretet azt szereti, ami van. Kivétel nélkül. Szereti azokat az embereket, akik megpróbálják megmenteni a világot és azokat is, akik megpróbálják elpusztítani azt. Ez a válogatás nélküli szeretete annak, ami van. Ez a szeretet.
Szerintem emberként gyakran félünk tőle. Én igazán szeretek mindent, és mindenkit, beleértve azokat az embereket is, akik elpusztítanak mindent.
Azok, akik mindent elpusztítanak, te és én vagyunk. Mindig arra gondolunk, hogy valaki ott, valahol máshol, de ez tulajdonképpen saját megosztott tudatállapotunk. Ez az, ami mindent elpusztít. Ha valóban látjuk, hogy a szeretet nem válogat, az nem butaságot jelent, vagy mentséget mindenre.
Számomra ez benne az erő. A félelem könnyen motivál.
Az amit nem akarok, hogy megtörténjen, amit ki akarok javítani. Ennek bizony nincs nagy ereje. Ezt már évszázadok óta próbálgatjuk. Új politikai rendszerrel, új spirituális szisztémával, új filozófiával hozakodunk elő, vagy akár az egységgel kapcsolatos új filozófiával. Bármi legyen is az, ha a félelem motiválja, az még mindig csak a régi tudatosság. Ha a szeretet motiválja, akkor van ereje.
Akkor már nem nagyon érdekel minket, hogy mi ellen vagyunk.
Az érdekel minket, amiért vagyunk. Ez nagyon más dolog. Mahatma Gandhi mindig azt szokta mondani: "Nem az angolok ellen vagyok, hanem az indiaiakért. Az indiai jogokért küzdök. Senki ellen nem vagyok." Intellektuálisan ezt érdekesnek tarthatjuk, de ez valójában nagyon jelentős dolog.
Az szó szerint a tudat megváltozása, ha az egész tudatosságod arra irányul, amiért vagy. Ami eredendően pozitív.
Ezt nem a félelem mozgatja. Ha jól megnézzük, ami ellen vagyunk, azt mindig a félelem motiválja. Szóval ez a kis indiai ember sokakra rendívül ösztönző hatással volt. Ez az ösztönzés nagyon erőteljesen hatott. Persze mindig féltette a népét, mert örökké zavargások törtek ki.
És mindig megpróbálta tudtukra hozni: "Nem. Ne gyűlölködjetek! Ne legyetek ellenük! Mi az indiai jogokért harcolunk. Mi ezért vagyunk." Ez csak egy péda. Martin Luther King nem a fehér emberek ellen volt, hanem az afro-amerikaiak jogaiért. Ez nagyon más energiát hordoz magában, egy teljesen más tudatosságot. A felszínen lehet, hogy nem tűnik hathatósnak, mert nem indulunk csatába, nem ordítunk, nem sikítunk. Nem kelünk hadra emberekkel. Mindezek alatt, a meg nem nyilvánult szinten, végtelenül hathatósabb, exponenciálisan erőteljesebb, ha a tudatunk valamiért és nem valami ellen működik.
A félelem nem győz. Pont. Ami engem illet. Senki nem tudja örökre elkerülni az igazságot. Ha az emberi faj nem marad életben, - persze szeretném, ha túlélne - rendben. Nekem úgy jó, ahogy történik. De ahogy láttam a világ történetében,
csaknem egy faj sem élt örökké. És ha nem tesszük a dolgunkat, ha a tudatosságunk nem fejlődik tovább, az élet, a létezésünk csak eltűnik... Nos, nem működött jól, akkor vége.
És nem úgy értem, hogy ez olyan mellékesen történik, mint ahogy mondtam, mert ez a folyamat sok vérrel, szenvedéssel és nehézséggel fog járni.
Nem úgy értem, hogy ez olyan mellékes, mint, ahogy hangzik. De én a háttérben azt érzem, hogy az élet gondoskodik magáról. Semmi félelem nincs bennem, hogy valami módon mindannyian ebbe a szörnyű végtelen mélységbe vesznénk, és senki soha nem ebből kikerülni. De azt is mondom, hogy ez nem ürügy arra, hogy tudattalanná váljunk. Mivel érzem, hogy ez történik, nem teszek semmit. Nem keveredem bele. Ez a megfutamodás spirituális formája.
De ha arról a helyről jössz, akkor többé nem a félelemből cselekszel. Folyamatosan ez merül fel.
A Lélekben sosem találtam parancsszavakat, hogy mit kell tennünk, illetve hogyan csináljuk ezt vagy azt. Én úgy látom ezt, hogy a Lélek természetében vagyok, a szent "így cselekedni, így tanulni" természetében. A Léleknek a felébredés a természete, a szeretet felé irányulás, az egység vagy a harmónia felé irányulás a természete. Ez a természete, ezért ily módon nyilvánul meg.
