Mindenki maga irányítja sorsát

Csitítsuk el irigységünket, mondjunk búcsút a mások fölötti diadal vágyának. Inkább próbáljunk használni nekik. Kedvesen, bátran és abban a tudatban üdvözöljünk mosolyogva másokat, hogy ha így teszünk, biztosan sikerrel járunk.

Viselkedjünk egyenesen, és törekedjünk elfogulatlanságra. Bánjunk mindenkivel jó barát módjára. Ezt nem mint a dalai láma vagy olyan személy mondom, aki különleges hatalommal vagy képességekkel bír. Semmi effélével nem rendelkezem. Az ember szól belőlem, aki olvasóimhoz hasonlóan boldogságra, nem pedig szenvedésre vágyik.

Ha valamilyen oknál fogva nem tudunk segíteni másoknak, legalább ne ártsunk nekik. Képzeljük magunkat messziről jött idegennek. Gondoljunk a világra úgy, amilyennek az űrből látszik: jelentéktelenül kicsi, mégis csodaszép. Lehet-e bármi, amit abból nyerünk, hogy itt-tartózkodásunk alatt másoknak ártunk? Nem kívánatosabb és ésszerűbb-e, ha lazítunk és szép csendben jól érezzük magunkat, akárha másik környékre látogatnánk? Ha tehát a világ élvezete közben szakíthatunk egy pillanatot, próbáljunk segíteni bármilyen csekély mértékben is az elnyomottakon és azokon, akik valamely okból nem segítenek, vagy nem tudnak segíteni magukon. Próbáljunk meg nem elfordulni azoktól, akiknek jelenléte fölzaklat bennünket, a rongyosoktól és szerencsétlenektől.

Próbáljunk soha nem úgy gondolni rájuk, mint nálunknál alábbvalókra. Ha tudjuk, próbáljuk meg azt is, hogy soha ne higgyük a legutolsó koldusnál különbnek magunkat. A sírban ugyanúgy fekszünk majd.

(XIV.Dalai Láma)

Buddha tanítás

Buddha áthaladt egy városkán, az emberek pedig eljöttek és sértegették. Minden sértést elmondtak, amit csak tudtak, minden csúnya szót, amit ismertek. A Buddha csak állt, és csendesen, figyelmesen hallgatta őket, aztán azt mondta:

- Köszönöm, hogy eljöttetek, de nagyon sietek. El kell jutnom a következő faluba, várnak rám az emberek. Ma már nem tudok több időt rátok szánni, de holnap, amikor visszafelé jövök, jobban ráérek majd. Megint összegyűlhettek, és ha maradt még valami, amit el akartok mondani, de most nem tudtatok, holnap elmondhatjátok. Ma azonban meg kell bocsátanotok nekem.

Az emberek nem hittek a fülüknek, a szemüknek. Ez az ember teljesen érintetlen, nyugodt maradt. Az egyikük megkérdezte:
- Nem hallottál minket? Mindennek elmondtunk, és te még csak nem is válaszoltál!
A Buddha így felelt:
- Ha választ akartál, azzal elkéstél. Tíz évvel ezelőtt kellett volna jönnöd, akkor válaszoltam volna neked. De az utóbbi tíz évben nem engedek mások befolyásának. Nem vagyok többé rabszolga, a magam ura vagyok. Nem kényszeríthetsz semminek a megtételére. Ez így tökéletes. Sértegetni akartál, sértegettél.

Teljesült a vágyad, nagyon jól dolgoztál. De ami engem illet, nem veszem magamra a sértéseidet, és mindaddig, amíg nem veszem azokat, értelmetlenek.
Amikor megsért valaki, befogadóvá kell válnod, el kell fogadnod, amit mond, csak akkor reagálhatsz. Beledobhatsz egy égő fáklyát a folyóba. Abban a pillanatban, hogy a vízbe esik, nincs többé tűz, a folyó kioltja. Én folyóvá váltam.

Te sértéseket hajigálsz rám, lángolnak, amikor eldobod őket, de abban a pillanatban, ahogy elérnek engem, a hűvösségem eloltja a tüzet. Nem sebeznek többé. Dobhatsz tüskéket is, az én csendembe hullva virágokká válnak. Én a saját belső természetemnek megfelelően cselekszem.
Ez a spontaneitás.

(Osho)

Az elvárás törvénye

Attól függ, mit látsz, hogy hogyan döntesz, merre nézel, és arra nézel, amilyen látványra számítasz. Ha például azt hiszed, „az emberekben nem lehet megbízni”, akkor ennek az elvárásnak a szűrőjén keresztül fogod látni a világot és bizonyítékokat találsz majd alátámasztására. 

Hiteid befolyásolják döntéseidet, irányultságodat, még a barátokat, ellenségeket és sorsokat is, amikkel találkozol. Hiteid belső folyamatokat és viselkedésformákat indítanak el, amik befolyásolják, hogyan mozogsz, cselekszel és érzel. Még finomabb szinteken gondolataid meghatározzák még energiameződ nagyságát és színét is, amire a többi ember reagál. Ha például a körülötted lévő embereket barátaidnak észleled, akik kedvelnek téged, akkor kiegyensúlyozottnak és közlékenynek érzed magad; energiád és viselkedésed vonzza őket hozzád. Ez az egyik módja annak, ahogyan az elvárásaid formálják a valóságodat.
…Mielőtt megtetted, láttad megtörténni a tudatodban. És a mindennapi életedben, ha pozitív képeket alkotsz, boldog körülményeket és sikeres végkimeneteleket, ezek valóságossá válnak mélyebb tudatod számára, ami aztán ilyen élményekre építve hasonlóakat kezd vonzani. Az Elvárás Törvénye a te saját belső hatalmadra emlékeztet, amivel formálni tudod életedet a képek és az elvárások által, amiket te magad alkotsz. Hogyha megszellőzteted minden kételyedet, feltéped gyökereiket mélyebb tudatodból, azok pedig feloldódhatnak a tudatosság fényében.
– Mi lenne, ha azt az elvárást teremteném meg, hogy tudok repülni? Akkor is használhatnám ugyanezt az eljárást?
– Nem akarom letörni a lelkesedésedet, Vándor, de a Szellem törvényei, amik a valóság ezen síkján megtestesülnek, elsőbbrendűek a mi emberi hiteinknél; tudod, a gravitáció akkor is működik, ha nem hiszel benne.
Az Elvárás Törvénye kihangsúlyozza, milyen fontos megvizsgálnod régi hitrendszereidet és elvárásaidat, önkorlátozó kételyeidet életteli képekkel helyettesíteni, és új hiteket alkotni világos szándékokra alapozva.
Az Elvárás Törvénye arra tanít bennünket, hogy amire összpontosítunk, az növekszik. A problémák elleni küzdelem csak erősíti őket, mert energiát ad nekik. Tehát a megoldásra kell figyelmünket irányítani, nem a problémára.

