A tudatosból a tudatalattiba

Mi az bennünk, ami tudatában van a látásnak, hallásnak és gondolkodásnak? Ez a valami az agy lenne? Semmiképpen sem. Az az elgondolás, hogy a tudat az agyban, az agykéreg sejtjeiben keletkező kisugárzás, hibás nézet. Ebből a felszínes fogalomból született a legtöbb metafizikai illúziónk. Sajnos az emberek saját zavaros ideáikat hozzákapcsolják ezekhez a fogalmakhoz, ezért először tisztáznunk kell a fogalmakat, hogy mit is értünk rajtuk.

Az agy az emberi testnek az az érinthető és látható része, amelyet a koponyacsont zár magába; szürke- és fehérállományból áll. A tudaton viszont az érzékbenyomások, észlelések, gondolatok, érzések, képzetek, intuíciók, ideák és emlékek változó sorának teljes összességét értjük: ezeket közvetlenül magunkénak ismerjük, és semmiféle boncoló késsel nem lehet felboncolni és ezáltal birtokolni őket. Szigorú értelemben véve azonban semmilyen kísérlettel nem lehet definiálni a tudatot, mivel ez minden definíciónak előfeltétele. Amit leginkább mondhatunk róla az az, hogy a tudat: „megismerés” (tudás).

Az agy bizonyos fokig mechanizmusnak nevezhető. A tudat semmilyen értelemben nem mechanizmus. Azok, akik a kettőt azonosítják, a természeti évkönyvekben soha nem hallott igazi csodát valósítanák meg. Mivel nincs olyan gép, amely olyan csodálatos módon lenne képes működni, mint ahogy a magasabb rendű szellemi képességek: pl. a gondolkodás, az emlékezés, a következtetni tudás, a képalkotás, az ítélőképesség, a választani tudás képesek működni.

A materializmus fantasztikus és kényelmetlen találmánya, hogy a tudat csak az agy egyik szekréciója; nem magyarázza, nem tudja megmagyarázni, hogy a tudat egyáltalán hogyan lehetséges. Csak a felszínes gondolkodó hiheti egyáltalán, hogy a tudat az anyag terméke mivel csak az ilyen ember nem képes látni, hogy tulajdonképpen a tudat már jelen van azok között a tények között amelyekre támaszkodva megpróbál plauzibilis érvet felépíteni. Amikor azonban kitisztul a látása, fel fogja fedezni, hogy érvének felépítését el sem tudja kezdeni a tudat nélkül, mint ahogy sétára sem tud indulni a lába nélkül.

Senki sem képes megfigyelni a tudatot, ahogy bármi más megfigyelhetőt. Minden más megfigyelése megkívánja a tudat jelenlétét. Azok, akik a viselkedés-lélektani pszichológushoz és a materialista tudóshoz hasonlóan metafizikai ködben botladoznak; és idejüket a tudat egy bizonyos tartalmának megfigyelésére pazarolják csak, majd győztesen kijelentik, hogy a tudatot sehol sem találják, és ezért a tudat mint független valami nem létezik, éppen olyan balgák, mint az az asszony, aki mindenfelé keresi a nyakláncát, amit a nyakán visel. Megfigyelésük komikus inkább, mint meggyőző.

Egyedül csak a mentalizmus racionális doktrínája válaszolja meg ezt a kérdést kielégítő módon. Hogyan lehetséges a tudat? A tan szerint a tudat maga csak egy fázisa egy nem materiális elvnek, az elmének; és rossz helyen keresgélünk, ha azt hisszük, hogy az agy működése; viszont jó irányban vagyunk ha felfedezzük, hogy a tudat az agy fénye. Az elme hasonlóan olyan, mint a fény, mivel mindkettő egyedülálló és privilegizált helyzetet foglal el a dolgok rendjében. A fény mindent láthatóvá tesz, de maga paradox módon láthatatlan marad. Amit mi pl. egy fénynyalábnak veszünk, az csak érzéki illúzió, mivel az tulajdonképpen csak porszemcsékből összetevődő nyaláb. A fény feltárja egy megvilágított tárgy, pl. egy magas hegy jelenlétét, de a saját maga jelenlétét soha. Képessé tesz bennünket, hogy különböző formák sokaságát lássuk, de maga láthatatlan, mivel egyáltalán nincs formája. Ehhez hasonlóan az elme is lehetővé teszi számunkra, hogy mindenről tudomást szerezzünk, kivéve önmagát. Nem tudjuk felfedezni változó tapasztalataink alatt, mivel önmaga változás nélküli.

Minden dolgot úgy pillantunk meg az elmében, mint egy tükörben. De mivel érzékelésünkön túl van, csak a képeket figyelhetjük meg, a tükröt pedig – ami e képeket visszatükrözi – nem. Senki, aki megfelelően kifinomult intelligenciával rendelkezik, hogy megértse, valójában mi is az elme, hogy az ideák hogyan alakulnak ki, hogyan veszünk tudomást a külső világról, sohasem fog materialistává válni. Mivel meg fogja érteni, hogy a világról való tapasztalata, amikor végső eredetéig nyomozzuk vissza, a tudatban gyökerezik, és hogy egyedül az elme elsődleges léte teszi lehetővé a test tudatosítását.

Azt hinni, hogy a tudat nem lehet távol az agytól csupán azért, mivel nem található a fizikai érzékelés korlátozott tartományán belül, azt kijelenteni, hogy a fej egy helyének helyi lakója kell hogy legyen, azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek fölfogni, hogy létének törvénye szerint kívül kell esnie ilyen korlátozott tartományon. Ez a tévedés olyan problémákat vet fel, amelyek sohasem léteznek, és az embereket egy naiv materializmushoz köti, amelyből nem tudnak kiszabadulni, amíg megfelelő diszkrimináló képességgel nem rendelkeznek, amelyet metafizikai vagy misztikus gyakorlattal, vagy isteni kegyelem segítségével szerezhetnek meg. Ez a képesség aztán képessé teszi őket, hogy az igazsághoz vezető lépcsőkön fölfelé menjenek. Egy bölcsebb kor, amelynek az intellektuális tudás-területe kevésbé lesz korlátozott, nem akarja majd mindenáron a lehetetlent, nem akarja majd megmagyarázni egy olyan egyedülálló elvnek, mint az elmének a létét, aminek a szokásos tudat csak egy részét képezi. Erre ui. – saját magát kivéve – semmiféle mértékegység, definíció és kifejezési mód nem húzható rá.

A tudat az, ami; csak azok kételkedhetnek nem materiális létében, akik nem tudnak elég mélyen elmélkedni magukon belül. Mivel mindkettő: az is, amit tagadunk, az is, amit elismerünk, a nem materiális elv maga. Mert mielőtt a szkeptikus – aki az én elsőbbségét hirdeti – csak egy szót is szólhatna, vagy egy gondolatot a tudat létezése ellen gondolna, a tudatnak ott kell lennie, hogy ezt megtehesse! Természetesen a mentalizmus ezeket a fejtegetéseket még tovább viszi. Mert amikor a szkeptikus lát, hall, ízlel, tapint vagy szagol egy dolgot, akkor és csakis akkor mondja ki, hogy létezik. De mindezek az észlelések, amikor mind az első, mind pedig az utolsó pontjukig nyomoztuk őket, azt találjuk, hogy mentális cselekedetek. Hogy az ember egy dolog létezéséről tudomást vehet, ez teljesen saját mentális létének előfeltételezésén nyugszik, ebből ui. senki nem szabadulhat ki. Próbálja meg az ember, hogy kiugorjon a tudatából, de bárhol is ér így majd földet, úgy találja, hogy még mindig a tudatában van! Ez az egyetlen dolog, amit nem lehet kétségbe vonni.