Úgy tűnik, mintha folyamatosan a krízis felé közelednénk. A krízis gyakran a változás katalizátora. Szerintem általában az emberiség - lassan mindannyian egyetértünk ezzel -, a krízis felé közeledik. Kapcsolatba kerülünk nemcsak saját halandóságunkkal, hanem a fajunk halandóságával is, mivel lehetséges, hogy fajunk nem marad életben. Ez ugyanúgy, mint a személyes halandóságunk, a tudat megváltozását okozhatja és ráébredünk, hogy kifutottunk az időből.
Nincs több idő. Ilyenkor a tudatosság megváltozhat. Úgy gondolom, hogy mint emberiség, rohamosan közeledünk ehhez a felszólításhoz.
Kifutunk az időből. Természetesen, hatalmas nyomás van az emberiségen, mindannyian érezzük. Óriási a nyomás, hogy fejlődjünk, felébredjünk. Ösztönösen mindenki tudja, hogy ha nem történik drámai változás a tudatosságban, akkor elszalasztottuk ezt a lehetőséget. Mert ott van a személyes érdek. Én imádnám, ha ez az átalakulás a gyerekeimet és minden más élőlényt érintene. Ez a lényeg, amit megpróbáltam érinteni, ha nem is olyan szűkszavúan. A lényeg, hogy ez a vágy vagy impulzus át kell, hogy alakítsa a személyes érdekeinket, még a gyerekeim jövőjével kapcsolatos személyes érdekeimet is. Ennek azt is magába kell foglalnia, hogy nem tudjuk, mi a legjobb. Lehet, hogy az a legjobb, ha nem élünk tovább, mint emberi faj.
Amíg minden lehetséges, valójában még csak meg sem kérdezzük, hogy mi az igazság. Mert határokat szabunk... Csak akkor vizsgálom meg, hogy mi igaz, ha véletlenül belepasszol ebbe a kis dobozba. De, ha az igazság úgy alakul, hogy az emberiség létezésének vége, nem működött, ... valami mással kell próbálkozni ... Ha megnézzük, hogy mi az igazság, az rá kell hogy nyisson minket arra, ami mindezek mögött van... Ebbe persze beletartoznak személyes érdekeink, vágyunk a boldogságra, a kívánságunk, hogy a családunknak és a gyerekeinknek szép élete legyen és életben maradjanak. Ez rendben is van. Ettől sosem fogunk csak úgy megszabadulni. De szerintem ezt ennél sokkal-sokkal nagyobb összefüggésében is látnunk kell.
Valójában mi valóságos? Valójában mi igaz? És valaha is fel tudom-e tenni úgy ezt a kérdést, hogy az túljusson az emberi érdekeken? Tudok-e kérdezni inkább a létezés szemszögéből, mint az én álláspontomból, vagy akár az emberiség nézőpontjából? Fel tudom-e tenni a kérdést a lehető legtágabb összefüggésében? Szerintem ez nagyon-nagyon fontos.
Mert valójában csak ekkor érintünk meg valami olyant, aminek végtelen ereje van. Úgy tűnik, ez az, amire szükség van. Valami olyant kell megérintenünk, aminek végtelen az ereje. Végtelen transzformáló ereje van. És sosem jutunk végtelen átalakító erőhöz mindaddig, amíg csak a személyes érdek-körünkben maradunk. Kérdés, hogy ezt egy személy hogyan teszi meg. Az még nagyobb kérdés, hogy hogyan történik ez kollektíven. Az igazat megvallva, nem tudom a választ. Tanítóként azt látom, hogy olyan motivációval jönnek hozzám az emberek, amelyek valóban személyen túliak, a létezésből erednek.
Azzal jönnek, vagy nem. Elérik vagy sem...
[A felébredést] nem tudom kifejleszteni bennük, nem tudom meggyőzni őket. Ez az ő érettségük része. Lehet, hogy nem ezzel kezdik, de később megérhetnek rá. De nem tudom beléjük tenni. Beszélhetek nekik róla, de...
Ez olyan, mintha 10 éves lennél és azt mondanád: "Nagyon szeretnék felnőtt lenni egy napra."
Mit mondanál egy 10 évesnek? Itt van, ilyen felnőttnek lenni egy napra.