(Dan Millman)

Küldetésben a Földön

Minden ember különleges nem csak abban az értelemben, hogy egyedi és megismételhetetlen individuummal rendelkezik, hanem azért is, mert egy adott életére egyetlen nagy küldetést teljesíthet be. Ez voltaképpen életének, illetve leszületésének a fő célja, amit mindenképp legbenső lényében, tudatalatt érez és megvalósítani törekszik. Ezen kívül mit keresünk még a világban?

A Föld nevű bolygó egy csodálatos bölcső Univerzumunk végtelenjében. Bölcsőnek azt az életteret nevezzük, ahol soha nem látott teremtési folyamatok indulhatnak el, s a teremtmények újabb és újabb megtapasztalásokat gyűjthetnek be lelki fejlődésük folyamán. Ezen a planétán nem csak emberi lelkek ölthetnek testet, hanem egészen más fejlődési utat bejáró, fejletlenebb létformák is, mint például az állatok. Hiba lenne azonban azt hinnünk, hogy azok az entitások, akik jelenleg az általunk ismert állatokon keresztül nyilvánulnak meg, egykoron majd emberré fognak válni, mivel nincs ilyen értelemben vett evolúció az állatok és az emberek között. Ők egy egészen másfajta fejlődési utat járnak be és egyáltalán nem nevezhetők távoli rokonainknak, ennél fogva küldetésük is egészen eltérő a miénktől. (Ez a teória némiképp eltér a hindu lélekfelfogástól.)

Az ember mint létforma jóval fejlettebb és összetettebb, mint bármely más háromdimenziós földi létező. Organizmusunk hármasságra épül: lélekre, szellemre és testre tagolódik. Azt a részünket, amely a megtapasztalások begyűjtésére és tárolására alkalmas, léleknek nevezem, míg azt az alkotóelemünket, amely a tudatosságért felelős, szellemnek hívom. Ahogyan egy számítógép hardvere és szoftvere, úgy működnek együtt egymást kölcsönösen kiegészítve ezek a transzcendens részeink. Ahhoz, hogy a Föld nyújtotta lehetőségeket megtapasztalhassa az ember, lelkének és szellemének testbe kell költöznie, vagyis meg kell születnie. Ebben rejlik az emberi lét titka: minthogy semmilyen más létsíkon ez a hármasság nem jöhet létre!

Mindenkiben felvetődik egy idő után az a kérdés, hogy mi az emberi lét végső célja?

Nos, minden lélek a Legfelsőbb Értelem, a Teremtő egy parányi része. S mint ilyen, rajta keresztül – a lelkén át – az Úr is megtapasztalja önmagát. Ezt jelöli a misztika a saját farkába harapó kígyó szimbólumával. Így az emberi lélek a Teremtő egyik kihelyezett tudataként úgymond „letapogatja” a fizikai világot. Sőt mi több, minden egyes lélek másként teszi ezt, minthogy valamennyi egyedülálló módon lett megalkotva.

Mivel a lélek milliószor finomabb állagú az anyagnál, ezért külön energiatesteket épít fel magának, amelyek összekötik őt a fizikai világgal. Ezt nevezzük aurának. A lélek az aurán keresztül gyakorol hatást a testre, élteti, fenntartja, speciális változásokat idéz elő benne és működteti. Valójában az érzékszervek által begyűjtött információk a tudatunkon keresztül jutnak el a lelkünkig.

Minden lélek egyszeri, ezért sajátos módon értelmezi, raktározza és kombinálja az anyagi világban megszerzett tapasztalatait. Ugyanakkor, ez a bennünk rejtőző isteni tudatosság mindent megtapasztalni vágyik, amit csak ez az élettér kínál. Természetesen ez nem valósulhat meg egyetlen emberöltő alatt, ezért újra és újra testet ölt, azaz reinkarnálódik ebbe a világba.

Bizonyos spirituális tanok nyilvánvalóvá teszik, illetve kijelentik, hogy a lélek(szikra) ölthet férfi vagy női testet, lehet könnyű és hányattatott sorsú, változatos karakterű, sokféle hajlamú, bőrszínű és nemzetiségű. Mindazonáltal, mindig szigorú karmikus szabályokhoz kötődik a lélek fejlődése. Ez azt jelenti, hogy a korábbi leszületések alkalmával felhalmozott tapasztalatok, a sikeresen, avagy a sikertelenül teljesített életfeladatok alapvetően meghatározzák az aktuális életpálya lehetőségeit és megvalósító eszköztárát!

Emellett kiemelt szerephez jut a szabad akarat is, hiszen egyes gyengítő, hátráltató tényezők ellenére hozott döntéseink akár a legnagyobb fejlesztőerőket hívhatják életre a lelkünkből. Innen nézve az embernek nem is lehet másfajta küldetése, mint spirituális, hiszen végső soron a lelket éppúgy fejlesztik a gyötrelmes, mint az örömteli megtapasztalások. Hovatovább, a kétkezi munka ugyanúgy kiváló eszköze a spirituális felemelkedésnek, mint teszem azt, egy lelkészi hivatás élménye.

Mindenkori küldetésünk beteljesítéséhez a Sors számtalan megvalósulási utat kínál, s rajtunk múlik, hogy ezek közül mely lehetőségeket vonzzuk be, s keltjük életre. Itt fontos megjegyeznünk, hogy életfeladatunkat csakis magunk hajthatjuk végre, máskülönben nem mi fogjuk elkönyvelni előrehaladásunk gyümölcseit. Ugyan bármikor akadhatnak csábító és nehéz küldetések, ám akkor sem szabad elfelejteni, hogy minden esetben olyan kihívásokkal (problémákkal) találkozik a lélek, amelyek megoldása újabb tudatszintre emeli/emelheti őt. A földi iskola rendeltetése, hogy a polaritások színes skáláját megismerve az ember megtalálja a tökéletes harmóniához vezető utat.