Senki nem képes valamiről is fogalmat alkotni, ami rajta kívül álló. Senki nem képes semmiféle tárgyról a legkisebb tudást szerezni, amíg nem gondolkodott róla, vagyis amíg ideát nem alkotott róla. Mégis, amikor a dolgokat végső jelentésükben mint mentális szerkezeteket fogjuk föl, az eredmény – hogy a Természet mi is valójában – olyan idegennek tűnik érzékeinknek, hogy csak kevesen vannak, akiknek megadatik, hogy fölfoghassák. Semmi olyan magától értetődő, mint a tudat elsődlegessége és valósága, mégis sajnálatos módon semmi sem szenved többet az értetlenségtől, amikor először kerül mint kérdés fölvetésre, mint a tudat. De jogosan nem kételkedhetünk a létében, ha akármi másban kételkedünk is. Lehet, hogy illúzióink csapdájába esünk ezt illetően, de még ezek az illúziók is attól függnek, ahogyan tudatosak vagyunk illúzióinkról. Ezért amikor gondolkodásunk teljes szellemi tetőfokára érkezünk, végül is el kell ismernünk, hogy a tudat az az egyetlen dolog, amelynek a valóságáról a legbiztosabbak vagyunk, és aminek a létét a legkevésbé lehet tagadni.

Ilyen az ember létének furcsa és fájdalmas paradoxonja! Az, amit úgy gondol, hogy teljesen túl van azon a határon, amelyet megérthet, maga ennek a megértésnek a teljes alapja. Mivel egyedül csak a nem materiális tudatnak a segítségével képes megérteni a tudatot! Ha az ember megfelelő figyelemmel következetesen végezné a vizsgálatát, látná, hogy a tudatnak a tapasztalata, a memória tapasztalatai, az absztrakt metafizikai gondolkozás képessége, saját művészi teremtőképessége, valamint az univerzális törvények felismerési képessége miatt valójában egy szuper-fizikai elv jelenlétében él.

A mai kor tudósa eleddig az esőfelhők természetének vizsgálatától a gránit hegység eredetéig számtalan dolgot vizsgált sikeresen, de mindeddig még nem vizsgálta meg sikeresen saját tudata kezdetének misztériumát. A tudat kezdetének vizsgálatát csak azután kezdheti, miután saját tudata már kialakult és nem előbb. Akkor már túl késő, hogy az ilyen eredet problémáját megoldja. Bármit is gondol vagy cselekszik a tudat problémájával kapcsolatban, az már magán viseli a tudat elkerülhetetlen előfeltételezését és gondolatait, és cselekedeteit csak a tudat fényénél képes végrehajtani. Közvetlenül még meg sem képes vizsgálni a tudatát, mivel nem képes – mint valami vizsgálati tárgyat – saját tudatossága mikroszkópja elé hurcolni, mint ahogy az ember nem képes saját arcát közvetlenül látni, csak közvetve a tükörből. A tudós is gondolatainak tükrébe pillanthat, mivel e gondolatok összessége teszi ki éber tudatát, de ez csak egy indirekt folyamat, mivel a gondolatok tudata nem a tiszta gondolat tudata. A tudós nem képes észlelni ez utóbbinak a jelenlétét, ideáktól és képektől mentesen, amelyek már a termékeit jelentik. És ez az, amelyet itt „elmének” nevezünk.

Senki nem mondhatja, hogy a tudatnak milyen alakja van, sem azt hogy milyen színe vagy illata vagy hangja van. Egy kép a tudatban nem úgy létezik, mint pl. egy kék szőnyeg egy nagy szobában. A szőnyeg ui. nagyság és helyzet szerint meghatározott térrelációban van a szobával, míg a tudat elve nem látható, és ezért semmiféle hasonló relációba nem hozható. Röviden a tudat olyan valami, amit az érzékek nem tudnak megragadni, és ami ezért valami nem materiális.

A materializmusnak – legyen az akár csak a naiv tömeghit vagy a nem metafizikai tudomány vagy a nem misztikus vallás – az a nagy tévedése, hogy az elmét összetéveszti, összekeveri a tudattal. Ezek összezavarása és gondos el nem különítése azzal a következménnyel jár, hogy az elmét materiális cselekmények eredményének tekintik, és nem annak, ami a materiális cselekmények kiindulópontja. Így a mentalizmus nemcsak hogy megmagyarázza valamennyi materialista tan keletkezésének okát, hanem abszorbeálja is őket.

Természetesen a tudat az átlagember részére értelmetlen meghatározás lenne, ha nem lennének gondolatok és képek, amelyekről tudomása van. Egyetlen pillanatig sem marad a tudat megtöltetlenül. Rendszerint valamivel mindig el kell hogy foglalva legyen. Nem kell azért abba az általános tévedésbe esnünk, hogy azt higgyük, hogy a szellemi élet a tudatos életben teljesen kimerül, és teljesen eltűnik, amikor nincsenek sem gondolatok, sem képek. Ez a fajta tudatosság ui. csak az elme egyik állapota, és mint minden állapot, szükségképp magán kell hogy viselje az eltűnés lehetőségét. Az efféle tudatban bekövetkező szünet, mint amilyen pl. az alvás, annak a jele, hogy valami, ennél mélyebb elv van jelen, ami ez alatt fekszik. Ezzel az elvvel tehát nem szabad összezavarnunk azt, ami a tiszta elme maga.

Egy szemléletes hasonlat segíthet bennünket ennek a helyzetnek a jobb megértésében – de mint minden hasonlatot, ezt sem szabad túl messzire vinnünk. Ez a hasonlat a mozikép. A moziban előadás alatt a fehér vetítőernyő nem látható a képek sokaságától, amelyek figyelmünket teljesen lekötik. Hasonlóan a mentális képek is teljesen lekötik figyelmünket az ébrenlét folyamán, ahol ezeknek a tudata felel meg a moziképeknek. Mit jelképez a láthatatlan vetítővászon? Ez az, ami jelen van bennünk mély, álom nélküli alvás idején, az, amelyből mind az álom mind az éber tudat kihajt, az, ami valamennyi tudatos gondolat, kép, idea lényege, alapja; az elme alapelve. A materialisták azonban mindig összetévesztik az éber tudatot ezzel a vetítővászonnal. A szellemi folyamatok szorosan kapcsolódnak az agyban levő fizikai folyamatokhoz és ebből a kapcsolatból származik és ered ez a fajta materialisztikus illúzió.

Az elme valamennyi különálló gondolatok általános alapanyaga. Valamennyi gondolat az elmében virtuális, a tudatban viszont aktuális. Valamennyi tudatos gondolkodás hallgatólagos vonatkozást jelent ahhoz, ami túl van a tudaton. Az örökké jelenlevő elmét csak a gondolatokon keresztül ismerjük, amelyek tulajdonképpen a termékeit jelentik, és a tudaton keresztül, amely azt saját látszólagos sötét ürességén keresztül átlöki.

Amikor az elme küszöbén állunk, úgy tűnik – mivel részben az aggyal való parallel aktivitás mögött rejtőzködik –, hogy éppen olyan megismerhetetlen és áthatolhatatlan, mint egy fekete mély köd. Azt gondoljuk-e ezért, hogy egy virtuális űr előtt állunk? A felelet az, hogy azon hatás által, amely belőle ered, kézzelfogható eredménye és tagadhatatlan működése által tudhatjuk, hogy jelen van. Az első hatás az öntudat, az első eredmény a világról való tudatunk és megismerésünk, és az első működés a gondolkodás. E három egyedül elég ahhoz, hogy megmutassa: nem lehet tökéletes semmiség.

Hogyan nem létezhet maga az, amin keresztül képesek vagyunk megismerni önmagunkat, másokat és a világot? Valóban Fichte mondása kívánkozik ide: „Ez minden és semmi.” Mivel az elme idő-tér kötötte személyes tudatunkhoz képest elsődleges, ezért önmaga ismeretlen marad.

