Élet a köztes létben

Minden új testet öltésnek komoly oka és célja van. A következő élet kitervelésében gyakran olyan más lelkek is részt vesznek, akikkel az egyén már sok inkarnációban együtt élt. Erre azért van szükség, mert azoknak a személyeknek, akiknek egymással elszámolnivalójuk van, azonos helyen és időben kell ismét testet ölteniük.

Ilyenkor szükség van a horoszkópok egyeztetésére. Rendszerint olyanokkal kell megújítanunk kapcsolatunkat, akikkel a múltban kellemes vagy kellemetlen viszonyban éltünk. Az interéletbe visszavezetett páciensek egyike így számolt be döntéséről: ,,Azért kellett most visszajönnöm a földre, hogy leróhassam adósságomat azok felé, akikre nehezteltem előző életemben. Ez alkalommal, ha bántani fognak, viszonzásképpen meg fogok nekik bocsátani."

Mindig céllal térünk vissza

Gyakran éppen azokkal kell újra együtt élnünk, akikkel a legkevésbé szeretnénk találkozni. Egy férfi hipnózisban beszámolt arról, milyen kétségbeesetten tiltakozott, amikor megmondták neki, hogy annak a nőnek a gyermekeként fog megszületni, akit előző életében meggyilkolt. Van, aki kifejezetten nehéz körülményeket választ, például nyomorék testet, súlyos testi hibát, korai árvaságot, anyagi nyomorúságot stb., hogy ledolgozhasson valami nehéz karmikus tehertételt. Sok esetben az életfeladat a tapasztalatszerzés. Ha a lélek számos inkarnáción keresztül az élményeknek csak egyik pólusával találkozott, itt az ideje, hogy a másik végletet is megismerje. Egy férfi például, aki több inkarnáción keresztül visszavonult, puritán, prűd életmódot folytatott, azt tervezte meg, hogy a következő életében nimfomániás utcalány lesz.

A hipnózisban visszavezetett személyek között nem egy olyan akadt, akinek nagy meglepetést vagy csalódást okozott, amikor megtudta jelen életére tervezett feladatát. Az egyik férfi páciens például súlyos pszichés problémákkal kínlódott, mert úgy gondolta, hogy sokkal többre, magasabb pozícióra hivatott az életben, mint amit sikerült elérnie. Hipnózisban kiderült, hogy életének tervezett feladata éppen a másoknak alárendelt szerep megtapasztalása. Ez a felismerés annyira megrázta a férfit, hogy hosszabb ideig tartó pszichoterápiás kezelésre volt szüksége utána. Az öngyilkosoknak hamarosan vissza kell jönniük a földre, hogy szembenézzenek azokkal a nehézségekkel, amelyek elöl megfutamodtak. Senki sem menekülhet saját tetteinek következményei elől.

Nem mindenki tervezi meg jövendő életét, bár mindenki számára megadatott a lehetőség. A nagyon anyagias gondolkodású egyének, akiket csak a testi vágyak és igények érdekelnek, igyekeznek minél előbb újra testet ölteni, nem törődve karmikus adósságaik törlesztésével. Az alkohol rabjait például a kocsma környéke vonzza, mint a méz a legyet. Az ítélőszék előtti megjelenés után a legtöbb lélek mély álomba merül. Ezek az egyének nem emlékeznek semmire, nem terveznek semmit. Majd amikor felébrednek, kényszerítve érzik magukat a megszületésre, de nem tudják, miért kell újra világra jönniük. Vannak azonban olyanok is, akik nem vesztegetik az időt a túlvilágon, hanem komoly tanulmányokat folytatnak. Van, aki földi hivatásának tökéletesebb elsajátításán fáradozik. De olyan tantárgyak is léteznek az interélet iskolájában, amelyeknek nincs földi megfelelőjük. A léleknek módjában áll visszautasítani az ítélőszék tanácsait, de ez általában nem vezet jóra. A cél és feladat nélküli inkarnáció elpocsékolt élet. Akik hipnózisban arról számoltak be, hogy nehéz sorsot terveztek maguknak, kevésbé voltak kétségbeesettek, mint azok, akik semmilyen tervezést sem csináltak.

Két inkarnáció között különböző idő telhet el

A hipnotizált személyek esetében tíz hónap volt a legkevesebb és nyolcszáz év a legtöbb. Korunkban egyre rövidebb az interéletben töltött idő két inkarnáció között. Ez magyarázza Földünk túlnépesedését is. A második világháborúban elpusztultak nagy része már az ötvenes években újra világra jött. A kevéssé fejlett lelkek, akik sóvárognak egy bármilyen új test után, nem töltenek hosszú időt az interéletben. Azok sem, akik korán alkalmat találnak földi cselekedeteik karmikus jóvátételére. Hosszabb ideig azok a lelkek maradnak, akik nagyon alaposan fel akarnak készülni a következő földi életre. Vagy azok, akik túlságosan mélyen ,,alszanak" ahhoz, hogy újra megszülessenek.

Mielőtt a lélek újra testet ölt, felejt

Elfelejti előző inkarnációit és az interéletet Erre azért van szükség, mert régi cselekedetei és vétkei összezavarnák. A felejtés fátyola borul a következő életre vonatkozó terveire is. Ez éppolyan fontos, mint az, hogy egy diák ne ismerje előre a vizsgakérdésekre adandó válaszokat. Nagyon érdekes kérdés, hogy mikor megy a lélek a testbe? Hosszú idővel a születés előtt, a születéskor, vagy a születés után? Erre nincs egyértelmű válasz. Valószínűleg egyénenként változó. Pedig jó lenne pontosan tudni, mert ez eldöntené az abortuszkérdés körüli vitát is. Edgár Cayce adatai azt sejtetik, hogy a lélek a testbe mehet röviddel a születés előtt, kis idővel utána, vagy éppen a születés pillanatában. Ez az a percidőpont, amelyet az asztrológusoknak bonyolult számításokkal és következtetésekkel kell kinyomozni, mert csak erre készíthető el az egyén érvényes és használható horoszkópja.

Dr. Helen Wambach csoportosan végzett regressziós hipnózisainak alanyai általában arról számoltak be, hogy a magzati élet alatt csak ismerkedtek jövendő testükkel. Nagyon kevés tudatos emléket tudtak felszínre hozni ebből az időből. A testet véglegesen a születés napján kellett elfoglalniuk. Ha ezt nem tették, mert esetleg túlságosan vonakodtak az új testet öltéstől, halva született a magzat. Az egyik hipnózisban visszavezetett egyén a következőképpen számol be jelenlegi megszületéséről: ,,A szülőszobában felülről figyeltem anyámat és a körülötte álló orvosokat. Fehér fény vett körül mindent, és én azonos voltam ezzel a fénnyel. Ekkor hallottam az egyik orvos hangját: ,,Most jön!" Tudtam, hogy eggyé kell válnom új testemmel. Nagyon habozva léptem be ebbe az életbe. Olyan remek érzés volt a fény részének lenni."

Az interélet tapasztalatairól szóló beszámolók részleteikben különböznek egymástól. A lényegi üzenet azonban mindig ugyanaz: Teljesen felelősek vagyunk azért, amik vagyunk és azokért a körülményekért, amelyekbe beleszülettünk. Mindent mi magunk hoztunk létre. Szabadon választottunk.

(Forrás:blog.xfree.hu)

David Icke a holografikus univerzumról (magyar felirattal)

"Nem fizikai testek vagyunk, hanem Végtelen Tudatosság, mely soha nem hal meg"

(David Icke)

David Icke

Luke Rudkowski interjúja David Icke-kal, melyben a valóság holografikus természetéről, az összeesküvés eredetéről, a brazíliai ayahuasca élményéről, Eben Alexander amerikai idegsebész halálközeli tapasztalásáról és Leonardo da Vinci-ről is beszél.

(forrás:rejtelyekszigete.com)

Carl Thomas: Asztrálsík - az istenek világa - "Új Galaxis" sci-fi antológia

Fáradt volt már. Nagyon fáradt és öreg.

Mégis könnyedén és sebesen suhant az alagúton át, ám ez a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem került. A folyosó egyre tágult, a végében növekvő fényesség várta. Repült, mint a madár és a szívét öröm járta át. Könnyűnek és szabadnak érezte magát. Boldog volt.

 Carl Thomas

Ahogy száguldott, néha-néha ismerős képek villantak be tudatába. Emlékek. Igen, gyakran szép emlékek. Eszébe jutott, hogy kiket hagyott hátra és mit veszíthet.

Visszaforduljon?  Igen, megtehetné... Ha akarná... Ha lenne elég ereje hozzá, hogy szembeforduljon az áramlattal, ami magával ragadta. Tudta, hogy még nem késő és képes lenne rá.  De túl fáradt volt most ehhez és túl boldog.  Aztán majd idővel a többiek is követni fogják. Lassan ők is eljönnek utána.

Na, igen, előbb-utóbb mindenkire sor kerül. Nem kell izgulni. Végül is a túloldalon ismét együtt lesz a régi csapat.

Amint az alagút szélesedett, egyre szabadabbnak érezte magát, mint a rab, akiről lehullnak láncai. Érzékei kezdtek kiteljesedni. Megszűntek a gátak, eltűnt a szorongás és a harag, ami azelőtt a szívében lakozott. Nem volt több korlátozó tényező, mindent elhagyott. Egyszerűen levedlette magáról, mint rák a páncélját. Úgy döntött, új életet kezd, mihelyt elér a folyosó végére. Még soha nem érezte magát ilyen boldognak, mint most. A lelke tele volt szeretettel. Öreg volt és mégis úgy érezte, hogy még előtte áll az igazi élet.