Amikor már minden körülmény közepette meg tudja őrizni az egyensúlyát és nem billentik ki őt az ellentétpárokból fakadó ingerek, akkor „leérettségizett”. Ezzel gyakorlatilag meghaladhatja, átlépheti az embernek nevezett létforma határait és nem kell többé visszaszületnie a Földre. Illetve csak abban az esetben szükséges ezt megtennie, ha segíteni kíván a többi lélektársának. (Az ember után következő spirituális megnyilvánulási szint az angyali.)

Jó tanácsom az, hogy mindenkinek érdemes ráhangolódnia a saját legszélesebb életösvényére, mert csak azon járva válik képessé lelki missziójának beteljesítésére. Ha valaki eltévelyedik vagy letér az ideális útjáról, akkor sem kell kétségbe esnie, mert a Sors egyre intenzívebb figyelmeztető jeleket küld majd számára, hogy visszaterelje az eredeti küldetéséhez.

Bármelyik út mellett is döntsünk, egy valamit mindig tartsunk szem előtt: nincsen helyes út helyesen kitűzött cél nélkül. A nemesebb céljainkat pedig csak a belső iránytűnkre, a lelkünkre hallgatva határozhatjuk meg.

(Forrás: Száraz György)

A rezgésekről

Az Álmaid nem úgy fognak megvalósulni ha kőkeményen, fájdalmasan megküzdesz értük, hanem úgy, hogy megengeded, hogy az Álmod rezgése jelen legyen az életedben.

Ebből a helyzetből pedig minden megtörténik Rajtad keresztül, hogy az Álmod valóra váljon. Lehet ez események sora, különös találkozások, vagy inspirált cselekvés a részedről. Nem kell küzdened, az élet nem a küzdelemről szól, hanem arról, hogy képes legyél ellenállás nélkül elfogadni azt amit kértél. A küzdelem mindig ellenállást feltételez, és sokszor pontosan a küzdelmekkel igazoljátok, hogy megérdemeltek-e valamit. Azt mondjátok: 'csak úgy nem kaphatom meg azt amiért nem küzdöttem meg' - tudnotok kell, hogy minden csak azért érkezik meg hozzátok mert azonos frekvencián rezegtek az adott dologgal. Akkor miért beszéltek küzdelemről, vagy valaminek a legyőzőséről? Ha ott van Benned az álmod frekvenciája, az a szemed előtt fog kibontakozni, ha viszont nincs benned, akkor tehetsz Te bármit, semmi nem fog történni. Minden a rezgésekről szól, és minden történésnek, hatékony cselekvésnek a rezgések az alapjai.
(Abraham-Hicks)

A szellemi törvények - A köszönet törvénye

Az igaz hála és köszönet minden nehézségen átsegít az életben.

Adjon hálát teljes szívébõl valamiért, amije még nincsen, úgy, mintha már megvolna - és meg fogja kapni! A szüntelen hála és köszönet aktivizálja a hitet, amely hegyeket mozgat.
Mennyi minden van az életünkben, amely tökéletesen rendben van, és figyelemre sem méltatjuk, mert mindig csak arra a kevésre figyelünk, amely éppen nincs egészen rendben. Lehet, hogy épp ebben a pillanatban változik, és már csak kis idõ kell hozzá, hogy tökéletes legyen. Talán nem is volna jó, ha bekövetkezne, s egy szeretetteljes sors éppen hogy megóv tudatlanságom következményeitõl.
Amint szívemet hála tölti el életem minden körülményéért, eseményéért, az univerzum legmagasabb rendû ereje mûködni kezd rajtam keresztül, mert a hálás és szeretetteljes szív a legtisztább csatorna az egyetlen erõ számára, amit mi Istennek nevezünk. Mindaz, ami így történik az életemben, Istennek legtisztább akarata, és a legjobb, ami velem történhet. Ezért vagyok hálás.

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - A boldogság törvénye

Semmi nem teszi az embert igazán boldoggá, amit kívülrõl megszerezhet. A boldogságot nem lehet birtokolni. Mindaddig, amíg kívül keresem a szerencsémet, a boldogságomat, keresésem eredménytelen marad.

A boldogságot csak magamban találhatom meg, ha feltétel nélkül igent mondok az életre, s elfogadom olyannak, amilyen. Valahányszor szenvedek, az azt jelenti, hogy valamiképpen nem fogadtam el az életet, és ezen kizárólag én tudok változtatni. Ha a szerencsémet, boldogságomat nem teszem külsõ körülményektõl függõvé, akkor minden helyzetben boldog lehetek.
Csakhogy már igen korán hozzászokunk ahhoz, hogy boldogságunkat valamilyen külsõ körülménytõl tegyük függõvé. A kisgyerek azt hiszi: "Ha majd az óvodába mehetek, és mindennap együtt lehetek más gyerekekkel, akkor leszek boldog." Amikor pedig mindez megtörténik, azt mondja: "Ha majd nagy leszek, és iskolába mehetek, akkor leszek boldog." Néhány év múlva pedig a következõket mondja: "Ha már befejeztem az iskolát, akkor leszek boldog." És ez így megy tovább, mígnem a "kisgyerek" hirtelen öreg lesz - és még mindig nem boldog. Míg arra várt, hogy boldog legyen, az élet elrohant mellette.
Ha azonban önfeltétel nélkül igent mond az életre, és elfogadja olyannak, amilyen, már ebben a pillanatban boldog lehet! Ez nem azt jelenti, hogy olyannak is kell maradnia, hiszen minden pillanatban lehetõsége van arra, hogy életét megváltoztassa. Ne tegye boldogságát valamely cél elérésétõl függõvé! Boldognak lenni valójában azt jelenti, hogy önmagammal és az élettel harmóniában vagyok, helyemet minden pillanatban optimálisan töltöm be. Így fûzöm egyik beteljesült pillanatot a másikhoz - és teljes életet élve boldog vagyok.

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - A karma mint kegyelem

Létfeladatunk félreérthetetlen: "Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok." De vajon elegendõ-e ehhez egy élet?

