A Jóisten küldötte lettem

Szikora Robi leginkább küldöttnek érzi magát, ha a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nagyköveti feladatairól esik szó. Az énekes előadóművész harminc éve minden nap szentmisén vesz részt. Amikor áldozáshoz járul, az érte is szenvedő Krisztusra gondol, aki a legnagyobb szerelemmel szereti az embert. A templomi zenének szerinte a liturgia kétezer éves dinamikájába kellene belesimulnia. 

Szikora Robi; Fotó: Vasárnap.hu 

– Milyen érzés a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nagykövetének lenni?

– Azt mondják, nagykövet vagyok, bár én jobban szeretem a hírnök megnevezést. Úgy visszük az esemény hírét, mint Gábriel arkangyal. A megtiszteltetés úgy érintett, mint akit soha nem állítanak hadrendbe, pedig érzed, hogy a csapatnak szüksége van rád. Az egyháznak szüksége van minden értékes és hitelesnek mondható emberre. Én a laikusok laikusa vagyok, éppen csak egy téglája az élő egyháznak. Mindig is örültem annak, amikor templomokba hívtak el, hogy tanúságot tegyek a hitemről. Tetszett, hogy sok embernek beszélhettem ilyenkor, akik kíváncsiak voltak arra, hogy mit tudok én a kapcsolatomról Istennel. Sokak számára csak mint zenész voltam ismert. Tudták, hogy sikeres vagyok és közismert, de erről az oldalamról még talán nem hallottak. Általában a külsőm alapján nem következtetnének erre. A slágereim után azonosítanak be engem.

– A slágerek között nem férhetne meg a lelked istenes szeglete?

– A lemezeimre mindig rátettem rövidebb, egyperces dalocskákat. Nagyon szeretem a rövid dalokat. Ezek úgy szólnak, ahogy éppen kijöttek a szívemből. A „hitből fakadó dalaimat” menet közben vettem fel egy kazettára. Ezeket nem mutogattam, de ha egy album megjelent, mindig rátettem belőlük egyet. A nagy „csinn-bumm cirkusz” mellett felvillan egy „röpima”, amelyről azt reméltem, hogy eléri azokat, akiket el kell érni.

Szikora Robi; Fotó: Vasárnap.hu

– A művészeted segítségével hídember lettél?

– Nem volt kérdés számomra, hogy a templomba járókat vagy oda nem járókat szólítom-e meg ezekkel a dalaimmal. Annak örültem, hogy a hallgatóságom hallhat valamit a szívem legbelső szobájából. Amikor még latinul szólt a mise, akkor a végén a pap azt mondta, „ite missa est”, vagyis küldetésetek van. Ez nekem is szól. A Jóisten küldötte vagyok. Nagyon sokat törtem a fejem, hogy melyik számot tegyem rá gyöngyszemként egy-egy új albumunkra, mert nem akartam a soha el nem múlót a gyorsan mulandó üzenetek közé keverni. Mégis úgy éreztem, hogy hiba lenne, ha lehagynám ezeket az apró hitvallásokat. Európa missziós terület lett.

– Mint a NEK hírnöke, mit jelent az Eucharisztia a személyes életedben?

– A mindent. Ebben minden benne van. Például a hálaadás. Nagyon nem szeretem a hálátlanságot. Akitől mindent kaptunk, annak meg kell ezt köszönnünk. Az egész életem Istentől van. Tőle kaptam a sportot, a zenét, a szerelmemet, aki a feleségem most is. Él bennem az apámtól rám hagyományozott hazaszeretet, a templom közelsége. A kapott ajándékok közül némelyik egyenesen karizma, tehetség. Ezeket meg sem kell tanulni, mert tudod. Harminc éve minden nap szentmisén veszek részt. Ez idő alatt csak egyszer, betegség miatt nem tudtam elmenni.

Szikora Robi; Fotó: Vasárnap.hu

Amikor az Oltáriszentséggel találkozom, nem biztos, hogy minden alkalommal olyan elementáris érzések töltik el az embert. Ám ahogy egy talán kevésbé hangsúlyos koncerten is fel kell szítani a szívemet, hogy az ottani hallgatóságnak a legjobbat adjam magamból, ugyanígy van ez minden áldozással. Léteznek lelkileg nagyon száraz időszakok, ami nem baj. De jó, ha felstuffolod magad, hogy miért állsz sorban az anyókák mellett a templomban, amikor áldozáshoz járulsz. Jézus Krisztus, akit kétezer éve leköptek, megkínoztak és megfeszítettek, ő jön el hozzád, mert téged sem hagy ki a szeretetéből. Rádöbbensz, hogy valóban temploma vagy a Szentléleknek. Minden tisztátalan dolog eltűnik belőled, ha te Krisztushoz mész oda. Jézusnak te önmagadban elég vagy. Ő úgy szerelmes belénk, amilyen szerelmet elképzelni sem tudunk.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a múlandó földi dolgokat az örök értékekkel, amelyek közül mindkettő megjelenik a dalaidban?

– Nincsen bennem ezzel kapcsolatban ambivalencia. Mindig átmegyünk egy újabb változáson.

– Mostanában is történt veled ilyen átalakulás?

– Nem történt igazán semmi, ami az életemet felborította volna. Mi választhat el Krisztus szeretetétől? Barsi Balázs atya szokta mondani, hogy semminek ne örüljünk annyira, hogy az kifordítson bennünket. Egyszerűen csak jó érzés nekem ez a feladat, hogy hírnök lehetek. Szoktam járni az Ecseri piacra. Olyan jó megtapasztalni, hogy december óta többen megállítanak azzal, hogy örülnek és gratulálnak, hogy „az egyházat fogom most szolgálni”. Persze nem nagyon tudják, hogy valójában mivel is jár ez a küldetés. Annyi a fogalmuk róla, hogy valami történik velem és az egyházzal. Valami készülődik. Még ég a mélyben a kereszténység parazsa. Dédapáink hite, ha másképp nem, genetikusan öröklődik. Az újabb generációkban újra felbugyoghat a hit. A Jóisten semelyik kor gyermekéről nem mond le.

Szikora Robi; Fotó: Vasárnap.hu

– Rólad sem mondott le…

– Öt nap után kitették anyukámat a MÁV Szülészeti Osztályáról, és a nagyanyám úgy vitt hazafelé, hogy már a rákospalotai Jézus Szíve plébánián meg is kereszteljenek. Az ÁVH-sok a vasárnapi misén mindenkit megfigyeltek. Tudták, hogy ki megy, ki nem megy. 1953-ban még élt Sztálin elvtárs. Ez még egy nagyon kemény korszak volt. Az ember idővel felfogja, hogy mit jelentett az életében a keresztelés szentsége. Ennél többet nem kaphattam volna. Fontosabb, mint hogy vizet vagy tejet kaptam volna. És egyetlen édesanya sem kérdezi meg az újszülött gyerekétől, hogy jó lesz neki, ha anyatejet kap, hanem csak adja az élethez szükségeset. Így van ez a keresztséggel is. Az egész családom nem volt annyira mélyen vallásos, mint a nagyanyám. Én azonban a keresztség miatt be lettem oltva a Jóisten életébe. Közösségbe kerültem, még akkor is, ha ezt nem gyakoroltam, és nem fogtam fel ezt a hihetetlenül nagy ajándékot.

– Később megerősödtél ebben?

– Egyáltalán nem volt véletlen, amikor bementem abba a siófoki templomba.

 Az őrangyalom azt súgta, menjek be a templomba, hogy kicsit lehűtsem magam.
 Ott aztán olyasmi történt, amit sosem felejtek el.
Öt perc sem telt el, és felülről láttam önmagam.
Megpillantottam azt a Szikora Róbertet, akit Isten teremtett.

A Szentlélek „ott kapott el” először. Utána ugyan még többször megtértem, hiszen ez egy út Istennel. De ott első alkalommal találkozhattam Istennel a hűvös templom csendjében. Ezt radikális döntések követték. Le kellett vágnom egy csomó dolgot magamról.

– Mit kellett levágnod magadról?

– Sok mindent. A tizennyolc éves zenész félisteni öntudatát, aki azt hiszi magáról, hogy most ereszkedett le az Olimposzról. Ezért a Szentlélek alázatra tanított. Ott a templomban csak én voltam és Isten. Elkezdtem imádkozni. Az ima nem más, mint egy felordítás a mélyből. Amikor tudod, hogy menthetetlen vagy, és nem akarsz, de nem is tudsz másba kapaszkodni Istenen kívül. Fel kell kiáltani, mint Jézus a kereszten. „Köszönöm, bocsáss meg, szeretlek” – ezeket a szavakat ismételtem hosszan, újra és újra.

– Művészeteddel is hozzá fogsz tenni valamit az Eucharisztikus Kongresszushoz?

– Ez evidencia. Nagykövetnek kértek fel, de mégis csak zenész vagyok. Van egy musicalem Szent Erzsébetről. Tizenöt éve dolgozom rajta. Korábban nem gondoltam erre, de most el tudnám képzelni, hogy egy ilyen nagy magyar szent életét bemutassuk.

– A hited megvallásáért nem gondolod, hogy hátrány ér majd?

– Ha liberális lennék, biztosan nem torolna meg senki engem ezért. Ha „heteroszexuális keresztény” vagyok, akkor viszont számíthatok rá. De Jézus soha nem mondta, hogy legyetek gyámoltalanok és kishitűek. Nem maradhatunk szótlanok!

Szikora Robi; Fotó: Vasárnap.hu

– A hazai keresztény könnyűzene nem tölti be ezt a feladatot?