A fényesség az alagút végén közeledett... és végre nagy  lendülettel  belehuppant, mint a csúszdázó kisgyerek a vízzel  teli  medencébe. Lebegett. Örömmámorban úszott. Szinte újjászületett. A káprázó fényen kívül nem érzékelt semmi egyebet, de azt tudta, hogy olyan helyre került, ahol megszűnnek a természet törvényei.

Csend, nyugalom és béke. Furcsamód nem nagyon érezte a testét, csak valamiféle zsibbadás futkározott rajta.

Aztán átsuhant egy gondolat, valami dejá-vu érzés: ehhez hasonló élményben már volt része nem is egyszer. Azt nem tudta, hogy mikor, de már megtörtént. Már egyáltalán nem volt fáradt, sőt inkább kifejezetten fiatalos és energikus. Ilyen erősnek még nem érezte magát.

- Anya…!  - ez volt az első reakciója. Meglepődött a saját hangján mert  nem is hang  volt ez  igazán, hanem  gondolat.

- Anya....!  - szólt újra.   - Anya ?!

- Igen, itt vagyok - állt össze egy válasz a tudatában, amit a gondolatai lágy, kellemes hanggá rekonstruáltak.

- Anya, hová kerültem?

- Itthon vagy, fiam! Hazajöttél újra.

- És te hol vagy? Nem látlak.

- Pedig itt vagyok. - Szólt a hang a fényáradatból. - Meg kell tanulnod használni a kibővült érzékeidet. Méghozzá egyszerre.

- Hogyan...? Ezt nem egészen értem.

- Hallani már megtanultál és ez nagy eredmény. Idővel többre is képes leszel.

- Kérlek, ezt magyarázd el!

- Az alagúton át csak úgy érhettél ide, hogy hátrahagytad a fizikai létformádat, jelen esetben az emberi testedet. Így ezzel együtt elhagytad az érzékszerveidet is. Megszűntek számodra az emberi test okozta  korlátok és minden más is, ami  korábban e létformával  együtt  járt.  Nem érvényesek többé rád nézve a fizika törvényei, mivel megszűnt emberi mivoltod. Több lettél annál, sokkal több...

- Mivé lettem, Anya?

- Lélek, szellem vagy hívd, aminek akarod. Hidd el, nem ez a lényeg. Egyszerűen olyan lénnyé váltál, amely képes egyszerre mindent érzékelni.  Mindent. A múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt. Hatalmat kaptál, amit ha megtanulsz megfelelően használni, boldog leszel.  Igazán boldog. Ezt a hatalmat csak így kaphattad meg, hogy hátrahagytad a tested. Ez a hatalom olyan képességekkel ruház fel, ami már nem egyeztethető a fizikai létformával.  Egyszerűen nem fér bele az emberi testbe, túlnő azon. Ezennel vége a bábállapotodnak. Újszülött vagy!

- Báb...? - kérdezte csodálkozva.

- Tudod:  hernyó  -  báb  -  pillangó. Biztos emlékszel még. Az ember báb. Te most úgymond pillangóvá váltál, persze képletesen. Kiteljesedett a lelked és immár szabadon szárnyalhatsz.  De tévedsz, ha azt hiszed, hogy itt megszűntek a természet törvényei. Ez az állapot, amibe kerültél, ez is a természet egyik törvénye.  Előbb - utóbb minden élőlény ide kerül; ahogy a báb pillangóként születik ujjá.

- Anya... Miért szólítalak téged Anyának?

- Tudod, én is csak egy kiteljesedett lélek vagyok. Nem lehet másként definiálni. Szólíthatsz Anyának, Apának, Tanítónak, Mesternek, Teremtőnek vagy Istennek. Bárhogy, én megértem.

- Mikor tanulhatom meg használni az érzékeimet?

- A tanításod már elkezdődött. Az első lecke a hallás.  Ez úgy történik, hogy a tudatunk közötti információcsere gondolatáramlás formájában jön létre, ahogy ezt már a legelején észrevehetted. A későbbiekben képes leszel arra is, hogy mindent meghallj, ami a Világmindenségben történik, most azonban egyelőre érd be az én hangommal, míg tanulsz.

- Anya, miért van az, hogy néha emberek is képesek arra, hogy meghalljanak téged?  Hogyan tudják felvenni veled a kapcsolatot?

- Elmondom.  Lehet, hogy már nem emlékszel, de földi pályafutásod alatt gyakran te is meghallottad az én szavaim. Ott voltam már akkor is a gondolataidban.  Ez csak akkor lehetséges, ha a fizikális világban az ember már eleget tanult, hogy tovább léphessen. Sokszor meg kell tenni ugyanazt az utat, míg megtanulod, hogy mi az, ami igazán fontos az életben a lelkednek. Mikor egy halandó ezt eléri, azzal méltóvá válik arra, hogy magasabb létformában szülessen újjá és éljen tovább. Amint az emberi lény életében elérkezik ez a pillanat, meghallja a Teremtő hangját belső hang formájában. Ez az a jel, ami arra utal, hogy elég bölcs lett ahhoz, hogy felsőbb osztályba lépjen.

- Azt mondtad, hogy sokszor meg kell tenni ugyanazt az utat...?

- Igen. Ez azt jelenti, hogy amíg nem tanultál eleget, addig a fizikai lényed megsemmisülése után kóbor lélekként fogsz bolyongani lét és nem-lét között, majd vissza kell térned egy másik újszülött testbe, hogy ismét elkezdd a földi életet. Ezzel egy újabb lehetőséget kapsz, hogy megtanulj mindent, ami ahhoz kell, hogy aztán a végén tovább léphess. Olyan ez, mint az alsó és felső iskola. Az általános iskola megtanítja a létfenntartást; beléd sulykolja, hogy miként lehetsz úrrá a nehézségeken, így kialakul az életösztön. A középiskola lehetőséget ad, hogy megtaláld az életed célját, megtanít, hogy helyesen dönts és rávezet arra, hogy meglásd a valóságot. A főiskola pedig: az Asztrálsík   -   Istenek világa. Itt véghez viheted mindazt, amit tanultál, megtapasztalhatod a kibővült érzékeiddel a teljes valóságot és elérheted azt a célt, amiért idáig küzdöttél. Az Élet résztvevője, szemlélője és irányítója lehetsz.

Kis csend következett. Ebből a nyugtató csendből az ifjú tanítvány erőt meríthetett a következő leckéhez. Egyelőre csak a fény volt az egyetlen, amit érzékelni tudott; hozzá kellett szoknia az új állapothoz, hogy már nincs teste.

Aztán ismét a Tanító hangját hallotta a fényből:

- Most jön a másik lecke. Meg kell tanulnod látni mindent úgy, ahogy az a teljes valóságában létezik! Gyere fiam és lásd meg a Világot! Gyere velem a fénybe! Nézz a fény feneketlen mélyébe! Hagyd, hogy a gondolataid szárnyra keljenek és magukkal vigyenek a határtalan tér végtelenjébe!

A tanítvány érezte, ahogy a fény megnyílik előtte: végre látott. Először egy pillanatra azt a testet látta, melyben korábban élt, azután azt a házat, ahol lakott. Ahogy távolodott a háztól, egy város képe bontakozott ki előtte a tornyaival, az utcáival és a tereivel.

Aztán a környező erdők, folyók és tavak is előtűntek. Minél magasabbra emelkedett, annál jobban belátta az egész vidéket. A többi városok, mezők és szántóföldek után az egész ország elétárult. Majd a szomszédos országok, később a kontinensek is a látóterébe kerültek.  Meglátta a tengereket, az óceánokat, míg végül teljes egészében megpillanthatta a Földet, az élettel teli, ragyogó kék bolygót.  Azonban búcsú nélkül nem akarta mindezt itt hagyni. Egy rövid időre még visszatért szeretteihez. Gondolataiban felidézte arcukat és szeretetet küldött feléjük. Nem fogja elfelejteni őket soha és mindig velük lesz, az örökkévalóságig.

Azután elfordult az ékszerként csillogó otthonától és maga mögött hagyta. De nem végleg.

Elindult a mestere vezetésével, hogy felfedezze a teremtés egyéb csodáit.

A Naprendszerrel kezdték. A Nap és az ő kilenc gyönyörű bolygója. Ez csak egy a milliárdnyi csoda közül. A gondolat sebességével suhantak tova, egy ezredmásodperc milliomod része alatt tették meg az utat a Tejútrendszeren át a környező galaxisokig. Csillagködök, gömbhalmazok, pulzárok, kvazárok, aszteroidák és egyéb égitestek követték egymást, míg egy hatalmas Fekete lyukba belehuppanva, téridő görbületeken keresztül a szingularitáson át egy újabb Univerzumba csöppentek.

A Világegyetemek végtelen láncolatán átröppenve újabb és újabb fizikai törvényszerűségekkel találkoztak, amelyek egy-egy világot irányítottak, de Őket semmilyen körülmények között sem befolyásolhatták.

Mester és tanítvány mindennek fittyet hányva száguldott át a téridő sűrűjében, dacolva mindennemű akadállyal, amelyek rájuk egyáltalán nem lehettek hatással.

Az Asztrálsík mindenféle univerzumot magában rejt, sőt még túl is nő azokon.

Íme egy példa: egy 2 dimenziós és egy 3 dimenziós élőlény élettere azonos lehet, de az előbbi nem képes érzékelni az utóbbi dimenziótöbbletét, míg a 3 dimenziós érzékeli a 2 dimenziót, mivel az a részét képezi és túlhalad azon. Így lehet ez a magasabb síkokon is.

