Mi az bennünk, ami
tudatában van a látásnak, hallásnak és gondolkodásnak? Ez a valami az agy
lenne? Semmiképpen sem. Az az elgondolás, hogy a tudat az agyban, az agykéreg
sejtjeiben keletkező kisugárzás, hibás nézet. Ebből a felszínes fogalomból
született a legtöbb metafizikai illúziónk. Sajnos az emberek saját zavaros
ideáikat hozzákapcsolják ezekhez a fogalmakhoz, ezért először tisztáznunk kell
a fogalmakat, hogy mit is értünk rajtuk.
Az agy az emberi
testnek az az érinthető és látható része, amelyet a koponyacsont zár magába;
szürke- és fehérállományból áll. A tudaton viszont az érzékbenyomások,
észlelések, gondolatok, érzések, képzetek, intuíciók, ideák és emlékek változó
sorának teljes összességét értjük: ezeket közvetlenül magunkénak ismerjük, és
semmiféle boncoló késsel nem lehet felboncolni és ezáltal birtokolni őket.
Szigorú értelemben véve azonban semmilyen kísérlettel nem lehet definiálni a
tudatot, mivel ez minden definíciónak előfeltétele. Amit leginkább mondhatunk
róla az az, hogy a tudat: „megismerés” (tudás).
Az agy bizonyos fokig
mechanizmusnak nevezhető. A tudat semmilyen értelemben nem mechanizmus. Azok,
akik a kettőt azonosítják, a természeti évkönyvekben soha nem hallott igazi
csodát valósítanák meg. Mivel nincs olyan gép, amely olyan csodálatos módon
lenne képes működni, mint ahogy a magasabb rendű szellemi képességek: pl. a
gondolkodás, az emlékezés, a következtetni tudás, a képalkotás, az
ítélőképesség, a választani tudás képesek működni.
A materializmus fantasztikus
és kényelmetlen találmánya, hogy a tudat csak az agy egyik szekréciója; nem
magyarázza, nem tudja megmagyarázni, hogy a tudat egyáltalán hogyan lehetséges.
Csak a felszínes gondolkodó hiheti egyáltalán, hogy a tudat az anyag terméke
mivel csak az ilyen ember nem képes látni, hogy tulajdonképpen a tudat már
jelen van azok között a tények között amelyekre támaszkodva megpróbál
plauzibilis érvet felépíteni. Amikor azonban kitisztul a látása, fel fogja
fedezni, hogy érvének felépítését el sem tudja kezdeni a tudat nélkül, mint
ahogy sétára sem tud indulni a lába nélkül.
Senki sem képes
megfigyelni a tudatot, ahogy bármi más megfigyelhetőt. Minden más megfigyelése megkívánja a tudat jelenlétét. Azok, akik a viselkedés-lélektani
pszichológushoz és a materialista tudóshoz hasonlóan metafizikai ködben botladoznak;
és idejüket a tudat egy bizonyos tartalmának megfigyelésére pazarolják csak,
majd győztesen kijelentik, hogy a tudatot sehol sem találják, és ezért a tudat
mint független valami nem létezik, éppen olyan balgák, mint az az asszony, aki
mindenfelé keresi a nyakláncát, amit a nyakán visel. Megfigyelésük komikus
inkább, mint meggyőző.
Egyedül csak a
mentalizmus racionális doktrínája válaszolja meg ezt a kérdést kielégítő módon.
