2014. április 22., kedd

Veszélyek és tévutak




Melyek a halállal és túlvilággal való foglalkozás veszélyei? Modern társadalmunk elutasítja a halált, ezzel méginkább az üdv belső útjaira kényszerít bennünket, és méginkább a felszín felé fordítja figyelmünket.




Másfelől viszont fönnáll a veszély, hogy úgy bánjunk a halállal és a túlvilággal, mintha lényegében csak az evilágnak volna egy másik oldala. Voltaképpen ez is a halál elutasítása, és eredményeképp mintegy félvállról vesszük emberi létünk sarkallatos alapélményét. A spiritiszták és a channeling hívei gyakran úgy beszélnek a túlvilágról, mint a leghétköznapibb ügyekről. Ezzel szemben a nagy teológusok, misztikusok és filozófusok, különösen a keletiek állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a túlvilágról nem lehet beszélni, legalábbis nem úgy, mint itteni világunkról. D. T. Suzuki a híres japán zen-mester többször is kifejtette, hogy az emberi nyelv teljesen alkalmatlan a túlvilág kifejezésére. Véleménye szerint azok, akik erről a két világról egyforma módon beszélnek, elzárják magukat a valódi spirituális tapasztalatok elől. Azonkívül bagatellizálnak valamit, ami a legkevésbé sem “bagatell", a halál és a meghalás az élet mély és alapvető megrázkódtatásai közé tartozik.
Ez a már-már “materialista" szemlélet egészen nyilvánvalóvá válik a magnetofonhang-kutatók esetében, akik szervezetbe tömörültek. Közülük sokan úgy képzelik el a túlvilágot, mint az evilági lét egyszerű folytatását. Ráadásul azt hiszik, hogy elméletük tudományosan bizonyítható, ami spirituális jelenségeknél mindig vitatható kiindulópont. Elnökük, Fidelio Köberle azt állítja, hogy a túlvilág “épp olyan, mint az itteni", az élet odaát “majdnem ugyanolyan, mint nálunk."
“Én a halált egy amerikai kivándorláshoz hasonlítanám. mondja. Bár mások a viszonyok, de annyira nem idegenek, hogy ne tudnánk eligazodni." – “Mindig azt hangoztattam: a holtak is csak emberek – ami azt jelenti: a halállal nem leszünk sem jobbak, sem bölcsebbek, de még csak intelligensebbek vagy képzettebbek sem..."
A channeling hívei között is létezik ez a különös spirituális materializmus. Az 1988-as év murnaui a “Csatorna a kozmoszba" elnevezésű channeling kongresszuson, nagy feltűnést keltett a “Space Brotherhood", a “világűrszövetség". Szerintük a túlvilágiak a szomszédos galaxisokon laknak, és onnan küldenek utasításokat, miként rendezhetők a földi gondok és problémák.
Hasonló, naiv politikai reményekkel vegyített elképzeléseket képviselnek egyéb csoportosulások is. Ezekben egyfelől túlteng a világjavító szándék, másfelől hajlamosak ölbe tett kézzel várni a jószerencsét, mondván: majd a túlvilági hatalmak elintézik a dolgokat! Máskor meg naiv mágikus eszközöktől remélik a csodát. A világűrszövetség például abban a hitben van. hogy három, a Föld különböző részén elásott kristály képes volna “energetikai" úton meggyógyítani bolygónkat.
Olykor a reinkarnációs tant is kissé naiv, és igazában nem túl spirituális módon képviselik: amikor nagyon egyszerűen szeretnénk megmagyarázni, miért vannak olyan óriási különbségek ezen a világon, miért él valaki bőségben és gazdagságban, míg mások éheznek, miért tehetséges és sikeres az egyik, míg a másik semmihez sem ért és tönkremegy, megint mások miért bölcsek és jutnak el belátásokig, míg egyesek már fiatal korukban bűnözővé válnak és börtönben végzik.
Puszta ésszel felfoghatatlan, miként engedhet meg egy jóságos Isten ilyen kiáltó ellentéteket. Nem az volna-e igazságos, hogy mindenki egyforma eséllyel induljon? A reinkarnációs tan válasza: aki előző életében rossz karmát gyűjtött, annak szenvednie kell, aki pozitívan cselekedett, az jelen életében élvezheti ennek gyümölcsét. De fölvetődik a kérdés, vajon nemcsak reményeink és vágyaink tükröződése-e ez_a magyarázat? Vajon nem arról van-e szó itt is, hogy emberi kategóriákkal kívánjuk megfejteni a túlvilág és a halál titkait? Nem lehetséges-e, hogy Istennek olyan terve van velünk, amit most még nem értünk, hanem majd csak halálunk után?
Érdekes módon a reinkarnációs gondolat bizonyos értelemben ellentmond a kegyelem keresztény tanának. Jézus éppen-hogy a bűnösök felé fordult. Ha hittek, akkor Jézus – a zsidó ortodoxia fölháborodására – a társadalom megvetettjeitől, a vámosoktól és az utcalányoktól sem vonta meg irgalmát. Nem kérte számon, hogy jó kannákat gyűjtöttek-e.
Még valamire fontos rávilágítani a reinkarnációs tan kapcsán. Nyugaton – furamód – sokszor pozitív képzetek kötődnek a reinkarnációhoz, pedig Keleten az újjászületés valóságos büntetés! Keleten az a legfőbb cél, hogy ne szülessünk újra, hogy áttörjük a szamszárát, az egymást követő éltek láncolatát. A szamszára jelképét a kereket a keleti ábrázolásokon egy démon tartja a karmai között. A buddhisták törekvése e nirvána, a hinduké a moksa vagy mukti, – mindkettő tulvilági létállapot. A mai napig előfordul, hogy hivő hinduk a körmenetben Shiva isten harci szekerének kerekei elé vetik magukat. A szekér hatalmas kerekei a szamszárát jelképezik; akit szétzúznak, megszabadul az élet és halál körforgásától.
De amikor a reinkarnáció tana elért Nyugatra, vigasztaló elméletté vált: tovább fogunk élni, s ez a fő! A halállal nem változik meg semmi lényeges! Ám valóban egyfajta “amerikai kivándorlás" volna csak a halál, ahogy Köberle, a túlvilági hangok kutatója vallja – vagy pedig kirándulás egy új földi életbe?

(Hans-Peter Waldrich –Titkos Tanok)