Még egy példa: adva van egy négyzet alakú sík lap és egy térbeli kocka. A sík lap kétdimenziós kiterjedésű, a kocka pedig három. A sík lap nem  tudja, hogy milyen érzés háromdimenziósnak lenni,  hiszen az alacsonyabb kiterjedésű létformában létezik; a kocka viszont tudja, hogy milyen a két dimenzió, mert olyan lapokból áll.

Végül egy harmadik példa: az ember három dimenzióban él, így fel nem foghatja, hogy milyen az ettől magasabb szintű lét, a nagyobb kiterjedésű dimenzió. Úgy gondolja, hogy nem is létezik több, hiszen sehogy sem tudja érzékelni azt. Pedig létezik és az kizárólag a Teremtő tulajdona. Ez a sok kiterjedési forma egyaránt magában foglalja az egy-, a kettő-, és a háromdimenziós élettereket is. Ezért van az, hogy míg az ember nem érzékelheti közvetlenül a fizikai érzékszerveivel Isten jelenlétét, addig Ő tud mindenről, ami alacsonyabb síkokon történik.

Az ifjú tanítvány úgy emlékezett még a régebbi létformája alatti időkből, hogy azt tanították: a fénynél semmi sem haladhat gyorsabban. Hát most kiemelkedő képességeinek köszönhetően megtapasztalhatta, hogy igenis van olyan, ami a fénynél is sebesebb.

Mégpedig ez a gondolat. Ez egyszerűen egy egyetemes pontként képes átszakítani a Téridő szerkezetét.  Ezzel a Teremtés összes univerzuma egy pillanat alatt bejárható.

Ezernyi életformával találkoztak; csodálatra méltó volt a Lét eme sokszínűsége. A tanítvány végre megértette: a Világegyetemet a Teremtő azért hozta létre, hogy minél több élet és értelem alakulhasson ki benne. Aztán majd az élőlények alkalmazkodnak a környezetükhöz és tevékeny képviselőik lehetnek a társadalmuknak. Megtanulnak alkotni, teremteni és beindulhat a gépezet: mindenből valami új dolog születik. Beindul az élet körforgása és mindenki a létezés örömét érezheti át.

- Nagyszerű  - szólt váratlanul a Mester. A második lecke alatt több dolgot is elsajátítottál.

Megtanultad látni a világot olyannak, amilyen valójában. Tudsz utazni, szárnyalni a gondolat sebességével. Megláttad a Teremtés célját és az Élet jelentőségét. Most pedig a harmadik lecke következik: érzékelés felsőfokon. Mindennek a részévé kell válnod ahhoz, hogy megtudd milyenek a dolgok. Alakulj át! Most te magad alkotsz mindent. Íme egy csillag: a Nap. Válj eggyé vele!

A tanítvány így tett. Belehatolt és eggyé vált a fortyogó, izzó magmával.

A termonukleáris hő gyönyörét élte át. Ez volt az Élet tüze.

- Most itt egy bolygó, amelyen nincs élet. Nézd meg ezt!

A tanítvány engedelmeskedett és belevetette magát az égitestet alkotó részecskék közé. Itt csak az anyag létezett. Arra gondolt, hogy ez is lehet még egy majdan kialakuló élet bölcsője.

- Itt van a Föld, a te bolygód, ahonnan származol. Nézd meg most külső szemlélőként, majd válj ismét az elemek részévé.

A tűz, a víz, a levegő és a föld fantasztikus összhangja, amely lehetővé tette az élet kialakulását.

Igen, az egész Galaxisban a Föld az egyik legcsodálatosabb élettér az élőlények számára. A tűz melege, a víz íze, a levegő illata, a föld tapintása, a természet csodás hangjai, a növények lassú, de hatékony élete, a fotószintézis folyamata, a mikrobák ösztönös létfenntartó mechanizmusa így együtt igen ritka és értékes kincsestárát alkotják a Teremtés részeként. Ez valóságos paradicsom, ahol burjánzik az élet. Megbecsülendő!

- Végül itt vannak az élőlények. Először csak egy embert nézzünk meg!  Hatolj a lelkébe!

Ez megtörtént. Bánat – öröm; szomorúság – derű; harag – szeretet; gonoszság – jóság.

Érzések tömkelege. Jó és rossz tulajdonságok váltogatták egymást, vad vágyakkal és szép álmokkal fűszerezve. De ez így volt kerek, hiszen az emberek halandók, vagyis nem tökéletes lények.

- Most pedig jöjjön az egész emberiség! Terjeszd ki a tudatod!

A tanítvány ismét valami lenyűgöző dolgot tapasztalt, bár nem először és nem is utoljára.

Az emberiség berkein belül, a legkülönbözőbb régiók között voltak ugyan kisebb-nagyobb viszályok, de mégis összetartoztak, akár egy nagy család.

Törtek ki háborúk önzésből, kapzsiságból és hatalomvágyból kifolyólag csakúgy, mint a faji megkülönböztetés és elnyomás miatt is. Voltak elnyomók és elnyomottak; kizsákmányolók és hátrányos helyzetűek; gazdagok és szegények; fehérek és színes bőrűek. De mégis - kozmikus viszonylatban nézve - az embereknek el kell fogadniuk egymást olyannak, amilyenek.

Ehhez azonban még sokat kell tanulniuk. Szeretniük kellene egymást, hiszen együvé tartoznak, ők alkotják a nagybetűs Emberiséget. Észre kellene venniük, hogy közel s távol a galaxisban ők így együtt az élet egyik legmagasabb rangú képviselői.

A tanítvány érezte, hogy az emberek - félredobva mindenféle egyéni érdeket és felszínességet - valójában szeretik egymást. A lelkük mélyén megszűnnek az ellentétek és a különbségek; tudják, hogy összetartoznak.

„Emberiség – emberiesség.„ Ez lehetne a szlogen. A remény él és az esély meg van rá, hogy egyszer valóban kitör a béke, ami ugyanis minden teremtett létforma alapállapota.

Az emberiségnek hamarosan vizsgáznia kell. Kizárólag rajtuk múlik, hogy mi lesz az eredmény.

Ha rosszul döntenek, elpusztítják saját magukat, ha pedig még idejében felnyílik a szemük, amíg még nem késő, úgy nem csak magas rangú, de az értelmes Élet méltó képviselői lehetnek intelligenciájukkal és példamutatásukkal világegyetem szerte.

Ez a hit az, amely élteti a világot.

A tanítvány valami fennkölt, mámorító boldogságot érzett. Egész lényét átjárta a kozmikus öröm.

Mindent és mindenkit szeretett, méghozzá hihetetlen erővel. Átélte a létezés örömét és hálás volt, hogy ő is a Teremtés része.

- Ezzel vége a harmadik, egyben utolsó leckének. – szólt ismét a Mester. - Megtanultál mindent, amit kellett, bár még van számodra egy jó pár felfedezni való dolog a világ határtalan óceánján.

Ezek csak az alapok voltak.

-Mester, csak még két kérdést engedj meg, kérlek!

-Igen, és mi lenne az?

-Ha vissza akarnék menni, élhetnék újból emberként?

-A tanításod alatt korlátlan hatalommal ruháztalak fel. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz.

A szabad akarat az egyik legalapvetőbb dolog. Természetesen hatalmadban áll az is, hogy ismét fizikai alakot ölts. Választhatod a lét bármely formáját. Persze utána megsemmisülne minden, amit tanítottam neked, mert ez a tudás és hatalom már nem férne el csupán egy emberi testben.

-Te vagy…Isten?

-Nos, ez egy roppant jó kérdés. Nem egészen. Pontosabban csak egy kicsiny része. Tudod, rengeteg sok lélek eléri ezt a fejlettségi szintet, mint te vagy én. Mivel test nélkül nincs sűrűségünk, tömegünk, se kiterjedésünk, így ez nem okozhat problémát. Régen, hosszú idővel ezelőtt, talán én is olyan élőlény voltam, mint te. Talán nem is emberként és talán nem is a Földön léteztem korábban, de ez már abszolút nem fontos. Immár te sem vagy többé tanítvány. Mindenhatóként létezel tovább az örökkévalóságig. Fénnyé váltál  és így a Teremtő teljes értékű részévé lettél.

Tudod: nem csak az Élet résztvevője, szemlélője, hanem egyben az irányítója is vagy.

A lényeg az, hogy itt vagyunk, létezünk és így együtt összefüggő, kiteljesedett kollektív szellemet, a leghatalmasabb tudatú Teremtő Lelket alkotjuk a lét legmagasabb fokán most és mindörökké, akit úgy hívnak:  I S T E N.

Tamás Károly Tamás (Carl Thomas)

Aythar  (Carl Thomas)- Ethereal Flight - videó

Carl Gustav Jung asztrálutazása

A halálközeli élményt átélő emberek legtöbbje megszabadul a halálfélelmétől, mert tapasztalatból tudja, a halál nem zár le mindent. A másik elgondolkodtató eredménye ennek a jelenségnek az, hogy a túlélők sokkal figyelmesebbé, szere­tetteljesebbé válnak.

Carl Gustav Jung

Carl Gustav Jung, a neves pszichiáter 1944-ben eltörte a lá­bát, és közvetlenül utána szívrohamot kapott. Egy nővér ké­sőbbi beszámolója szerint a testét ragyogó fény vette körül, akárcsak - tapasztalatai szerint - a legtöbb haldoklóét.

