A szerző több mint száz, a klinikai halál állapotából visszatért túlélő beszámolója alapján megerősíti Raymond Moody és más neves kutatók megfigyelését, miszerint az egyéni tapasztalatok megdöbbentően hasonló mintát követnek – a testből való kilépés, sötét alagútban rövid utazás, az életfilm végigpergetése, a ragyogó arany fény észlelése, találkozás az elhunyt hozzátartozókkal, s végül egy logikusan meghozott döntés az életbe való visszatérésre.
Vakon született emberek láttak HKÉ-ük során
Dr. Kenneth Ring kutatásai a vakok halálközeli élményeiről
"A halál nem más, mint átmenet egyik helyről egy másikra. De számomra van egy nagy különbség: azon a másik helyen látni fogok." Helen Keller
Kenneth Ring a Connecticut Egyetem pszichológiai professzora és Sharon Cooper két éves tanulmánya során több mint 30, vakon született embert kérdezett ki, akinek volt már halálközeli élménye. Ennek eredményét "Mindsight - Léleklátás" című könyvükben tették közzé. Hadd ragadjunk ki ebből egy példát, amely talán a legjobban jellemzi ezen emberek élményeit, amelyek nagyon hasonlóak azokhoz, amit a látó emberek is átélnek. A következő beszámoló is mindössze annyiban különbözik egy átlagos, de mély HKÉ-től, hogy átélője, Vicky nem tudja leírni a színeket, hiszen nem ismeri azokat. Vakon született, látóidege oxigénhiány miatt végzetesen megsérült a születése során, így soha nem látott semmit az őt körülvevő világból.
Autóbalesete miatt sürgősségi beavatkozásra volt szükség, de az orvosok elveszítették őt. A plafonon találta magát, ahonnan saját testére nézett le, amin éppen egy férfi orvos és egy női asszisztens dolgozott. Vicky pontosan emlékszik arra, hogyan jött rá, hogy saját testét látja - sőt, egyáltalán: lát.
Tudtam, hogy én vagyok ott… akkoriban meglehetősen magas és sovány voltam. Eleinte azonban még csak azt láttam, hogy ez egy test, de nem tudtam, hogy a sajátom. Ezután tűnt fel, hogy a plafon közelében vagyok. Nem értettem, mit keresek én ott. Azt gondoltam: akkor ez a test ott lent az enyém kell, hogy legyen. Vajon meghaltam?
Csak rövid ideig láttam ezt a testet, de tudtam, hogy az enyém, mert én nem voltam a testemben.
További olyan részleteket fedezett fel a testen, amiből egyértelművé vált számára, hogy a sajátját látja:
Szerintem a sima aranygyűrűt viseltem a jobb gyűrűsujjamon, és apám karikagyűrűjét a mellette lévőn. De biztosan emlékszem a saját karikagyűrűmre: nagyon feltűnő jelenség, mert narancssárga virágdíszítés van a szélein.
Ez volt az egyetlen alkalom az életemben, amikor tudtam, mit jelent látni, és milyen a fény.
Ezután egy rendkívül gyorsan lezajló testen kívüli élményről számol be, ami alatt egészen a kórház épülete fölé emelkedett. Rendkívül élvezte ezt a rövid emelkedést, ami alatt láthatta a kórház környezetét is. A szél "harangjátéka" mellett leírhatatlanul szép zenei motívumokra is figyelmes lett.
Egy alig észrevehető váltással fejjel előre egy alagútban találta magát, amiben emelkedni kezdett, valami felfelé húzta. Bár a környezete sötét volt, Vicky érezte, hogy egy fényforrás felé mozog. Ahogy elérte az alagút végét, a zene egyfajta zsolozsmává változott, és azt érezte, hogy egy füves területre érkezett, ahol le tudott feküdni.
Virágok, fák vették őt körbe, és nem kevés ember is. Vicky elmondása szerint hihetetlenül erős fény vette őt körbe, amit nem csak látni lehetett, de valamiféle módon érezni is, és az emberek is fényt bocsátottak ki magukból:
Mindenki maga volt a fény, beleértve engem is. A fény magát a szeretetet közvetítette. Mindenhol szeretet volt, mintha azt sugározták volna a fák, a madarak, de még a fű is.