Hogyan lehetséges a tudat? A tan szerint a tudat maga csak egy fázisa egy nem
materiális elvnek, az elmének; és rossz helyen keresgélünk, ha azt hisszük,
hogy az agy működése; viszont jó irányban vagyunk ha felfedezzük, hogy a tudat
az agy fénye. Az elme hasonlóan olyan, mint a fény, mivel mindkettő egyedülálló
és privilegizált helyzetet foglal el a dolgok rendjében. A fény mindent
láthatóvá tesz, de maga paradox módon láthatatlan marad. Amit mi pl. egy
fénynyalábnak veszünk, az csak érzéki illúzió, mivel az tulajdonképpen csak
porszemcsékből összetevődő nyaláb. A fény feltárja egy megvilágított tárgy, pl.
egy magas hegy jelenlétét, de a saját maga jelenlétét soha. Képessé tesz
bennünket, hogy különböző formák sokaságát lássuk, de maga láthatatlan, mivel
egyáltalán nincs formája. Ehhez hasonlóan az elme is lehetővé teszi számunkra,
hogy mindenről tudomást szerezzünk, kivéve önmagát. Nem tudjuk felfedezni
változó tapasztalataink alatt, mivel önmaga változás nélküli.
Minden dolgot úgy
pillantunk meg az elmében, mint egy tükörben. De mivel érzékelésünkön túl van,
csak a képeket figyelhetjük meg, a tükröt pedig – ami e képeket visszatükrözi –
nem. Senki, aki megfelelően kifinomult intelligenciával rendelkezik, hogy
megértse, valójában mi is az elme, hogy az ideák hogyan alakulnak ki, hogyan
veszünk tudomást a külső világról, sohasem fog materialistává válni. Mivel meg
fogja érteni, hogy a világról való tapasztalata, amikor végső eredetéig
nyomozzuk vissza, a tudatban gyökerezik, és hogy egyedül az elme elsődleges
léte teszi lehetővé a test tudatosítását.
Azt hinni, hogy a
tudat nem lehet távol az agytól csupán azért, mivel nem található a fizikai
érzékelés korlátozott tartományán belül, azt kijelenteni, hogy a fej egy helyének
helyi lakója kell hogy legyen, azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek fölfogni,
hogy létének törvénye szerint kívül kell esnie ilyen korlátozott tartományon.
Ez a tévedés olyan problémákat vet fel, amelyek sohasem léteznek, és az
embereket egy naiv materializmushoz köti, amelyből nem tudnak kiszabadulni,
amíg megfelelő diszkrimináló képességgel nem rendelkeznek, amelyet metafizikai
vagy misztikus gyakorlattal, vagy isteni kegyelem segítségével szerezhetnek
meg. Ez a képesség aztán képessé teszi őket, hogy az igazsághoz vezető
lépcsőkön fölfelé menjenek. Egy bölcsebb kor, amelynek az intellektuális
tudás-területe kevésbé lesz korlátozott, nem akarja majd mindenáron a
lehetetlent, nem akarja majd megmagyarázni egy olyan egyedülálló elvnek, mint
az elmének a létét, aminek a szokásos tudat csak egy részét képezi. Erre ui. –
saját magát kivéve – semmiféle mértékegység, definíció és kifejezési mód nem
húzható rá.
A tudat az, ami; csak
azok kételkedhetnek nem materiális létében, akik nem tudnak elég mélyen
elmélkedni magukon belül. Mivel mindkettő: az is, amit tagadunk, az is, amit
elismerünk, a nem materiális elv maga. Mert mielőtt a szkeptikus – aki az én
elsőbbségét hirdeti – csak egy szót is szólhatna, vagy egy gondolatot a tudat
létezése ellen gondolna, a tudatnak ott kell lennie, hogy ezt megtehesse!
Természetesen a mentalizmus ezeket a fejtegetéseket még tovább viszi. Mert
amikor a szkeptikus lát, hall, ízlel, tapint vagy szagol egy dolgot, akkor és
csakis akkor mondja ki, hogy létezik. De mindezek az észlelések, amikor mind az
első, mind pedig az utolsó pontjukig nyomoztuk őket, azt találjuk, hogy
mentális cselekedetek. Hogy az ember egy dolog létezéséről tudomást vehet, ez
teljesen saját mentális létének előfeltételezésén nyugszik, ebből ui. senki nem
szabadulhat ki. Próbálja meg az ember, hogy kiugorjon a tudatából, de bárhol is
ér így majd földet, úgy találja, hogy még mindig a tudatában van! Ez az
egyetlen dolog, amit nem lehet kétségbe vonni.