Itt van, hogy hogyan kell felgyorsítani a tudatosságodat 10 évvel későbbire... Nem így működik. Eljön az idő. Vajon elég gyorsan jön-e el, az már egy egészen más kérdés. Nehéz időket élünk. Régóta nehéz időket élünk. Ha nem ébredünk rá kollektíven, hogy mik vagyunk valójában.... nem vagyunk elkülönülve. Még csak nem is összeköttetésben vagyunk. Több, mint össze vagyunk kötve; ugyanazok vagyunk. Ugyanazok vagyunk megnyilvánultan; nagyon egyediek és nagyon különbözőek, az Egynek gyönyörűen megszemélyesített megnyilvánulásai vagyunk, de mindannyian ugyanaz az szubsztancia.
Ha ezt nem értjük meg, akkor nincs remény. Nincs olyan politikai rendszer, amelyik meg fog menteni minket.
Nincs olyan környezetvédelmi mozgalom, amely meg fog menteni minket. Semmi, ami kívülről jön, nem fog változást hozni. Már évezredek óta próbálkoztunk azzal, hogy kívülről erőltessük magunkra különféle formákat. Itt van a politikai rendszer, itt van ez a rendszer, itt van az a rendszer. Persze egyik jobb, mint a másik, de végül, ahogy a nagy keresztény szerzetes Thomas Merton mondta: Minden politikai rendszer olyan jó vagy rossz, amilyen emberek csinálták.
A rendszer nem alakítja át az embert, nem változtatja meg az embert. A tudatosságunk az, aminek változásra van szüksége.
A spiritualitás legnagyobb része mítosz és álom. Szigorúan az álomállapothoz tartozik. Annak, amit spiritualitásnak nevezünk 90%-a valójában az álmot szolgálja inkább, mint azt, hogy felébredjünk az álom állapotából. Talán a spiritualitás 10%-a tartozik valami olyasmihez, ami az álomállapoton túl mutat. Ez azt jelenti, hogy az élethez tartozik, a létezéshez, a létezés egészéhez.
Így a spiritualitás, az élet és minden más, ugyanaz a dolog. Nem látom, hogy a spiritualitás olyasmi, ami bármitől is el lenne választva.
A felébredés részének tekintem. Az első dolgok között mondtam a tanítómnak - és ezért kész voltam megfeszíttetni magam, mert nem tudtam hogyan reagál majd rá -, de azt mondtam: "Úgy érzem, mintha épp most ébredtem volna fel a zenből, a spiritualitásból." És ő csak mosolygott rám. Felemelte az ujját, amit szinte soha nem tett, és azt mondta: "Ez az egésznek a lényege."
Ez nem azt jelentette, hogy eldobtam a zent vagy a spiritualitást, vagy az utamat. Csak annyit jelentett, hogy felébredtem azokból a képzeteimből,
amik a fantáziára épültek, amik el voltak választva ettől az élettől. Szerintem minden spiritualitás, ami elkülönült ettől a létezéstől pusztán fantázia. Nem arra a létezésre gondolok, amit látsz, tapintasz és érzel. Magára a létezésre gondolok, legyen az megnyilvánult vagy meg nem nyilvánult.
Az emberiségnek van kollektív tudata, van kollektív elme-szerkezete, és nagyon könnyű ebben az elme-szerkezetben működni, miközben azt gondoljuk, hogy nem azt tesszük.
Míg rá nem jövünk, hogy ez az egész elme szerkezet, a személyes és a kollektív egyaránt működésképtelen. Nem működik. Nincs olyan, hogy egy jobb elképzelés majd megoldja. Először is el kell kezdenünk összeomlani. És ez nagy dolog egy személy számára. Rettentő nagy dolog. Nemcsak, hogy a saját személyes beidegződésekkel kell felhagyni, hanem az emberiségnek, mint egésznek a beidegződéseivel. Itt akad bele az ember a félelembe, mert amikor a tudatod kezd eljutni erre a területre, úgy érzed, hogy mindent magad mögött fogsz hagyni.
Elhagyom az emberiség tudatát... de amikor odaérsz, úgy érződik, hogy elhagyom azt a nézőpontot, amivel mindenki egyetért, amit egész életemben ismertem, amivel mindnyájan működünk. Ezt hagyom magam mögött. És amikor odaérsz, ráébredsz, hogy soha többet nem fogsz visszatérni hozzá.
Soha többet nem látom úgy a világot, ahogy az emberek 99%-a látja. Többet nem térek vissza.
Amikor legtöbb ember eljut erre a pontra, valamit meglátnak ezen túl is, de aztán mindig van rá ok, hogy ismét visszakapaszkodjanak.
Például: "Mi fog történni a családommal? Képes leszek még felnevelni a gyerekeimet?" Ezek nagy kérdések. Megkérdezték tőlem: "Adya, érzem ezt a dolgot, de van egy hat éves gyermekem." És nincs garancia arra, hogy ha valóban elengedek mindent, akkor jó mama leszek. "Jó mama leszek?" kérdezik. Ugye jó kérdés? És sajnos azt láttam, hogy bármilyen biztosítékot tudnék adni, nem igazán segít olyan sokat.