– Nem igazán ismerem a műfajt. A templomban csapnivaló zenekarok filléres szövegekkel szólalnak meg. Ilyet a hatvanas években játszottunk. Az lehetetlen, hogy hat pattanásos képű gitáros ugyanazt gitározza egyszerre mindenféle hangszerelés nélkül. Ez a tábortűznél még megteszi. Nem elég azon a szinten megragadni, amikor csak egymás után azt éneklik, hogy „halleluja, halleluja”! Ez a zene nem a templomba való. A szentmise liturgiájának kétezer év óta kialakult egy ritmusa. Nem szeretem, amikor a „nagy orgonisták” vagy akár a kis gitáros zenekarok még hozzáteszik a saját fellengzős körítésüket ahelyett, hogy a lényegre figyelnének alázatosan. Lehetnek persze kivételei a templomban felcsendülő könnyűzenének, de azok kidolgozottak legyenek. Ezeket a dalokat is meg kell hangszerelni, jó szövegek kellenek, amelyeket jó énekesek adnak elő, akik jól felrakott szólamokat énekelnek. Ez ebből a templomi megszólalásból szerintem általában hiányzik, bár nem ismerem a műfaj krémjét. Itt is szükség lenne a minőségi megszólalásra. Valószínűleg nem jó ez a műfaji megnevezés sem, hiszen zene van és előadó van, aki adott esetben Istent szólítja meg a művészetével. Aki ahol van és alkot, ott kell megvallania Istent.

(forrás: Gável András vasarnap.hu - Best Magazin)

Szikora Róbert - A Könyv - videó
 forrás:Éva Kujbus

A piros üveggolyó

A nagy gazdasági válság évei alatt egy dél-idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr Zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. 

Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöldbabos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

- Hello Barry, hogy vagy?

- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot ... Nagyon jól néz ki.

- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?

- Erősödik, napról-napra erősödik.

- Az jó. Segíthetek valamiben?

- Nem uram. Csak csodálom a babot.

- Szeretnél belőle hazavinni?

- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.

- Nos, mid van, amire egy elcserélhetném babot?

- Csak egy üveggolyóm van.

- Tényleg? Hadd nézzem csak.

- Tessék, itt van. Nagyon szép.

- Igen, azt látom. Hmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?

- Nem egészen ... de majdnem.

- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot, és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.

- Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:

- Van még két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért, vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén.

Nem sokkal később Colorado Államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a "csere" üzletét.

Aztán eltelt jó néhány év ...

Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Megérkeztem, mikor hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk, a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan voltak felöltözve ... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézett rájuk, férje koporsója mellől.

Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, Amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetét, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.

- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően ... eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat ...

Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

A szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de cselekedeteinkre annál inkább. Egy kívánságom számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat - frissen főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben. Kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a legrövidebb sort az élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat találd ott, ahol keresed.

Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet, boldogságot és örömöt. Azt, mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy értékeld, egy nap, hogy szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.

(ismeretlen szerző)

 A piros üveggolyó - videó
forrás:maczaksan

Igazából mennyország + FILM

Egy kisfiú megdöbbentő története a mennyországba tett utazásáról és csodálatos visszatéréséről.

„Sok könyv született már »halál közeli élményekről«, de nem olvastam el őket, mert őszintén szólva nem tudtam, bízhatok-e a szerzőben. Nos, ezt a könyvet az első betűtől az utolsóig végigolvastam, mi több, alig tudtam letenni! Hogy miért? Mert ismerem a szerzőt, és hiszek neki. Todd Burpo pompás dologgal ajándékoz meg minket, amikor fiával lerántják a leplet az örökkévalóságról, és bepillantást engednek abba, mi vár ránk.”

(DR.EVERETT PIPER, az oklahomai Wesleyánus Egyetem rektora)

Prológus

Angyalok az Arby’s-ban

Ha július negyedikére gondolunk, hazafias ünnepségek emléke, füstös kerti sütögetések illata, a csemegekukorica íze és az éjszakai égbolton robbanó tűzijáték idéződik fel bennünk. 2003-ban a július negyedikei hétvége a családom számára mégis más okból volt emlékezetes.

A feleségemmel, Sonjával azt terveztük, hogy a gyerekekkel együtt meglátogatjuk Sonja testvérét, Steve-et és a családját a dél-dakotai Sioux Fallsban. Ez lett volna az első alkalom, hogy lássuk az unokaöcsénket, Bennettet, aki két hónappal korábban született. Ráadásul a gyerekeink, Cassie és Colton még sohasem jártak a vízesésnél. (Úgy bizony, valóban van egy Sioux Falls vízesés Sioux Fallsban!) De azért volt ez a látogatás olyan különleges, mert most első alkalommal hagytuk volna el szülővárosunkat, a Nebraska állambeli Imperialt azóta, hogy márciusban családi kirándulásunk a coloradói Greeley-be életünk legborzalmasabb rémálmává változott.

Amikor legutóbb a családdal kirándulni indultunk, az egyik gyermekünk majdnem meghalt.
Emiatt tartottunk ettől a mostani úttól, annyira, hogy nem nagyon akaródzott elindulnunk.
Lelkész vagyok, és ilyeténképpen, nem hiszek a babonaságban. Mégis, valahol, a lelkem legmélyén úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha szépen otthon maradnánk, mert akkor biztonságban lennénk. Végül azonban győzött a józan ész, és persze a vágy, hogy lássuk a kis Bennettet, akiről Steve azt mesélte, hogy a világ legédesebb kisbabája. Bepakoltunk hát egy hétre való holmit kék Ford Expedition kocsinkba, és felkészültünk az egész családdal, hogy nekivágjunk a nagy útnak.

Sonjával úgy döntöttünk, hogy az út nagy részét éjszaka tesszük meg. Így, bár Colton négyéves, és már nagyfiúnak tartja magát, akaratossága ellenére be lesz csatolva a gyerekülésbe, legalább az út javát végigalussza. Ezért aztán nem sokkal este nyolc után kitolattam a felhajtónkról, elgurultunk gyülekezetem temploma mellett, és ráfordultam a 61-es főútra.

A síkságra tiszta, ragyogó éjszaka borult, a bársonyos égen holdkaréj világított. Imperial mezőgazdaságból élő városka közvetlenül Nebraska nyugati határánál, csupán kétezer lelket számlál, így még közlekedési lámpák sincsenek. Olyan város, ahol több a templom, mint a bank, ahol a farmerek ebédidőben Wolverine munkásbakancsban, John Deere sapkában és a kerítésjavításhoz használt drótfogót tűzve az övükbe özönlenek be a földekről a helyi kávézóba. Hatéves Cassie lányunk és fiunk, a négyéves Colton ezért izgatottan kelt útra Sioux Falls „nagyvárosába”, hogy láthassák nemrégiben született unokatestvérüket.

A gyerekek hátul csacsogtak kilencven mérföldön át, amíg el nem értük North Platte városát.
Colton akció- és szuperhős csatákat vívott, és számtalanszor megmentette a világot. Még nem volt este tíz, amikor beértünk ebbe a huszonnégyezres városba, amelyről az egyetlen érdemleges tudnivaló, hogy itt született a híres vadnyugati mutatványos, Buffalo Bill Cody.
North Platte volt az utolsó lakott hely – vagy az utolsó, ahol még nyitva tartó üzletet találhattunk –, amit aznap éjjel érintettünk. Utána utunk északkeletre vitt végtelen kukoricaföldek között, ahol az életnek nem volt sok jele, néha felbukkant egy őz vagy egy fácán, míg a távolban kis tanya körvonala derengett a sötétben. Úgy terveztük, hogy előtte megállunk itt, hogy teletöltsük a tankot és megtömjük a hasunkat.

Egy Sinclair benzinkútnál megtankoltunk, majd rákanyarodtunk a Jeffers Streetre, és ahogy átmentünk egy kereszteződésen, észrevettem, hogy ha balra fordulnánk, a Great Plains körzeti egészségközponthoz jutnánk. Márciusban itt töltöttünk tizenöt iszonyatos napot, többnyire térden állva és Istenhez imádkozva, hogy mentse meg Colton életét. Isten végül megkímélte a gyermekünket, de ahogy Sonjával megkönnyebbült mosollyal megjegyeztük, az átéltek éveket vettek el a miénkből.

A nevetés a legjobb módszer, hogy feldolgozzuk a megpróbáltatásokat, így amikor elhagytuk a kereszteződést, gondoltam, egy kicsit ugratom Coltont.
– Hé, Colton, ha itt befordulunk, visszamehetünk a kórházba – jegyeztem meg. – Vissza akarsz menni?
A kisfiunk kuncogott a sötétben. – Nem, apu! Ne küldj vissza! Küldd Cassie-t… Cassie menjen a kórházba!
Mellette ülő nővére nevetni kezdett. – Szó sem lehet róla! Én sem akarok menni!
Sonja, aki az anyósülésen ült, megfordult, hogy lássa a fiunkat, akinek az ülése mögöttem volt. Szinte láttam magam előtt Colton tüsire nyírt szőke haját és a sötétben csillogó égszínkék szemét. – Emlékszel a kórházra, Colton? – kérdezte a feleségem.
– Emlékszem, mami – felelte Colton. – Ott énekeltek nekem az angyalok.

A kocsiban egy pillanatra csönd lett. Sonjával összenéztünk, és némán, a tekintetünkkel kérdeztük egymástól: Tényleg azt mondta, amit hallottunk?
Sonja odahajolt hozzám. – Mesélt neked valaha is angyalokról? – súgta.
Megráztam a fejemet. – És neked?
Ő is nemet intett.

Észrevettem egy Arby’s éttermet, behajtottam a parkolóba, és leállítottam a motort. Az utcai lámpa kékes fénye bevetült a kocsiba. Megfordultam az ülésen, és hátranéztem Coltonra.
Abban a pillanatban hirtelen nagyon kicsinek, nagyon kisfiúsnak látszott. Egy kisgyerek volt csupán, aki szívet melengető és néha zavarba ejtő őszinteséggel és ártatlansággal közölte a gondolatait. Minden szülő tudja, mit jelent ez: ez az a kor, amikor a gyerek rámutat egy állapotos asszonyra, és jó hangosan megkérdezi: – Apu, miért olyan kövér az a néni? – Colton az életnek abban a rövid szakaszában volt, amikor még nem tanult sem tapintatot, sem ravaszságot.

Ez futott át a fejemen, miközben megpróbáltam kifundálni, hogyan reagáljak a négyéves fiam kijelentésére, miszerint angyalok énekeltek neki. Végül nem tétováztam: 

– Azt mondtad, Colton, hogy angyalok énekeltek neked, míg a kórházban voltál?
Hevesen bólogatott.
– És mit énekeltek?
Colton fölnézett az égre, majd lesütötte a tekintetét, ahogy megpróbált emlékezni. 

– Azt, hogy Jézus szeret meg Józsué legyőzte Jerikót – felelte komolyan. – Kértem, hogy énekeljék a We will, we will rock you-t, de azt nem akarták.