Jung szerencsére mégsem tartozott közéjük. Az űrben lel­te magát, amint a „gyönyörű kék fényben úszó" Földet szem­léli. Látta a tengerek mélyét és a kontinensek körvonalait. A lá­ba alatt Ceylon terült el, előtte India. Természetesen nem lát­ta az egész bolygónkat, „gömb alakját azonban tisztán kive­hettem, körvonalai ezüstösen csillogtak át a csodás kék fé­nyen".

Rövid szemlélődés után Jung megfordult, és egy hatalmas, lebegő, meteorithoz hasonló sziklatömböt pillantott meg az űrben. A sziklán volt egy kis előcsarnok, és a bejárat mellett egy hindu ült lótuszülésben. Jungot béke, alázat, elégedettség töltötte el, amint a sziklára lépett. „Mindenem megvolt, ami én voltam, és csak ennyit mondhattam a magaménak."

Jung éppen áthaladni készült egy kivilágított termen, ahol, érezte, választ kap majd valamennyi, az élet értelmét kutató kérdésére, amikor Dr. H. megérkezett. Ez az orvos kezelte a kórházban, csak ezúttal „aranylánccal vagy arany babérko­szorúval övezve" jelent meg. Dr. H. közölte vele, nem szabad még elhagynia a Földet, vissza kell térnie. Jung mélységesen csalódott, és vonakodva indult haza, az élők világába - írja Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzában.

Jung egyértelműen halálközeli eseményt élt át, ami azon­ban sokkal inkább asztrálutazásnak, semmint a szokásos „fény-alagút" élménynek felelt meg. A halálközeli élményeknek ezek szerint tehát számtalan változata lehet. Jungnak sok láto­mása volt még, mielőtt végképp visszanyerte az egészségét. „A látomások során átélt érzések szépsége és intenzitása min­den képzeletet felülmúlt. A leghatalmasabb élményt jelentet­ték ezek a víziók, amelyben valaha is részem volt... Soha nem hittem volna, hogy ilyesmit átélhet az ember, hogy létezik egyfajta töretlen boldogság. A látomások és élmények teljesen reálisak voltak; nem valami képzelt érzések, hanem minden a legteljesebb objektív valóság" - írja fent idézett művében.

A halálközeli élményeket sokan hallucinációnak minősítik. Azok a jelenségek azonban, melyeket előbb tárgyaltunk, a Föld valamennyi országában közismertek, még a kisgyermekek kö­zött is. Dr. Melvin Morse Closer to the Light (Közel a fényhez) című könyvében olyan gyermekek tapasztalatait jegyezte fel, akik halálközeli élmények következtében hagyták el fizikai testüket.

A halálközeli élmények nemzetközileg elismert kutatója Kim Clark, fiatal pszichológus korában szemléletes bizonyíté­kokat is szerzett ezeknek az akarattalan, testen kívüli élmé­nyeknek a valódiságáról a seattle-i Harborview Kórházban.

Éppen egy kórházat elhagyni készülő szívbeteg számára adott különböző lélektani életvezetési tanácsokat, ám a hölgy közönyösen hallgatta. Inkább arról akart beszélgetni Kimmel, hogyan hagyta el a testét, miképpen lebegett fölötte, azt né­zegetve, mint próbálják az orvosok kétségbeesett igyekezettel újraindítani a szívét.

Kim hitetlenségét látva, bizonyságképpen elmondta, egy fél pár cipő hever a kórházi ablak alatti párkányon. Kim kinyi­totta az ablakot, de nem látott semmit. A hölgy erősködött, Kim tehát kihajolt, de még mindig nem látta a cipőt. „A sarkon van" - irányította a beteg. A kórház ötödik emeleti szobájában voltak, de Kim bátran kimászott a párkányra, és természetesen ott találta a cipőt úgy, ahogyan a hölgy leírta. Ez az eset indította el Kim Clark kar­rierjét a halálközeli élmények tanulmányozására.

Dr. Melvin Morse bizonyította be végleg, hogy a halálkö­zeli élményen csak az esik át, aki valóban az élet peremére kerül, valamint hogy a jelenség sohasem alvászavar, drog vagy tudat alatti félelem fejleménye. Ő és kutatótársai összevetették a haldoklók élményeit a súlyosan beteg emberek tapasztalata­ival, és megbizonyosodtak róla, hogy csak a halál küszöbéről visszatérő embereknek vannak úgynevezett halálközeli ta­pasztalatai. Eredményeit egy, a gyermekbetegségekkel foglal­kozó orvosi szaklapban (American Journal of Diseases of Children) 1986 novemberében tette közzé.

Dr. Morse az agynak azt a területét is meghatározta, ahol a halálközeli élmény megjelenik. Feltételezése szerint ez a hely „a lélek trónja".

Nagyon ritkán látják „asztrális hasonmásukat" azok, akik halálközeli élmény során akaratlanul elhagyják testüket. Rend­szerint a tudatosság szikrájának érzik magukat. Ám ez is tes­ten kívüli élmény. Keith Harary, akit parapszichológusok cso­portja vetett mindenre kiterjedő vizsgálat alá a hetvenes évek­ben, általában szellem, fénysáv, fénygömb, fénycsík alakjában asztrálutazott, de megesett vele az is, hogy tudatos pontként sodródott az űrben. Ezek az asztrálutazás járművei. Különbö­ző alakokban lehet útra kelni, egyetlen módszer sem célrave­zetőbb a másiknál.

 

(Richard Webster – Asztrálutazás)

Kepes András interjúja dr. Raymond Moodyval 2.

Kepes András: Ön a könyvei miatt Magyarországon is nagyon népszerű, tudja, ugye?

Raymond Moody: Nagyon meglepett, mikor megtudtam. Igen, nagyon jó érzés.

Raymond Moody

K.A.: Feltettük az internetre, hogy ön vendége lesz ennek a műsornak és egyúttal megkértük a nézőinket, hogy tegyenek föl önnek kérdéseket. Sok kérdés érkezett, itt van a kezemben a papír, merthogy nem emlékszem az összesre.

R.M.: Remek.

K.A.: Először is. Mi történt, amikor az első könyvét publikálta? Nagy harc volt?

R.M: Nem is annyira, bár ez szép történet lenne. Néha hallom, azt mesélik, hogy amikor Moody első könyve megjelent, az orvosok bolondnak gondolták, lehúzták a munkáját - de valójában ez egyszerűen nem igaz. Amikor az orvosi egyetemre jártam, már akkor volt egypár hasonló esetem és az ottani tanáraim közül sokan örültek, hogy tanulmányozom ezeket. Ők a saját betegeiktől hallották ezeket a jelenségeket. Néhány professzorom személyesen is átélte. Valójában a szakma részéről tehát nem ütköztem ellenállásba.
A nehézség az volt, tudja, hogy nálunk, az USA-ban más a vallási helyzet, mint itt. Nálunk sokféle szekta is van. Ilyenek a fundamentalisták is, akik közül sokan neheztelnek rám, mert azt gondolják, az ő szektájukból mindenki a mennybe jut, a többiek meg a pokolra. Szóval ők neheztelnek rám.

K.A.: Ez a probléma a szektákkal a legutóbbi könyvével kapcsolatban merült fel, vagy egy korábbival?

R.M.: A legutóbbival kapcsolatban¹. Remélem, a magyar fordításban is érezhető a könyv humora. Nem vagyok polemikus író. És mégis, az úgynevezett szkeptikusok (akik különben egyáltalán nem szkeptikusok) és a fundamentalisták mindig polemikusan írnak. Úgyhogy elhatároztam, hogy utánozom ezt a stílust: paródiaképpen, humorral. Szóval a könyv nagy része humor, komoly tartalommal.

K.A.: Ön egy egyetemi tanszék vezetője, amit úgy hívnak, TUDAT.

R.M: Tudati tanulmányok tanszéke, a nevadai egyetemen, Las Vegasban. Ezt azért hozták létre, hogy racionálisan kutassa a halál utáni élet lehetőségét. Ez az én tanszékem. Van egy órám a halálközeli élmény megtapasztalásáról, és van egy az emberi elme anomáliáiról is, ami a különböző tudati állapotokról szól.

K.A.: Hogyan lehet a tudatot kutatni?

R.M: Ez remek kérdés. Tudományosan nem is lehetséges. Szerintem nem a tudomány módszere az, amit ennek a témának a kutatásánál használnak, hanem ez mindenekelőtt filozófiai kérdés. Az eredeti végzettségem szerint (amit akkor szereztem, mielőtt az orvosi egyetemre mentem), a filozófia doktora vagyok. Tudja, minden nagy filozófusnak volt mondanivalója a tudatról - kezdve Platónnal, Descartes-on keresztül a legújabb filozófusokig. Amit én csinálok, az az, hogy sokat beszélek a tudatról filozófiai szemszögből. Amit ma a filozófiában test-lélek problémának neveznek, azt a feladatot rejti, hogy feltárjuk a kapcsolatot a test anyagi valója és a tudati lét között. Ez nem megoldott filozófiai probléma, és nem is tudományos probléma.

K.A.: Lehetséges a tudatot kutatni fiziológiai, agyi szempontból?