Nem észleljük a mechanikusan létrehozott rádión leadott elektromos hullámokat, amelyek pedig jelen vannak abban a szobában, ahol éppen tartózkodunk. Egy rádiókészülékkel azonban ezeket a hullámokat hangokká és zenévé alakíthatjuk. A hullámok azonban akkor is jelen vannak, ha a szobában nincs készülék, és mivel jelen vannak, ezért valóságosak. Az a tény, hogy szemünk, fülünk és ujjaink nem képesek észlelni őket, hogy létükről így nincs tudomásunk, nem csökkenti valódiságukat. Hasonlóképpen az elme mint a tudat lényege valóban létezik, van realitása, de túl van mind a gondolkozás, mind pedig az érzék-észlelet felfogási határain. Ha a realitás mértékében akarunk beszélni róla, akkor azt kell mondanunk, hogy tulajdonképpen még valóságosabb valami kell hogy legyen, mint idő-tér tudatunk partikuláris formája, mivel az utóbbi belőle ered és benne gyökerezik. Az elme ezért egyedülálló, és nincs semmi, amit az egész létben hozzá tudnánk hasonlítani.

Vizsgáljuk meg most az általában figyelemre sem méltatott memória jelentőségét. A szokások rabja lévén nem értjük meg, milyen óriási metafizikai fontosságú, nem értjük meg finom, nem materiális jelentőségét. Amikor azonban behatóan vizsgálni kezdjük ezt a csodálatos képességet, kezdjük megérteni, hogy halhatatlanságunkról tesz tanúbizonyságot. Mivel csak azért létezhet, mert az elme saját léte is folytonos és töretlen.

Mi a memória? Mik az emlékek? Ezek a múltnak a mentális képei, felélesztett gondolat-formák, képek, amelyek a tudatban ismétlik önmagukat. Honnan jönnek? Csak belőlünk eredhetnek. Van bennünk valami, ami médiumként szolgál, ami a múlt ideákat a jelenlegiekkel kapcsolja össze. Kell lennie egy finom elemnek, ami ezeket egybefűzi és egybegyűjti egy raktárhoz hasonlóan. Különben olyannyira el lennének egymástól választva, hogy az eltűnt gondolatokat soha nem lehetne ismét életre kelteni. Az a puszta tény, hogy képesek vagyunk elmúlt eseményekre emlékezni, a jelenlegi tudatos és a múltbeli tudatos állapotok között egy összekötőelem létére utal.

Mi más lehetne ez az elem, ha nem az elme maga? Mivel a múltbeli események, állapotok sokszor évekre eltűnhetnek a tudatból, ebben az összetett elmében kell lennie egy rétegnek, amely a köznapi tudat alatt mélyen fekszik. Az a puszta tény, hogy az ideák és képek újraélednek a látszólagos megsemmisülésükből, azt mutatja, hogy ezek valahogyan konzerválódnak ebben a mély rétegben. Ez azt is mutatja, hogy az elme rejtélyes üressége nem azonos a nemlétével. Arra utal, hogy nem vesztjük el kapcsolatunkat a múlttal, mivel ez az állandó elem jelen van bennünk. Már említettük, hogy a mély álomból való felébredésünk után személyi azonosságunk emlékezete, valamint a környezet felismerése nem lenne lehetséges, ha az elme nem létezne még azon a szférán túl is, ami – a mi oldalunkról tekintve – egyedül látszik csak tudatosnak. Egy ilyen létezésnek szükségszerűen titokzatosnak kell lenni.

Csak akkor kezdhetjük megérteni az elmét, amikor pszichológiai elkülönítést hajtunk végre benne. Gyökerei rejtve vannak a hétköznapi tudatunk előtt, de gyümölcsei láthatók a tudatban. A legnagyobb tévedés és a legnagyobb fokú tudatlanság lenne képtelenséget tanúsítani itt csupán azért, mert működését nem foghatjuk föl tudatunkkal.

Félrevezető módon a mélyen levő tudatosságot tudat alattinak nevezzük. Ezen azt a szélesebb tudatot értjük, amelynek a szokásos tudat csak egy részét képezi. Ezt a mély tudatot viszont aligha nevezhetjük tudatalattinak, amely magában foglalja a tudat valamennyi lehetőségét és képességét. A tény az, hogy a tudat, amellyel az elme rendelkezik, ténylegesen felülmúlja mind az alsó, mind pedig a felső határát az agyi tudatnak. Ez a kifürkészhetetlen, bonyolult elme az, ami ezt a korlátozott tudatot az ébrenléti állapotba vetíti, majd pedig visszavonja a mély alvásba. Mindazonáltal nem kell azt gondolni, hogy az elméből kettő van: egyik lenne a tudatos, a másik pedig a tudatalatti. Csak egy elme létezik bennünk, de felőlünk nézve csak véges emberi módon tudatos. Tudatunk állapot, nem pedig egy különálló, különböző része az elmének. Az elme ezért jelen van már azelőtt, mielőtt a tudatos gondolkodás elkezdődne. Az elme az első.

El kell hogy ismerjük a mélyebb elmének a jelenlétét még akkor is, ha nem vagyunk képesek arra, hogy titokzatos folyamataiba bepillantsunk.

Így az a végső következtetés, hogy nem mondhatjuk el jogosan, hogy az elmének csak teljes nappali fényben kell működnie. Nem tagadhatjuk jogosan, hogy nem működik, amikor tudatunk nem társul ehhez a működéshez. Valamennyi külvilági tapasztalatnak először egy bizonyos korlátozott tér-idő formán kell áthaladnia, mielőtt az ember individuális tudatosságát eléri az ember jelen fejlődési fokán. Ezeken a speciális formákon kívül az ember szükségszerűen nem ismer semmit. Miért ne kellene felállítanunk azt a szabályt, hogy partikuláris idő-tér tudatunknak szükségszerűen és elkerülhetetlenül együtt kell haladnia az elme összes működésével? Mert ha az ilyen tudatot el is vesszük az elméből, saját létét nem vehetjük el vele együtt.

Ezért érthetővé válik, hogy az ember életét ketté kell választani. De nem szabad megtévesztenünk magunkat azt gondolván, hogy a rejtett rész kevésbé valóságos, kevésbé tudatos, mint a látható, manifesztálódott rész. Túl van az emberi gondolkodással elérhető határokon, de létének ténye nincs túl az emberi gondolkodás következtetésén. És ez a legnagyobb szolgálat, amit a metafizikai gondolkodás adhat, hogy meggyőz bennünket, hogy ez a rejtett elem van; hogy képessé tesz bennünket azt fölfogni, hogy ennek lennie kell; és hogy megérteti velünk, hogy ez a rejtett forrása felszíni életünknek.

(Dr. Paul Brunton - Az Önvaló Bölcsessége)

Sandrine Thuret: Képesek vagyunk új idegsejteket termelni. Íme, hogyan

Képesek vagyunk-e felnőttként új neuronokat előállítani? Sandrine Thuret idegtudós azt mondja, igen, és tudományos, valamint gyakorlati tanácsokkal lát el bennünket azzal kapcsolatban, hogyan segíthetünk agyunknak a neurogenezisben — javítani a hangulatunkat, fokozni az emlékképződést és megelőzni az öregedéssel járó hanyatlást.

Felnőttként képesek vagyunk-e új idegsejteket létrehozni? Még mindig van némi zavar ezzel a kérdéssel kapcsolatban, mivel ez egy eléggé új kutatási terület.