Bár Cassie halkan kuncogott, feltűnt, hogy Colton válasza gyors és lényegre törő volt. Egy pillanatig sem habozott.
Sonjával ismét összenéztünk. Mi ez? Álmodott valamit a kórházban?
És volt még egy kimondatlan kérdés: Most mit mondjunk?
Aztán magától értetődően kérdeztem: – Milyenek voltak az angyalok, Colton?
Úgy kuncogott magában, mint akit mulattat az emlék. – Hát, az egyik úgy nézett ki, mint Dennis nagypapa, de nem ő volt, mer’ nagypapának szemüvege van.
Aztán elkomolyodott: – Tudod, apu, Jézus mondta az angyaloknak, hogy énekeljenek nekem, mert úgy meg voltam ijedve. Attól jobban éreztem magam.
Jézus?
Újból Sonjára pillantottam, és láttam, hogy leesett az álla. Visszafordultam Coltonhoz. – Úgy érted, hogy Jézus is ott volt?
A kisfiam úgy bólintott, mintha egy olyan, egészen természetes jelenségről mesélt volna, mint az udvaron látott katicabogár.
– Igen. Jézus is ott volt.
– És hol volt?
Colton egyenesen a szemembe nézett. – Az ölében ültem.

Ha van valami, amitől elakad a beszélgetés, hát ez bizony az volt. Sonjával a meglepetéstől elállt a szavunk, és csak a tekintetünkkel üzentük: Erről tényleg beszélnünk kell.
Mindannyian kiszálltunk a kocsiból, és bementünk az étterembe, majd pár perc múlva nagy zacskó ennivalóval jöttünk ki. Közben Sonjával suttogva pár szót váltottunk.
– Mit gondolsz, valóban látott angyalokat?
– És látta Jézust is?
– Nem tudom.
– Álmodott volna?
– Nem tudom… de olyan biztosnak tűnt!

A kocsiban Sonja kiosztotta a marhahúsos szendvicseket és a krumplikroketteket, én pedig visszatértem a beszélgetésünkre.
– Hol voltál, Colton, amikor Jézust láttad?
Úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani: Hát nem most beszéltünk erről?
– A kórházban. Tudod, amikor dr. O’Holleran dolgozott rajtam.
– Ami azt illeti, dr. O’Holleran többször is dolgozott rajtad – emlékeztettem. Coltonnak volt a kórházban egy sürgősségi vakbélműtéte, majd ki kellett tisztítani a hasüregét, és később még visszavittük, hogy eltávolítsák a kidudorodó heget, de azt már dr. O’Holleran rendelőjében végezték. – Biztos, hogy a kórházban volt?
– Igen, a kórházban – bólintott Colton. – Amikor Jézusnál voltam, te imádkoztál, és a mami telefonált.
Tessék?
Mindez egyértelműen arra utalt, hogy a kórházról beszél. De honnan a csudából tudta, hol voltunk?
– De te a műtőben voltál, Colton – mondtam. – Honnan tudhattad volna, mit csinálunk?

– Mert láttalak benneteket – közölte tárgyilagosan a fiunk. – Felszálltam a testemből, és lenéztem, és láttam az orvost, aki a testemen dolgozott. És láttalak téged meg a mamit. Egy kis szobában voltál egyedül, és imádkoztál, a mami pedig egy másik szobában volt, imádkozott és telefonált.

Colton szavai mélységesen megrendítettek. Sonja szeme elkerekedett, de nem szólt semmit, csak rám pillantott, és elgondolkodva beleharapott a szendvicsébe.
Abban a pillanatban képtelen voltam folytatni a beszélgetést. Beindítottam a motort, visszakanyarodtam az útra, és Dél-Dakota felé indultam. Amikor felhajtottam a 80-as államközi autópályára, mindkét oldalon legelők kísérték utunkat, a holdfényben megcsillantak a kacsaúsztatók. Már nagyon későre járt, és hamarosan mindenki elszundított, pontosan úgy, ahogy terveztük.
Hallgattam az aszfalton surrogó kerekek zaját, és felidéztem magamban mindazt, amit hallottam. A kisfiunk hihetetlen dolgokat mesélt, és olyan tényekkel támasztotta alá, amiket egyszerűen nem tudhatott. Hiszen nem mondtuk el neki, hogy mit csináltunk addig, amíg ő a műtőben volt altatásban, öntudatlan állapotban.
Újra meg újra ugyanaz a kérdés járt a fejemben: Honnan tudhatta? De mire áthaladtunk a déldakotai államhatáron, újabb kérdés merült fel bennem: Vajon igaz lehet-e mindez?
(Igazából mennyország – részlet a könyvből)

- - - - - 

Kapcsolódó írás:
Túlvilági élményeiről mesélt a tinédzser fiú 

  https://dszilvia.blogspot.com/2014/05/tulvilagi-elmenyeirol-meselt-tinedzser.html

Igazából mennyország teljes film:
https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/igazabol-mennyorszag-heaven-is-for-yDCE0Hc8j6Cb7pNh

Esettanulmányok, Szellemek, akik tagadják, hogy meghaltak

A Holtak köztünk járnak című könyv szakpszichológus szerzőjének tapasztalataiból fogunk szemezgetni. A pácienseit hipnózis állapotában beszéltette, így kiderült, hogy egyes betegeit szellem/szellemek tartották megszállva. Már írtunk arról, hogy a kórházak jellegzetesen olyan helynek minősülnek ahol sok lélek marad. Túl gyorsan halnak meg és fel sem fogják, hogy mi történt velük. Más esetekben pedig nagyon erős bennük a halál megtörténtének tagadása. Beszélhetünk még számos olyan dologról – amit a szakpszichológus is leír az esettanulmányaiban-, ami miatt a Földhöz kötődik a lélek és nem lép tovább. 

Nézzük a szakpszichológus véleményét:

Klinikai tapasztalataimra támaszkodva néhány egyszerű magyarázatot találtam arra, hogy bizonyos entitások miért maradnak itt, az anyagi síkon, ahelyett, hogy befejeznék szellemvilágba való átmenetüket. A leggyakoribb okok a tudatlanság, a zavar, a félelem (különösképpen a pokoltól való félelem), bizonyos élő személyekhez vagy helyekhez, vagy az alkoholhoz, dohányhoz, ételhez, szexhez való szenvedélyes, rögeszmés kötődés. Ezen kívül rossz értelemben vett befejezetlen ügyek is gyakran kényszerítik a szellemeket arra, hogy itt maradjanak a fizikai világban. Vannak olyanok is, akiket a bosszúállás szándéka tart itt.

Néhány ember olyan mélységesen zavarodott volt a halála idején, hogy egyszerűen észre sem vette, hogy meghalt. Ez különösen jellemző volt az öngyilkosokra. Közülük nagyon sokan – bár nem mindegyikük – bolyongtak céltalanul és tettek hiábavaló kísérleteket arra, hogy érintkezésbe lépjenek az élőkkel. Ez történt azzal az emberrel is, aki a hídról leugorva ölte meg magát. Látta a saját testét a homokon, de nem fogta fel a halálának a tényét. Később azt sem értette, hogy miért nem válaszoltak neki a parton lévő emberek. Mindazonáltal úgy látszik, hogy az öngyilkossággal csak elodázni lehet a vizsgát, és csak késleltetni lehet a spirituális fejlődést, mert valamelyik elkövetkező életben az egyén ismét olyan helyzetbe kerül, ahol választania kell az öngyilkosság és egy másik megoldás között.

A hirtelen, váratlanul meghaltak között is nagyon gyakori a zavart tudatállapot. Egyesek órákig, napokig, sőt néha évekig is ott maradnak, ahol meghaltak. Egy zenész fiatalember, aki autóbalesetben halt meg, ott maradt a helyszínen, és figyelte, amint testét beteszik egy műanyag zsákba – anélkül, hogy megértette volna az esemény jelentőségét. Azután – mivel egyedül érezte magát – elment annak a motelnek a halljába, ahol játszani szokott, és nagyon megdöbbent, amikor senki sem vette észre, és senki sem szólt hozzá.

Egy másik férfi, aki szintén autóbalesetben halt meg, több mint huszonnégy órát töltött teljesen összezavarodva a baleset helyszínén, és csak bámulta azt a helyet, ahol a kocsija lerohant az útról és bezuhant a folyóba. Ezután hazatért és hiába próbált szóba állni a családjával.

Nem volt képes otthagyni összeroncsolódott testét az a tizenéves fiú, akit arcon lőttek.

 Így emlékezett:
-Össze voltam zavarodva. Nem tudtam mi történik. Teljesen elvesztem. Azt sem tudtam, hová menjek. Emlékszem, hogy az, aki lelőtt, egyszerűen csak elhajtott, és ott hagyott engem.

Más entitások bevallották, hogy annyira szégyellték magukat a múltbéli tetteikért, hogy nem akartak találkozni szeretteik szellemével. Azok, akik nagyon vallásos szellemben nevelkedtek, gyakran rettegtek attól, hogy a pokolba kell menniük. E rémült szellemek sokszor kétségbeesetten utasították vissza a haláluk idején megjelent segítőket.

Egy másik megszálló szellem, egy fiatal fekete háborús veterán, kábítószeres utcai rabló, aki végül öngyilkosságot követett el, először nem akart az anyjával és a nagynénjével elmenni a szellemvilágba.
-Túl jók ők énhozzám; én nem mehetek oda ahová ők mennek, mert én gonosz dolgokat követtem el; ittam, és kiraboltam az embereket – vallotta.
Tehát láthatjuk, hogy a halált még a túlvilágon sem fogadja el minden lélek, sőt olykor nagyon erősen tagadják.

Az elhunytak a legkülönfélébb okok miatt maradnak a Földön és ez sajnos nem mindig sül el a legjobban. 

Egy esetben egy fiatalember az őt bálványozó öccse mellett maradt, hogy „segítsen” neki. Mivel az entitás életében kábítószeres volt, az öccse is hamarosan marihuánát kezdett szívni – majd más szerekre is rászokott.
Sokakat viszont olyan rossz szándékú entitások ostromolnak, akiket életükben még csak nem is ismertek. Az az abszurd eset is előfordult, hogy egy szellem azért zaklatott valakit, mert gyűlölte az illetőt megszállva tartó szellemet.