R.M: Fontos az agykutatást folytatni, az agy kétségtelenül legitim kutatási terület. A gondot az jelenti, ha az emberek elmozdulnak ebből a szemszögből, és általánosításokat mondanak a test-lélek problémáról.
Azok, akik teljességgel a fiziológiára koncentrálnak, végül is az epifenomenológia hívei, amely szerint a test anyagi valósága az elsődleges, és amit mi tudatnak gondolunk, az csak egy epifenomenon, vagyis másodlagos jelenség. Aminek nincs önmagában valósága. Az epifenomenológia teóriáját a víz tetején úszó buborékhoz hasonlítják. A lényeg, hogy a buborékoknak nincsen a folyótól független valóságuk. Az epifenomenológia teóriája szerint az agyi valóság az elsődleges és a tudat, amit érzékelünk, teljességgel másodlagos. Olyan, mint a hab, önálló valóság nélkül. De tudja, ez csak filozófiai vélemény. Nincs nagyobb tudományos megalapozottsága, mint az ellenteóriának, ami Barkeley püspök nevéhez fűződik, aki szerint az elsődleges valóság a tudat és az anyagi valóság csak képződménye a tudatnak.
Ami engem illet, szerintem abban biztosak lehetünk, hogy van tudatunk. A probléma az, hogy van egy fizikai akadály, a test, amely állandóan jelen van és szünet nélkül a tudat alapjául szolgál. Ezért a test-lélek problémája még nem megoldott, és a filozófia nem is legitim ebben. De persze ez nem azt jelenti, hogy az csak fiziológiai tanulmányozás tárgya lehet.

K.A.: Ez tehát azt jelenti, hogy nem behatárolható a tudat?

R.M: Szerintem a gondolkodás jelenlegi szakaszában mindenkinek csak ötletei vannak a test-lélek probléma megoldására. Ha visszanézünk a történelemre, Descartes javasolt egyfajta megoldást, Leibnitz és Spinoza is, és mindegyikük elméletének vannak gyenge pontjai. Lehet, hogy ez misztikum. Vannak, akik szerint olyan misztikum, amelynek nincs emberi megoldása, mert be vagyunk zárva a gondolatainkba, és a testünktől nem tudunk szabadulni. Lehetetlen feladat.

K.A.: Akkor mit mond arról, hogy hol és mi történik a halálközeli élmény alkalmával?

R.M: Bárcsak tudnám, de nem tudom. A legtöbb, amit tehetünk ezzel a jelenséggel kapcsolatban, hogy először összegyűjtjük a beszámolókat. Másodszor, klinikailag is be lehet avatkozni, támogatni lehet azokat az embereket, aki átestek ilyesmin, ha ők ezt engedik. Ha elmondják, ami velük történt, amire szükségük van, akkor biztosítani tudjuk őket, hogy nincsenek egyedül, sokan mások is átélték ezt, és az esetüket tanulmányozni lehet neurológiai szempontból. Az egyetlen dolog, amivel ma rendelkezünk, az az átélt élmény elbeszélése, és már azt is tudjuk, hogy ezeknek bizonyos szerkezetük van.
Lehetséges, hogy valamikor majd találunk összefüggést a halálközeli élmény és az agy között, de ez sokkal nehezebb feladat, mint gondolnánk. Az újraélesztések helyszíne ugyanis általában nem kutatólaboratórium, hanem klinikai ambulancia, és nem túl praktikus az az ötlet, hogy legyenek ott tudósok is, gépekkel, amelyek az ember fejébe látnak, amikor próbálják őt újraéleszteni. Az újraélesztés célja ugyanis életmentés, és nem tudományos kísérlet. Ezért is nehéz összefüggést találni az agyi működés és a halálközeli élmény között. Az úgynevezett szkeptikusok (akik persze nem szkeptikusok) azt mondják, hogy a halálközeli élmény teljes egészében az agy hibás működéséből fakad. Ez abszurdum. Ezt nem tudják. Hogy lehet erről tanulmányt írni?
A klinikai vészhelyzet nem alkalmas az agy kémiai változásainak elemzésére. Még ha lehetséges is lenne kifejleszteni ehhez a technológiát - olyan eszközöket, amelyek azonnal elemezni tudják az agyat -, akkor is szembekerülünk azzal a problémával, hogy a betegeket (legalábbis nálunk) nem lehet akaratuk ellenére tanulmányozni. És hogyan is lenne erre engedély biztosítható még azelőtt, hogy a beteg bekerül a kórházba - ez nagyon nyomasztó volna számára.
Szóval ez nagyon bonyolult dolog. A szkeptikusok, aki szerintem egyszerűen újfajta ideológusok, figyelmen kívül hagyják ezeket a nehézségeket. Az ő álláspontjuk a test-lélek kapcsolatában az epifenomenológia álláspontja, ebben ők nagyon biztosak, de nincs hozzá filozófiai hátterük. A test-lélek kapcsolat még mindig nem tudományos, hanem filozófiai kérdés.

K.A.: A hagyományos tudomány szerint, amíg nem bizonyított valami, addig nehéz elfogadni, legalábbis azoknak, akik erősen kötődnek a tudományhoz.

R.M: Ez azért van, mert egy tudományosságnak nevezett doktrína világában élünk. Tudja, én tanítottam episztemológiát, vagyis tudománytörténetet az egyetemen. Az első pár héten a tudományosság elméletét vitattuk meg és rámutattunk a hiányosságaira.
A tudományosság az egyetlen doktrína, amely szerint az igazság felállításának vagy bármilyen tudás megalapozásának kizárólagos módja a tudományos módszer. Két nagyobb kérdés merül fel ezzel a módszerrel kapcsolatban. Az első, hogy történelmileg pontatlan. Például még mindig ott van a filozófia, mint terület, amely nem tudományos, de racionális. Úgy tűnhet, hogy a racionális és a tudományos ugyanaz a dolog, de ez tévedés, mert a racionális nem jelent pusztán tudományosat.
A tudományosság csak az egyik módja a racionalitásnak, de annak más módjai is vannak. Például a filozófusok érvelései nem tudományosak, mégis racionálisak. És ha történelmileg nézzük, a tudósokat jóval megelőzően is voltak már filozófusok. Vagy például a történészek, akik szintén nem követik a tudományos módszert. Ez azt jelentené, hogy nincs tudásuk? Szerintem nem. És az irodalomelmélet, amely feltétlenül fontos területe az emberi tudásnak, az sem tudományos, viszont a racionalitás alapján működik.
Ott van a gond a tudományossággal, amire mindig rámutatok a filozófus hallgatóimnak, hogy vegyük csak azt az állítást: „Az igazság megállapításának és a tudás biztosításának egyetlen módja a tudományos módszer alkalmazása.” Ha vesszük ezt az állítást, és egy dobozt rajzolunk köré, vajon hogyan bizonyítjuk? Ha elgondolkozunk egy pillanatra, és tudományos módon próbáljuk bizonyítani, vég nélküli köröket kapunk. A tudományosság valójában helytelen doktrína, amely a társadalomnak a tudománytól való függéséből ered. Persze én is nagy híve vagyok. Hiába bírálom, hatéves korom óta elbűvöl a tudomány. De az tény, hogy ez nem az egyetlen módja az igazság felállításának.
Mielőtt egy kérdés tisztán megfogalmazódott, ahhoz, hogy tudományos módszerrel vizsgálni lehessen, átmegy egy sor filozófiai tesztelésen. Ez a helyzet a halál utáni élettel is. Nem tesztelhető tudományosan. Karl Popper történész és tudománytörténész még a XX. században feltette a kérdést: hogyan kell kinézni egy tudományos gondolatnak ahhoz, hogy tesztelhető legyen? És a válasza ma elfogadott nézet a tudósok körében. A javaslatnak cáfolhatónak kell lennie. Ami azt jelenti, hogy kell lennie legalább egy megfigyelésnek, kritikai megjegyzésnek, és ha azt megteszi valaki, az azt jelenti, az ötlet hibás. Kérdezze meg magát, milyen megfigyelés az, amit ha állítana, akkor hamis volna az a tétel, hogy van élet a halál után. Nem fog semmi ilyet találni. Vagyis nem lehet az ötletet cáfolni, mégsem tesztelhető tudományosan.

K.A.: Sok néző kérdezte, hogyan ellenőrizhető, hogy a halálközeli élmény ténylegesen megesett-e, vagy csak kitalálták.

R:M: Ez mostanában egyre nagyobb probléma az USA-ban és biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is az lesz, ha többet foglalkoznak vele. Van nálunk egy-két szélhámos, akik könyveket is írtak erről. Például megjelent egy teljes kitaláció, amelyhez állítólag az előszót én írtam. Semmi nem igaz ebből. Aztán Európába utaztunk pár hétre a feleségemmel, és egy nagy csomagot kaptunk a kiadótól, hogy nem tetszett nekik az előszó, amit írtam, úgyhogy a nevemben változtattak rajta. Daniel Brinkley neve alatt jelent meg, a címe: „Akit megmentett a fény”, vagy ilyesmi. Valójában a szerzője Paul Perrey, aki egy hazudozó. Hát ez ilyen dolog, nagyon óvatosnak kell lenni.
De észrevettem egy módját az ellenőrzésnek: Mielőtt még egyáltalán valami publikációja lett volna a témának, sok embert meginterjúvoltam a halál utáni élményről. Megkérdeztem tőlük: „Van-e pokol?” „A háziállataink is a mennybe jutnak?” - amit mindenki kérdez. Akinek tényleg volt halálközeli élménye, azt feleli erre: „igazából nem tudom, csak azt láttam...” Amíg a szélhámosok, bármit is kérdezzenek tőlük, nagyon pontos választ adnak. „Van pokol?” „- Nincs.” „- A kutyák bejutnak a mennyországba?” „Igen.” Innen tudod. Ha emberek megpróbálnak választ adni megválaszolhatatlan kérdésekre, majdnem biztosak lehetünk abban, hogy nem élték át. Ha átélték, bizonytalan válaszokat adnak, de abban ugyanakkor teljesen biztosak, hogy átélték a halál utáni életet, és ezentúl nem tesznek grandiózus kijelentéseket nagy filozófiai misztikumokról.