 Sandrine Thuret idegtudós

Például mikor egyik onkológus kollégám, Robert azt mondta nekem: "Sandrine, ez furcsa. Néhány páciensem, akiknek azt mondták, hogy meggyógyították a rákját, a depresszió tüneteit mutatja.” Azt válaszoltam neki: "Nos, az én szempontomból ennek van értelme. A gyógyszer, amit a betegeknek adsz rákos sejtek szaporodásának gátlására, gátolja az agyukban az új idegsejtek képződését is.” Robert úgy nézett rám, mintha őrült lennék, és így szólt: "De Sandrine, ezek felnőtt páciensek — a felnőttekben nem nőnek új idegsejtek.” Legnagyobb meglepetésére így válaszoltam: "Hát, valójában mégis nőnek.” Ezt a jelenséget neurogenezisnek hívjuk. [Neurogenezis] Robert nem idegtudós, és amikor ő járt orvosi egyetemre , nem tanították, amit most már tudunk, hogy a felnőtt agy képes új idegsejteket létrehozni. Így Robert, amilyen jó orvos, be akart jönni a laboromba, hogy egy kicsit jobban megértse a témát. És én elvittem őt egy kirándulásra az agy neurogenezissel kapcsolatos legizgalmasabb területére, és ez a hippokampusz. Ez a szürke képlet az, az agyvelő közepén. Már régóta tudjuk, hogy fontos a tanulás, az emlékezés, a hangulat és az érzelmek szempontjából. Azt azonban csak mostanában tudtuk meg, hogy a felnőtt agy azon egyedi struktúráinak egyike, ahol új idegsejtek képződhetnek. Ha a hippokampuszból készült metszetet kinagyítjuk, amit itt kék színben látnak, az egy újonnan létrejött idegsejt egy felnőtt egér agyában. Az emberi agyat illetően Jonas Frisén kollégám a Karolinska Intézetben úgy becsülte: naponta 700 új idegsejtet hozunk létre a hippokampuszunkban. Talán azt gondolják, hogy ez nem túl sok a meglévő milliárdnyi idegsejtünkhöz képest. Azonban 50 éves korunkra teljesen kicseréljük az e struktúrában velünk született idegsejteket a felnőttkorban képződöttekkel. Szóval miért fontosak az új idegsejtek, és mi a feladatuk? Először is, tudjuk, hogy fontosak a tanulás és az emlékezés szempontjából. A laborban kimutattuk, hogy ha gátoljuk a felnőtt agy azon képességét, hogy új idegsejteket hozzon létre a hippokampuszban, akkor bizonyos emlékezési képességeket is gátolunk. Ez különösen új és igaz a térlátással kapcsolatban — így például, hogy miként tájékozódunk a városban. Még mindig sokat tanulunk, és a idegsejtek nemcsak a memóriakapacitás miatt fontosak, hanem a memória minősége miatt is. Segítségünkre vannak abban is, hogy időpontot kapcsoljunk az emlékeinkhez, és segítenek megkülönböztetni a nagyon hasonló emlékeket, mint például, hogy miként találjuk meg a bicajunkat, amit az állomás parkolójában szoktunk hagyni, egyik nap itt, másik nap kicsit arrébb. Robertnek ennél is érdekesebb az a kutatás, amelyet a neurogenezis és a depresszió területén végzünk. A depresszió egyik állatmodelljében csekélyebb neurogenezist tapasztaltunk. Ha antidepresszánsokat adunk be, akkor fokozzuk új idegsejtek képződését, és csökkentjük a depresszió tüneteit, így egyértelmű kapcsolatot mutattunk ki a neurogenezis és a depresszió között. Emellett, ha gátoljuk a neurogenezist, akkor az antidepresszáns hatékonyságát is lerontjuk. Robert ekkor megértette, hogy nagy valószínűséggel a betegei azért szenvednek depresszióban az után is, hogy kezelték a rákjukat, mert a rákgyógyszer gátolta új idegsejtek képződését. És időbe telik olyan új idegsejteket létrehozni, amelyek normálisan működnek. Tehát, összességében úgy gondoljuk, már van elég bizonyítékunk, hogy kimondjuk: a neurogenezis a kiválasztott célpont, ha az emlékképződést vagy a hangulatot akarjuk javítani, sőt akkor is, ha az öregedéssel vagy a stresszel együtt járó hanyatlást akarjuk megelőzni. Tehát a következő kérdés ez: tudjuk-e irányítani a neurogenezist? A válasz az, hogy igen. Most pedig egy kis vetélkedőt játszunk. Felsorolok néhány viselkedést és tevékenységet, s önöknek meg kell mondaniuk, mit gondolnak róluk: fokozzák vagy csökkentik a neurogenezist? Készen állnak? Rendben, kezdjük. Szóval, mit gondolnak a tanulásról? Fokozza? Igen. A tanulás fokozza ezeknek az új idegsejteknek a képződését. És a stressz? Igen, a stressz a hippokampuszban az új idegsejtek keletkezését csökkenti. Mi a helyzet az alvásmegvonással? Valóban, csökkenti a neurogenezist. És a szex? Nahát! (Nevetés) Igen, igazuk van, ez fokozza új idegsejtek keletkezését. Habár minden az egyensúlytól függ. Nem akarunk olyan helyzetbe kerülni, (Nevetés) amikor a túl sok szex alvásmegvonáshoz vezet. (Nevetés) Mi a helyzet az öregedéssel? A neurogenezis sebessége folyamatosan csökken, ahogy öregszünk, de még mindig jelen van. És végül mit gondolnak a futásról? Ezt önökre bízom, döntsék el maguk. Ez az egyik első tanulmány, amelyet az egyik mentorom, Rusty Gage végzett a Salk Intézetben. Kimutatta, hogy a környezet hatással lehet új idegsejtek keletkezésére. Itt egy metszet egy egér hippokampuszából, amelynek a ketrecében nem volt futókerék. A kis fekete pontok a leendő új idegsejtek. És most egy olyan egér hippokampuszából származó metszetet látnak, amelynek ketrecében volt futókerék. Látható az új leendő idegsejtet jelző fekete pontok tömeges növekedése. Tehát a tevékeny életmód hatással van a neurogenezisre, de ez még nem minden. Amit eszünk, az is befolyásolja a hippokampuszban új idegsejtek képződését. Itt van egy étrendminta — olyan tápanyagokból, amelyekről kimutatták, hogy hatékonyak. Most csak néhányat emelek ki: a 20‒30 százalékos kalóriacsökkentés fokozza a neurogenezist. Az időszakos koplalás — az étkezések közötti idő növelése — fokozza a neurogenezist. A flavonoidok bevitele, melyek az étcsokoládéban vagy az áfonyában találhatók, fokozza a neurogenezist. Az omega-3 zsírsavak, melyek zsíros halakban, pl. lazacban találhatók, fokozzák új idegsejtek keletkezését. Ezzel ellentétben a magas telítettzsír-tartalmú étrend negatívan hat a neurogenezisre. Az etanol — az alkoholfogyasztás — csökkenti a neurogenezist. Azonban nincs minden veszve: a vörösborban található rezveratrolról kimutatták, hogy elősegíti az új idegsejtek fennmaradását. Ha legközelebb vacsorára mennek, érdemes lehet ezért a feltételezhetően "neurogenezis-semleges” italért nyúlni. (Nevetés) És végezetül engedjék meg, hogy rámutassak az utolsóra, egy furcsaságra. A japán csoportokat lenyűgözi az élelmiszerek textúrája, és kimutatták, hogy a puha ételek rontják a neurogenezist, ellentétben a pépesítést — rágást — igénylő, illetve a ropogós ételekkel. Ezekhez az adatokhoz, ahol a sejtek szintjén kell kutatni, állati modellek útján jutottunk. Ezt az étrendet azonban az emberi résztvevőknek is adtuk, és azt láttuk, hogy ez a diéta ugyanolyan irányban módosítja a memóriát és a hangulatot, ahogy a neurogenezist, azaz: a kalóriamegszorítás növeli a memóriakapacitást, míg a magas zsírtartalmú étrend súlyosbítja a depresszió tüneteit — szemben az omega-3 zsírsavakkal, amelyek fokozzák a neurogenezist, és segítenek csökkenteni a depresszió tüneteit is. Szóval azt gondoljuk, hogy az étrend mentális egészségre, memóriára és hangulatra gyakorolt hatását a hippokampuszban keletkezett új idegsejtek közvetítik. És nemcsak arról van szó, mit eszünk, hanem az étel textúrájáról és arról is, hogy mikor esszük és mennyit eszünk belőle. Ami a neurogenezissel foglalkozó idegtudósokat illeti — jobban meg kell értenünk ezeknek az új idegsejteknek a feladatát, és hogy mivel szabályozhatjuk a fennmaradásukat és a képződésüket. Arra is rá kell jönnünk, hogyan védjük meg Robert betegeinek a neurogenezisét. Ami önöket illeti — a felelősséget saját neurogenezisükért — önökre bízom. Köszönöm. (Taps) Margaret Heffernan: Fantasztikus kutatás, Sandrine. Mint mondtam, megváltoztattad az életem —, most már sok áfonyát eszem. Sandrine Thuret: Nagyon jó. MH: Igazán érdekel a futás témája. Muszáj futnom? Vagy valójában csak az aerob testmozgásról van szó, amely oxigénnel látja el az agyat? Lehet bármilyen intenzív mozgás? ST: Jelen pillanatban nem igazán tudjuk megmondani, hogy csak maga a futás-e a fontos, de azt gondoljuk, hogy bármi, ami valóban fokozza a termelődést — vagy áramoltatja a vért az agyban, hasznos. MH: Szóval nem kell vennem futókereket az irodámba? ST: Nem! MH: Micsoda megkönnyebbülés! Csodálatos. Sandrine Thuret, nagyon köszönjük. ST: Köszönöm, Margaret.