Senki nem képes
valamiről is fogalmat alkotni, ami rajta kívül álló. Senki nem képes semmiféle
tárgyról a legkisebb tudást szerezni, amíg nem gondolkodott róla, vagyis amíg
ideát nem alkotott róla. Mégis, amikor a dolgokat végső jelentésükben mint
mentális szerkezeteket fogjuk föl, az eredmény – hogy a Természet mi is valójában
– olyan idegennek tűnik érzékeinknek, hogy csak kevesen vannak, akiknek
megadatik, hogy fölfoghassák. Semmi olyan magától értetődő, mint a tudat elsődlegessége
és valósága, mégis sajnálatos módon semmi sem szenved többet az értetlenségtől,
amikor először kerül mint kérdés fölvetésre, mint a tudat. De jogosan nem
kételkedhetünk a létében, ha akármi másban kételkedünk is. Lehet, hogy
illúzióink csapdájába esünk ezt illetően, de még ezek az illúziók is attól
függnek, ahogyan tudatosak vagyunk illúzióinkról. Ezért amikor gondolkodásunk
teljes szellemi tetőfokára érkezünk, végül is el kell ismernünk, hogy a tudat
az az egyetlen dolog, amelynek a valóságáról a legbiztosabbak vagyunk, és
aminek a létét a legkevésbé lehet tagadni.
Ilyen az ember
létének furcsa és fájdalmas paradoxonja! Az, amit úgy gondol, hogy teljesen túl
van azon a határon, amelyet megérthet, maga ennek a megértésnek a teljes
alapja. Mivel egyedül csak a nem materiális tudatnak a segítségével képes
megérteni a tudatot! Ha az ember megfelelő figyelemmel következetesen végezné a
vizsgálatát, látná, hogy a tudatnak a tapasztalata, a memória tapasztalatai, az
absztrakt metafizikai gondolkozás képessége, saját művészi teremtőképessége,
valamint az univerzális törvények felismerési képessége miatt valójában egy
szuper-fizikai elv jelenlétében él.
A mai kor tudósa
eleddig az esőfelhők természetének vizsgálatától a gránit hegység eredetéig
számtalan dolgot vizsgált sikeresen, de mindeddig még nem vizsgálta meg
sikeresen saját tudata kezdetének misztériumát. A tudat kezdetének vizsgálatát
csak azután kezdheti, miután saját tudata már kialakult és nem előbb. Akkor már
túl késő, hogy az ilyen eredet problémáját megoldja. Bármit is gondol vagy
cselekszik a tudat problémájával kapcsolatban, az már magán viseli a tudat
elkerülhetetlen előfeltételezését és gondolatait, és cselekedeteit csak a tudat
fényénél képes végrehajtani. Közvetlenül még meg sem képes vizsgálni a tudatát,
mivel nem képes – mint valami vizsgálati tárgyat – saját tudatossága
mikroszkópja elé hurcolni, mint ahogy az ember nem képes saját arcát
közvetlenül látni, csak közvetve a tükörből. A tudós is gondolatainak tükrébe
pillanthat, mivel e gondolatok összessége teszi ki éber tudatát, de ez csak egy
indirekt folyamat, mivel a gondolatok tudata nem a tiszta gondolat tudata. A
tudós nem képes észlelni ez utóbbinak a jelenlétét, ideáktól és képektől
mentesen, amelyek már a termékeit jelentik. És ez az, amelyet itt „elmének” nevezünk.
Senki nem mondhatja,
hogy a tudatnak milyen alakja van, sem azt hogy milyen színe vagy illata vagy
hangja van. Egy kép a tudatban nem úgy létezik, mint pl. egy kék szőnyeg egy
nagy szobában. A szőnyeg ui. nagyság és helyzet szerint meghatározott
térrelációban van a szobával, míg a tudat elve nem látható, és ezért semmiféle
hasonló relációba nem hozható. Röviden a tudat olyan valami, amit az érzékek
nem tudnak megragadni, és ami ezért valami nem materiális.