K. A.: Még nehezebb lesz a jövőben, mert a kiadványokból az emberek már tudják, mi az, amit át kell élniük.

R.M: Így van. Most van egy új iránya a halálközeli kutatásoknak, ami igen sokat segít. Eléggé általánossá vált, hogy az emberek jelen vannak szeretett hozzátartozójuk haldoklásánál, és átélik vele a halálközeli élményt. Ahogy meghal, ők is elhagyják a testüket és a fény felé mennek a szeretett ember lelkével, aki elhunyt. Ez teljesen új élmény, ami demográfiai okokra vezethető vissza. Az USA-ban rengetegen vagyunk az én generációmban, mi vagyunk a „baby-boom”, akik közvetlenül a háború után születtünk és eljutottunk oda, hogy kezdjük elveszíteni a szüleinket. Ugyanakkor a kórházi gyakorlat is megváltozott. Amikor én jártam az orvosi egyetemre (1972-ben), akkoriban az volt a gyakorlat, hogy az orvosok, ápolónők bejöttek, ha egy beteg haldoklott és kikísérték a családot, mert azt gondolták, túl megrázó a családok számára látni a halált. De most, 30 év elteltével, az orvosok és nővérek ösztönzik a családot, hogy legyenek jelen a legvégsőkig. Ez a két dolog tehát, hogy a baby-boom generáció veszíti el a szüleit, és a kórházi gyakorlat is megváltozott, ahhoz vezetett, hogy sokan átélték ezt az élményt. Ez teljesen új dimenziót jelent, és egyben új lehetőség is.
Talán hihetetlennek tűnik, de teljesen biztos vagyok abban, hogy lehetséges lesz felidézni ezt az élményt úgy, hogy bárki, aki nem beteg, de szeretné átélni, biztonságosan megtehesse. Nem arról beszélek, ami a mozifilmben volt, ahol a medikushallgatók csinálták. Teljesen biztonságos módszerről van szó, amit még csak most tanulunk.

K.A.: Pusztán empátia útján?

R.M: Az empatikus átérzés teszi ezt lehetővé. Már el is értünk némi sikert.

K.A.: Vagyis találkozott már valakivel, aki átélte ezt az élményt, pusztán empátia által?

R.M: Igen.

K.A.: És ugyanazokon a hatásokon ment keresztül? Látott fényt, alagutat stb.?

R.M: Igen. Biztos vagyok benne, hogy itt Magyarországon is talál ilyeneket. A mai tudásunk szerint ez univerzális emberi élmény. Régebben az emberek nem beszéltek róla nyíltan, mert nagyon személyes élmény és féltek, hogy mások megszólják, bolondnak tartják őket... De ha már biztosak a tudásban és tudják, hogy együtt érzünk velük, és nem fogják őket bolondnak titulálni, akkor beszélni fognak.

K.A.: Önnek nem volt halálközeli élménye?

R.M: Nem, bár azután, hogy több ezer olyan emberrel beszéltem, akinek volt, már majdnem úgy éreztem, hogy én is átéltem.
Akik most vagyunk középkorúak, nehézségekkel teli időszakot éltünk át. Az USA-ban úgy is hívjuk: „középkorúak válsága”. A generációmhoz tartozók általában súlyos betegségeken esnek át, esetleg elválnak. Ebben az időszakban az emberekben természetesen ébrednek föl spirituális kérdések, amelyek a filozófusokat is évezredeken keresztül foglalkoztatták. Míg az élet korábbi szakaszaiban, 20-30 évesen az emberek a munkájukra, tanulmányaikra koncentrálnak, általában 38 évesen eljutnak egy ponthoz. (Ezt Carl Jung figyelte meg először.) Ekkor kinyílnak a tényleges misztériumok felé, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznünk az életünk egy szakaszában. Ahogy Szókratész gyönyörűen rámutatott, nem érdemes élni olyan világban, amit nem tanulmányozunk.

K.A.: Mi a fény? Isten?

R.M: Bárcsak tudnék rá felelni, de komolyan nem tudom. Nehéz konklúziót levonni ezekből a dolgokból. Utálom azt a szót használni magamra, hogy szkeptikus, mert a szót kisajátította magának egy szűklátókörű társaság, akik egyáltalán nem azok. Az USA-ban hallani ilyesmiket: „Én szkeptikus vagyok a halálközeli élménnyel kapcsolatban, szerintem csak kémiai reakciók az agyban.” Ezek az emberek nem tudják, mi a szkepticizmus. Ez valójában egy koncepció, amit a korai görög filozófusok fogalmaztak meg, és azt jelenti, hogy a szkeptikus megszállottan kutat, minden lehetséges kérdést feltesz, de végül szándékosan nem von le konzekvenciát. Mert ha ezt a gyakorlatot követi, akkor hosszú időn keresztül a kutatásnak újabb és újabb távlatai nyílnak meg előtte és ez tágítja az agyat. Tehát ha valaki azt mondja: „Én szkeptikus vagyok a halálközeli élménnyel kapcsolatban, ez csak az agy kémiája” - ez egyértelmű ellentmondás. Azt állítják: „olyan ember vagyok, aki nem von le konzekvenciát, és a következtetésem az, hogy ez agyi kémia”. Ez abszurd. Ők valójában ideológusok, akiknek megvan a maguk ideológiája, de ez nem a szkepticizmus. Én valóban az vagyok. Őszintén gondolom, hogy lehetetlenség következtetést levonni.

K.A.: Én is az vagyok, csak meg akarom érteni. Mit mondanak a teológusok? A fény Isten?

R.M: Sokan azt mondják: a fény könnyen lehet szeretet is. Mindegy, mit mondunk, fény vagy szeretet. Nyelvileg semmi értelme azt mondani, hogy a fény ugyanaz, mint a szeretet, de az emberek azt mondják, hogy amikor kiléptek a testükből és a fényt látták, ez nem csak fény, hanem szeretet is volt. Egészen biztos, hogy azok, akik átestek ezen az élményen, úgy érzik, hogy a fény, amivel találkoztak, Jézus vagy Isten vagy valami más, vallásos hátterüktől függően. Én ezt tiszteletben tartom. Nem lehetséges ellentmondanom valakinek, aki közel volt a halálhoz. Tiszteletben tartom a véleményét, teljesen hihető, hogy van élet a halál után, van Isten. Tulajdonképpen sokkal inkább tisztelem ezeknek az embereknek a véleményét, mint az olyanokét, akik előjönnek azzal a hipotézissel, miszerint ez csak az agy kémiája. Nagyon megkapó, hogy sokan azok közül, akik visszajöttek, azt mondják: semmi kétségük, van élet a halál után. Az emberek, akikkel beszéltem az évek során, nagyon pontosak és jól informáltak voltak, jó ítélőképességgel tettek univerzális megállapításokat.

K.A.: Elfogadott tény, hogy van élet a halál után? Mert ez csak az első pár perc.

R.M: Így van. Nem mondhatnám, hogy ez bizonyíték. A definíció szerint bizonyíték az, ami logikával és tudományos módszerrel meghatározható. A logika professzora voltam éveken át, és mostanában is tanítom az egyetemen. Úgyhogy elég bosszantó látnom ezeket a népszerű kiadványokat, amelyek azt állítják, nincs bizonyíték a halál utáni életre, az említett magyarázat hiányában. Tisztelnünk kell azokat, akik átéltek ilyesmit és meg vannak győződve a halálon túli életről. De nem tudunk nekik ellentmondani sem. Nem bizonyítható, amit állítanak, és az ellenkezője sem. Vagyis mindenkinek kell eldöntenie, egy ilyen élmény mit jelent.
Tegnap beszéltem egy nagyon szimpatikus újságíróval, aki írt egy cikket erről itt Magyarországon, és azt mondta, 600 levelet kapott olyanoktól, akik hasonló élményt éltek át. Azt gondolom, a legjobb módszer, hogy az ember dönteni tudjon, hogy beszél olyan emberrel, aki átélt ilyesmit. Egy dolog könyvben olvasni, vagy egy hozzám hasonló orvos előadását meghallgatni, és teljesen más a saját szülőd, családtagod, barátod elbeszélését meghallgatnod, akit régóta személyesen ismersz. Az egy másik kontextus, akkor tényleg misztikus és ijesztő lesz a dolog. Be kell vallanom: az, hogy emberek ezreit hallottam az egész világból erről beszélni, egészen drámaian megváltoztatott.

K.A.: Vannak kulturális különbségek a világ eltérő részein az élmény átélésének mikéntjében?

R.M: Vannak kulturális különbségek. Véleményem szerint a fő különbség a nyelvben keresendő, amelyben elmesélik az élményt. Mindegy, milyen nyelven, mennyire pontosan mesélik, mennyire iskolázottak. A világ bármely pontjáról ugyanazt a megjegyzést mondta mindegyikük: „Egyszerűen nem tudom leírni.” Az emberek azt mondják, hogy az élmény, annak valósága sokkal erősebb annál a valóságnál, amit mi éppen most megélünk. Azt mondják, a közönséges nyelv szavai nem képesek leírni másvalakinek a dolog lényegét. Ha megnézünk ilyen leírásokat az egész világból, vannak alapvető hasonlóságok, de az eltérő kultúrák miatt különböző szavakkal írják le őket. De ha az esemény menetét nézzük, látjuk a szembeötlő hasonlóságot.