Vannak lelkek, akik nem tudnak elszakadni attól, amit nagyon szerettek. Hiába van zárva évtizedek óta a színház, a vissza járó lelket ez nem zavarja.

Egy középkorú nőt több entitás szállt meg, köztük két nővér is. Kiderült, hogy az idősebb nővér csak azért lakott a megszállt nőben, mert rögeszmésen követte a húgát, hogy továbbra is uralkodhasson rajta. Mikor a fiatalabb testvér végül szeretteivel eltávozott, betegem nagy megkönnyebbülésére ez az entitás is elment.

Akadnak olyan emberek, akiknek a gondolatai csak a a bosszúállás körül forognak, ugyan így vannak hasonlóan gondolkodó szellemek is. Ezek – például a gyilkosságok áldozatai, vagy azok, akik úgy érzik, hogy komoly sérelem érte őket életükben – azért maradnak a haláluk után is itt, hogy zaklassák a „megrontóikat”. Mivel életükben is alacsonyabb volt a rezgésszámuk (minél rosszindulatúbb valaki annál alacsonyabb a rezgésszáma) mint a legtöbb embernek, könnyebben ragadnak itt a földön. Hasonlóan a bűnözőkhöz és a szenvedély betegekhez.

Az egyik rejtélyes beszámoló azt írja le, hogy egy nőnemű entitás még kislány korában szállt meg egy hölgyet. Pont akkor, amikor a kislány családja az otthonát építette azon a földön, ami nyolcvan évvel ezelőtt a szellem birtoka volt. Ez a bosszúszomjas szellem először a gyermek szüleire próbálta meg kiönteni a dühét, de mivel a szülők aurája túl erősnek bizonyult végül a hét éves kislányuk lett az áldozat. A megszállás pillanatától fogva a kislány személyisége alapvetően megváltozott; lehetetlenül szégyenlős lett, és szinte egyáltalán nem mert mások előtt megszólalni.

A hipnotikus regresszióban kiderült, hogy a megszálló entitást annak idején a gúnyolódó tömeg szeme láttára, nyilvánosan akasztották fel gyilkosságért. Utolsó emléke a „gyűlölködő arcok tengere” volt. Ez a nyomorult szellem ehhez a traumatikus élményhez tartozó érzelmeit vitte át a megszállt kislányba. Mikor végül eltávozott, a kislány azonnal leküzdötte szégyenlősségét és minden szorongása is megszűnt.

A szenvedélybetegek vonzzák az elveszett lelkeket.

Az egyik legerősebb szál, amely a fizikai világhoz köti a szellemeket, az alkohol, a dohányzás, a kábítószer, a szex vagy akár az evés szenvedélye. Ha valaki úgy hal meg, hogy egy ilyen szenvedély rabja volt, akkor halála után azonnal ellenállhatatlan vágyat érez a szer vagy az érzés után. Nem akar eltávozni a szellemvilágba, hanem elvakultan csak e sürgető szükség kielégítésére törekszik.

A szellemsegítőket és a vezetőt észre sem veszi; a Ragyogó Fény észrevétlen marad.

Azok a szellemek, akik valamilyen szenvedély rabjai, hajlamosak arra, hogy az élő szenvedélybetegek és azok kedvenc helyeik köré gyűljenek, hogy újra átélhessék azt, ami valaha életük vezérmotívuma volt. Miután megszálltak valakit, valóban át is élik mindezt. A kábítószeresek és az alkoholisták szinte ajtót nyitnak azzal, hogy maguk köré vonzzák a hozzájuk hasonló szellemeket.

Attól függetlenül, hogy milyen szükségleteket próbálnak kétségbeesetten kielégíteni, a földhöz kötött szellemek mérhetetlenül frusztráltak, zavarodottak és boldogtalanok. Nem találnak békét és tartós kielégülést, míg más emberek testében laknak. Valóban elveszett lelkek, akik nem tudják, hogy károkat okoznak maguknak.

(forrás: Klinikai szakpszichológus esettanulmányai:A holtak köztünk járnak - tulvilagrakeszulok.hu)

 

- - - - - - - -

A Holtak köztünk járnak - teljes könyv:

http://users.atw.hu/eloadok/A%20holtak%20koztunk%20jarnak.pdf

 

- - - - - - 

Kóbor lelkek, szellemek továbbléptetése - videó

forrás:sorsommisztikaja.hu - Pintér Erzsébet
 

Mi a rossz és miért van az életünkben?

Annyi kegyetlen dolog történt már fizikai világunkban és annyi rossz történik napjainkban is. Miért? S miért hagyja ezt Isten? Létezik egyáltalán Isten és szeret egyáltalán bennünket, ha mindezt megengedi? Ezekre a kérdésekre igyekszem válaszokat adni jelen bejegyzésemben.

Első hallásra nagyon nehéz lehet megítélni, hogy mi is a jó vagy éppen a rossz valójában, hiszen ahány ember, annyiféle megítélés, ami egyik embernek nagyon jó, az egy másiknak éppenséggel nagyon rossz is lehet. Létezik azonban erre egy általános meghatározás, ami mindig, mindenkire és mindenre vonatkozik és roppant egyszerű. Minden, amit az egyén elsőbbrendűsége jellemez és motivál, az rossz, és minden, ami mindenki szükségleteit egyenlően veszi figyelembe, az jó. Másképpen szólva, minden, ami önzőségből és csak a saját szemszögből eredeztethetően alakul ki, az rossz, illetve minden, ami egyenlőséget tesz valamennyiünk közé és mindenki (és az egyén javára is) kedvezően hat, az jó. Megint másképpen megfogalmazva, amit akkor teszek (és gondolok és mondok), amikor csak magamat nézem, az rossz. Amit viszont akkor teszek, gondolok vagy mondok, amikor mindenki mást és magamat is egyenlően nézem, az jó. S a legegyszerűbben megfogalmazva, ha olyat teszek másokkal, amit szeretnék, hogy velem tegyenek mások, az jó. Ellenkező esetben, az rossz. Ha egy mindenki mástól elkülönült személynek gondolom magamat, s elsősorban ez a megítélés határozza meg a cselekedeteimet, az rossz. Ha megértem, hogy mindenkivel egy vagyok egy ponton, s megértem, hogy bármit teszek másokkal, azt magammal is teszem, s tetteimet eszerint viszem végbe, az jó.

A testi életeinkben a testünknek és a fizikai világnak köszönhetően megtapasztaljuk magunkat, mint önálló, másoktól független és függetlenül létező lény. Ebben az állapotban óhatatlanul is elfelejtjük, hogy valójában - bár tényleg külön lények vagyok valamennyien, de - mégis a forrásban mind össze vagyunk kötve. Akár az ujjaink, amelyek teljesen különállóak és egyéni ujjak, mégis az eredetükben (a kézfejünkben) mind összetartoznak és egyet képeznek. Mi mindannyian ugyanabból a forrásból (Istenből) valók vagyunk, s mivel attól bár eltávolodhatunk, de tőle el nem válhatunk soha, így valamennyien összekapcsolódunk, s egyet képezünk vele is és egymással is. Test nélküli állapotban ennek tudatában vagyunk, azonban a testi életek során ez óhatatlanul is megváltozik. Éppen ebben rejlik a testi életek és a fizikai világ egyik célja, hogy a különállóság illúziójában is felismerjük az együvé tartozást. Hogy ebben a helyzetben is felismerjük azt, hogy bármit is teszünk bárkivel is, azt valójában saját magunkkal is tesszük, hiszen (teljes) külön állóságunk csupán látszólagos, az csak a fizikai érzékszerveinkkel felfogott illúzió.

Minden egyes gondolatunk (így tetteink és szavaink is) szét árad a világban és hatást fejt ki, annak előjele és ereje szerint. Hogy ennek tudatában is legyünk, megalkotásra került a karma törvénye és rendszere. Nem büntet és nem is ajándékoz bennünket, csupán mindig érezteti velünk azt, amit korábban másoknak okoztunk. Pusztán azért, hogy tudatára ébredjünk, bármit is tettünk mással, magunkkal is tettük. S azért, hogy saját bőrünkön is érezve, mit tettünk másokkal, igazán megértsük, hogy mit jó tenni másokkal és mit nem. Ennek tökéletes megértése természetesen nem megy mindenkinél ugyanolyan gyorsan, ezért is nem egy fizikai életünk van, de nem is tíz. Többnyire több száz fizikai élet is szükségeltetik ahhoz, hogy mindent kellően átlássunk a fentiekből, idő van bőven, s planéta is, melyen a leckéinken végighaladhatunk.

Azonban ez korántsem kell azt jelentse, hogy akkor nagyon rá is kellene érjünk mindennek a megtanulásával, hiszen azzal csupán a szenvedéseink időtartamát növeljük. Mindannyiunknak szabad akarata van, nincs külső kényszer semmire. Azon az iskolán, melyet fizikai világnak hívunk, s mely arra hivatott (többek között), hogy az egységérzetünket testben is megtanuljuk, ugyan minden léleknek át kell esnie, de ezen kívül minden a szabad akaratára van bízva. Hogy miként, mennyi idő alatt teljesíti azt, a külső tényezők szempontjából teljesen mindegy. Azonban minden léleknek belső ösztöne is ezen iskola elvégzése, méghozzá elég erős ösztöne, hasonlóképpen a kisgyermek járni vágyás ösztönéhez. Így bár nincs külső kényszer és erőszak a szellemvilágban, csak szeretetteli tanácsok és segítségek, minden lélek maga is tisztában van vele, hogy létezésének ezen korszakán át kell esnie és előnyösebb inkább előbb, mint utóbb. Amikor a szellemvilágban a lélek megtervezi a leendő fizikai életét, ezért nem azokat a tényezőket veszi figyelembe, amit majd a vállalt személyisége a "földi" eszével jónak tartana, hanem azokat, amelyekről tudja, hogy őt magát előre viszi. Előre pedig kizárólag az visz egy lelket a lélekfejlődésében, ha megtapasztalja mindazt, amit korábban ő okozott másnak az akkori vállalt személyiségén keresztül - hiszen akkor születhet benne megértés, hogy mit jó tenni mással és mit nem. S így haladhat tovább azon az úton, melyen előbb vagy utóbb, de meg fogja teljesen érteni, hogy miket jó tenni másokkal és miket nem. Természetesen az adott testi életeiben a (legtöbb) ember nincs konkrétan tudatában a korábbi életeinek, de a lelke mindenre emlékszik és különböző érzések formájában tökéletesen a tudtára adja azokat. Minél többet ártott valaki korábbi életeiben másoknak, s ennek következtében minél többször tapasztalta meg később saját maga is azt, így idővel egyre csökken a valószínűsége, hogy újra ártani fog, hiszen a lelkébe egyre jobban belevésődik, hogy az nem jó, s így egyre csökkenni fog benne a hajlam is minderre. Ezért írtam már másutt is, hogy minél kevesebb egy emberben a gonoszság, a rosszindulat, az önzőség, annál idősebb, annál fejlettebb lélek lakik a testében. Embertársaink és magunk lelki kora és fejlettsége is ebben mérhető le.