Lehet, hogy Jézus megvalósíthatatlan feladatot rótt ránk?
Ha felismerem a látszat mögött a valóságot, a karma az isteni szeretet kifejezõdése, és ezzel kegyelem lesz. Nemcsak arról van szó, hogy létfeladatunkká tette a tökéletességet, hanem a karma törvényének segítségével abszolút biztonsággal el is vezet bennünket ehhez a célhoz. Nincs tehát jó vagy rossz karma, hisz mind a kettõ ugyanazt a célt szolgálja. Más szóval a betegség, a szenvedés és a veszteség mind-mind az isteni kegyelem megnyilvánulásai, mert valójában félreérthetetlenül arra figyelmeztetnek, hogy letértünk a helyes útról, és arra kényszerítenek, hogy oda visszatérjünk.
Többnyire észre sem vennénk, hogy helytelenül jártunk el, ha valamely fájdalmas tapasztalás nem tudatosítaná ezt bennünk. Ekképpen tehát a fájdalom is kegyelem, sorsunk pedig mindig egy speciális testre szabott öltözék. Mindaz, ami velem történik, engem szolgál, és nekem segít. Ennélfogva minden úgy van jól, ahogy van.
Magunkat jutalmazzuk vagy éppen büntetjük, amikor Igaz Valónkhoz s ezzel Istenhez közeledünk, vagy éppen távolodunk tõle. Eltávolodva tõle bûnben élünk, ami nem más, mint elszakadás. Tehát nem Isten büntet bûneinkért, hanem bûneink büntetnek bûneinkért.
A karma tehát nem kívülrõl szakad ránk, hanem mi magunk vesszük magunkra: gondolkodásunkkal, érzéseinkkel, cselekedeteinkkel. Mindarra, ami velem történik, rászolgáltam, szükségem van rá. Az élet nem azokkal a leckékkel konfrontál engem, amelyeket az ego kívánna magának, hanem amelyekre valóban szükségem van.
A karma törvénye azonban azt is megköveteli tõlünk, hogy tetteink következményeiért tudatosan vállaljuk a teljes felelõsséget. Valamennyien teremtõk vagyunk, szabadon teremthetünk, amit csak akarunk. A törvény csak szembesít tetteink következményeivel, ekképpen mutatva meg, ha esetleg tévesen döntöttünk. Ez a törvény nem engedi, hogy tetteink következményei elõl elbújjunk.
Minden megtanult lecke közelebb visz Igaz Valóm valóságának felismeréséhez és a mindenekkel való egységhez. Ha azonban nem tanulom meg a leckét, nem oldom meg az életfeladatot, ez a törvény mindaddig elém hozza, míg végül meg nem oldom.

A sors "korrepetál".
A végzet törvénye nem dönthet, ám az isteni kegyelemhez az is hozzátartozik, hogy bárki bármely pillanatban megszabadulhat a karmától, mihelyt saját akaratát egyesíti az isteni akarattal. A végzet törvénye csak addig vonatkozik rá, amíg fel nem adta egóját, ami az elkülönülés illúziójában él, és ezért önfejûen cselekszik. Mihelyt az elkülönülés illúziója megszûnik, és már nincs Én, aki önfejûen cselekedne, a törvény is elveszti hatását.
Az életben tehát teljes szívembõl hálás lehetek mindenért. Hálával tartozom azért a kegyelemért is, amely lehetõvé teszi, hogy az egoizmus magam építette poklából és szellemi vakságomból bármely percben kiszabadulhassak, és visszatérhessek Igaz Létem valóságának fényébe.

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - A kegyelem törvénye

A kegyelem az isteni szellem, amely az emberen keresztül fejti ki hatását, biztonságosan vezeti õt, és átalakítja, mihelyt erre kéri.

Mihelyt kérem ezt a vezetést, kérésemnek megfelelõen meg is kapom. A kegyelem törvénye úgy mûködik, hogy az ember minden pillanatban kiléphet a tudatlanságból a felismerés fényébe, és magához veheti szellemi örökségét, a tökéletességet.
Kegyelem, hogy imádkozhatom, és imádságom mindig meghallgatásra talál, ha engedem, hogy beteljesüljön. Az is kegyelem, hogy a legnagyobb szükségben Isten engedi, hogy KRISZTUS (megvilágosodott tudat) Újra meg újra inkarnálódjék. Kegyelem az is, hogy Isten mindent átfogó szeretetében mindig és mindenütt részesülhetünk, valahányszor hozzá fordulunk, és megnyitjuk magunkat.
Kegyelemben élni annyit jelent, mint nyitottnak és befogadónak lenni. Ez nem jelent elfordulást a világtól, hanem a világot az isteni szellemmel világosítja meg. Az ember önmagától semmire sem képes, az emberben lakozó Isten azonban mindenre.
Néhányan úgy vélik, hogy a kegyelem ellentmondásban áll a végzet törvényével, mely szerint mindenkinek meg kell tapasztalnia a maga okozta dolgoknak a következményét is. Ez a törvény abszolút érvényû, a kegyelem azonban a választás szabadságát kínálja az embernek: a felismerés királyi útján kíván-e haladni, vagy a betegség és szenvedés jól ismert útján. Végül mindkét út az egység belátásához vezet, és az ember készen áll a kegyelemre.

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - A hetedik születés

A hetedik születés az önkiteljesítés. Akarni és cselekedni már egyet jelent, a szándék és a tett is egy. Saját akaratom eggyé vált a teremtés akaratával, és egész életem az Õ akaratának láthatóvá vált kifejezõdése.

Isten bennem él, és általam hat. Bárhol vagyok, ott Isten jelen van, bármit teszek, azt Isten teszi. "Az Atya és én egy vagyok." Nincs már semmi kétség, nincs megfontolás, tudatom tiszta csatorna az egyetlen erõ számára, melyet Istennek nevezünk.
Az egyetlen tudat individualizált része, ami vagyok, állandó kapcsolatban áll az egésszel, mindent átfogó lett, és minden létezõt magában foglal. Itt már nincs én, és nincs te: minden egy. Minden tudás bennem van, a válasz minden kérdésre. Megoldottam magam mint feladatot, és szabad vagyok, kész arra, hogy az egészet szolgáljam.
A hetedik születéssel az ember mint teremtõ idea elérte legmagasabb rendû kifejezési formáját. Ez volt a cél, s most kezdõdik a tulajdonképpeni élet. Csak a hetedik születéssel teremtettem meg ugyanis annak a feltételét, hogy a teremtésben megkapjam az elsõ feladatot: kezdõdhet az igazi életjáték.

A tökéletes ember rezdületlenül nyugszik önmaga közepében, és hagyja, hogy az élet általa történjék. Nincsenek többé személyes vágyai és szándékai. Felismerte önmagát mint a vagyok, az egyetlen erõ kifejezõdését, mentes tehát minden egoizmustól. Az elszakadás bûne megszûnt, képes meglátni minden látszat mögött a valóságot.