K.A.: Vannak vallások szerint is különbségek? A buddhista mást lát, mint a keresztény?

R.M: Természetes lenne feltételeznünk, hogy vannak alapvető vallási különbségek, de valójában nem annyi, mint amennyire számítanánk. Legnagyobb meglepődésemre beszéltem három muzulmánnal, akik átélték a halálközeli élményt és ennek során találkoztak Jézussal. Persze az iszlám tradícióban is előfordul Jézus. Ennek ellenére azt várnánk, hogy egy mohamedán Mohameddel találkozik. Az iszlám világból csak ez a három ember találkozott Jézussal.

K.A.: Az is előfordult, hogy keresztények találkoztak Mohameddel?

R.M: Vannak olyanok, akik csak a fényt látták és nem találkoztak Jézussal. Azt hiszem, van itt egy rejtett tapasztalat, amelyben az emberek vallási meggyőződése nyilvánul meg. Nagyon általános utóhatás, hogy ha az élmény előtt egy kisebb közösséghez tartoztak, utána már azt mondták, ez a csoport nem számít többé. A világ bármely részéről származók azt mondják, hogy a halálközeli élmény átélése után tisztán látják a nagy vallások tradíciójának igazságát, és inkább hajlanak elfogadni a vallások általános igazságait. Minden vallásnak vannak szélsőségesei, akik főleg az ideológiával foglalkoznak. Utazásaim során azt tapasztaltam, hogy „a nem szélsőségesekkel” könnyebb beszélni, mert ugyanazokról a dolgokról mesélnek: szeretetről, egymás iránti jócselekedetről, szép életről. Az emberek akkor kezdenek megváltozni, mikor a szó a vallás ideológiájára kerül. Gyakorlatilag mindegy, milyen ideológiát, politikait vagy vallásit veszünk, az általában az emberi bizonytalanság szolgálatában áll. Ha valaki kötődni kezd egy hitvilághoz, akkor tulajdonképpen bizonytalan magában és ennek révén próbál mások fölébe kerülni. Így tesz szert belső magabiztosságra. Ha valamilyen ideológiával kerülök szembe, pszichiátriai tapasztalatomból mondom, mindig belső bizonytalanságra gyanakszom. A helyzet az, hogy a nagy filozófiai kérdések még mindig megoldatlanok. Ez egyeseknek félelmetes, mások egyenesen rettegnek kimondani azt a két szót, hogy „nem tudom”. Én könnyen kimondom, mások meg képtelenek rá. Kitalálnak mindenféle ideológiákat, hogy ne kelljen kimondaniuk. Nekem ez nagyon egyszerű, mert tényleg nem tudom.

K.A.: Azt hiszem, általános vélemény, hogy a halál pozitív élmény. Ezt szokták mondani. Ez azt jelentené, hogy nincs pokol és nincs mennyország - vagy buta a kérdés?

R.M: Nem tudom. Nem hiszem, hogy lehet bármiféle következtetést levonni a leírások alapján. Ha azokat az embereket kérdezi meg, akik visszajöttek (hacsak nincs valami különleges nézőpontjuk, aminek hatására ezt vagy azt gondolták), azt mondják, hogy nem biztosak benne.

K.A.: Mi a halálélmény akkor valójában, ha jó egy morálisan tökéletes embernek éppúgy, mint egy bűnösnek?

R.M: Az élménynek abban a részében, amikor áttekintik az életüket, az emberek azt mondják: mindaz, amit életükben tettek, drámaian visszatér hozzájuk. Ha valami rosszat, nem szeretetteljeset cselekedtek embertársaikkal, a visszatekintéskor átélik ugyanazt a fájdalmat és kétségbeesést, amit okoztak. Egy ilyen áttekintés egy embernek nagy tanulság. Miután visszajön, nagyon erősen törekszik arra, hogy ne bántson meg senkit. Megpróbáljon szeretni tanulni.
Egy ilyen élmény hatására nem feltétlenül válik valaki szentté. Volt egy fantasztikus ember, akivel 1965-ben találkoztam. George Ritchie-nek hívták, pszichiáterként dolgozott az USA-ban. Ő volt az első ember, akitől ilyen élményről hallottam, aki saját maga is mélyen átélte ezt. Évekkel később azt mondta nekem: „Raymond, ez az élmény az emberségedet gúzsba köti”. Azt értette ezalatt, hogy mivel megértette a szeretet fontosságát, nehéz azt a gyakorlatba átültetnie. Gyakran elveszítjük türelmünket, mondunk dolgokat, amiket később megbánunk, túl élesen reagálunk. Vagyis az élmény nem változtatja az embereket szentté, de feltétlenül kijelöl egy erkölcsi utat számukra az életben.
Az erkölcsi út alatt azt értem, hogy az élményen átesettek életük hátralévő részében az élmény hatására tanulni akarnak. Wie Horton nagyon kedves barátom volt, pár éve hunyt el. 1971-ben élte át a halálközeli élményt. Testvérei és rokonai, akikkel beszéltem, elmondták, hogy az eset előtt Wie kizárólag romantikus ponyvairodalmat olvasott. Utána, ha eljött hozzám látogatóba, előfordult, hogy naponta két-három pszichológiai és filozófiai könyvemet is elolvasott. Az emberek ráébrednek, milyen korlátozott keretek között léteznek és az élet tulajdonképpen nem más, mint misztikum. Ez egyeseknek ijesztő, meg akarják szüntetni. Én jól kijövök a misztikummal. A filozófia erről szól, a filozófiai kérdések valójában misztikusak. Azt mondják, hogy a halál élménye nagyon mély és szép, de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos részei nem kellemetlenek. Például, amikor lepereg előtted az életed és újraéled a megbántottak fájdalmát. Azt mondják, az áttekintés után nagyszerű leckét kaptak az élettől, vagyis hogy a legfontosabb dolog, amíg élünk, hogy megtanulunk szeretni.

K.A.: Azok, akik öngyilkosságot követnek el, azok is átélik a halálközeli élményt?

R.M: Teljes mértékig. Dr. Bruce Greyson, aki pszichiáter-professzor a virginiai orvosi egyetemen, 25 éve tanulmányozza a halálközeli élményt. Nemrég tanulmányt írt az öngyilkosságot megkísérlők tapasztalatairól. Felfedezései igen meglepőek, meg kell őket magyaráznom. Dr. Greyson ambuláns pszichiáter, vagyis hetente találkozik olyan emberekkel, akik megpróbálták megölni magukat. Írt egy tanulmányt az összes betegéről, aki a kórházban megfordult és öngyilkosságot kísérelt meg, így került nagyon közel a halálhoz. Greyson később interjút készített velük. Kiderült, hogy némelyikük átélte a halálközeli élményt, míg mások nem. Még hosszabb ideig figyelte ezután a két csoportot. Azok, akik az öngyilkosságuk során nem élték meg ezt az élményt, nagy százalékban megmaradtak potenciális öngyilkosjelöltnek. Míg a másik csoport tagjai közül, akik átélték, lényegében senki sem kísérelte meg újra az öngyilkosságot.

K.A.: Amit nehéz megértenünk, ha tényleg olyan szép és jó.

R.M: Azt mondták, megtanulták az átélt élmény által, hogy ha vannak is nehéz periódusok, az életnek vannak céljai. Ez inspirálja őket arra, hogy ne próbálják meg megint az öngyilkosságot. Dr. Greyson szerint az öngyilkosságot megkísérlők halálközeli élménye nem különbözik tartalmát tekintve azokétól, akik más módon kerültek olyan állapotba. Egyszerűen megtanulták az élményből, hogy az öngyilkosság nem megoldás. Nálunk a pszichiátriában van egy ágazat, amit földrajzi gyógyulásnak hívunk. Ez azt jelenti, hogy van egy fajta neurotikus beteg, akinek gondot okoz a konkrét lakóhelyén élni. Ha a probléma túl komoly, egyszerűen másik városba, államba költözik és mindent újrakezd. Hamarosan rájön, hogy a bajok, amiket hátrahagyott, újra kezdenek felgyülemleni az új helyen is. Ez olyan neurózis, amely azt kísérli meg, hogy a belső problémát külső eszközökkel oldja meg. A Greyson által meginterjúvolt emberek azt mondták, megértették: nincs menekvés, a probléma fennáll és meg kell oldani. Amit megtanultak, hogy az életnek van célja. Amíg itt vagyunk, addig meg próbálhatunk tanulni is belőle.

K.A.: De ha azok, akik rosszul élnek és ki akarnak szállni belőle, olyasmit hallanak, hogy a halál szép, az hozzásegítheti őket ahhoz, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Történt ilyen az elmúlt 25 évben?

R.M: A helyzetet Magyarországon nem ismerem, de az USA-ban pár éve megjelent egy érdekes tanulmány. Egy pszichológus megengedte betegeinek, akiknek öngyilkos gondolatai voltak, hogy elolvassanak egy beszámolót a halálközeli élmény megéléséről. Úgy találta, hogy ennek hatására az öngyilkos gondolatok megszűntek. Ha figyelmesen hallgatjuk az élménybeszámolókat, az USA-ban általános, hogy az élmény után nem követnek el öngyilkosságot. Tudják, hogy ez nem megoldás. Természetesen ismerem az érzéseket, amelyekről az emberek nehéz időszakokban beszélnek. Mégis biztos, hogy akik az élményt átélték, nem kísérlik meg újra, hogy véget vessenek az életüknek.