Nehéz elfogadni persze, de bármi, ami most történik velünk, egytől egyig azért köszön vissza ránk, mert valamikor mi útjára indítottuk azt. Mivel az újra leszületésünknek az az egyik fő célja tehát, hogy megtapasztaljuk, amit korábban másoknak adtunk, ezért egyrészt szellemi segítőink is hatással vannak életünkre, hogy minden a terv szerint alakuljon, másrészt a magunkkal hozott rezgések, energia információk is gondoskodnak a vonzás törvénye által arról, hogy csak az lehessen a "közelünkben", aminek lennie kell. S mivel egy élet nem elég az egész iskola elvégzéséhez, de (többek között) a testünk sajátosságai miatt nem is hozhatjuk le minden korábbi emlékünket ide, így el kell fogadnunk, hogy látszólag mintha egy másik ember tetteinek az okozatát kellene viseljük. De nagyon fontos megértenünk és tudatosítani magunkban, hogy ez a legkevésbé sincs így, és az életeink között nem szabad magunkat illetően különbséget tennünk vagy határvonalat húznunk, akkor sem, ha jelenleg erre élesen nem, csak a lelkünk mélyéből érkező érzéseken keresztül emlékezünk. Egyes életeink nem többek egy mostani életünkbeli iskolanapnál, mely végén mindig hazatérünk pihenni, rögzíteni az aznap megtanultakat és készülni a másnapra, de végső soron ugyanazok vagyunk, aki tegnap ment iskolába, aki ma megy és aki holnap fog. Pár sorral fentebbre visszautalva; több helyütt is említettem már, hogy mivel testi életeink alatt ideiglenesen sok mindent elfelejtünk, ezért szellemi segítőink, (a mi kérésünkre és érdekünkben) segítenek minden pillanatban a sugallataikkal, hogy a tervezett utunkon járjunk. A másik eszköz pedig, ami segítségünkre van és biztosítja számunkra mindezt, az pedig az, amit a köznyelvben vonzás törvényeként emlegetnek. Azt is említettem már más cikkeimben is, hogy a tudatunk a létezésünk minden pillanatában naplót készít minden egyes gondolatunkról, tettünkről, pillanatunkról, s mindezeknek a másokban okozott hatásukról is. Ez a napló az egyetlen, melyet a testi halálunk alkalmával magunkkal viszünk (illetve ez az egyetlen, amelyet a testi születésünkkor magunkkal hozunk), valamint ez a napló szolgál a halál közeli élményekben megfigyelhető, úgynevezett életfilm-lepörgése élményhez, s nem utolsó sorban ez a napló az alapja annak is, amikor valaki egy reinkarnációs hipnózisban élete tetszőleges pillanatára tűélesen és részletgazdagon emlékezni képes. (S ez a napló alapján elemezzük ki szellemi segítőinkkel az épp hátrahagyott életünket, a szellemvilágban.) Ez a napló minden pillanatban ott van velünk, s tele van információkkal, melyek a rájuk jellemző rezgésszámmal rendelkeznek, rezegnek, és maguk köré (tehát körénk) vonzzák mindazon eseményeket, szereplőket, stb., akikkel dolguk kell legyen. S hogy hogyan függ össze mindez? Amit gondolunk, amilyen érzések vannak bennünk, ahhoz hasonlatos események történnek velünk. S milyen érzések és gondolatok vannak bennünk? Amelyeket a szüleinktől hoztunk, míg felneveltek (ezért nem véletlenül választjuk ki a szüleinket), amilyeneket a lelkünk áramoltat a legmélyéről (aki emlékszik még a korábbi életeinkre), s amilyeneket a szellemi segítőink igyekeznek számunkra sugallni, stb. Így óhatatlanul is azt az utat járjuk, amit járnunk kell. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy madzagon rángatott babák lennénk, arról hogy szabad akarat és eleve elrendeltség között hol a határ, itt írtam bővebben:

Szabad akarat vagy eleve elrendeltség? Hol a határ?

 https://dszilvia.blogspot.com/2020/02/szabad-akarat-vagy-eleve-elrendeltseg.html

Csak a szemléltetés kedvéért szeretnék a végtelen számú példából egy szélsőségeset megemlíteni. Ha olyan világban élünk, melyben háborúban megkínoznak embereket, akkor az azért lehetséges, mert korábban is tettek ilyesmit az ide leszülető lelkek, akiknek most ezt viszont kell megtapasztalni. Ha mindez velünk történik meg, akkor mi magunk voltunk korábban egy ilyen cselekmény elkövetői. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, akkor többé nem kerülünk ilyen helyzetbe (ha lesz is ilyen abban a világban, ahol élünk majd, mi nem leszünk a részesei), viszont ha agresszióval, erőszakkal válaszolunk, akkor a későbbiekben azt kapjuk vissza. S nem azért tehát, mert Isten vagy a karma büntetni akar bennünket, hanem azért, hogy tudatosodjon bennünk, mit jó tenni másokkal és mit nem.

Isten tehát nem büntet és nem is ajándékoz. Mi magunk okozzunk korábbi cselekedeteinkkel mindazt, amit a jelenben élünk át, azért, hogy mintegy tükröt tartva nekünk, a fejlődésre, a mielőbbi felismerésre sarkalljon. Hogy mielőbb felismerjük azt, hogy ne tegyünk (teljes) különbséget magunk és mások között, hanem tisztában legyünk vele, hogy egy ponton egyek vagyunk, s bármit teszünk mással, az mindenkire hatással van, így ránk is, s mielőbb felismerjük azt is, mit jó tenni másokkal. Isten feltétel nélkül szeret mindannyiunkat, s csak azt szeretné, hogy ezen a tanulási folyamaton, ezen az iskolán mindannyian végig menjünk és mielőbb visszataláljunk hozzá.

Aki igazán megértette az egységtudatot, s akként is éli az életét és létezik, az vissza is talált Istenhez.

Egyikőnket sem korlátozza vagy szabja meg semmilyen téren, teljes szabad akaratot adott nekünk, az iskola végzését illetően, azonban az ösztönt is elrejtette bennünk, ami ez a cél felé motivál. S hogy miért is fordulhatnak elő borzasztóan rossz dolgok és borzasztóan jó dolgok is? Mert a gondolat teremtő ereje végtelen, mindkét, jó és rossz irányban is. A két irány azért létezik, hogy érzékeltesse a másik irányt is, hogy tudjunk különbséget tenni jó és rossz között, hogy legyen választásunk. Rossz azért is létezik, hogy azt megtapasztalva és felismerve, igazán tudjuk értékelni a jót.. A szabad akaratnak köszönhetően a lelkek mindkét irányba haladhatnak, s mindkét irányba szinte végtelen hosszan. Akár feszegethetik is ezen irányok határait, de bármerre is indulnak el, később ugyanazt élik meg ők maguk is, hogy lássák annak hatását, hogy lássák, jó-e azt tenni másokkal vagy sem. Nem Isten döntése, ha eltávolodsz tőle, de az sem, ha közeledsz feléje. Nem Isten sorscsapása tehát, ha rossz történik veled, s nem is az áldása, ha jó. Ő a lehetőséget és a döntés jogát adta meg számodra, hogy ismerj meg mindent, annak mélységében, ahogyan szeretnéd, s közben egyéni felelősséget is biztosít neked, de pontosan tudja, hogy előbb-utóbb visszatalálsz hozzá, előbb-utóbb hozzá leszel hasonlatos, hiszen a része, a gyermeke vagy.

E határok tehát szinte végtelenek, s minél messzebb jut egy lélek a negatív irányba (minél rosszabb dolgot tesz másokkal), mivel annak visszahatása is annál negatívabb lesz számára, így annál erősebb felismeréshez juthat, ami a későbbiekben annál erősebb elrettentésül szolgál saját magában is attól, hogy ezt még egyszer megtegye.

Miért is voltak és vannak a (fizikai) világunkban oly borzasztó események? Mert a lelkek - tudatlanságból - a negatív határokat feszegették, feszegetik. S nem azért, mert Isten ezt engedné szívesen, vagy mert Isten nem is létezne. Sokan gondolják ugyanis, hogy egyes borzalmas események a Földön, bizonyítékai annak, hogy Isten nem is létezhet, vagy ha létezik is, nagyon "beteges elméjű" lehet. Ez többek között abból a szemléletből fakadhat, amikor mindig mástól várjuk a gondjaink megoldását vagy mindig másra mutogatunk, mint a problémáink okozójára. S közben nem vesszük észre, hogy kizárólag magunk vagyunk az ok és az okozat is egyben, s hogy gyógyír igazán csak magunk megváltoztatásával érhető el. Ha hajlandóak vagyunk elismerni személyes és kizárólagos felelősségünket, s megismerni a létezésünk valódi igazságát, s magunk lépni a pozitív, a jó irányába a tetteinkkel, gondolatainkkal és megnyilvánulásainkkal (de egyben elfogadjuk, amit korábbi tetteink következtében már viselnünk kell), akkor Istenhez közeledünk, aki feltétel nélkül vár és számít ránk. Amíg azonban ellenkező irányba indulunk el, s eltávolodunk tőle, bár nyilván nem nézi jó szemmel, de hagyja, hogy önállóan döntsünk minden esetben és magunktól szülessen meg bennünk a hozzá való közeledés igénye.

Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

Balogh Béla: A Tudatalatti tízparancsolat 1 Egységtudat - videó

forrás:Erika Kovács

José Rodriguez dos Santos: Az isteni formula - Einstein utolsó üzenete

Az isteni formula megdöbbentő utazásra invitálja az olvasót; az úti cél az idők kezdete, az univerzum lényege, az élet értelme. 

 A könyvben leírt összes tudományos adat megfelel a valóságnak. A könyvben kifejtett tudományos elméleteket fizikusok és matematikusok támasztják alá. 

"- Soha nem értettem, miért nem látják az emberek azt, ami számomra egyértelmű, és miért vannak annyira elfoglalva a jelentéktelen dolgokkal. Veszekednek, vitatkoznak, azzal foglalkoznak, ami nem fontos, a mellékesre pazarolják az idejüket. Egy kicsit emiatt is menekültem a matematikába, tudod? 

Úgy gondoltam, csak az a fontos, hogy megértsük a minket körülvevő világ lényegét. - És ezt kerested a matematikában?

- Igen. A dolgok lényegét kerestem. És csak most jöttem rá, kicsit zavarban is vagyok ettől, hogy voltaképpen mindvégig Istent kerestem.

- Elmosolyodott.

- A matematikán keresztül Istent kerestem.

- És megtaláltad?

Az öreg szemei a távolba meredtek.


- Nem tudom - mondta végül. - Nem tudom. - Sóhajtott. - Valami nagyon különöset találtam. Nem tudom, hogy Isten-e, de valami... valami rendkívüli.

- Mit találtál? - Megtaláltam az intelligenciát a világegyetem teremtésében. Ez tagadhatatlan. Az univerzumot intelligensen teremtették. Időnként fölfedezünk valami furcsa dolgot a matematikában, valami viccet, ami első pillantásra teljesen jelentéktelennek tűnik. Később kiderül, hogy ez a számbeli furcsaság voltaképpen alapvető szerepet tölt be valami természeti dolog felépítésében.

- Értem.

- A természetben az a legkülönösebb, hogy minden mindennel összefügg. Érted? Még a teljesen különböző dolgok is... még ezek is összefüggnek egymással. Amikor gondolkodunk, néhány elektron elmozdul az agyunkban. És ez az apró változás hatással van, ha csak egy kicsit is, az egész univerzum történetére.

- Ábrándos kifejezés jelent meg az arcán.

- Azt kérdem magamtól, nem vagyunk-e magunk is Istenek.

- Hogyan? Ezt nem értem.

- Figyelj, Tomás. Isten minden. Ha ránézel bármire, ami a természet része, Isten egyik arcát látod. És mivel mi a természet részei vagyunk, Isten részei is vagyunk egyben. Érted?

 - Értem.

 - Mintha Isten lenne a testünk, és mi lennénk ennek a testnek az idegsejtjei.

- Szaggatottan beszélt, mintha minden szava az utolsó lenne. Az idős matematikus erőt merített onnan, ahol már nem látszott, hogy van.

- Képzeld el az idegsejtjeinket. Az egyes idegsejteknek minden bizonnyal fogalmuk sincs róla, hogy a testünk gondolkodó és tudatos szeletének részét képezik, ugye? Mindegyik azt hiszi, hogy tőlem független, nem az én részem. A tudatom mégis ezeknek a különálló sejteknek az összessége, amelyek valójában egy egésznek a részei. A karom sejtjei nem gondolkoznak, olyanok, mint egy-egy kő a természetben: nincs tudatuk. De az agyam idegsejtjei gondolkoznak. Azok talán úgy tekintenek rám, mintha Isten lennék, és nem veszik észre, hogy belőlük állok. Ugyanígy mi, emberek is, lehet, hogy Isten idegsejtjei vagyunk, csak nem vesszük észre. Azt hisszük, hogy egyéniségek vagyunk, akik elkülönülnek a többiektől, holott az egész részei vagyunk.

- Elmosolyodott.

- Einstein úgy vélte, hogy Isten mindaz, amit látunk, és az is, amit nem látunk.

- Ezt honnan tudod? Honnan tudod, hogy mit gondolt Einstein?

- Ó, hát Augusto mesélte.

- Siza professzor?

- Igen, Augusto.

 - Elkomorodott az arca.
- Szegény, vajon mi lehet vele?

Tomás majdnem elárulta, mi lett apja barátjával, de még időben meggondolta magát. Inkább hagyta, hogy apja beszéljen, amiről csak akar.

- Jóban voltatok egymással, ugye?

- Ó, igen. Sokat beszélgettünk. Augusto hitt Isten létezésében. Én pedig a szkeptikus oldalt képviseltem, aki mindig ellentétes véleményen van.

- Mit mondott?

- Sokat idézte a mesterét. Einstein ezt mondta, Einstein azt mondta. Az az ember hős volt számára. "

(Forrás: Az isteni formula - Einstein utolsó üzenete - részlet)

Kapcsolódó írás:
David Ben Gurion beszélgetése Albert Einsteinnel:

 https://dszilvia.blogspot.com/2018/02/david-ben-gurion-beszelgetese-albert.html

José Rodrigues dos Santos interjú - ekulturaTV - videó

 https://www.youtube.com/watch?time_continue=3&v=rfL9dAtcKaA&feature=emb_logo

Az öt elem, az öt fejlődési út - Föld

Hatezer évvel ezelőtt, Kr. e. 4000 és 2000 között, a Bika állatöv kísérte a Földünket, és a föld elemen keresztül tanultuk megtapasztalni az életet.

Ez a kőkorszak utáni idő volt az, amikor az emberek elkezdték megmunkálni a földet, és a nagycsaládok egyre közelebb telepedtek le egymáshoz. Így alakultak ki az első falvak, majd később a falakkal körülvett városok. Hamarosan pedig felébredtek az első civilizációk is a folyók oázisaiban. És mivel az emberek isteni származásába vetett hit olyan régi, mint maga az emberiség, kialakult a kínai vallás a Sárga folyó, az indiai vallás az Indus, az egyiptomi vallás a Nílus, a mezopotámiai vallás pedig az Eufrátesz és a Tigris partján. Valójában minden vallás ugyanazt az Eget igyekszik közelebb hozni hozzánk, csak ennek „útjai” mind kicsit másfélék.

A menhirek, a függőlegesen felállított, akár húsz méter magas kőoszlopok, az őskori vallásokhoz tartoztak, és az ember kozmikus eredetének a jelei. Ezek a körbe helyezett kőoszlopok mindig fontos kultusz és gyülekezési helyek voltak. Széles körben el is terjedtek Írországtól kezdve Európán, a Földközi-tenger szigetein, Észak-Afrikán, a Közel-Keleten, Kínán és Japánon át egészen Dél-Amerikáig és a Húsvét-szigetekig.

A föld elem elsősorban életimpulzust, az élet vágyát közvetíti. Ez az erő nemcsak a növényeket készteti arra, hogy a fény felé növekedjenek, ugyanúgy az állatok és az emberek is a beteljesedést keresik vágytermészetükkel. A vágyak és akaratok által alakul ki az élet, és kerül kifejezésre a „létezni akarás”. A vágy és az akarat a legfontosabb társunk minden földi „utunkon”.

Csak már rég elfelejtettük, hogy lélekként, Isten gyermekeként jöttünk a világra, és saját lelki vágyunk volt, hogy fejlődjünk és tanuljunk. Földünk egy kicsi bolygó, de csodálatos iskola és nagyszerű tanár. Így annak megfelelően, hogy már mik vagyunk, és még mit szeretnénk tanulni, alakul ki a „testünk”, mint ahogy a „sorsunk” is, amin keresztül megtanulhatjuk azt, ami még nem vagyunk.

Ma egy olyan világot élünk meg, amely folyamatos változásban él. Sokan vannak azok, akik vágyaikkal, önzésükkel és akaratukkal hatalomra törekszenek, és a materialista életet, gondolatokat, vágyakat helyezik előtérbe. Egyre többen vannak, akik – egyénileg vagy csoportokban – még egoistábban, még önzőbben, még radikálisabban kötődnek a nemzeti és vallási hagyományaikhoz.

Ám az élet törvényeinek hatásai a természet törvényein keresztül befolyásolják, és megváltoztatják a világot. Minél erősebben hat a Vízöntő korszak, annál erőteljesebben fogjuk megtapasztalni a magasabb szintű energiákat. Tehát az, amit megélünk, nem pusztán értelmetlen sors, hanem a fejlődés egy-egy lépése, melynek változásai lehetővé teszik a növekedést. És éppúgy, ahogy a természet, ami szintén az évszakok ciklusain keresztül él, mi sem tudjuk feltartóztatni ezeket a lépéseket, csak mert még szeretnénk megtartani a nyarat.

Sokan vannak azok is, akik aggódnak, félnek a jövőtől, és összeesküvéselméleteket terjesztenek. Mások pedig Istennek panaszkodnak, amiért engedi, hogy szenvedjünk. Úgy tűnik, sokan még mindig azt hiszik, hogy mi úgy élünk itt a Földön mint bábuk egy színpadon, és az Ég az, amely egy bizonyos szerepet és sorsot ad vagy elvesz.

De a napok, amiket most élünk, lehetővé teszik számunkra a találkozást önmagunkkal, hogy felismerjük a saját egyéniségünket éppúgy, mint a saját felelősségünket. Ezek azok az idők, amikor felismerhetjük azt is, ami még nem vagyunk, de azt is, amit már megosztanánk! Az élet mindig arra válaszol, ami vagyunk. A saját energiáink határozzák meg a környezetünket, és ezzel a sorsunkat is. Tehát ha meg akarjuk változtatni a sorsunkat, először saját magunk kell, hogy megváltozzunk, és az Ég segít minket ebben.

Ezért újra és újra átéljük a sötétség idejét, a „zsákutcát”, ami már nem vezet tovább, az érzést, hogy „nincs tovább”, mielőtt el tudjuk fogadni, és be tudjuk engedni életünkbe az újat a nagy korszakos változások idején.