Végül csak annyit kérdezek: Milyen nagyon szeretnéd megtudni?
Mert mondhatom azt, hogy minden rendben lesz, de ez nem segít rajtad.
Nem tudom elengedni, mert az emberiség megy lefelé a patkánylyukba, elpusztítjuk egymást, és ha felébredek az egészből, része leszek a megoldásnak? Fogok törődni vele még? Van ennek értelme?
Az egyetlen válasz, amit mondhatok: "Valóban szeretnéd megtudni?" Minden lehetséges.
De ha valaki igazán elenged mindent, és nem akad el ott, ahova elengedte magát, mert elakadhattok ott a semmi közepén... vagy elérheted magad, ha nem állsz meg ott; akkor olyan, mintha megtettél volna egy teljes kört.
Elengedted a világot, hogy végre tulajdonképpen benne legyél.
De amikor elérsz erre a pontra, annyi jó okot találsz arra, hogy miért ne engedjél el mindent.
Néhányuk személyes és néhányuknak az emberiséghez van közük, mert úgy tűnik, mintha az emberiséget hagynád magad mögött.
Hogy merném? Ez a tabu gátolja a teljes felébredést. Ez a tabu gátolja a hernyót, hogy pillangóvá váljon.
Fogok még gondoskodni a hernyókról? Ez olyan elkülönültséghez vezet, amely valótlan..., de úgyis érted.
Olyan, mintha elhagynád a törzsedet.
Mint ahogy a serdülőkor vagy a csecsemőkor is a fejlődés természetes állomása, nem nézel vissza mondván: miért voltam valaha is csecsemő?
Butaság volt. Egyszerűen át kellett volna ugranom ezt az állapotot.
Ezt úgymond az ego-fejlődésnek látom, ami az elkülönültség része.
Mindez agyműködésünk módjával és a gondolat hatalmas erejével kapcsolatos.
Elkezdi megteremteni az én-érzést. Én illuzórikusnak látom ezt az elkülönülés érzést, de tulajdonképpen a fejlődés lépcsőjének is.
Ha eljutsz a küszöbhöz - ahol szerintem most sok ember van -, megtapasztalod ezt az elkülönültséget, és azt, hogy ezzel együtt jár az elégedetlenség.
Nemcsak önmagad számára, hanem a világ számára is nagyon elégtelen és egészségtelen.
Érzed a vonzást, mintha lenne még ott valami más, de sokszor ekkor kezd feltárulni előtted a borzasztó félelem, mert ez egyfajta halál. Ha az elkülönült én mögé jutsz, az az identitásod halála.
A gondolat szintjén ez egyfajta halál. Nagyon elvont dolog erről beszélni és írni, de amikor elkezd veled történni, szó szerint úgy érzed, hogy meg fogsz halni, vagy ha belenézel és meglátod az elkülönült én ürességét ... az nagyon spirituálisnak hangzik, de amikor valóban látod, igazán rémítő és megdöbbentő tud lenni.
Istenem, az e személy, akinek hittem magam: nincs! Sok ember számára, akivel beszéltem, ez a "nem létezés"-től való óriási félelem.
A dolog iróniája az, hogy a valódi létezésbe a "nem-létezés" kapuján kell átlépnünk. Saját külön nem-létezésünk kapuján. Ez nagyon ijesztő és ezért visszavonulunk. Az általunk teremtett világ egy tökéletes világ, amiben végtelen mennyiségű dologgal el tudjuk magunkat szórakoztatni. Jelentéktelenségekkel. És amikor erre rájössz, fellép a mély félelem, ahogy kezded felfogni: "Még azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában. Tényleg nem tudom, hogy ki vagyok." A legtöbb ember nem tudja, hogy kicsoda ő. És ráadásul félünk megtapasztalni a létezés ürességét illetve a nem-létezést, mert az a bejárat. Rá kell ébredned, hogy nem boldogulsz vele, mert az egész világnak sem sikerül. Alapvetően a félelem kezeléséről van szó. Szerintem sok ember nem tudja, hogy a félelem milyen mértékben befolyásolja életét.
Az emberek egy része nem úgy néz ki, mintha igazán félne. De ha jobban megnézed; vajon miért keressük, mi emberek az elismerés apró pillanatait?
Miért keresünk mindenhol szeretetet? Miért keressük az egyetértést és azt, hogy figyeljenek ránk?