K.A.: Azt hallottam, hogy az emberek nagyobb hányada követett el öngyilkosságot az élmény után. Akkor ez nem igaz? Az élményt nem öngyilkosságuk alkalmával élték át, de ez olyan pozitív emlék volt nekik, hogy amikor az életben újabb problémával kerültek szembe, azonnal öngyilkosok lettek.

R.M: Ez meglep. Különböző lehetett a helyzet az ön által említett esetekben, mint nálunk. Az USA-ban éppen az ellenkezője az igaz.

K.A.: Van önnek valamiféle halálfélelme?

R.M: Nagyon félek a sérüléstől, rettegek a fájdalomtól. Ezért nem vezetek autót sem. De a haláltól egyáltalán nem félek. Miután ezzel a sok emberrel beszéltem, én magam már nem félek a haláltól. Miután két vesekövem is volt, mint már említettem, nagyon félek a fájdalomtól és a sérülésektől.

K.A.: Megváltozott a nézőpontja, mióta a halálközeli élményt kutatja?

R.M: Korábban mindig azt gondoltam, a halál nem más, mint a haldoklás folyamata és az eszmélet elvesztése. Egyik percben tudsz magadról, a másikban meg nem. A megváltozott halálszemléletem szerint azt gondolom, a halál nem egy pillanat csupán, hanem egész folyamat.

K.A.: Az egyiptomiak és a többi ősi kultúra, például a tibeti buddhisták sok könyvet írtak a halálközeli élményről. Ezek a leírások eltérnek azok élményeitől, akik ma élik át?

R.M: Vegyük például Platón Köztársaság című művének harcosát. (Jártasabb vagyok az ógörög kultúrában, mint az egyiptomiban vagy a tibetiben.) Platón történetében úgy hiszik, a harcos elesett a harcmezőn és a temetési helyre vitték. Mindenki megrökönyödésére másnap magához tér, és elmond egy történetet a halálon túli életben tett utazásáról. Ha megnézzük a történetet, azt kérdezhetjük: vajon ez ugyanaz, mint amit ma a kórházakban elmesélnek a betegek? Igen, úgy érzem, ugyanaz. A nyelv persze teljesen más. De a részletek teljesen ugyanazok, mint amiket ma hallunk. A harcos arról beszél, egy átjáróban megy, ami ugyanaz lehet, mint az alagút. Megérkezik egy helyre, szavakkal nem tudja leírni, mert nem lehet, éppúgy, ahogyan ma sem tudják. Azt mondja, olyan, mintha egy tábla lenne a mellkasán, amelyre fel van írva az összes dolog, amit valaha tett. A modern világban a mozi, a hologram analógiája segíti az élmény szavakba öntését. De Platón idején az információs technológia csúcsa a viasztábla volt. Ez volt a legközelebbi, amivel le tudta írni ezt az élményt az ember. Nem teljesen megfelelő eszköz, de néhányak szerint a mai nyelv sem megfelelő. Igen, azt hiszem, ha belegondolunk és megpróbáljuk elképzelni a nyelvi nehézségeket, ezek az ősi esetek igen hasonlóak a maiakhoz. Sok embert meglep, amikor megtudja, hogy az ókori Görögországban a halálközeli élmény vacsoraasztali téma volt. Az ókori görögök pontosan tisztában voltak ezzel a jelenséggel. Platón is ír róla, a fantasztikus komédiaíró, Lukarnosz is. Az emberek mindig tudtak erről. Az ok, amiért ez egyre inkább a köztudatba kerül a 21. században, hogy nagyobb technikai lehetőségeink vannak arra, hogy az embereket visszahozzuk a halálközeli állapotból az életbe. Ez az ősi világban lehetetlen volt. Ritka jelenségnek számított, ma sokkal általánosabb, pusztán a technika fejlődése miatt. Viszont, amikor előfordult, az antik világban is nagyon érdekelte az embereket a téma, lejegyezték és beszéltek róla.

K.A.: Vajon miért van az, hogy az embereknek viszonylag kicsi százaléka éli meg ezt az élményt?

R.M: Fogalmam sincs. Többet tudunk mondani arról, milyen körülmények jellemzők azokra, akik megélték. Például úgy tűnik, semmi köze a beteg korához vagy a betegséghez, amely a halálhoz közel jutatta őket. Nincs köze a szociális és gazdasági háttérhez, vallási meggyőződéshez. De nem tudjuk, miért élik át egyesek, és mások miért nem. Van egy dolog, amit nem tudtam megoldani az elmúlt évtizedek alatt, mióta ennek a kutatásával foglalkozom. Be kell vallanom, egyszerűen nem értem, csak el tudom mondani a megfigyelést. Általános szabály, minél idősebb az orvos, aki a tanulmányt készíti, minél régebb óta praktizál, annál többre becsüli azok számát, akik átélték a halálközeli élményt. Például volt egy orvos az USA-ban, akit 20 éve ismertem. Dr. Fred Scoonmaker nemzetközileg elismert kardiológus volt, több mint 1600 beteget hozott vissza az életbe. Saját tapasztalatából úgy becsülte, 60% a visszahozottak közül azoknak a száma, akik átélték a jelenséget. Ez eléggé kilóg a tanulmányok közül. Fred régóta praktizált, nagyon barátságos volt és a betegek könnyen megnyíltak előtte. Úgyhogy ez érdekes, minél idősebb az orvos, annál magasabbra becsüli a számot. Pár éve (nem tudom, praktizál-e még vagy nem) volt egy hamburgi orvos, úgy emlékszem, kardiológus vagy belgyógyász. Dr. Beckernek hívták. Ő is nagyon magas számot becsült a betegei körében.

K.A.: Látott felmérést az amerikai társadalomra vonatkozólag, hogy milyen a halálközeli állapot elfogadása?

R.M: Húsz évvel ezelőtt a Gallup készített egy felmérést. Kiderült, akkor kb. 8 millió amerikai felnőtt volt, aki átélt hasonló élményt. Úgy becsülik, egy mai felmérés szerint legalább 15 millió lenne a szám. De úgy tudjuk, fiatal gyermekek is átélnek ilyesmit.
Tehát rengeteg ember él át ilyesmit. Milyen az elfogadottsága? Amit mindig mondanak rólunk, amerikaiakról, az rendszerint igaz: ha 10 amerikai van egy szobában, 20 különféle véleményük van. Amit mindannyian szeretünk, az a vitatkozás. Rengeteg véleményt hallani a halálközeli élményről is. Nincs egyetértés, de hát semmivel kapcsolatban sincs egyetértés.

K.A.: 25 évvel ezelőtt, amikor az első könyve megjelent, ha nem tévedek, az egyetlen dolog, amit tehetett, hogy összegyűjtött sztorikat. Most sokkal többet tud a halálközeli élményről, mint akkor.

R.M: Igen, a tudományos kutatások, az ellenőrzött esetek megadják nekünk azt a százalékot, hogy hány amerikai élte át ezt. Tudjuk, hogy gyerekek is átélnek ilyet, sokkal többet tudunk az öngyilkosok élményeiről. Ezekről a dolgokról 1974-ben csak tippelni tudtam. Most sokkal nagyobb a tudásunk, de nem vagyunk közelebb a kérdés megoldásához, hogy van-e halál utáni élet vagy sem. A dolog természetéből fakadó nehézségek miatt van ez így. Mint mondtam, a halál utáni élet még mindig filozófiai kérdés, nem lehet tudományos eszközökkel meghatározni. Talán a jövőben... Ha akarja, hagyja ki ezt az interjúból, csak magának mondom: nem fogok tudni részleteket mondani, nem mintha valami titok lenne, de hosszú időbe telik megmagyarázni. Meg fog jelenni egy könyvem (nem dicsekedni akarok, csak mint tényt említem), amely a halál utáni élet racionális nyomozását jelentősen előrelendíti. Ha a történelmi környezetben nézzük, ez jelentős haladás, mert nehéz a probléma. Lényegében az elmúlt harminc évben ezen a könyvön dolgoztam, már 1969-ben, a filozófiai doktori disszertációmnak is része volt. Ez igazából az életem munkája. Amit érzek, hogy sikerült a halál utáni élet kérdését jelentősen előremozdítanom a tudományos megfogalmazás felé. A módszer a halál utáni élet elméletének koncepciózus feltárása logikai keretben. Ilyet korábban nem csináltak. Szerintem ez eléggé jelentős előrelépés lesz, de még mindig nem bizonyíték, amire az emberek várnak. Azt hiszem, van lehetséges magyarázat, még akkor is, ha a tudományos módszer ezt nem támasztja alá. Ha azt nézzük, vannak emberek, akik meg vannak győződve róla, hogy az általuk átélt tapasztalat maga a bizonyíték. Nagyon határozottan azt gondolom, az elkövetkezendő három éven belül megbízható módszerünk lesz arra, hogy az emberek elég biztonságosan átéljék az élményt. Ha valaki személyesen éli át, miért érdekelné, van-e tudományos magyarázat, vagy sem. Most nagyon közel kerültünk a halálhoz.

K.A.: Elő tudják idézni?

R.M: Minthogy elő tudjuk hívni, az emberek maguk élhetik át és ezáltal saját maguk támasztják alá a feltevést. Nem lesz tudományos bizonyítás, de lehetséges lesz, hogy első kézből legyen információjuk, egyfajta biztosítékuk.

K.A.: Egyfajta belső turizmus.

R.M: Igaz. Milyen fantasztikus kép: rövid túra a halál utáni életbe.

(Kepes András)