Az élet törvényei az univerzum törvényei. Törvények, melyek minden teremtés alapjául szolgálnak, és amelyekbe beágyazódik a folyamatos fejlődésünk. Ha ismerjük ezt a törvényt, az megkönnyíti az utunkat, megkönnyíti a beilleszkedésünket ebbe az életbe, ami számunkra gyakran oly érthetetlennek tűnik. A lelkünk ismeri ezt a törvényt, de a személyiségünkkel is meg kell ismertetnünk, hogy a lélek és a személyiség közötti párbeszéd építőbbé váljon.
Elég csak kinéznünk az ablakon, és felismerjük, hogyan változnak az évszakok. A virágok gyümölcsökké válnak, a gyümölcsöket leszüretelik, a gabonát levágják, és úgy tűnik, hogy megint mindennek vége. Ám a sorsunkban szenvedésként éljük meg azt, ha valamit, amihez kötődünk, elvesznek tőlünk.
Az élet ritmusa hozza létre a változást. Az árapály és az évszakok csodásan tükrözik az örök törvényt. A lélek is e szerint nagy kozmikus törvény szerint lélegzik. Ennek a törvénynek, ennek a nagy ritmusnak az alapján éljük meg az inkarnációk sorait. Egyes életek – a lélek tapasztalatai szempontjából – csendesen, és fontos események nélkül zajlanak le, míg mások tele vannak tapasztalatokkal és a növekedés lehetőségeivel. A nyugodtabb élet többnyire a következő új impulzusra való felkészülés.
Milyen fontos tudni, hogy még a kisebb ciklusok is – amelyek egy-egy életen belül hatnak ránk – lehetőséget kínálnak arra, hogy változzunk. Ezek a ciklikus impulzusok olykor nagy hévvel, sebességgel, vagy akár erőszakkal is befolyásolhatják életünket. Ez olyasmi, mint amikor a természetben valami túl nagyra nő. Mint egy fa, ami már túl nagy lett, és eljött az ideje, hogy a kertész visszavágja az ágait, hogy stabilabb legyen. Ám ha a sors fájdalmasan érint meg minket, azt egyáltalán nem tudjuk sem megérteni, sem elfogadni. A reakcióink a szokásosak: Istent, a világot, a sorsot vádoljuk minden fájdalmunk, csalódásunk, kudarcunk és veszteségünk miatt.
Milyen fontos tudni, hogy még a kisebb ciklusok is – amelyek egy-egy életen belül hatnak ránk – lehetőséget kínálnak arra, hogy változzunk. Ezek a ciklikus impulzusok olykor nagy hévvel, sebességgel, vagy akár erőszakkal is befolyásolhatják életünket. Ez olyasmi, mint amikor a természetben valami túl nagyra nő. Mint egy fa, ami már túl nagy lett, és eljött az ideje, hogy a kertész visszavágja az ágait, hogy stabilabb legyen. Ám ha a sors fájdalmasan érint meg minket, azt egyáltalán nem tudjuk sem megérteni, sem elfogadni. A reakcióink a szokásosak: Istent, a világot, a sorsot vádoljuk minden fájdalmunk, csalódásunk, kudarcunk és veszteségünk miatt.
Ha nem követjük az alapvető ritmust, ami az egész természeten uralkodik – és az ember is ennek a természetnek a része –, az minden erőnket felborítja. A fizikai és pszichológiai nehézségeink nagy része abból fakad, ha képtelenek vagyunk a változások törvényeit élni.
Ma kevesen élnek tudatosan a valóság világában, a realitásban. A legtöbben az érzeteikkel, az érzéki igényeikkel vannak elfoglalva, és arra törekszenek, hogy megvalósítsák a sokféle vágyaikat. Ennek a tartós belső stresszállapotnak a következménye az ingerlékenység, a bánat, az akut félelemérzet és a depresszió. Ez azt jelenti, hogy az „Én vagyok a középpontban” tudatállapotában vagyunk, ami egy életet nyugtalansággal, szorongással és rosszulléttel tölt el. A nem kiegyensúlyozott élet, amelyben gyakran vagy passzivitásban, vagy túlműködésben vagyunk, idővel fizikai panaszokat okoz.
Nekünk, embereknek, mindig azt kell megtapasztalnunk, amit még nem sikerült egyensúlyba hoznunk. Ezért addig szembesülünk ismétlődően ugyanazokkal a sors-témákkal, amíg fel nem ismerjük a benne rejlő tanulási témát, és ki nem javítjuk a hibáinkat. Egyensúlyban lenni azt jelenti, hogy egy folyamatosan mozgó és állandóan változó helyzetben sem veszítjük el a „nyugalmunkat”.
Az egyensúly csak tudatos belátással jön létre. Azzal, ha átadjuk magunkat a „kapni és adni”, „elengedni és elfogadni” ritmusának. Elengedéskor gyakran régóta dédelgetett és ápolgatott, számunkra kedvessé vált gondolatainkat is el kell engednünk, mert ideje átadni őket. A régi ideák mindig „otthonosak” számunkra, az újak pedig gyakran túl forradalminak tűnnek. De ez nem jelenti azt, hogy az ideák, amik tegnap jók voltak, ma is ugyanolyan jók lennének. A rosszullétünk gyakran azt jelzi, hogy a ritmus törvénye szerint a „továbbmenni” ciklusát nem éljük.
A következő, amit szeretnénk elérni, az a megértés. Ez azt jelenti, hogy felismerjük az egységet, megértjük az embertársaink szükségleteit – érzelmesség nélkül. A megértés a mindennapi életben abban mutatkozik meg, hogy óvatosan ítélkezünk, visszafogottan beszélünk, tartózkodunk a lobbanékony viselkedéstől, és nem gyakorlunk kritikát.
Ha elértük az összetartozás útját, kialakul a kapcsolat a fej és a szív, a tudás és a szeretet között, és kibontakozik bennünk vagy a tudás, vagy az érzés képessége.
„Mivel az igazi tudás egy megértő szeretet, a megértő szeretet pedig valódi tudással kapcsolódik a világhoz".
„Mivel az igazi tudás egy megértő szeretet, a megértő szeretet pedig valódi tudással kapcsolódik a világhoz".
forrás: Eva Gostoni spirituális tanító és írónő
- - - - - - - -
Mike Oldfield - Ascension - videó