Miután felismerte, hogy õ mindennel egy, önmagát is el tudja fogadni és szeretni olyannak, amilyen, gondolatait, érzéseit, szükségleteit. Hasonlóképpen mindenki mást is el tud fogadni olyannak, amilyen. Nem akar semmit birtokolni, nincsenek törekvései, és minden pillanatban az örökkévalóságot éli meg. Határtalan belsõ szabadságot élvez, szerény és megbízható, de kizárólag a saját lelkiismeretére, a valóság belsõ felismerésére hallgat.
Mindent el tud viselni, jól megfér mindenkivel, mindent átfogó szeretetben él. Már nem e világról való, csak még itt van ebben a világban, és tiszta, örömteli életet él, készen arra, hogy az egész minden egyes részének felfedje önmagában az igazságot és a boldogságot. Nincs már szüksége útra, mert õ maga lett az út. És minden pillanatban a célban van!

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - A hatodik születés

A hatodik születés az önuralom, ami azt jelenti, hogy átadjuk Igaz Valónknak életünk és létünk felett az uralmat. 

Az ego felismerte önmagát mint Isten kifejezõdését, mint az isteni akarat individualizált aspektusát, s ettõl kezdve az ember egyre inkább "belsõ vezettetésû".
Ahogy a lélek az elsõ születésnél a fogamzással belép az anyagi világba, úgy jelenik most meg a szellemi világban az ember akaratának tanújaként. Az ember akaratának bizonyítékából meggyõzõdés lett, s ezzel a meggyõzõdéssel nemcsak másokat tud meggyõzni, hanem egész élete ennek a belsõ meggyõzõdésnek bizonyítéka lesz. Ettõl kezdve életével mondja el, amit mondani akar.

Ahogy a gyermek a második születéssel önálló lényként lép be az anyagi világba, úgy lép be az ember a hatodik születéssel tudatosan és önálló cselekvésre készen a szellemvilágba.

Valamennyi köteléket és függõséget eloldozott, és most már szabadon követi lelkiismerete szavát, és a külsõ parancsot is csak akkor veszi figyelembe, ha az egybecseng a belsõ hanggal.

Ahogyan a harmadik születéssel az ego felébredt, ugyanúgy kel életre a hatodik születéssel a vagyok, azaz az egységtudat: mindenben egy vagyok Istennel. Az ego feltámadásával hirtelen különváltam mindentõl. Igaz Valóm feltámadásával és annak felismerésével, hogy önmagamban vagyok, ismét visszatértem az egység Paradicsomába, ahol egy vagyok mindennel.

(Kurt Tepperwein)

 

A szellemi törvények - Mesterként élni

Sokan úgy gondolják, hogy zaklatott világunkban lehetetlen a szellemi úton járni. Ugyancsak sokan gondolják, hogy a szellemi út annyit jelent, mint elhagyni a családot, a házat, s az élet hátralévõ részét magányosan, meditációval tölteni. 

Az efféle önmegtartóztatás és az anyagi javakról való lemondás éles válaszfalat húz az élet spirituális és materiális oldala között, és figyelmen kívül hagyja a teljességet.
Ugyancsak sokan vélekednek úgy, hogy a hétköznapi élet nem segíti, sõt akadályozza a szellemi kibontakozást. Valójában ennek éppen az ellenkezõje igaz: a teljes elkülönültség legfeljebb hozzásegíthet a szellemi éréshez, tökéletes érettséget nem lehet teljes izolációban elérni. A szellemi érettségnek olyan fokán kell állnunk, hogy meg tudjuk védeni magunkat a külvilágban. Azzal, hogy visszahúzódunk, és elfordulunk a hétköznapi dolgoktól, valójában az élet eleven áradatától szakítjuk el magunkat.

Szellemi utam számára mindig az a legmegfelelõbb hely, ahol éppen vagyok, innen tudom megtenni a következõ lépést. Ezen az úton egóm egyszerre barát és kísértõ, legfontosabb tanárom az önmegvalósításban. Én döntöm el, hogy milyen nehéz az élet, ezért az élet mindig csak olyan nehéz, amilyennek én érzem.
Fölösleges azon iparkodnom, hogy az életben elõbbre jussak, egyszerûen csak el kell fogadnom az élet ajándékát, és ki kell használnom a felkínált lehetõségeket. Felismerem, hogy legbensõmben én vagyok a tökéletesség fénye. Kibontakoztatom ezt a fényt, miközben mindent elengedek, ami nem tartozik hozzá. Én döntöm el, mi történik az életemben, ugyanis amire tudatomat ráirányítom, az valósul meg az életben.
Amíg azt gondolom, hogy "Isten bennem van", még elszakítom magam tõle, Isten individualizálódott részeként ismerem fel magam. A teremtõ és a teremtett azonos - egyek!
A tökéletesség tehát nem azt jelenti, hogy jó akarok lenni, mert amíg valamely ideálnak akarok megfelelni, addig elválasztom magam tõle. A tökéletesség azt jelenti, hogy "egészség" vagyok, egész önmagam vagyok.
Mesterként már nem a körülményeket akarom megváltoztatni, hanem saját magamat. Egyre inkább belátom, hogy egy vagyok, és ekképpen összhangban élek mindennel. Mihelyt a legmagasabb tudatot felismerem és megszólítom másokban, minden vita és konfrontáció önmagától feloldódik.
Semmi értelme bármire is várni, hiszen a megváltó arra vár, hogy bennem megszülessék. Születését elõsegíthetem azzal, hogy gondolataimat meggyógyítom, és hagyom, hogy szavak és tettek kövessék. Ha csak azt teszem, amit szívem diktál, minden cselekedetem gyógyítani fog. Akkor önmagamban nyugszom, felismerem magamban és mindenki másban Istent.

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - Buddha útja

Ifjuságát luxuskörülmények között töltötte az ifjú herceg egy palotában, a világtól elzárva. Amint egy napon elhagyta palotáját, és megpillantotta a szörnyû nyomort és szenvedést, kétségbeesett. Képtelen volt megérteni, miért van ennyi nyomorúság, fájdalom és szenvedés a világon, és elindult, hogy erre választ kapjon.