(forrás: ted.com)

Sandrine Thuret: Képesek vagyunk új idegsejteket termelni - videó

Mahátma Gandhi

A huszadik század folyamán Teréz anya mellett egyetlen olyan ember élt, akit a világ „nagy szellem"-nek, „mahát-má"-nak tartott. Ez a törékeny halandó, Móhandasz Karamcsand Gandhi mindannyiunk számára követendő példa lehet. Reményt ad a mi tökéletlen világunkban: igenis törekedhetünk tökéletességre az egyén, a társadalom és a nemzet szintjén egyaránt.

Gandhi fizikai tűrőképessége és lelkiereje az egekig szárnyal. Tanításaiban a vallás és az etika, a lelkiség és a gyakorlati élet különös ötvözetét alkotta meg, s ezáltal rávezetett bennünket arra, hogy őszinteséggel és türelemmel mind egyéni, mind közösségi szinten megvalósíthatjuk önmagunkat.

Gandhi 1869. október 2.-án született a mai Gudzsarát államban, jómódú család sarjaként. Szüleivel a hinduizmus dzsaina-felekezetéhez tartozott, amely vallás egyesíti magában az ősi hindu világnézetet a buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel. Mindkettőnek alaptétele az ahimsa (minden élet kímélése, a mindennel szemben való ártalmatlanság) és a maitri (a szeretet, amely nemcsak az emberekre, hanem az élők egész világára kiterjed). A dzsainista háttér erősen meghatározta Gandhi későbbi tanait. Ez alapján tette meg tanai alapjául az erőszakmentességet. A dzsainizmus lényege minden élet végtelen tisztelete. A dzsainista szerzetesek söprögetik maguk előtt az utat, nehogy egyetlen bogárkára is rálépjenek. Ugyanígy kendőn átszűrik az elfogyasztott vizet a kis élőlények védelme miatt. Táplálékukat szigorú növényi étrend képezi. Gandhi is vegetárius étrenden élt, amit gyakran szakított meg hosszú böjtölésekkel. Az erőszakmentesség elve miatt Gandhi ellenezte a himlőoltást, mert „az oltóanyagot tehén vagy borjú tőgyéből nyerik, és kimondhatatlan szenvedést okoznak ezer és ezer ártatlan élőlénynek.” Gandhi hatására alakult meg az angliai Himlőoltás Ellenes Egyesület.

Tanulmányait a helyi angol iskolában kezdte, ahol meg-lehetősen félénknek bizonyult: túlságosan lassú és túlontúl engedékeny volt, soha nem verekedett, még azoknak sem ütött vissza, akik megverték. Emlékezete akadozott, mindig csak egy dologra tudott összpontosítani. Ebből adódott, hogy a kevésbé sértő „együgyű” jelző helyett ezt a nem éppen hízelgő csúfnevet ragasztották rá: „együgyűcske”. Ugyanakkor a szellemi szabályok alapján tudjuk, hogy az „együgyű” szó egyfajta fejlettségi fokot mutat: együgyű az, aki egyszerre csak egy dologra összpontosít, vagyis teljesen tudatosan él minden pillanatban. Tudatos minden gondolatban, minden érzelmi és akarati megnyilvánulásban, s folyamatosan a jelenben él. Ezt jelképezi egyébként az „Imádkozzatok szüntelenül!” mondat is - Isten mindenütt, mindenben jelen van, és ha tudatosak vagyunk, akkor mindenek mögött felfedezhetjük a szellemiséget.

Később, 1888. és 1891. között Londonban jogi tanulmányokat végzett. Sikeres vizsgái után hazatért Indiába, ahol ügyvédi vizsgát tett. Ekkor fedezte fel életfeladatát, aminek megvalósításán azonnal dolgozni is kezdett: abbahagyta az ügyvédi gyakorlatot, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy „a törvénykezés oly módszer, amely erőszak alkalmazásával akar igazságot tenni”. Az erőszakról pedig ugyanazt vallotta, mint Jézus - elvakult, célra nem vezető ténykedés. „Aki karddal öl, kard által vész el” - erőszak erőszakot szül, az akció és reakció természeti törvényénél fogva, nem alkalmas tehát arra, hogy nagy és nemes célokat végső diadalra juttathasson. Ez az eszme, az erőszaknélküliség, melyet Gandhi mint az ind faj természetének megfelelő elvet ismert meg, s a „hinduság gyökeré"-nek nevezett, vált az elnyomottak nagy védelmezőjének alapvető hitvallásává.

Kevesen tudják, hogy Gandhi nemcsak politikusként mozgatta meg India népét, hanem egészségprogramjának megvalósításáért is küzdött. A hivatalos (nyugati) gyógyszerközpontú orvostudománnyal szemben ősi indiai, ajurvédikus hagyományokon alapuló, XX. században továbbfejlesztett természetgyógyászatot képviselt és hirdetett, miután elméleti tudományok és számos kísérlet, tapasztalat során meggyőződött a természetes életmód értékéről és hatásosságáról. A század elején az Indian Opinion című lapban, gudzsaráti nyelven látott napvilágot eredetileg természetgyógyászati cikksorozata, mely 1921-ben könyv alakban, angol nyelven is megjelent „A Guide to Health” (Egészségre Vezérlő Kalauz) címen. Mintegy öt kötetet tölt meg Gandhi egészség- és gyógyítástana. Érdemes tudni, hogy pályakezdéskor Gandhi habozott, hogy a jogászi vagy az orvosi pályát válassza-e. Azért döntött mégis a jogászi hivatás mellett, mert úgy gondolta, hogy nem tisztességes foglalkozás az orvosé. A nyugati orvostudománnyal az igazi természetes orvoslást állítja szembe: minden betegségnek ugyanaz az eredete, hogy nem követjük az egészség természeti törvényeit.

Célja az egységes, független India megteremtése volt. Ennek megvalósítása érdekében az indiai kisebbség élére állt, s megalapította első politikai szervezetüket, a Natal Indiai Kongresszusát. Meggyőződése szerint a hinduk és muzulmánok közeledését, a két vallás szolidáris egymás mellett élését a szeretet és az odaadás újfajta elvének - az erőszakmentességnek - a követésével kell megvalósítani. Tanítása szerint a szeretet és az erőszak-mentesség mindent legyőz! Már gyermekkorban meg kellene tanulni, hogy „az élet harcában a gyűlölet könnyen legyőzhető szeretettel, a tudatlanság igazsággal, az erőszak pedig szenvedéssel”. Egy másik példabeszéde szerint: „Aki legyőzi érzékeinek kísértéseit, arra is képes, hogy úrrá legyen az erőszakon, gyűlöleten, hazugságon és haragon. A rosszal való együttműködés megtagadása ugyanis éppoly föltétlen kötelesség, mint a jóval való együttműködés!”