A föld elem képességeihez tartozik még az odaadás, a fegyelem és a türelem. Így tud a Földünk fontos társa, védelmezője és táplálója lenni a fény-gyermeknek, a lelkünknek. Ezekben az időkben tanuljuk meg mindkét „fényünket” megérteni, a lélek és az anyag sugárzását, azt, hogy milyen szoros kapcsolatban, és milyen egyensúlyban állnak egymással így: a lélek a személyiséggel, a gondolatok az érzésekkel, az Ég a Földdel.

Így a szellemi energiák folyamatos növekedését éljük meg, ami egyre több bátorságot és döntést is megkövetel tőlünk. Nem is hozhatunk rossz döntést, vagy mehetünk rossz irányba, hiszen az a fontos, hogy úton legyünk, és irányt válasszunk. Az élet úgyis megmutatja majd, hogy mit tanulhatunk a választott irányban.

 Az életünk egy a sok közül, csak egy lépés a hosszú földi utainkon. Így újra és újra megérinthet minket egy érzés, felmerülhet álmainkban egy-egy kép, felvillanhatnak gondolatok mint az elmúlt életek tudatalatti emlékei! Különösen, ha vágyódunk azután, amit az előző életünkben teljesen más környezetben, egészen más társadalmi közegben éltünk meg. De ugyanígy előfordulhat az is, hogy a mostani érdekeinkkel tudattalanul már a következő életre is készülünk. Hiszen életünk során, mint egy lépcsőn, életről életre, mindig tovább lépve, a lelkünkkel együtt növekszünk.

A tegnap és a holnap olyan közel vannak. Amikor a világunk olyan lett, mint amilyen ma, abban nekünk is részünk volt, mi is ott voltunk. És ma? Már jobban megértjük a Földünket és magunkat is. Már felismertük, hogy mindannyian a világunk felelősségteljes tagjai vagyunk.

 Így szeretnénk mint lélek a szeretet cselekedeteivel, odaadással és megértő hajlandósággal egyre inkább segítséggé válni a világ számára.

Írta: Eva Gostoni (evagostoni.hu) spirituális tanító és írónő

 Anyatermészet – a Föld csodái - videó
https://www.youtube.com/watch?time_continue=99&v=26GG-B3fv24&feature=emb_logo

Három titok, három jóslat, és egy igazi csoda... - Fatima csodája film

1917. május 13-án történt meg a portugáliai Fatima község határában három birkapásztor gyermek előtt az az első jelenés, amelyet több is követett az év október 13-ig. A római katolikus egyház 1930-ban ismerte el hivatalosan is a sok vitát kiváltó rejtélyes fatimai jelenéseket. 

A három látnok unokatestvér: Lúcia, Francisco és Jacinta

Forrás: Pinterest

Átlagos nap átlagos délutánja volt, amikor átlagos gyerekek végezték átlagos napi munkájukat. A naptár 1916-ot mutatott, és Európában még javában tombolt a pusztító első világháború. A harcok megviselték a világot, és az emberek szinte minden nap egy igazi csodáért imádkoztak. 

Kristályos csillogással jelent meg az angyal, Lúcia szerint

A háború tépázta világ folyamatos rettegésben élt, és a szegénység minden korábbinál nagyobb mértéket öltött.

Három gyerek terelgette a birkákat a kis portugál falu, Fátima közeli dombjain.

A kilencéves Lúcia Abobora unokatestvéreivel, a hatéves Jacintával és a hétéves Francisco Martóval pásztorkodott családjuk megélhetését segítve. Ekkor, 1916-ban látták meg először az angyalt, aki áttetszően ragyogott, akár egy kristály.

"Azt mondta, ne félj, mert én vagyok a béke angyala. Imádkozz velem!"

– mondta Lúcia Abobora, aki később felvette a Lúcia de Jesús nevet. Legalábbis ez áll az 1976-ban megjelent, „Fátima, Lúcia saját szavaival" című könyvben, melyet D. António dos Santos Marto, bragai segédpüspök szerkesztett Lúcia visszaemlékezései alapján. Ugyanabban az évben, 1916-ban az angyal még kétszer megmutatta magát az elképedt gyerekeknek. Ám az égi jelenés minden alkalommal azt kérte tőlük: ne mondják el senkinek, hogy mit láttak. 

Hófehérbe öltözött égi jelenség ragyogott fel

A világháború tovább tombolt, és a világ továbbra is egy csodára áhítozott. Úgy tűnt, kérésük talán meghallgatásra talált,
és az 1917-es év tavaszán különleges események kezdetének lehettek tanúi.

Víziók és látomások terelték a három gyermeket a szentség felé vezető útra, és az események szépen lassan átformálták Fátima települését: közönséges kis faluból egy nagy jelentőségű, katolikus búcsújáró hellyé vált, amelyet milliók tisztelhetnek és látogathatnak azóta is.

A gyerekek rózsafüzérrel a kezükben a jelenések után

Forrás: Pinterest

A három birkapásztor (az akkor már tízéves Lúcia, valamint unokaöccse, a kilencéves Francisco Marto és testvére, a hétéves Jacinto Marto) május 13-án megdöbbentő jelenést látott a tündöklő fénybe borult égbolton.

A jelenésben a Szűzanya látogatta meg őket, kezében egy tölgyfaággal.

A csoda ígéretét hozta a három gyermeknek: a régóta várt békéről beszélt, amely a világháború borzalmai után újra elhozza a szeretetet a földre, minden ember szívébe.

A gyerekek szerint a Szűzanya jelent meg előttük

Forrás: Crux

„A hölgy hófehérbe öltözött, fényesebben ragyogott, mint a nap, miközben tiszta és erős fényt bocsátott ki magából – írta Lúcia. – Olyan erős fénnyel árasztott el bennünket, ... mindez szívünkbe és lelkünk mélyére hatolt, és - magában a jó Istenben láttuk magunkat, aki maga volt ez a fény."

A jelenés az első világégés közeli végét jósolta a három gyermeknek

Forrás: Fortepan/Vogl Elemér

A jelenés alakja megígérte a gyerekeknek, hogy ezentúl öt alkalommal, minden hónap 13-án, ugyanebben az órában eljön újra meglátogatni őket. Kérte tőlük, hogy imádkozzanak minden korábbinál többet, és ha így tesznek, akkor az utolsó alkalommal „mindenkinek megmutatkozik".

A látomás híre szélsebesen terjedt szét a környéken, és az országban

Bár a gyerekek nem ijedtek meg, mégis egyfajta sokkos állapotba kerültek a jelenés tapasztalása után. Amikor hazatértek, Jacinta azonnal elmesélte édesanyjának, amit láttak és hallottak. Azt is elárulta, hogy a Szűzanya megosztotta velük három titkát az emberiség jövőjét illetően. Miközben a másik két gyerek inkább egy kicsit viccelődött a tapasztaltak kapcsán,
az aggódó édesanya azonnal felkereste a plébánost, aki azonban kétségbe vonta a hallottakat.

 

Az elkárhozottak pokolra vetése Michelangelo Utolsó ítélet című freskóján  

Forrás: Wikimedia Commons

A látomás híre szájról szájra járt, és igen gyorsan terjedt a helyi és környékbeli lakosok között. Így a következő hónapban, június 13-án
már egy kisebb tömeg gyűlt össze azon a helyen,
ahol korábban maga Szűz Mária mutatkozott meg a gyerekeknek. Ám a következő csodára még várni kellett.

A nap állítólag táncolni kezdett az égen

Július 13-án, körülbelül délután kettő órakor a várakozó emberek furcsa jelenségeknek lehettek tanúi, amelyet a katolikus egyház később a „Nap csodája" néven tett ismertté. Az esőzések – amelyek miatt már napok óta szenvedtek a falubeliek – hirtelen megszűntek, és amikor nap felbukkant a felhők mögül, tíz percen át „remegett" az égen. „A megdöbbent tömeg egy része... lelkesen kémlelte az eget. A szemük előtt kezdett el a Nap remegni, amely olyan, hirtelen mozdulatokat tett, amely ellentmondott minden kozmikus törvénynek. A Nap ugyanis ott „táncolt" az égen, legalábbis ezzel a jelzővel illették az emberek" – számolt be a történésekről az O Seculo című, lisszaboni újság, ahol azt is megemlítették, hogy a különös jelenségeket furcsa színek is kísérték.

Egykori újságbeszámoló az ún. napjelenést figyelő tömeg fotóival
Forrás: Wikimedia Commons

„Amikor a napot figyeltem, egyszer csak észrevettem, hogy elkezd sötétedni. Először a hozzám legközelebbi tárgyakra néztem, majd távolabb pillantottam. Megdöbbenve láttam, hogy minden ametiszt színben pompázik. A körülöttem lévő tárgyak, az égbolt és a légkör is ugyanolyan színűvé vált. Közel s távol megváltozott minden, és hamarosan felvette a régi, sárga damaszt színét" – mondta José Maria de Almeida Garrett, a portugáliai Coimbra professzora, aki a helyszínen tartózkodott.

A fatimai események iránti érdeklődés ezek után pedig tovább fokozódott.

A bürokrácia be akarta bizonyítani, hogy hazug meséről van szó

A gyerekeket azonban a hitetlenkedő állami bürokrácia tisztségviselői, felsőbb utasításra őrizetbe vették. Kocsival Vila Nova de Ourembe vitték őket, ahol a prefektus igyekezett hamis vallomást kicsikarni belőlük,
és az kérték tőlük, hogy vonják vissza mindazt, amit a Szűzanyával kapcsolatban korábban meséltek.

A jelenés helyszínén épült bazilika az egyik legnagyobb európai búcsújáró hely
Forrás: Osv.com

Ők azonban ezt újra és újra visszautasították, ám a kihallgatás miatt lemaradtak a soron következő, augusztus 13-i jelenésről.

A következő hónapban már több ezer ember indult útnak, hogy szeptember 13-ára eljusson a Szűz Mária-jelenések helyére.

Mintegy harmincezren imádkoztak a Cova da Iria dombon, amikor Lúcia tolmácsolta nekik Szűz Mária szavait: „Októberben olyan csodát fogok végrehajtani, amely után mindenki hinni fog."

Az igazi csodára októberig kellett várni

Azon a napon, 1917. október 13-án a hívők tömege már hetvenezerre nőtt. A korabeli beszámolók szerint még a jelenések helyétől huszonöt kilométerre lévő bámészkodók is észrevehették az égen látható, furcsa jelenségeket. Az Ilustracao Portugueza című lap október végi száma még fényképes beszámolót is közölt a csodáról,
amely a júliusi jelenséghez volt hasonló.