Egyik mestertõl a másikig ment, folyvást választ keresve az õt izgató kérdésekre, de az igazi választ senki nem tudta megadni neki. Hét év telt el így, s õ egyre jobban kétségbeesett. Egy szép napon egy õsöreg boddhifa alatt ült, feladva minden reményt, hogy kérdéseire valaha is választ kapjon, de magát a kétségbeesést is elengedte, és teljesen átadta magát Istennek.
És ebben a pillanatban megtörtént a csoda: megvilágosodott. Felismerte, hogy õ személy szerint semmi valóban hathatós segítséget nem tud nyújtani, és mindent átengedett a teremtõnek. Felismerte önmagában Istent - Igaz Valóját! Elfogadta az életet olyannak, amilyen, és az isteni szándékot, s abban a pillanatban belesimult az egészbe. Felismerte, hogy a mindegynek õ is része, s ez nyugalommal töltötte el, és biztonságérzetet adott neki. Csendes szemlélõvé vált, aki csak figyeli a teremtést. Már nem õ cselekedett, hanem rajta keresztül történtek a dolgok. Teljesen átadta magát a történésnek, bele merte vetni magát az élet folyamába, és hagyta, hogy tovaringjon vele.
Mihelyt minden lehullik rólunk, megszabadulunk az Én illúziójától, és önmagunk leszünk. Már nem kell semmit sem tenni, minden történik, és örökké történni fog. Hirtelen minden egészen egyszerûvé válik.

Ha Igaz Valónk tökéletességét egyre tökéletesebben juttatjuk kifejezésre életünkben, nemcsak a lét minden szintjén jómódban fogunk élni, hanem mindenekelõtt valóban meg tudjuk valósítani önmagunkat és ezzel együtt szellemi születésünket, és máris létünk egy újabb dimenziójába lépünk. Mindaz, ami korábban oly fontosnak tûnt, siker, gazdagság és hatalom, tökéletesen érdektelenné válik, ami viszont korábban kevésbé fontosnak tûnt - fejlõdés és felismerések -, mostantól fogva életünk igazi tartalmát adja.
Miként a testi születéshez két szülõre van szükség, úgy a szellemi születésnek is: bölcsességre és szeretetre. E kettõ nélkül senki sem tudja szellemi születését megteremteni és megélni, és mindkettõre egyformán szükség van. Az ember tökéletes és végérvényes újjászületése nem egybõl történik, hanem lépésrõl lépésre jön el. Ám ha a fény egyszer feléled bennünk, soha többé nem alszik ki.
Mi is úgy élünk, mint az ifjú Buddha: kezdetben saját elképzéseink palotájában, a külvilágtól elzárva, s csak amikor szellemileg felébredtünk, ismerjük fel a jelenségek mögött a valóságot, engedjük el fokról fokra saját elképzeléseinket, és kezdünk el fokozatosan a valóságban élni.
És egy szép napon mi is elindulunk a szellemi úton, akárcsak Buddha, hogy kínzó kérdéseinkre választ kapjunk. Mi is egyik mestertõl a másikhoz vándorolunk. Kezdetben mestereinket talán úgy hívják, hogy elismerés, aztán siker, pénz, esetleg hatalom. Ám ezeknél a mestereknél kérdéseinkre semmi használható választ nem kapunk.
Amint aztán egy szép napon a boddhifa alatt ülünk, a régi mestereket elhagyva és rátalálva a "felismerés" nevû mesterre, akkor történik meg a csoda: önmagunkra és ezzel Istenre találunk. Minden keresés véget ér, és mi egyik pillanatról a másikra célba értünk. Az Én illúziója szappanbuborékként szétpukkan - felismerjük, hogy mind-egy.

Ez azonban a megvilágosodásnak csupán a kezdete, egy folyamatnak a kezdete, amely mindaddig tart, míg végül nemcsak felismertük magunkat, hanem önmagunkká is váltunk, s ettõl kezdve mesterként élünk. Ám téved, ha azt gondolja, hogy ez a cél, ellenkezõleg, most kezdõdik csak igazán a munka! Rá fog jönni, hogy minden, ami eddig történt, csupán elõkészület volt a valódi életre. Ne foglalkozzon hát túl sokáig az elõkészületekkel, engedje, hogy a szellemi születés megtörténjék. Lásson hozzá, hogy minél elõbb mesterként éljen - önmaga legyen!

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - Az ötödik születés

Az ötödik születéssel a lény felismeri Igaz Valóját. Csupán ezzel az ötödik születéssel tudatosul benne ismét, hogy õ az egyetlen tudat individualizált része, azé az egyetlen tudaté, amelyet Istennek nevezünk. A lélek tökéletes és halhatatlan tudatként ismeri fel magát. Tudja, hogy mindig volt, és mindig is lesz.

Ezzel az ötödik születéssel az ember eljut a személyes, önzõ  Éntõl a transzperszonális örökkön valóig. Újra felismeri önmagát mint Isten hasonmását, amilyennek teremtetett, tudja, hogy olyan lény, amelyben Isten lénye tükrözõdik.
Ez az ötödik születés tanítja meg az embernek azt, amit a görögök "metanoiá"-nak hívnak: saját korlátait meghaladva, másként kezd el gondolkodni.
Mindaz, ami korábban fontos volt számára, siker, pénz, elismerés, hatalom, lényegtelenné válik, az egyedüli fontos az a szellemi tudás lesz, ami mindeddig másodlagos fontosságúnak tûnt. Érdeklõdése középpontjába saját spirituális fejlõdése kerül, ez lesz élete tartalma és értelme. A középkori bölcsek ezt "a fények átállításának" nevezték. Ettõl kezdve elsõsorban arra koncentrál az ember, hogy célját, a tökéletességet lehetõleg újabb kerülõ utak nélkül érje el.