Ha igazán belenézel ezekbe, a pszichológiai okok gyökereként mindig félelmet találsz. Mert, ha nem fogadnak el, ha nem méltányolnak, ha nem kapom meg ezt vagy azt, akkor meghalok. Nem fogok létezni. Ha nem kapom meg ezeket a külső dolgokat, szembe kell néznem a végtelen nagy ürességével.
Szembesülnöm kell vele. Legtöbb ember nem ennyire tudatos. Nem így gondol ezekre. A félelem hihetetlen hajtóerő az emberiség számára. Ezt láthatjuk mély spirituális szinten és egészen külső szinten is. Hogy megtaláljuk, hol van a szeretetet vagy a remény, látnunk kell, hogy amivel jobbá akarjuk tenni a dolgokat, azt is gyakran a félelem is motiválja. Valóságos a félelem, hogy elpusztítjuk a bolygónkat. Ha a félelem álláspontjából közelítünk ehhez az igazsághoz, akkor a félelem fog győzni. Mondjuk, nem szeretünk egy bizonyos politikai rendszert. Ha a félelem motivál minket, ugyanabban a régi tudatállapotban működünk. Csak úgymond, átkapcsoltuk elkötelezettségünket a világ elpusztítójából a világ megmentőjébe. De ha a félelem motiválta világmegmentők vagyunk, ugyanabban a tudatosságban maradunk. Ez csupán az érem két oldala. Ugye mindenki, mindig úgy érzi, hogy a legjobbat teszi.
Mindegy melyik oldalon áll, mindig úgy érzi, hogy az a legjobb. A félelemben az az érdekes, hogy ha valaki tényleg átéli anélkül, hogy próbálna megbirkózni vele, rájön, hogy a félelem másik arca a szeretetet.
Tulajdonképpen nem különböznek, csak az érem két oldalai. Tulajdonképpen amikor elkezdünk szembenézni a félelemmel, akkor kezdünk eljutni a szeretethez.
A szeretet mindig abból az Egység-érzésből fakad, amik valójában vagyunk.
Az Egység megtapasztalásából. Nem az egység gondolatából, mert az egység gondolata további félelmet teremt.
A gondolat, hogy mind egyek vagyunk ... szép gondolat, nem? Mind egyek vagyunk ... és elpusztítjuk magunkat ... és ezért tennünk kell valamit.
Az egység elképzelésében is érezhetsz félelmet. De az egység megtapasztalása, felismerése - az a félelem hiánya.
Nagyon érdekesnek tartom, hogy nem merünk félelem nélkül létezni sem.
Ha nem félnék attól, hogy mi fog történni a világgal, ha nem csinálunk semmit, ha nem félnék attól, hogy mi lesz az emberiséggel, akkor nem lenne semmi motivációm, hogy bármit is tegyek. Lehet, hogy a hintaszékemben ülnék és kijelenteném, hogy minden lélek és minden rendben van. Attól félünk, hogy nem félünk. Így van az is, hogy annyit beszélünk a szeretetről, de igazán nem hiszünk benne olyan nagyon.
A szeretet nem válogat. A szeretet azt szereti, ami van. Kivétel nélkül. Szereti azokat az embereket, akik megpróbálják megmenteni a világot és azokat is, akik megpróbálják elpusztítani azt. Ez a válogatás nélküli szeretete annak, ami van. Ez a szeretet.
Szerintem emberként gyakran félünk tőle. Én igazán szeretek mindent, és mindenkit, beleértve azokat az embereket is, akik elpusztítanak mindent.
Azok, akik mindent elpusztítanak, te és én vagyunk. Mindig arra gondolunk, hogy valaki ott, valahol máshol, de ez tulajdonképpen saját megosztott tudatállapotunk. Ez az, ami mindent elpusztít. Ha valóban látjuk, hogy a szeretet nem válogat, az nem butaságot jelent, vagy mentséget mindenre.
Számomra ez benne az erő. A félelem könnyen motivál.
Az amit nem akarok, hogy megtörténjen, amit ki akarok javítani. Ennek bizony nincs nagy ereje. Ezt már évszázadok óta próbálgatjuk. Új politikai rendszerrel, új spirituális szisztémával, új filozófiával hozakodunk elő, vagy akár az egységgel kapcsolatos új filozófiával. Bármi legyen is az, ha a félelem motiválja, az még mindig csak a régi tudatosság. Ha a szeretet motiválja, akkor van ereje.
Akkor már nem nagyon érdekel minket, hogy mi ellen vagyunk.
Az érdekel minket, amiért vagyunk. Ez nagyon más dolog. Mahatma Gandhi mindig azt szokta mondani: "Nem az angolok ellen vagyok, hanem az indiaiakért. Az indiai jogokért küzdök. Senki ellen nem vagyok." Intellektuálisan ezt érdekesnek tarthatjuk, de ez valójában nagyon jelentős dolog.