Ahogy írták, „az égitest egy ezüstkoronghoz hasonlított, és saját tengelye körül forgott"

.Hatalmas tömeg verődött össze az Iria-völgyben a napjelenés megfigyelésére
Forrás: THE FATIMA HUB

A tudományos magyarázatok természetesen igyekezték cáfolni a csodát:
szerintük a szemtanúk talán túl sokáig meredtek a napra, és ez okozta az „optikai csalódásokat", de többen hivatkoztak „optikai hatásokra", illetve „az időjárás és a felhőtakaró okozta meteorológiai váltásra". A csoda tényét azonban 1930-ban elismerte a katolikus egyház is. Addigra azonban Jacinta és Francisco Marto is elhunyt spanyolnáthában.

Lúcia de Jesus dos Santos karmelita nővérként
Forrás: Pinterest

A betegség nem sokkal a jelenések után érte el Fátima települését. Lúcia viszont hosszú, boldog élete során többször mesélt arról, hogy később még háromszor jelent meg előtte Szűz Mária. Életét az események hatására Istennek szentelte, és először Dorottya-rendi, majd karmelita apáca lett.
 
Fény derül az utolsó fatimai titokra is

Az azóta eltelt évek során több pápa is ellátogatott Fátimába, és Lúcia többször találkozott velük. A II. János Pállal való találkozás során beszéltek a három fatimai titokról is. Az első kinyilatkoztatás az első világháború végét és a második kezdetét jelezte,
a második titok pedig a szovjet kommunizmus felemelkedéséről és bukásáról beszélt.

A harmadik jóslatot csak 2000. május 14-én mutatta be Angelo Sodano bíboros.

Angelo Sodano bíboros
Forrás: Tiooda

Ez volt ugyanis az egyetlen, amelyet eddig az időpontig homály fedett. Ebben az szerepelt, hogy egy püspök, talpig fehérben zuhan a földre puskatűz következtében.

Ezt az egyház a II. János Pál pápa elleni, 1981-es gyilkossági kísérleteként értelmezte.

A pápa mélyen hitte, hogy a fatimai Szűz Mária így mentette meg az életét.

II. János Pál pápa merénylőjével, Ali Agcával, a férfi börtöncellájában
Forrás: AFP/ARTURO MARI

A kinyilatkoztatással egy esztendőben a római katolikus egyház megtette Jacinta és Francisco Marto szentté avatásához az első lépéseket. Az elmúlt évtizedek során hívők milliói keresték fel a Fátimában épült Jelenések kápolnáját.

II. János Pál Lúcia nővérrel
Forrás: THE FATIMA HUB

A bazilikát 1928-ban kezdték építeni: kétoldalt, félkörben árkádsorral bővítették, és a templom előtt hatszáz méter hosszú és kettőszáz méter széles teret alakítottak ki. A hatvanöt méter magas kegyhelyet különösen május 13. és október 13. között látogatják szívesen a zarándokok.

A fatimai bazilikát főleg május 13. és október 13. között keresik fel hatalmas tömegek
Forrás: Origo

A Magyar Katolikus Lexikon szerint „a fatimai jelenések súlyos történelmi eseményekkel estek egybe (a háború, a bolsevizmus megjelenése, s később a nácizmus új pogánysága), így azokat értelmezhetjük pszichoanalitikusan, sorsdöntő figyelmeztetésként, illetve történelmi jövendölésként, vagyis a Mennyei Ige, a Kegyelem Igéjének nem intézményi, hanem karizmatikus megnyilatkozásaként."

II. János Pál szerint Fatima a nagy jelek közé tartozik

II. János Pál pápa a fatimai jelenések nyolcvanadik évfordulóján a helyi püspöknek a következőket írta: „A harmadik évezred kapuján a XX. század korának jeleit kutatva, kimondhatjuk: Fatima bizonyosan a nagy jelek közé tartozik, hiszen több utána következő jelet is említ, s arra buzdít bennünket, hogy felhívásai szerint éljünk. Olyan jelek, mint a két világháború, de a népek és nemzetek nagyszabású gyűléseire is gondolhatunk, amelyeket a párbeszéd és a béke jegyében hívtak össze.

II. János Pál Fatimát nagy jelenésnek nevezte
Forrás: Eric Draper

Olyan jelek, mint különböző országok elnyomatása és életerős forradalmai. De azoknak a népeknek és nemzeteknek a hangjaira is gondolok, akik kihasználták a lehetőséget, a világ szeme előtt lázadtak fel; válságok, cserbenhagyások, az Egyház tagjainak oly sok szenvedése, de ugyanakkor egy megújult és intenzív szolidaritás érzése, és Krisztus Misztikus Testéhez való tartozás, amely minden megkereszteltben megerősödik. Egyének és közösségek fordultak el Istentől és hagyták el Őt, ugyanakkor az Igazság Lelke is felébredt a szívekben és a közösségekben, s néha a véráldozat és a mártírhalál mentette meg Isten képét és hasonlatosságát az emberben, hogy megmeneküljön ember az embertől. Ezek közül a jelek közül kimagaslik Fatima, amely segít, hogy a XX. században is lássuk Isten kezét, aki előrelátó vezetőnk, türelmes és együttértő Atyánk." 

Szent Malakiás próféciája és a harmadik fatimai titok

Sokan párhuzamot vélnek felfedezni a harmadik fatimai titok és Szent Malakiás, a 12. században élt és alkotott ír püspök híres, a pápaság jövőjére vonatkozó próféciája között.

Malakiás szerint saját korától, 1143-tól, II. Celesztin pápa trónra lépéstől számítva összesen 112 pápája lesz a katolikus szentegyháznak.

Szent Malakiás próféciájának első német kiadása 1680-ból
Forrás: ELTER TAMÁS GYŰJTEMÉNYE/ORIGO-DUDÁS SZABOLCS

Malakiás a jövő pápáit rövid, gyakran allegorikus mondatokkal ábrázolja a próféciáiban, amelyből az illető pápa nevére vagy származására, illetve különleges tettére lehet következtetni a jóslatok értelmezői szerint. Néhány kutató úgy értelmezi a vatikáni archívumból a 16. század végén előkerült feljegyzéseket, hogy nemcsak az elmúlt évszázadok,
hanem a közelmúlt több híres pápáját is azonosítani lehet Szent Malakiás jövendöléséből.

Malakiás II. János Pál pápára vonatkoztatott jóslata a "Nap vajúdása" kifejezéssel jelöli a lengyel származású pápát, akinek a megszületésekor részleges napfogyatkozás volt
Forrás: AFP/Gabriel Bouys

Malakiás próféciáiban nem II. János Pál pápa az utolsó; a 112. egyházfejedelmet „De labore Solis", azaz „A nap vajúdása" néven említi. A régi rómaiak a napfogyatkozásra használták ezt a kifejezést. Amikor Karol Wojtyla 1920. május 18-án megszületett, éppen részleges napfogyatkozás volt.

Malakiás szerint a jelenlegi pápa, Ferenc lesz az utolsó egyházfejedelem
Forrás: Origo

A prófécia szerinti utolsó, 112. egyházfejedelemről, azaz a jelenlegi pápa, Ferenc uralkodásáról a következőket írja Szent Malakiás:

„In persecutione extrema sacrae Romanae Ecclesiae siae sedebit Petrus Romanus, qui pascet oves inmultis tribulationibus; quibus transactis Civitas Septi collis diruetur, & Judex tremendus judicabit Populum." 
Szabad fordításban: Magyarra fordítva: „ A végső üldöztetés idején a Szent Római Egyházban Petrus Romanus (Római Péter – a szerk.) fog uralkodni, aki nagy szenvedések között fogja terelni nyáját. Ezután a hét domb városát elpusztítják, és a rettegett bíró megítéli a népét."

"Ferenc mint Petrus Romanus, az utolsó, 112. pápa és Róma pusztulása egy allegorikus képmontázson
Forrás: Devianart

(Forrás: Prophetiae St. Malchiae Archiepiscopi Dunen in Hibernia, Ord. Cisterciensis De Summis Pontificibus, Colonia Agrippinae, MDCLXXX.)

Szent Malakiás próféciája, valamint a harmadik fatimai titok is apokaliptikus véget jósol a világ és a római anyaszentegyház számára is. Csak remélni lehet, hogy ebben nem lesz igaza egyik próféciának sem.
(forrás:origo.hu/tudomany)

FATIMÁRÓL BESZÉL LÚCIA NŐVÉR - Teljes könyv:
https://christianae.files.wordpress.com/2017/05/fatimarol-beszel-lucia-nover.pdf

Fatima csodája -részlet a filmből:

Fatima csodája - a film tartalma

A portugáliai Fatimában 1917. május 13-án a szokásos rózsafüzér elmondása után, az Iria völgyben Francisco és Jacinta Martónak, valamint unokanővérüknek, Lucia dos Santosnak megjelent Szűz Mária, és arra kérte őket, hogy az elkövetkező hat hónap 13. napján ugyanebben az időben térjenek vissza ugyanarra a helyre, ahol ismét megjelenik nekik. A jelenések történetét meséli el a Fatima csodája című film.
A jelenések történetét egy idős szemtanú visszaemlékezéseiből ismerjük meg. A rendező, Fabrizio Costa hangsúlyt fektet a kor és a társadalmi környezet bemutatására is: még javában dúl az I. világháború, Portugáliában szegénység és reményvesztettség honol. Nincs család, ahová ne érkezne a frontról tragédia híre. Ugyanakkor vannak, akiknek a helyzet fenntartása az érdeke, akik hatalmukat befolyással, megvesztegetéssel, a karhatalom bevetésével szilárdítják meg.
Lucia, Ferenc és Jácinta tanulatlan pásztorgyermekek, írni, olvasni sem tudnak, mégis a Rózsafüzér Királynőjeként bemutatkozó Szent Szűz általuk szólítja fel a világot megtérésre, imára és engesztelésre az emberiség megmentése érdekében. Az utolsó jelenéskor, 1917. október 13-án, amikor a becslések szerint több mint harmincezer ember van jelen, Mária olyan titkokat bíz a gyermekekre, melyek megrázzák az egész világot.