A materializmusnak –
legyen az akár csak a naiv tömeghit vagy a nem metafizikai tudomány vagy a nem
misztikus vallás – az a nagy tévedése, hogy az elmét összetéveszti, összekeveri
a tudattal. Ezek összezavarása és gondos el nem különítése azzal a
következménnyel jár, hogy az elmét materiális cselekmények eredményének tekintik,
és nem annak, ami a materiális cselekmények kiindulópontja. Így a mentalizmus
nemcsak hogy megmagyarázza valamennyi materialista tan keletkezésének okát, hanem
abszorbeálja is őket.
Természetesen a tudat
az átlagember részére értelmetlen meghatározás lenne, ha nem lennének gondolatok
és képek, amelyekről tudomása van. Egyetlen pillanatig sem marad a tudat
megtöltetlenül. Rendszerint valamivel mindig el kell hogy foglalva legyen. Nem
kell azért abba az általános tévedésbe esnünk, hogy azt higgyük, hogy a
szellemi élet a tudatos életben teljesen kimerül, és teljesen eltűnik, amikor
nincsenek sem gondolatok, sem képek. Ez a fajta tudatosság ui. csak az elme
egyik állapota, és mint minden állapot, szükségképp magán kell hogy viselje az
eltűnés lehetőségét. Az efféle tudatban bekövetkező szünet, mint amilyen pl. az
alvás, annak a jele, hogy valami, ennél mélyebb elv van jelen, ami ez alatt
fekszik. Ezzel az elvvel tehát nem szabad összezavarnunk azt, ami a tiszta elme
maga.
Egy szemléletes
hasonlat segíthet bennünket ennek a helyzetnek a jobb megértésében – de mint
minden hasonlatot, ezt sem szabad túl messzire vinnünk. Ez a hasonlat a
mozikép. A moziban előadás alatt a fehér vetítőernyő nem látható a képek sokaságától,
amelyek figyelmünket teljesen lekötik. Hasonlóan a mentális képek is teljesen
lekötik figyelmünket az ébrenlét folyamán, ahol ezeknek a tudata felel meg a
moziképeknek. Mit jelképez a láthatatlan vetítővászon? Ez az, ami jelen van
bennünk mély, álom nélküli alvás idején, az, amelyből mind az álom mind az éber
tudat kihajt, az, ami valamennyi tudatos gondolat, kép, idea lényege, alapja;
az elme alapelve. A materialisták azonban mindig összetévesztik az éber tudatot
ezzel a vetítővászonnal. A szellemi folyamatok szorosan kapcsolódnak az agyban
levő fizikai folyamatokhoz és ebből a kapcsolatból származik és ered ez a fajta
materialisztikus illúzió.
Az elme valamennyi
különálló gondolatok általános alapanyaga. Valamennyi gondolat az elmében
virtuális, a tudatban viszont aktuális. Valamennyi tudatos gondolkodás
hallgatólagos vonatkozást jelent ahhoz, ami túl van a tudaton. Az örökké
jelenlevő elmét csak a gondolatokon keresztül ismerjük, amelyek tulajdonképpen
a termékeit jelentik, és a tudaton keresztül, amely azt saját látszólagos sötét
ürességén keresztül átlöki.
Amikor az elme
küszöbén állunk, úgy tűnik – mivel részben az aggyal való parallel aktivitás
mögött rejtőzködik –, hogy éppen olyan megismerhetetlen és áthatolhatatlan,
mint egy fekete mély köd. Azt gondoljuk-e ezért, hogy egy virtuális űr előtt
állunk? A felelet az, hogy azon hatás által, amely belőle ered, kézzelfogható
eredménye és tagadhatatlan működése által tudhatjuk, hogy jelen van. Az első
hatás az öntudat, az első eredmény a világról való tudatunk és megismerésünk,
és az első működés a gondolkodás. E három egyedül elég ahhoz, hogy megmutassa:
nem lehet tökéletes semmiség.