Az szó szerint a tudat megváltozása, ha az egész tudatosságod arra irányul, amiért vagy. Ami eredendően pozitív.
Ezt nem a félelem mozgatja. Ha jól megnézzük, ami ellen vagyunk, azt mindig a félelem motiválja. Szóval ez a kis indiai ember sokakra rendívül ösztönző hatással volt. Ez az ösztönzés nagyon erőteljesen hatott. Persze mindig féltette a népét, mert örökké zavargások törtek ki.
És mindig megpróbálta tudtukra hozni: "Nem. Ne gyűlölködjetek! Ne legyetek ellenük! Mi az indiai jogokért harcolunk. Mi ezért vagyunk." Ez csak egy péda. Martin Luther King nem a fehér emberek ellen volt, hanem az afro-amerikaiak jogaiért. Ez nagyon más energiát hordoz magában, egy teljesen más tudatosságot. A felszínen lehet, hogy nem tűnik hathatósnak, mert nem indulunk csatába, nem ordítunk, nem sikítunk. Nem kelünk hadra emberekkel. Mindezek alatt, a meg nem nyilvánult szinten, végtelenül hathatósabb, exponenciálisan erőteljesebb, ha a tudatunk valamiért és nem valami ellen működik.
A félelem nem győz. Pont. Ami engem illet. Senki nem tudja örökre elkerülni az igazságot. Ha az emberi faj nem marad életben, - persze szeretném, ha túlélne - rendben. Nekem úgy jó, ahogy történik. De ahogy láttam a világ történetében,
csaknem egy faj sem élt örökké. És ha nem tesszük a dolgunkat, ha a tudatosságunk nem fejlődik tovább, az élet, a létezésünk csak eltűnik... Nos, nem működött jól, akkor vége.
És nem úgy értem, hogy ez olyan mellékesen történik, mint ahogy mondtam, mert ez a folyamat sok vérrel, szenvedéssel és nehézséggel fog járni.
Nem úgy értem, hogy ez olyan mellékes, mint, ahogy hangzik. De én a háttérben azt érzem, hogy az élet gondoskodik magáról. Semmi félelem nincs bennem, hogy valami módon mindannyian ebbe a szörnyű végtelen mélységbe vesznénk, és senki soha nem ebből kikerülni. De azt is mondom, hogy ez nem ürügy arra, hogy tudattalanná váljunk. Mivel érzem, hogy ez történik, nem teszek semmit. Nem keveredem bele. Ez a megfutamodás spirituális formája.
De ha arról a helyről jössz, akkor többé nem a félelemből cselekszel. Folyamatosan ez merül fel.
A Lélekben sosem találtam parancsszavakat, hogy mit kell tennünk, illetve hogyan csináljuk ezt vagy azt. Én úgy látom ezt, hogy a Lélek természetében vagyok, a szent "így cselekedni, így tanulni" természetében. A Léleknek a felébredés a természete, a szeretet felé irányulás, az egység vagy a harmónia felé irányulás a természete. Ez a természete, ezért ily módon nyilvánul meg.
Úgy tűnik, mintha folyamatosan a krízis felé közelednénk. A krízis gyakran a változás katalizátora. Szerintem általában az emberiség - lassan mindannyian egyetértünk ezzel -, a krízis felé közeledik. Kapcsolatba kerülünk nemcsak saját halandóságunkkal, hanem a fajunk halandóságával is, mivel lehetséges, hogy fajunk nem marad életben. Ez ugyanúgy, mint a személyes halandóságunk, a tudat megváltozását okozhatja és ráébredünk, hogy kifutottunk az időből.
Nincs több idő. Ilyenkor a tudatosság megváltozhat. Úgy gondolom, hogy mint emberiség, rohamosan közeledünk ehhez a felszólításhoz.
Kifutunk az időből. Természetesen, hatalmas nyomás van az emberiségen, mindannyian érezzük. Óriási a nyomás, hogy fejlődjünk, felébredjünk. Ösztönösen mindenki tudja, hogy ha nem történik drámai változás a tudatosságban, akkor elszalasztottuk ezt a lehetőséget. Mert ott van a személyes érdek. Én imádnám, ha ez az átalakulás a gyerekeimet és minden más élőlényt érintene. Ez a lényeg, amit megpróbáltam érinteni, ha nem is olyan szűkszavúan. A lényeg, hogy ez a vágy vagy impulzus át kell, hogy alakítsa a személyes érdekeinket, még a gyerekeim jövőjével kapcsolatos személyes érdekeimet is. Ennek azt is magába kell foglalnia, hogy nem tudjuk, mi a legjobb. Lehet, hogy az a legjobb, ha nem élünk tovább, mint emberi faj.