Ezután ismerős embereket pillantott meg maga körül, például két egykori, szintén vak ismerősét, akikkel egy iskolába járt. Ők körülbelül 6 és 11 éves korukban haltak meg. Életükben nem csak vakok, de szellemileg is elmaradottak voltak, itt viszont egészségesek és szépek voltak, és duzzadtak az életerőtől. Nem gyerekek voltak már, hanem Vicky elmondása szerint "fénykorukat élték".
Vicky szintén beszámol két egykori gondozójáról, akik azóta szintén elhunytak, valamint nagymamájáról, aki felnevelte őt, és két évvel az eset előtt halt meg. Nem szavakkal kommunikáltak, hanem érzésekkel: mindannyian szeretetet és üdvözlést sugároztak felé.
Ezen találkozások közben Vicky hirtelen úgy érezte, megvilágosodott.
Egy olyan érzés kerített hatalmába, hogy mindent megértettem… mindent az életről, Istenről, a bolygókról… tudtam, hogy ez az a hely, ahol minden kérdésemre választ kapok, ahol minden értelmet nyer. Ez a tudás helye.
Ezalatt arra lett figyelmes, hogy az őt körülvevő lények között van két olyan, akik még náluk is jóval erősebb érzéseket sugároznak. Egyiküket Jézussal azonosította, aki kedvesen köszöntötte őt, mialatt Vicky lelkendezve számolt be neki felfedezéseiről - telepatikusan. Jézus szintén így válaszolt neki.
Hát nem csodálatos? Itt minden gyönyörű, és harmónia van, majd meglátod. Most azonban nem maradhatsz itt, ideje visszatérned.
Vicky élesen reagált, tiltakozott, hogy nem akar visszamenni, de Jézus megnyugtatta, hogy visszatérhet majd. Előtte azonban még van dolga a Földön, tanítania kell a szeretetet és a megbocsátást.
Vickyt végül az győzte meg, hogy gyerekeknek kell életet adnia. Azelőtt is nagyon szeretett volna már gyermeket, így beleegyezett a visszatérésbe. A HKÉ utáni években három gyermeke született.
Végül a lény egy panoramikus életfilmmel ajándékozta meg őt, amiben Vicky újra átélhette, ezúttal vizuálisan is egész addigi életét. Mialatt lenyűgözve nézte az eseményeket, gyengéd utalásokat kapott cselekedeteire, és azok következményeire. A film végeztével Jézus mondta neki, most már vissza kell térnie.
Ezután egy émelyítő puffanással érkezett vissza a testébe, mintha hátrafelé utazott volna egy hullámvasúton.
Ehhez hasonló történetek voltak jellemzőek Ring és Cooper esettanulmányaiban, kiegészítve a vizuális elemekkel. Összességében a minta 80%-a számolt be halálközeli vagy testen kívüli élményük alatt átélt vizuális élményről. Bár Vicky beszámolója kimondottan részletes volt a többihez képest, egyáltalán nem volt egyedülálló.
A látás kezdeti szakasza a fizikai világban gyakran összezavarja, sőt, megrázza a vakokat. Ez igaz volt Vickyre is, aki a következőket mondta:
Idő kellett, amikor tudtam mihez viszonyítani. Ez nagyon nehéz volt, mert soha nem tapasztaltam még ilyet. Rendkívül idegen volt számomra. Hogyan lehetne ezt szavakban leírni? Talán olyan, mint szavakat hallani, miközben nem érted meg őket, de tudod, hogy szavak, és jelentésük van. És azelőtt még soha nem hallottál semmit. Ez számomra valami egészen új volt, valami olyan, aminek korábban nem volt jelentése számomra.
Forrás: halalkozeli.blogspot.com
Vicky Noratuk halálélménye - videó
forrás: seektruthandwisdom