Hogyan nem létezhet maga az, amin keresztül képesek vagyunk megismerni önmagunkat, másokat és a világot? Valóban Fichte mondása kívánkozik ide: „Ez minden és semmi.” Mivel az elme idő-tér kötötte személyes tudatunkhoz képest elsődleges, ezért önmaga ismeretlen marad.
Hogyan nem létezhet maga az, amin keresztül képesek vagyunk megismerni önmagunkat, másokat és a világot? Valóban Fichte mondása kívánkozik ide: „Ez minden és semmi.” Mivel az elme idő-tér kötötte személyes tudatunkhoz képest elsődleges, ezért önmaga ismeretlen marad.
Nem észleljük a
mechanikusan létrehozott rádión leadott elektromos hullámokat, amelyek pedig
jelen vannak abban a szobában, ahol éppen tartózkodunk. Egy rádiókészülékkel
azonban ezeket a hullámokat hangokká és zenévé alakíthatjuk. A hullámok azonban
akkor is jelen vannak, ha a szobában nincs készülék, és mivel jelen vannak,
ezért valóságosak. Az a tény, hogy szemünk, fülünk és ujjaink nem képesek
észlelni őket, hogy létükről így nincs tudomásunk, nem csökkenti valódiságukat.
Hasonlóképpen az elme mint a tudat lényege valóban létezik, van realitása, de
túl van mind a gondolkozás, mind pedig az érzék-észlelet felfogási határain. Ha
a realitás mértékében akarunk beszélni róla, akkor azt kell mondanunk, hogy
tulajdonképpen még valóságosabb valami kell hogy legyen, mint idő-tér tudatunk
partikuláris formája, mivel az utóbbi belőle ered és benne gyökerezik. Az elme
ezért egyedülálló, és nincs semmi, amit az egész létben hozzá tudnánk hasonlítani.
Vizsgáljuk meg most
az általában figyelemre sem méltatott memória jelentőségét. A szokások rabja
lévén nem értjük meg, milyen óriási metafizikai fontosságú, nem értjük meg
finom, nem materiális jelentőségét. Amikor azonban behatóan vizsgálni kezdjük
ezt a csodálatos képességet, kezdjük megérteni, hogy halhatatlanságunkról tesz
tanúbizonyságot. Mivel csak azért létezhet, mert az elme saját léte is
folytonos és töretlen.
Mi a memória? Mik az
emlékek? Ezek a múltnak a mentális képei, felélesztett gondolat-formák, képek,
amelyek a tudatban ismétlik önmagukat. Honnan jönnek? Csak belőlünk eredhetnek.
Van bennünk valami, ami médiumként szolgál, ami a múlt ideákat a jelenlegiekkel
kapcsolja össze. Kell lennie egy finom elemnek, ami ezeket egybefűzi és egybegyűjti
egy raktárhoz hasonlóan. Különben olyannyira el lennének egymástól választva,
hogy az eltűnt gondolatokat soha nem lehetne ismét életre kelteni. Az a puszta
tény, hogy képesek vagyunk elmúlt eseményekre emlékezni, a jelenlegi tudatos és
a múltbeli tudatos állapotok között egy összekötőelem létére utal.
Mi más lehetne ez az
elem, ha nem az elme maga? Mivel a múltbeli események, állapotok sokszor évekre
eltűnhetnek a tudatból, ebben az összetett elmében kell lennie egy rétegnek,
amely a köznapi tudat alatt mélyen fekszik. Az a puszta tény, hogy az ideák és
képek újraélednek a látszólagos megsemmisülésükből, azt mutatja, hogy ezek
valahogyan konzerválódnak ebben a mély rétegben. Ez azt is mutatja, hogy az
elme rejtélyes üressége nem azonos a nemlétével. Arra utal, hogy nem vesztjük
el kapcsolatunkat a múlttal, mivel ez az állandó elem jelen van bennünk. Már
említettük, hogy a mély álomból való felébredésünk után személyi azonosságunk
emlékezete, valamint a környezet felismerése nem lenne lehetséges, ha az elme
nem létezne még azon a szférán túl is, ami – a mi oldalunkról tekintve –
egyedül látszik csak tudatosnak. Egy ilyen létezésnek szükségszerűen
titokzatosnak kell lenni.