Amíg minden lehetséges, valójában még csak meg sem kérdezzük, hogy mi az igazság. Mert határokat szabunk... Csak akkor vizsgálom meg, hogy mi igaz, ha véletlenül belepasszol ebbe a kis dobozba. De, ha az igazság úgy alakul, hogy az emberiség létezésének vége, nem működött, ... valami mással kell próbálkozni ... Ha megnézzük, hogy mi az igazság, az rá kell hogy nyisson minket arra, ami mindezek mögött van... Ebbe persze beletartoznak személyes érdekeink, vágyunk a boldogságra, a kívánságunk, hogy a családunknak és a gyerekeinknek szép élete legyen és életben maradjanak. Ez rendben is van. Ettől sosem fogunk csak úgy megszabadulni. De szerintem ezt ennél sokkal-sokkal nagyobb összefüggésében is látnunk kell.
Valójában mi valóságos? Valójában mi igaz? És valaha is fel tudom-e tenni úgy ezt a kérdést, hogy az túljusson az emberi érdekeken? Tudok-e kérdezni inkább a létezés szemszögéből, mint az én álláspontomból, vagy akár az emberiség nézőpontjából? Fel tudom-e tenni a kérdést a lehető legtágabb összefüggésében? Szerintem ez nagyon-nagyon fontos.
Mert valójában csak ekkor érintünk meg valami olyant, aminek végtelen ereje van. Úgy tűnik, ez az, amire szükség van. Valami olyant kell megérintenünk, aminek végtelen az ereje. Végtelen transzformáló ereje van. És sosem jutunk végtelen átalakító erőhöz mindaddig, amíg csak a személyes érdek-körünkben maradunk. Kérdés, hogy ezt egy személy hogyan teszi meg. Az még nagyobb kérdés, hogy hogyan történik ez kollektíven. Az igazat megvallva, nem tudom a választ. Tanítóként azt látom, hogy olyan motivációval jönnek hozzám az emberek, amelyek valóban személyen túliak, a létezésből erednek.
Azzal jönnek, vagy nem. Elérik vagy sem...
[A felébredést] nem tudom kifejleszteni bennük, nem tudom meggyőzni őket. Ez az ő érettségük része. Lehet, hogy nem ezzel kezdik, de később megérhetnek rá. De nem tudom beléjük tenni. Beszélhetek nekik róla, de...
Ez olyan, mintha 10 éves lennél és azt mondanád: "Nagyon szeretnék felnőtt lenni egy napra."
Mit mondanál egy 10 évesnek? Itt van, ilyen felnőttnek lenni egy napra.
Itt van, hogy hogyan kell felgyorsítani a tudatosságodat 10 évvel későbbire... Nem így működik. Eljön az idő. Vajon elég gyorsan jön-e el, az már egy egészen más kérdés. Nehéz időket élünk. Régóta nehéz időket élünk. Ha nem ébredünk rá kollektíven, hogy mik vagyunk valójában.... nem vagyunk elkülönülve. Még csak nem is összeköttetésben vagyunk. Több, mint össze vagyunk kötve; ugyanazok vagyunk. Ugyanazok vagyunk megnyilvánultan; nagyon egyediek és nagyon különbözőek, az Egynek gyönyörűen megszemélyesített megnyilvánulásai vagyunk, de mindannyian ugyanaz az szubsztancia.
Ha ezt nem értjük meg, akkor nincs remény. Nincs olyan politikai rendszer, amelyik meg fog menteni minket.
Nincs olyan környezetvédelmi mozgalom, amely meg fog menteni minket. Semmi, ami kívülről jön, nem fog változást hozni. Már évezredek óta próbálkoztunk azzal, hogy kívülről erőltessük magunkra különféle formákat. Itt van a politikai rendszer, itt van ez a rendszer, itt van az a rendszer. Persze egyik jobb, mint a másik, de végül, ahogy a nagy keresztény szerzetes Thomas Merton mondta: Minden politikai rendszer olyan jó vagy rossz, amilyen emberek csinálták.
A rendszer nem alakítja át az embert, nem változtatja meg az embert. A tudatosságunk az, aminek változásra van szüksége.
A spiritualitás legnagyobb része mítosz és álom. Szigorúan az álomállapothoz tartozik. Annak, amit spiritualitásnak nevezünk 90%-a valójában az álmot szolgálja inkább, mint azt, hogy felébredjünk az álom állapotából. Talán a spiritualitás 10%-a tartozik valami olyasmihez, ami az álomállapoton túl mutat. Ez azt jelenti, hogy az élethez tartozik, a létezéshez, a létezés egészéhez.
