A híres angliai tisztánlátó Rosemary Brown médiumnő már születésekor azzal az életfeladattal öltött testet, hogy a nagyon modern, de valójában hitetlen és materialista nyugati világnak a tudatában felébressze a szellemvilág létezését.
Ezt különleges módon valósította meg általa a szellemek egy csoportja. Ők valamennyien klasszikus zeneszerzők, mint Bach, Mozart, Beethoven, Liszt és még vagy hatan. Az volt a céljuk, hogy egy, a zeneszerzésben teljesen járatlan medium által átadnak a hitetlen emberiségnek egy sor zeneművet a saját túlvilági szerzeményeikből, hogy felébresszék a zenekedvelők és a laikusok érdeklődését, kíváncsiságát és figyelmét a szellemvilágra.
A médiumnő élete során így több mint négyszáz zenemű született. Előbb csak szűk ezoterikus körökben, majd végül a nyilvánosság előtt, a média kereszttüzében is meg kellett jelennie és helyt állnia a sokszor rosszindulatú szkeptikusok és kíváncsiskodókkal szemben. Szerencséjére elsősorban Liszt szelleme, mint szellemi mentora mindég mellette állt és segítette.
Egy fontos amerikai újság tudósítója egyszer hosszú interjút készített velem, olyan időszakban, amikor nagyon zsúfolt programjaim voltak. Nem sokkal ezután még egy interjút kért tőlem, éppen arra a napra, amikor Edinburghba kellett utaznom ötnapos látogatásra. Végül, miután nagy nehezen belenyugodott, hogy nem tudok találkozni vele, küldött egy levelet egy egész sor kérdéssel, és arra kért, hogy továbbítsam azokat a zeneszerzőknek.
Ebben az időben még egy félóra szabadidőm sem volt, de megígértem neki, hogy meg fogom tenni, ha időm és alkalmam lesz rá. Sajnos a cikke megjelent, mielőtt bármit tehettem volna a kérdések ügyében – az újságnak bizonyára nyomdába kellett kerülnie – és sajnálatos módon ezt az ügyet nagyon kedvezőtlenül kommentálta.
Minden médium, de mások is, akik kellő képzelőerővel rendelkeznek, tudják, hogy egy szellemtől választ kapni egy kérdésre nem olyan, mint ahogyan feltárcsázunk egy számot, vagy megnyomunk egy gombot, és rögtön hallunk valamit, illetve hallanak minket. Lehetséges, hogy egyáltalán nem létesíthető azonnal kapcsolat, és ha sikerül is, a személy, akit szellem alakjában megkérdeztünk, lehet, hogy nem tudja a választ a kérdésre, de az is lehet, hogy nem kívánja magát egy kérdéssorozatnak alávetni.
Mindemellett nagyon szerencsés vagyok, mert annyira azonos hullámhosszon vagyok a szellemi alakban létező emberekkel, hogy fel tudok tenni nekik kérdéseket, és megkapom ezekre a válaszokat.
Lehet, hogy jobban tisztelem a zeneszerzőket, mint mások, és tartózkodom attól, hogy a rájuk, vagy munkájukra vonatkozó kérdésekkel bombázzam őket – úgy érzem, udvariasabb, ha lehetővé teszem, hogy azt közöljék, amit ők akarnak. Ezenkívül pedig állandóan „szemtől szembe” kapcsolatban vagyok a zeneszerzőkkel és ez a személyes találkozás tiszteletet – vagy inkább hódolatot – ébreszt bennem, amit pedig nem lehet mindig elvárni.
Például eléggé baráti viszonyban vagyok Liszttel ahhoz, hogy megbeszéljünk, vagy megvitassunk néhány dolgot, de ez nem jelenti azt, hogy megpróbálnék a magánéletében vájkálni, vagy a földi életében történt tetteire vonatkozó információkat kihúzni belőle. Határozottan úgy érzem, hogy ez illetlenség volna a részemről. Inkább, mint már említettem, az Istenről és az élet céljáról beszélgetünk, és arról, hogyan lehetne segíteni az emberiségnek.
Mégis, ha az amerikai újságíró több időt adott volna a számomra, akkor végül is néhány kérdésére meg tudtam volna adni a választ. Talán nem felesleges, ha néhányat itt közreadok, mint
hogy az újság, lévén, hogy időhöz volt kötve, végül is csak a kérdéseket közölte.
Az első kérdés, amelyet Beethoven számára tettek fel nekem, a következő volt:
„Kérjük, idézze fel minél pontosabban, amennyire lehetséges, találkozását a tizenkét éves Liszttel”.
Megkérdeztem Beethovent és ő a következőképpen válaszolt:
– Nem emlékszem már az ifjú Franz-cal való találkozásom minden részletére, de a tehetsége nagyon meglepett. Borzas hajú legényke volt, és hihetetlenül jól zongorázott, bár a stílusa túlságosan szertelen és fegyelmezetlen volt az én ízlésemhez képest.
Láttam, hogy a fiú viselkedése és testtartása egyaránt céltudatosságot, és szívós, kemény munkára való képességet tükröz, és megállapítottam, hogy mint zongoravirtuóz nagy magaslatokra törhet fel, ha érettebb lesz, bizonyos mértékig lehiggad és szert tesz könnyedebb, csiszoltabb technikára.
A koncertterem tele volt emberekkel, minthogy az eseményt már jó előre beharangozták, én pedig a hátsó bejárat közelébe ültem, hogy észrevétlenül el tudjak távozni, ha unatkoznék. Franz kifejezetten nyugodt fiúnak látszott, amíg le nem ült a zongorához, és el nem kezdett játszani, de akkor átalakult az energia démonává, aki hihetetlen erővel vonta magára a közönség figyelmét és az én figyelmemet. A karja röpködött a levegőben, mint a szélmalom vitorlája; a törzsével fel-felugrált a zongoraszékről, mintha csak ugródeszka volna; a keze olyan vadul csapódott a billentyűkre, hogy időnként egész vékony teste belerázkódott. De e vad gesztusok ellenére egyetlen hiba sem volt összefogott művészetében. Nem tehettem mást, mint elismertem ezt a vitathatatlan tehetséget, mégpedig a magam túláradó módján, úgyhogy, mivel szerettem a fiatalokat, és ez irigykedő csodálattal párosult, a fiatal zsenihez rohantam, és nyilvánosan áldásomat adtam a nagy kezdethez.
Valamennyire továbbra is figyelemmel kísértem a karrierjét, de eltávoztam, mielőtt komoly haladást ért volna el.
Részlet Rosemary Brown „Hangok a túlvilágról” című könyvéből
forrás:Laci És Gitta Biró
- - - - -- -
Kapcsolódó írás:
Mrs Rosemary Brown - Hangok a túlvilágról
- - - - - - - -
Liszt - Álom csónakban - Rosemary Brown - videó