Gandhi új politikai módszert vitt hazájába, amely voltaképpen „alkotmányon kívüli” volt, nem illeszkedett a megszokott politikai gyakorlatba. Ez a módszer három alapelven nyugodott:

az igazságtalan törvényeknek nem kell engedelmeskedni, azokat meg lehet szegni; mindig erőszak nélkül kell cselekedni; a cél nem szentesíti az eszközt.

Népének azt tanította, hogy a szabadság kivívásának módja az, hogy legyőzünk magunkban minden visszatetsző tulajdonságot és önzést. Életében igen fontos szerepet töltött be a vallás is: nem tett semmiféle különbséget vallás és politika között. A kettőt átszőtte egymással. Ő maga úgy vélekedett, hogy képtelen lenne vallási életet élni, ha nem venne részt tevékenyen a politikában, vagyis az egy nemzedékkel előtte járó hindu vallásreformereknek azt a gondolatát vitte tovább, hogy India lakosságát a társadalmi kérdések iránt fogékonnyá és politikailag tevékennyé kell tenni.

Gandhi - mint keleti tanító - ötvözte életében a védikus és a krisztusi impulzust. Meggyőződése volt, hogy nemcsak a Védákban vagy a Koránban, hanem a Bibliában is megtalálható a teljes igazság. Nyíltan vallotta például, hogy az Evangélium mutatta meg számára a követendő utat. Egyben bebizonyította azt is, hogy nem elég a kereszténységre mint intézményre hivatkozni: a szellem a fontos! Kunyhójában is Krisztus képét őrizte, a következő felirattal: „Ő a békénk!” Annak pedig, aki egy napon megkérdezte tőle, miért tanítja ezt, hiszen nem keresztény, így válaszolt: „Keresztény, hindu, muzulmán és zsidó vagyok! Meggyőződésem, hogyha Krisztus visszatérne, megáldaná sokak életét, akik még a nevét sem hallották, de életükkel példát nyújtanak arra, hogyan kell az erényességet gyakorlatba ültetni.” Tanításaiban gyakran felcsengtek Jézus szavai: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok üldözőitekért!”

Gandhi a háborúk és viszályok ellen a legnagyobb fegyverként a böjtöt, az imát és az erőszakmentességet alkalmazta. A böjtről azt tartotta, hogy általa megtisztul az ember lelke és gondolata, magasabb tudatállapotba kerül, s ezáltal szenvedései és erőszakossága is transzformálódik - asztrálteste megtisztul a harcias ösztönöktől. A böjt ugyanakkor közösségi szinten is hat: emeli a közösség állapotát, tehát az ember nemcsak magáért böjtölhet, hanem áldozatból embertársai üdvéért is! Gandhi maga a következőképpen vallott erről: „Az ember kötelessége a mások önzetlen szolgálatában áll, s ezt a szolgálatot nem azért kell vállalnia, hogy másoknak jót tegyen, hanem inkább azért, mert ez a létezésének törvénye!” Böjtöléseivel, imáival, láthatatlan, de annál inkább érezhető szellemi munkájával magára vállalt az indiai nép kollektív karmájából. Erre a karmaátvállalásra pedig csak a bodhiszattva szintre lépett, azaz már arkangyalt becsatlakoztatott lelkek képesek.

Gandhi halála is példaértékű és tanító jellegű: éppen imaszőnyegén állt és szertartásosan áldásra emelte karjait, amikor hirtelen egy férfi magasodott fel előtte és három lövéssel földre terítette őt. Gandhi azonban még utolsó leheletével is Isten nevét ismételgette mantraszerűen, tudván, hogy a halál, azaz a legnagyobb beavatás pillanatában a legjobb, ha krisztusi lelkületbe kerülünk, mert az emeli a tudat szintjét olyan magasságokba, amelyek a bardó állapotba való megfelelő átlépést elősegítik. Egy olyan szentet azonban, mint Gandhi, nem lehet megölni! Érezzük, hogy élőbb, mint valaha; segít megértenünk és szilárdan hinnünk, hogy a szeretet nagyobb a gyűlöletnél és övé lesz a végső győzelem! Alázatos szavai mindenkor bátorsággal töltenek el és példát mutatnak nekünk:

„Én csak az Igazság keresője vagyok. Hiszem, hogy a helyes úton járok, és szüntelenül fáradozom, hogy megtaláljam az Igazságot. De elismerem, hogy eddig még nem találtam meg. Az Igazságot megtalálni annyit tesz, mint önmagunkat megvalósítani, rendeltetésünket betölteni, más szavakkal: tökéletessé válni. Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek, s ebben a megismerésben rejlik minden erőm, amellyel csak rendelkezem, mert nagyon ritka az olyan ember, aki képességeinek határaival tisztában van.”

(forrás: Sarkadi Melinda- napfenyes.hu)

Mahatma Gandhi első televíziós interjú (1931. április 30.)

Az emberi DNS közvetlen hatással van a fizikai világra

Abban a tudatban nevelkedtünk, hogy elkülönülünk másoktól. Ez szükségképpen az elszigeteltség és a magány érzését keltette. Úgy tűnt, ki vagyunk szolgáltatva a dolgok és az események “véletlen” alakulásának.

Voltunk mi – és volt a világ többi része. Ez a világkép annyira természetes volt, hogy soha nem is kérdőjeleztük meg, kellemetlen érzésünk ellenére sem. Ezért aztán elég gyakran alakult úgy az életünk, hogy ezt a véleményt alátámassza.

Az utóbbi években azonban mindenestül megváltoztak a modern tudomány ismeretei. Ma már tudjuk, hogy az eddigi nézetekkel ellentétben:

Nem különülünk el! Minden mindennel kapcsolatban áll, és minden mindenre hatással van.

Ez a felismerés rendkívül fontos vágyenergiánk összpontosításának szempontjából. A változás 1995-ben kezdődött, az orosz Tudományos Akadémián, a Vlagyimir Poponyin és Peter Gariaev vezetésével végzett vizsgálatokkal. Kísérleteik ámulatba ejtő eredménnyel jártak. Olyan meglepőek voltak, hogy az Egyesült Államokban is megismételték, majd publikálták őket.

Vlagyimir Poponyin és Peter Gariaev fényrészecskék – úgynevezett fotonok – segítségével akarta vizsgálni a DNS viselkedését. Kísérletsorozatukban légüres teret hoztak létre egy csőben. Ma már tudjuk, hogy még a vákuumnak nevezett légüres térben sem uralkodik abszolút üresség. Mindenütt jelen vannak ugyanis a fotonok – vagyis a fényenergia, amely speciális műszerekkel viszonylag pontosan mérhető. Ennél a kísérletnél sem volt ez másként. A csőben keletkezett légüres térben a fotonok meglehetősen rendezetlenül oszlottak el.

A következő lépésben emberi DNS-mintát juttattak a csőbe. És ekkor roppant különös dolog történt:

a részecskék a DNS jelenlétében átrendeződtek. A DNS közvetlen hatást gyakorolt a fotonokra: mintegy láthatatlan erővel szabályos mintázatba rendezte azokat. Egyértelművé vált tehát, hogy az emberi DNS közvetlen hatással van a fizikai világra.

A hagyományos fizikában ilyesmit eddig még nem figyeltek meg. Mi több: a hagyományos fizika hagyományos értelmezésében ilyesmivel nem is számolnak. A fotonok viselkedésére tehát eleinte nem volt magyarázat.

Ez már magában is izgalmas lenne. Ám ami ezt követte, az méltán nevezhető forradalminak…

Amikor a DNS-t kivették a csőből, azt feltételezték, hogy a fotonok rendje felbomlik, s azok visszatérnek rendezetlen állapotukba. Csakhogy éppen az ellenkezője történt!