Így a spiritualitás, az élet és minden más, ugyanaz a dolog. Nem látom, hogy a spiritualitás olyasmi, ami bármitől is el lenne választva.
A felébredés részének tekintem. Az első dolgok között mondtam a tanítómnak - és ezért kész voltam megfeszíttetni magam, mert nem tudtam hogyan reagál majd rá -, de azt mondtam: "Úgy érzem, mintha épp most ébredtem volna fel a zenből, a spiritualitásból." És ő csak mosolygott rám. Felemelte az ujját, amit szinte soha nem tett, és azt mondta: "Ez az egésznek a lényege."
Ez nem azt jelentette, hogy eldobtam a zent vagy a spiritualitást, vagy az utamat. Csak annyit jelentett, hogy felébredtem azokból a képzeteimből,
amik a fantáziára épültek, amik el voltak választva ettől az élettől. Szerintem minden spiritualitás, ami elkülönült ettől a létezéstől pusztán fantázia. Nem arra a létezésre gondolok, amit látsz, tapintasz és érzel. Magára a létezésre gondolok, legyen az megnyilvánult vagy meg nem nyilvánult.
Az emberiségnek van kollektív tudata, van kollektív elme-szerkezete, és nagyon könnyű ebben az elme-szerkezetben működni, miközben azt gondoljuk, hogy nem azt tesszük.
Míg rá nem jövünk, hogy ez az egész elme szerkezet, a személyes és a kollektív egyaránt működésképtelen. Nem működik. Nincs olyan, hogy egy jobb elképzelés majd megoldja. Először is el kell kezdenünk összeomlani. És ez nagy dolog egy személy számára. Rettentő nagy dolog. Nemcsak, hogy a saját személyes beidegződésekkel kell felhagyni, hanem az emberiségnek, mint egésznek a beidegződéseivel. Itt akad bele az ember a félelembe, mert amikor a tudatod kezd eljutni erre a területre, úgy érzed, hogy mindent magad mögött fogsz hagyni.
Elhagyom az emberiség tudatát... de amikor odaérsz, úgy érződik, hogy elhagyom azt a nézőpontot, amivel mindenki egyetért, amit egész életemben ismertem, amivel mindnyájan működünk. Ezt hagyom magam mögött. És amikor odaérsz, ráébredsz, hogy soha többet nem fogsz visszatérni hozzá.
Soha többet nem látom úgy a világot, ahogy az emberek 99%-a látja. Többet nem térek vissza.
Amikor legtöbb ember eljut erre a pontra, valamit meglátnak ezen túl is, de aztán mindig van rá ok, hogy ismét visszakapaszkodjanak.
Például: "Mi fog történni a családommal? Képes leszek még felnevelni a gyerekeimet?" Ezek nagy kérdések. Megkérdezték tőlem: "Adya, érzem ezt a dolgot, de van egy hat éves gyermekem." És nincs garancia arra, hogy ha valóban elengedek mindent, akkor jó mama leszek. "Jó mama leszek?" kérdezik. Ugye jó kérdés? És sajnos azt láttam, hogy bármilyen biztosítékot tudnék adni, nem igazán segít olyan sokat.
Végül csak annyit kérdezek: Milyen nagyon szeretnéd megtudni?
Mert mondhatom azt, hogy minden rendben lesz, de ez nem segít rajtad.
Nem tudom elengedni, mert az emberiség megy lefelé a patkánylyukba, elpusztítjuk egymást, és ha felébredek az egészből, része leszek a megoldásnak? Fogok törődni vele még? Van ennek értelme?
Az egyetlen válasz, amit mondhatok: "Valóban szeretnéd megtudni?" Minden lehetséges.
De ha valaki igazán elenged mindent, és nem akad el ott, ahova elengedte magát, mert elakadhattok ott a semmi közepén... vagy elérheted magad, ha nem állsz meg ott; akkor olyan, mintha megtettél volna egy teljes kört.
Elengedted a világot, hogy végre tulajdonképpen benne legyél.
De amikor elérsz erre a pontra, annyi jó okot találsz arra, hogy miért ne engedjél el mindent.
Néhányuk személyes és néhányuknak az emberiséghez van közük, mert úgy tűnik, mintha az emberiséget hagynád magad mögött.
Hogy merném? Ez a tabu gátolja a teljes felébredést. Ez a tabu gátolja a hernyót, hogy pillangóvá váljon.
Fogok még gondoskodni a hernyókról? Ez olyan elkülönültséghez vezet, amely valótlan..., de úgyis érted.
Olyan, mintha elhagynád a törzsedet.
(forrás: http://terebess.hu)
Adyashanti riport - videó