Ezzel az ötödik születéssel felismeri az ember, hogy önmaga az õ legfontosabb házi feladata. Felismeri, hogy az egészet csak olyan mértékben tudja segíteni, amennyire Igaz Valóját feltárja. Ezt az ötödik születést bármely percben bárki megélheti. Egyik pillanatról a másikra megtörténhet, vagy lépésrõl lépésre. A hirtelen bekövetkezõ szellemi születésnek van azonban egy hátulütõje: az ember egyik pillanatról a másikra egy teljesen új világba kerül, ahol elõbb ki kell ismernie magát.
Ezért nincs sok értelme "intenzív kurzusok" segítségével kierõszakolni ezt a szellemi születést, mert így csupán egy szellemi "koraszülött" látja meg a napvilágot, aki a mindennapi életre általában alkalmatlan. A szellemi születés gondos elõkészítést és felelõsségteljes segítséget igényel, mert, akárcsak a testi születés, ez is egy egészen új élet kezdete. Az ilyen szellemi újszülött spirituális területen ugyanolyan nehézségekkel találja szemben magát, mint a baba a fizikai síkon: mindent újra kell tanulnia. Az élet tanulást jelent: a már ismert dolgokat mindig egy magasabb szinten újra tanulni.
Születésem elõtt még benne vagyok az egységben. A fizikai születés testi elszakadással jár. Meg kell tanulnom egyedül lenni, hogy aztán lépésrõl lépésre tudatosan visszatérjek a mind-egybe. Elõször átélem, hogy egy vagyok az anyámmal, a családommal, aztán az osztálytársaimmal, a barátaimmal, a társammal, végül pedig megélem az eggyé válást minden emberrel, növénnyel, állattal, majd pedig eggyé válok Istennel, amint felismerem és megélem õt mindenben.
A születést az elsõ lélegzetvétel követi, amivel kapcsolatba lépek a külvilággal. Az élet arra kényszerít, hogy "részt vegyek", mert levegõ nélkül nem élhetek. Végül ismét elengedem a lélegzést, és megélem, hogy: "engem lélegzik!"
Születés után megpróbálom megismerni a világ dolgait. Késõbb átlátom és elrendezem életkörülményeimet, lassanként kialakul bennem a tisztánlátás, és egyre inkább meglátom a látszat mögött a valóságot: mindenben meglátom és felismerem az Egyet.
Születésem után megpróbálom a körülöttem lévõ dolgokat meg- és felfogni. Megtanulok cselekedni, adni és venni, érezni, és lassanként felfogom, hogy ki vagyok. Megtanulom, miként kell megragadni az alkalmat, a lehetõségeket, melyeket az élet kínál; lassanként felfogom a szellemi rendet, amely az egész teremtést áthatja és hordozza.
Megtanulom, miként tudok szellemileg is egyre biztosabban elõrehaladni. Egyre határozottabban haladok utamon. Tudatosan határozom meg a célt: ismét visszajutni az egységbe.
Kezdetben csak sírni tudok, aztán már gõgicsélek, és végül beszélni is megtanulok. Megtanulom, hogyan értessem meg magam. Elõször csak pontosan megfogalmazom mondanivalómat, késõbb retorikát és dialektikát tanulok, sõt idegen nyelveket is. Talán "mások nyelvén" is megtanulok beszélni, és így lassanként szeretetteljes, segítõkész kommunikátor leszek. Megtanulom a részvétet, és embertársaimat tudatosan a megfelelõ szinten közelítem meg. Egyszer talán a beszéd legszebb formáját, az áldást is megtanulom.
Kezdetben mindent a számba dugok, amit csak megfogok. Lassanként megtanulok különbséget tenni, sõt élvezni is. Megtanulom, miként kell mindent alaposan megrágni, tudatosan enni, és amit megettem, azt az anyagiból egyre magasabb energiává transzformálni, míg végül megtanulom, hogyan tápláljam magam szellemileg is helyesen.
Valamikor olvasni is megtanulok, éspedig nemcsak könyvekbõl, hanem arcról is. Felismerem a jellemeket, az egészséget és a betegséget. Olvasok az emberek szemébõl, és egyszer talán a "teremtés könyvébõl" is olvasni tudok.
El fogom tudni dönteni, hogy remekmûvet akarok-e formálni életembõl. Lassanként megtanulok felnõtt lenni, nem csupán öreg. Felébredek, és tudatosan felelõsséget vállalok magamért és a többiekért. Egyre önállóbb leszek, elhivatottságomat foglalkozásként élem meg, és megfelelõ döntéseket hozok.

Természetesen azt is meg kell tanulnom, hogyan keressek pénzt. Megtapasztalom, hogy elõbb a szolgálat és csak azután a fizetség. Elismerést vívok ki magamnak, és így lassanként eljutok az önbecsüléshez és az önismerethez. Felismerem, hogy nincsenek véletlenek, és lépésrõl lépésre egyre magasabb szintû felismerésekre jutok. Ez az egyetlen, amit ebbõl az életbõl magammal vihetek. Végezetül pedig elnyerem a beavatást, amely során teljesen beolvadok az Egybe.
Felismerem, hogy az élet általam szeretne sikeres lenni, és megtanulom lépésrõl lépésre, hogy sikeres legyek: a családban, az iskolában, hivatásomban és partnerkapcsolatomban. Egyre tisztábban látom az élet értelmét, tudatosan járok azon az úton, amely önmagam megismeréséhez és kibontakoztatásához vezet, és megkapom az élet legnagyobb ajándékát: bepillantást nyerek az Egészbe.
Végezetül megtanulok egyre tudatosabban lenni, akarat nélkül, higgadtan. Beavatásom után már egyszerûen csak létezem. A kör bezárult, célhoz értem, és ezzel egy új út kezdetéhez jutottam.

Minden lélek rendeltetése, hogy tökéletes legyen, s ez alól senki nem tudja kivonni magát. Ez azt jelenti, hogy azzá legyen, ami mindig is volt. Mindaddig újra és újra inkarnálódik, míg a földi testet öltésnek ezt a célját el nem éri. A megszerzett tudás újra meg újra elvész, ám a spirituális érettség mindig megmarad. Ezért keresi a lélek a maga számá­ra megfelelõ szülõket és életkörülményeket, amelyek segítségével továbbfejlõdése biztosított.
Az ötödik, a szellemi születés tehát alapvetõ! Elsõ lépésként fel kell ismernem, ki is vagyok valójában: tudat, energia, amely egy testben manifesztálódott. Fel kell ismernem, hogy halhatatlan vagyok - mindig voltam, és mindíg leszek, mert: vagyok!
Nem csupán az általam lakott testben kell min­dig újra megszületnem, hanem a szellemi világban, a szellemi törvények felismerésében és az én Igaz Valóm felismerésében is újra meg kell születnem.

Miként a megvilágosodás is egy folyamat, amely ugyan egyetlen pillanatban kezdõdik, ám aztán lépésrõl lépésre bontakozik ki, hasonlóképpen a szellemi születés is folyamat. Egyik korlátot a másik után szüntetem meg, egyre jobban kitágítom a tudatom, míg végül határtalanná, mindent átfogóvá és valóban szabaddá válok, míg ismét eggyé válok mindennel. Buddha útját kell járnom, míg az Én illúzióját fel nem tudom oldani. Akkor végre ismét az vagyok, aki mindig is voltam: önmagam!

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - A negyedik születés

Ezt a negyedik születést általában pubertásnak hívjuk. Ebben az idõszakban felébred a test, és jelzi, hogy saját szükségletei és kívánságai vannak.