A fotonok úgy viselkedtek, mintha még mindig jelen lenne a DNS, és megőrizték rendezett eloszlásukat.

A kísérletet megismételték, a műszereket megvizsgálták, és megbizonyosodtak róla, hogy a csőben nem maradt DNS. Ám akárhányszor is ismételték meg őket, a kísérletekből végül csupán egyetlen dologra következtethettek: arra, hogy a fotonok és a DNS még mindig kapcsolatban álltak egymással, noha fizikailag elkerültek egymás közeléből.

Úgy tűnt, az a mező köti össze őket, amelyet a kvantumfizika “kvantummezőnek” nevez. Az “üres tér” nem is olyan üres – sokkal inkább olyan mező, amelyben információk milliárdjai terjednek és mozognak hullámformában.

Ez a kísérlet roppant tanulságos a rezonancia törvényének megértését illetően. A kísérletsor alátámasztja azt a teóriát, miszerint

létezik egy kvantummező, amely mindent mindennel összeköt

Az imént vázolt kísérlet különlegessége az, hogy elsőként bizonyította felismerhetően ennek az energiának a meglétét.

Ennek a mindent mindennel összekötő erőtérnek már régóta sok neve van. Felfedezői szerint nevezik kvantummezőnek, isteni mátrixnak, ősoknak, mezőnek vagy kvantumhologramnak. Olyan erőtér ez, amelyhez egyetlen eddig ismert energiaforma sem fogható.

Ez a sűrű hálóként működő energetikai mező egyfajta hidat alkot a külső és belső világok között.

A levegőben terjedő hanghullámokhoz hasonlóan meggyőződéseink és gondolataink kisugárzó energiájának is szüksége van egy hordozó közegre; erre szolgál a kvantummező.

Ez az erőtér teszi lehetővé, hogy – tudva vagy tudatlanul – mindennel és mindenkivel összeköttetésben álljunk.

Teljesen mindegy, milyen messze van tőlünk a “vevő” – lehet a szomszédunk, de lehet a világ másik felén tartózkodó személy is. A létrejövő és kisugárzó rezonanciás mező mindig megtalálja az igazit – még ha nem is tud róla.
(forrás:rejtelyekszigete.com)

A DNS aktiválása- videó

Tizenkét Apostol – mészkőoszlopok Ausztrália partjainál

Twelve Apostles vagyis a Tizenkét Apostol Ausztrália, Victoria állam óceánpartja mentén található tanúkövek egymásutánja.

Ezek az óriási, felhőkarcolókként kinövő oszlopok a Port Campbell Nemzeti Park látványosságai. 

Az Apostolok hátterében álló mészkőszikla falak 70 méter magasságig tornyosulnak, a sziklaoszlopok közül a legmagasabb 46 méter.

Az Apostolok a szél és a tengervíz állandó pusztító munkája révén nyerték el mai formájukat.

Először barlangokat, majd azokat tovább pusztítva kapukat hoztak létre.

Amikor a kapuk összeomlottak, különálló, magas homokkő és mészkő sziklaszigetek maradtak a tengerparton. Így alakultak ki az Apostolok, és a partszakasz többi természeti formációja.

A sziklák még mai is évente 2,5 cm-t pusztulnak. Ez a part menti kiálló sziklákból további “apostolok” kialakulásához vezethet.
(forrás: erdekesvilag.hu)

A tudat túléli a test halálát, erősíti meg egy új kutatás

Minden idők legnagyobb kérdése az ember számára, hogy "mi történik velünk, amikor meghalunk?" Bár sok személy, vallás és spirituális hagyomány alapján jutott saját következtetésre az örökké tartó lélek természetéről, mégis nagy hitet igényel, hogy valaki biztos legyen a halál utáni életben. A tudományos elmének ez nem fog menni, és a kérdés számára inkább úgy hangzik, hogy "mi történik az emberi tudattal a klinikai halált követően?"

Egy kutató csoport a Southampton Egyetemen az Egyesült Királyságban a közelmúltban végezte el az egyik legnagyobb valaha lefolytatott vizsgálatot, hogy kiderítsék, mi történik a tudattal a halál után. A következtetés az, hogy még mind nem tudjuk, hogy mi történik, de a tudat és a tudatosság úgy tűnik, hogy elidőzik valamikor a halál után, ami arra utal, hogy a tudat és a test valahogy összegabalyodott szereplők, és megfejthetők és követhetők a különálló útvonalak, amit úgy nevezünk, hogy halál.

A Southampton Egyetem tudósai négy évet töltöttek több mint 2000 ember vizsgálatával, akik szívmegállást szenvedtek el az Egyesült Királyság, az USA és Ausztria 15 kórházában.

Azt találták, hogy az emberek közel 40 százaléka, akik túlélték, valamiféle "tudatosságot" írtak le, amikor a klinikai halál állapotában voltak, mielőtt a szívük újraindult volna.

Megszoktuk, hogy a kérdésre a "halálközeli élmények" szempontjából gondolunk, ami nagyon kevés tudományos vonzattal jár, mivel ezek az élmények jellegüknél fogva teljesen szubjektívek, és lehetetlen számszerűsíteni őket. Kísérletet téve egy objektívebb betekintésre, hogy mi történik lényünk elme/tudat berendezésével, a több szakterületet átfogó csapat Dr. Sam Parnia vezetésével egy kutatással kapcsolatos interjúban a következőket mondta:

"A bizonyítékok eddig azt sugallják, hogy a halál után az első néhány percben a tudat nem semmisül meg. Az, hogy később elenyészik-e, nem tudjuk, de közvetlenül a halál után a tudat nem vész el. Tudjuk, hogy az agy nem képes működni, ha a szív már megállt. De a vizsgált esetekben úgy tűnik, hogy a tudat tovább működött legfeljebb három percig, amikor a szív már nem vert, bár az agy jellemzően 20-30 másodpercen belül leáll, miután a szív is leállt. Ez igen jelentős, mivel gyakran azt feltételezzük, hogy a halállal kapcsolatos tapasztalatok valószínűleg hallucinációk vagy illúziók, melyek a szív leállása előtt következnek be, vagy miután a szív sikeresen újraindult. De egyik élmény sem felel meg a 'valódi' eseményeknek, amikor a szív nem ver. Továbbá a vizuális tudatosság részletes visszaemlékezései ezekben az esetekben összhangban voltak az ellenőrzött eseményekkel."

A tudósok elismerik, hogy még mindig nem tudják, mi történik az emberi tudattal a halál után, de a konkrét vizsgálatok bizonyítékot nyújtanak arra, hogy tudatunk bizonyos részei képesek túlélni a testi halált követő első néhány percet, és azt követően elegendő tudatossággal bír, hogy valahogy megfigyelje a klinikailag halott testet és környezetét, miközben az újraélesztésre vár.

A kutatás egy tudományos nyom, hogy a tudat képes túlélni a klinikai halált, és bár az eredmény nem perdöntő, a tanulmány minden bizonnyal megnyitja az utat a test és a lélek közötti kapcsolat bővülő megértése számára. A tudomány és a lélek közötti szingularitási pont gyorsabban közeledik, mint valaha.
(forrás: ujvilagtudat.blogspot.hu)

Élet a halál után? - videó

Táltosok barlangja (Az ecuadori Táltos-barlang)

„2007-ben Peruban teljesen felkészületlenül egy földalatti mesterséges barlangba kerültem egy kis falu polgármesterével és munkatársaival együtt, több száz méterre az Andok hegység alatt. Ez a döbbenetes élmény indított el kutatói utamon, hogy megismerjem azt a világot, mely eredetünket rejti, és amiről nem tanítanak a történelemkönyvek.”

Dél-Amerikában az Andok hegység alatt sok ezer kilométeres labirintusrendszer húzódik. Az ecuadori Tayos-barlang épített kapuján át egy ősi világba utazunk, melyre Móricz János felfedező bukkant a múlt század derekán.

