Meddig ámítjuk magunkat azzal, hogy nem
léteznek előző életek? Miért hisszük el, hogy nincs újratestesülés? Nem
magasröptű eszmefuttatásokba szeretnék bocsátkozni ezúttal, hanem néhány
egyszerű érvet felhozni és néhány kifogást megcáfolni, merthogy a reinkarnációnak
nincs szüksége arra, hogy én vagy bárki más igazolja.
Eddig főleg olyan
emberekről lehetett hallani, akik nem hittek a korábbi életekben részint
vallási, részint ateista alapon. Ámde, egyre több szót kaptak az elmúlt
évtizedekben olyanok, akik pedig ezzel szembe azt állították, hogy ők konkrétan
emlékeznek számos előző életükre, sőt azokból tudást és képességeket hoztak át.
Ezek tükrében mindenki eldönthet, hogy kinek a szavában hisz.
Ma még mindig sokan
vitatkoznak ezen a kérdésen, mintha bármit is befolyásolna ez. Nos, a Teremtés
működését vajmi kevéssé befolyásolja, de az emberi világképet annál inkább.
Talán abban kellene hagyni a népbutítást és nem lenne szabad olyan pongyola
érvekre hivatkozva félresöpörni a reinkarnáció tanát, mint például: „azért nem hiszek az előző életekben,
mert ősi iratokban, mint amilyen a Biblia is, ez nincs benne” vagy „azért nem hiszek a reinkarnációban,
magyarul az újra testet öltésben, mert nem emlékszem rá”.
Az ilyen és ehhez
hasonló, mondvacsinált ürügyek és kifogások nem állják meg a helyüket egy
komoly ember világképében és gondolkodásmódjában. Milyen érv az, hogy ha
valamire nem emlékszem, akkor nem is létezik? Ennyi erővel az érettségi
bizonyítványokat, a diplomamunkákat is visszavonhatnánk, mert sok év távlatából
már nem tudnánk a mai kis tudásunkkal megfelelni a követelményeknek. Avagy a
gyerekkorunkat is semmissé tehetnénk, mert nem emlékszünk rá.
Az pedig végképp
dogmatikus gondolkodás, hogy azért, mert valami régen leírásra került, akkor
annak automatikusan helyesnek kellene lennie. Egyáltalán nem biztos, hogy 1500
évvel ezelőtt minden írástudó őszinte és becsületes volt, avagy tévedhetetlen.
Ezek tehát
logikátlanságok, amelyeket észre kellene vennünk. Másfelől, az ősök
tiszteletével sem lehet mindent megmagyarázni, mert az ősök, vagy szent emberek
szavait nem feltétlenül ismerjük a maguk eredetiségükben. Hiszünk az írásos
emlékek hitelességében, de nem tudjuk 100%-osan! S itt van a kutya elásva! Ez
ad számos csalásra és csalafintaságra okot.
Olykor az
az érzésem, hogy a reinkarnáció tanát szándékosan eltitkolták előlünk. A
tájékozottabb és világlátottabb emberek pontosan tudják, hogy nem szabadna
általánosítanom, mert nem mindenki elől titkolták el az újra testet öltés
tanait. A helyzet éppen fordított: az emberiség többsége mindig is tudta,
gyerekkorától azt tanulta, hogy léteznek előző életek, s azokra vissza is lehet
emlékezni, sőt minden korban éltek olyan személyek, akik erre képesek voltak.
Afrika,
Amerika, Ausztrália és Ázsia nagy részén világvallások és regionális
hitrendszerek százai alaptanaik között említik a reinkarnáció valamilyen formáját:
hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, a zoroasztrizmus, Európa és a Közel-Kelet
csaknem valamennyi vallási irányzata hisz a reinkarnációban.
Egyesek
az állítják, hogy a reinkarnáció idegen az iszlámtól, de ez nincs teljes
mértékben így. A Koránban ez olvasható: „Isten lényeket teremt, újra és újra
visszaküldi őket, míg aztán hozzá vissza nem térnek.” vagy „Az ember személye
csak maszk, amelyet a lélek kellő időben felvesz, egy darabig hordja, aztán
eldobja, hogy újat vegyen fel… Ha teljesen tönkremegy, s olyanná válik, mint
egy halcsontváz, a tőle megszabadult, gyógyult lélek újat formál.” Amúgy a
szufizmus – az arab miszticizmus – elfogadja a reinkarnáció létjogosultságát és
bizonyos formáit.
Így
lényegében a zsidó vallás és a kereszténység maradt, amely látszólag kilóg a
sorból. Vagy mégsem?
Alexandriai
Kelemen a II. században arról értekezett, hogy az ember fejlődéséhez
elengedhetetlen az újra testet öltés. Márpedig ha van újraszületés, akkor előző
életeknek is lenniük kell. Sok egyházatya a hivatalos állásfoglalások ellenére
is hitt az újratestesülés eszméjében.
Amúgy nem
árt tudni, hogy az 553-as konstantinápolyi zsinat kiáltotta ki eretnekségnek a
reinkarnáció tanát, illetőleg eretnekeknek bélyegezték azokat, akik hittek az
előző életekben. Ezt később több zsinat is megerősítette, az ellenkezőkre pedig
szigorú megtorlás várt.
Ebből is
látszik, hogy a kereszténységtől sem idegen a reinkarnáció, miként nehéz
elképelni egy kabbalistát – zsidó misztikust –, amint mágikus operációját úgy
végzi el, hogy tagadja a lelkek újra testesülését. Erről azonban szó sincs. A
legtöbb kabbalista is hisz a lélekvándorlásban.
Mindezek után
felvetődik a kérdés, hogy akkor ki nem hisz a lélekvándorlásban, az újra testet
öltésben és az előző életekben? Nos, például az a tömegember, aki tradicionális
okoknál fogva ezt tanulta, mert belenevelték, esetleg beleverték, illetve aki
olyan egyházi közösségbe jár, ahol ezt hirdetik, ahol a „nyáj” tagjaként nem
mer elrugaszkodni a dogmatikától. Az ilyen esetekben még létezik az előző élet
tagadása. De amúgy minden korban, minden spirituális (beavatott) és szakrális
vallási vezető tudta, hogy léteznek előző életek.
Összefoglalva, a titok
abban áll, hogy aki látó, tudó, s legfőképpen beavatott, azt nem lehet
megvezetni, a többieket pedig a hit irányítja, amit készen kap és maga tölt fel
energiával elfeledvén, hogy attól még nem lesz valami feltétlenül igaz, hogy
relatíve sokan váltig állítják.
(Száraz György)