Csak akkor kezdhetjük
megérteni az elmét, amikor pszichológiai elkülönítést hajtunk végre benne.
Gyökerei rejtve vannak a hétköznapi tudatunk előtt, de gyümölcsei láthatók a
tudatban. A legnagyobb tévedés és a legnagyobb fokú tudatlanság lenne
képtelenséget tanúsítani itt csupán azért, mert működését nem foghatjuk föl tudatunkkal.
Félrevezető módon a
mélyen levő tudatosságot tudat alattinak nevezzük. Ezen azt a szélesebb tudatot
értjük, amelynek a szokásos tudat csak egy részét képezi. Ezt a mély tudatot
viszont aligha nevezhetjük tudatalattinak, amely magában foglalja a tudat
valamennyi lehetőségét és képességét. A tény az, hogy a tudat, amellyel az elme
rendelkezik, ténylegesen felülmúlja mind az alsó, mind pedig a felső határát az
agyi tudatnak. Ez a kifürkészhetetlen, bonyolult elme az, ami ezt a
korlátozott tudatot az ébrenléti állapotba vetíti, majd pedig visszavonja a
mély alvásba. Mindazonáltal nem kell azt gondolni, hogy az elméből kettő van:
egyik lenne a tudatos, a másik pedig a tudatalatti. Csak egy elme létezik
bennünk, de felőlünk nézve csak véges emberi módon tudatos. Tudatunk állapot,
nem pedig egy különálló, különböző része az elmének. Az elme ezért jelen van
már azelőtt, mielőtt a tudatos gondolkodás elkezdődne. Az elme az első.
El kell hogy ismerjük
a mélyebb elmének a jelenlétét még akkor is, ha nem vagyunk képesek arra, hogy
titokzatos folyamataiba bepillantsunk.
Így az a végső
következtetés, hogy nem mondhatjuk el jogosan, hogy az elmének csak teljes
nappali fényben kell működnie. Nem tagadhatjuk jogosan, hogy nem működik,
amikor tudatunk nem társul ehhez a működéshez. Valamennyi külvilági tapasztalatnak
először egy bizonyos korlátozott tér-idő formán kell áthaladnia, mielőtt az
ember individuális tudatosságát eléri az ember jelen fejlődési fokán. Ezeken a
speciális formákon kívül az ember szükségszerűen nem ismer semmit. Miért ne
kellene felállítanunk azt a szabályt, hogy partikuláris idő-tér tudatunknak
szükségszerűen és elkerülhetetlenül együtt kell haladnia az elme összes
működésével? Mert ha az ilyen tudatot el is vesszük az elméből, saját létét nem
vehetjük el vele együtt.
Ezért érthetővé
válik, hogy az ember életét ketté kell választani. De nem szabad
megtévesztenünk magunkat azt gondolván, hogy a rejtett rész kevésbé valóságos,
kevésbé tudatos, mint a látható, manifesztálódott rész. Túl van az emberi
gondolkodással elérhető határokon, de létének ténye nincs túl az emberi
gondolkodás következtetésén. És ez a legnagyobb szolgálat, amit a metafizikai
gondolkodás adhat, hogy meggyőz bennünket, hogy ez a rejtett elem van; hogy
képessé tesz bennünket azt fölfogni, hogy ennek lennie kell; és hogy megérteti
velünk, hogy ez a rejtett forrása felszíni életünknek.
(Dr. Paul Brunton - Az Önvaló Bölcsessége)