E kapu egyike a néhány lejáratnak egy ismeretlen, mesterséges építésű földalatti világba, mely a Fémkönyvtár írásos lemezei mellett számtalan kulturális örökséget rejt, bizonyítva egy özönvíz előtti fejlett civilizáció létét.

Aranylemez, a Tayos barlangban talált kincsekből

Az ősi Amerika földjére a Csendes-óceánba süllyedt MU kontinensről menekült a kara nép, akik a mi Kara-pot, azaz Kárpát-medencénk névadói vagy az ősi ujgur Kara-kota birodalom alapítói. Ez ugyanaz az „úr”, maúr avagy Magúr népe, mint az óegyiptomi birodalomalapító Mada vagy Men népe, a „sumérok” méd utódai, akiket Indiában szakáknak, fehér-hunnak, heftalitáknak, madáknak, Új-Zélandon mauriknak, Amerikában karának, szalaszakának, szakszának, eskitusnak, urunak, mayának, de mi leginkább szkítáknak ismerünk.

E soknevű MAG-nép lelke ősidők óta tükröz egy „magos” isteni rendet, szellemében és nyelvében pedig őriz egy különleges tudást. E MAG-erő forrását, egy csodálatos óriás kristályt a tudósok fizikailag is megtalálták Földünk középpontjában. Ez az a MAG, mely a planetáris rendszer részeként közvetíti az isteni kozmikus energiát beavatottjaink, a naga-maga-mágus avagy Tatos-táltos papjaink által. Ők őrizték eredetünket, mely szervesen kötődik a Szíriusz-rendszerhez, ahonnan időnként Égi Mesterek jönnek segíteni MAG-feladatunkban, mely nem más, mint a legtisztább isteni erő, a Szeretet áramoltatása e téridőben is, a Föld nevű bolygón.

A barátság és közös szálak miatt a shuarok úgy döntöttek, megmutatják Móricznak szent helyüket. Napokig haladva a föld alatt, Móricz eljutott a legtitkosabb termekbe, ahol több különböző méretű, úgynevezett galériát látott, melyben több ezer arany és egyéb fémlemez sorakozott körben a falakon. A lemezek ismeretlen írással voltak teleírva, volt közöttük vésett, rovott, de a legtöbb azonban nyomott volt, ami sorozatkészítésre utalt. Ezt a csarnokot Móricz arany- vagy fémkönyvtárnak nevezte el, mert beavatói szerint is ezeken az arany lapokon ősi üzenet volt írva. Más termekben több ezer kő-, és kerámiaszobor volt, amelyek a legkülönfélébb embertípusokat ábrázolták furcsa ruházatban. A shuarok szerint mindezeket egy régi nép, a mi szóhasználatunkban egy ősi civilizáció mentette ide egy ősi kataklizma elől.



Életem talán egyik legnehezebb könyvét írtam meg teljesen váratlanul, minden előzetes terv nélkül. Igazából egy ideje már le akartam zárni az őstörténelem témakörét, hogy végre minden percemet alkotó módon is annak a világnak szenteljem, ami végül is elindított írói utamon, és aminek lelkiségében élek már jó ideje: a misztika, az emberi átalakulás-újjászületés, a kozmikus felébredés, Jézus és más korok Égi Mestereinek tanításai, vagyis Isten világának.

A barlang bejárata

Ám egy júliusi forró délutánon számomra is teljesen meglepő módon egy óvatlanul beengedett ötlet elkezdett önálló életre kelni és egy feladattá nőtt pillanatok alatt: tartozom Móricz Jánosnak azzal, hogy megírom a saját élményeimet, tanulásomat, felfedezéseimet, új őstörténeti látásomat, kutatásaimat, melyeket ő indított el bennem.

Erich von Däniken és Juan Móricz

Egy neki szentelt könyvben, tisztelegve és megköszönve az ő úttörő munkásságát, tegyem közzé az én saját gondolataimat róla, de úgy, ahogy ő szeretné: nem életét és az expedíciók részleteit boncolgatva, hanem sokkal inkább arról az ismeretlen, elzárt, elhazudott világról, amire kaput nyitott, aminek megismertetésére életét szánta, amikor hírt adott egy döbbenetes ecuadori barlangrendszerről és a benne talált ősi tárgyakról.

 
A történet másik fő szereplője Carlos Crespi Crossi szalézi szerzetes volt, aki 40 évig élt a shuarok között, akik hálából a pap köztük végzett gyógyítói és misszionáriusi munkájáért temérdek megdöbbentő tárgyat hoztak fel neki a barlangokból: arany és egyéb írásos fémlemezeket, valamint több ezer szobrot. E tárgyak jelentős részét ma a Banco Centralban őrzik, soha nem állították ki, mondván egy nem létező kultúra emlékeit nem lehet kiállítani 



Móricz személyét, életét, de legfőként elméletét, nem beszélve a sehová nem illő leletekről, az átlagember részéről ma is értetlenkedés, a „tudósvilág” részéről gúny övezi.

Részemről nem kívánok soha meggyőzni senkit semmiről, nem kínálok kőbe vésett elméleteket. De közzé teszem saját megélésemet, véleményemet úgy, ahogy Móricz és ez az egész „hihetetlen történet” az életem része lett. A legnagyobb hangsúlyt e könyvben arra helyeztem, ami Móricznak is a legfontosabb volt: egy nagy egészbe beleilleszteni a még mindig fellelhető ősiségünk mozaikjait.

Riport az ecuadori tévében magyarul, Móricz János és a Tayos-barlang

E könyv első részének alapja a 2010-es ecuadori Móricz-kutatásunk és helyszíni interjúsorozatunk, melyet munkatársammal, Istenes Győzővel együtt készítettünk.

A második részben abba az ősi világba kísérem, melyre Móricz szó szerint és átvitt értelemben is kaput nyitott nekünk. Feljegyzéseiben megtalálhatjuk az elsüllyedt MU-ra, Atlantiszra vonatkozó gondolatmorzsáit. Hitvallásában egyértelműen kimondja, hogy a Tayos-barlang és a temérdek egyéb ősi hagyaték – legyen az épített, avagy ma is élő emlékezet – az ember kozmikus eredetére utal, melynek kutatásának az életét szentelte.

Barátainak gyakran mesélte saját döbbenetes élményét a földalatti labirintusban, amikor „idegen” civilizáció jelenlétét érzékelte. Hasonló tapasztalásokról sokan beszámoltak a későbbi expedíciók tagjai közül is.

Az én életem egyik legnagyobb ajándéka volt, amikor 2007-ben teljesen váratlanul és minden előkészület nélkül egy kis perui falu polgármestere levitt egy földalatti mesterséges folyosórendszerbe az Andok alatt több száz méterrel. Nekem ezután nem lehetett kérdés, hogy tovább kell-e kutatnom, mi is a valóság ezen a Bolygón. Hisz mindazokról, amiket perui éveim alatt megtapasztaltam, megismertem, teljesen ismeretlen, sőt letagadott az emberek előtt.

Miben áll a Tayos-barlang valódi jelentősége?

Hogyan kötődhetnek mai európai népek Amerikához, sőt a csendes-óceáni térséghez?

Hogyan mutat kozmikus eredetre a Mag-népek történelme?

Mi is a magyarság és mit kell kezdenünk feltárt származásunkkal?

Ezekre a főbb kérdésekre próbálok válaszolni jelenlegi legjobb tudásom szerint.
 Purisaca Golenya Ágnes

(forrás:http://golenya-agnes.hu - juanmoricz.hu)

Móricz János küldetése Amerikában - Golenya Ágnes, Istenes Győző, Jakab István videó:

http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/moricz-janos-kuldetese-amerikaban-lcnaskHMW3PfRSAr

  Turul-székely-magyar róvás jelek a Tayos barlangban talált kincsekből