Ezzel egyidejûleg a környezet visszajelez, hogy ezek a kívánságok nem kellemesek vagy "nem tisztességesek", s ez szinte megoldhatatlan konfliktushoz juttatja a lényt, mely konfliktusban nemritkán teljesen egyedül marad. Kihez forduljon bizalommal? Az érett test pedig egyre sürgetõbben keresi a megoldást. Különösen nehéz ez az idõszak azért, mert a testi érés általában korábban következik be, mint a szellemi, s így a test olyan döntésekre késztet bennünket, amelyekre szellemileg még nem vagyunk elég érettek. Igen nehéz idõszak ez.
Ezzel a negyedik születéssel azonban nemcsak a testünk ébred fel, hanem a társaságigényünk is. A serdülõ ifjak ezért keresik annyira egymás társaságát. Egyik serdülõ ugyanúgy öltözködik, mint a másik, ugyanúgy beszél, mint a többiek, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a közösség ki ne taszítsa õt, mert ebben az idõben ez jelenti számára a létezõ legrosszabbat.
Ez a negyedik születés tehát arra készteti a lényt, hogy a ,,te" felé forduljon, és megpróbálja az elveszett egység mennyei állapotát újra fellelni. Azzal, hogy önként belesimul a saját maga választotta társaságba - akár társkapcsolatba, akár egy csoportba -, megtanulja a lény azt is, hogyan kell felébredt önakaratát visszafogni, hogy egyáltalán lehetséges legyen az együttlét. A fiatal megtanulja, hogy szabadsága ott végzõdik, ahol a többiek joga kezdõdik.
A negyedik születés végén az ember felnõtté válik. A legtöbb ember azonban meghal, még mielõtt ez a negyedik születés lezárulna. Soha nem lesznek igazán felnõttek, csak megöregednek. A negyedik születés akkor fejezõdik be, amikor az ember megtanult önállóan és felelõsségteljesen az egész érdekében munkálkodni.

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - A harmadik születés

A harmadik születés a tudat individualizálódása. Miként a második születéssel a test elszakad az anya testétõl, ugyanúgy válik ki a tudat az anyáéból - az ego felébred, az inkarnálódott lény önálló individuum lesz.

Csupán ekkor tudja a gyermek önmagát énként felfogni és saját akaratából cselekedni. A "mibõl" "én és te" lesz, elkezd önállóan gondolkodni, saját érzéseit éli meg. Az én-nek saját szükségletei vannak, melyeket gyakran meglehetõsen önkényesen és önzõ módon juttat kifejezésre.
Ezt az idõszakot éppen ezért "dackorszaknak" nevezzük, ami egy rosszul értelmezett nevelési elvre utal. A nevelés ugyanis nem azt jelenti, hogy a gyermekre, a lélekre, akit rám bíztak, az én világnézetemet vagy netán akaratomat erõszakoljam rá. A nevelés valójában azt jelenti, hogy együtt, közösen fedezzük fel, milyen jellemet, milyen személyiséget hozott magával a lélek, és segítjük abban, hogy önmagára találjon. Ilyen nevelés mellett a felébredõ akarat már nem dacként jelentkezik, hiszen a lélek egy bölcs és hozzáértõ vezetõt követ, éspedig önként, mert erre szüksége van.

Ez a harmadik születés azt is jelenti, hogy a lélek ettõl kezdve tudatosan megtapasztalja, hogy õ egy egészen különleges, egyedülálló individum. Az igazi neveléssel segítséget nyújtunk neki ahhoz, hogy önmagát felfedezze, hogy önmagát megtalálja és kibontakoztassa.

(Kurt Tepperwein)

A szellemi törvények - A második születés

A második születés a testi elválás az anyától. Ahogy halálunkkor egy sötét alagúton megyünk ki az életbõl, ugyanúgy második születésünkkor egy sötét csatornán keresztül érkezünk ebbe az életbe. Ám ha az anya tudata szüléskor emelkedett állapotban van, akkor ez a sötét csatorna "fénybe vezetõ kapuvá" válik.

Az elsõ születés után az inkarnálódott lénynek kilenc hónapra van szüksége ahhoz, hogy mûszerét, a testet fel- és kiépítse. A második születés után két-három évre van szüksége ahhoz, hogy a testet "használatba vegye". Ezenközben a lény tudata még teljesen egy az anya tudatával, ezért a kisgyerekek ebben az idõben még nem tudják azt mondani, hogy "én", éntudatuk még nem fejlõdött ki. Ha például éhes, nem azt mondja, hogy éhes vagyok, hanem azon a néven nevezi magát, amit a felnõttek adtak neki: Petike éhes.
Ez a második születés döntõ hatással van egész életünkre, mert ahogy ezt a születést megéljük, úgy fogunk késõbb hozzáállni az élethez. Ha harcként éljük meg, egész életünket harcként fogjuk megélni, ám ha ez a második születésünk szép élmény, megszületik bennünk az õsbizalom, hogy az egész élet szép.

Ezt a második születést, amely során a gyermek testileg önálló lény lesz, négy szinten éli meg:

• Elõször nagyszerûen érzi magát, élvezi az anyával való egylétet, és boldog. Minden késõbbi öröm, amelyet élete során megtapasztal, erre az elsõ, zavartalan boldogságra fogja emlékeztetni.
• Hirtelen azonban a poklok poklát éli meg: a méh összehúzódik. Nyomasztó és látszólag kilátástalan helyzet. Élete minden késõbbi kilátástalan helyzete ezekre a kétségbeesett pillanatokra fogja emlékeztetni.
• Aztán hirtelen megnyílik a méhszáj, és felcsillan valami remény, ám ezzel egyidejûleg minden oldalról nyomást érez. Úgy érzi, ebben a pillanatban meghal, ám a gyötrelem folytatódik, és egy utolsó erõteljes lökéssel kiszabadul teste az anya testébõl.

Az anyaméhben megélt legnagyszerûbb öröm és legszörnyûbb kétségbeesés után végre szabad, és bár szomorú a válás miatt, mégis boldog, hogy túljutott rajta. És amikor már-már úgy tûnik, megfullad, megtörténik az elsõ levegõvétel. Arra azonban nincs ideje, hogy élvezze ezt az új örömforrást, mert körülötte minden szörnyû világos, hideg és hangos. Megszületett erre a világra, és sok új kihívásnak kell megfelelnie. Az elsõ lélegzetvétel, amit épp az imént tett meg, és az utolsó között van az, amit mi "egy életnek" nevezünk. És ez most elkezdõdött. 

(Kurt Tepperwein)