A gömbvillámok, a túlvilág hírnökei - Dr. Egely György

A gömbvillám a legkülönösebb rejtélyek egyike, mely teljes mértékben ellentmond a fizika törvényeinek. Szinte bárhol képes, akár a semmiből is felbukkanni, még a víz alatt, a tengeralattjárók fedélzetén is találkozhatunk vele! Vajon mi állhat a jelenség hátterében? Igaz lehet dr. Egely György állítása, miszerint a gömbvillámok képesek négy dimenzióban mozogni, vagyis a hipertérből jönnek a mi világunkba?

Dr. Egely György

Egely György 30 éve kutatja a gömbvillám jelenségét, több könyvet is írt erről. Szerinte a gömbvillám egy négy térdimenziós, nagy energiatartalmú elektrongyűrű. Bizarr esetek köthetők hozzá, akár emberi vagy állati testben is keletkezhet, okozhat öngyulladást, előjöhet a semmiből, átbújhat a kulcslyukon, megjelenhet zárt térben, akár egy repülőgépen is. Különös viselkedésére a négydimenziós mozgás adhat magyarázatot. Persze vannak olyan állatok (egerek vagy kukacok), melyek számára a mi térérzékelésünk felfoghatatlan, ők csak a sík felületet ismerik. Mivel képtelenek vagyunk érzékelni, szinte elképzelhetetlen számunkra, hogy létezhet még egy dimenzió. Világunk azért háromdimenziós, mert így stabil az anyag, ezért történhet az, hogy a gömbvillám hatására bizonyos dolgok, pl. a fém vagy a műanyag egy időre puha, agyagszerű lesz. A gömbvillám-kutatásban nagyon sok lehetőség rejlik. Forradalmasíthatná az űrutazást, hiszen a járművek a hipertérben mozoghatnának óriási távolságokat áthidalva. A túlságosan materialista tudományos világ viszont fél négydimenziós szempontból közelíteni a gömbvillámok felé, mert ez bizonyíték lehetne arra, hogy létezik túlvilág. Megtudhatnánk, hogy hol lakik az emberi lélek a születés előtt vagy a halál után.

(forrás:erdekesvilagunk.blog.hu)

A gömbvillámok, a túlvilág hírnökei - Dr. Egely György, Jakab István - videó

Agykutatás és a tudat

Amikor az agykutatásról beszélünk, akkor részben saját életfolyamataink bizonyos szintű koordinálásáról, részben pedig gondolati tevékenységünkről gyűjtünk információkat, nem a tudatról.

Én azt hiszem, hogy a tudatkutatást máshol kell kezdeni, nem az agynál.

A bioinformatika területén azt látjuk, hogy az egyes sejtek működése önmagában is nagyon komplex; a szövetek, a szervek működésének összehangolása még sokkal bonyolultabb; az egész szervezet anyagcseréjének szinkronizálása pedig hihetetlenül összetett folyamat. Ha összekapcsolnánk valamilyen különleges szoftverrel az összes számítógépet a világon, akkor sem lennénk képesek arra, hogy akár csak egyetlen élő szervezetet irányítsunk vele.

Az agy a hétköznapi szóhasználatban a tudat központjaként kerül említésre. Azonban minden kutatás és mérési eredmény azt bizonyítja, hogy a tudat nem köthető egy adott szervhez.

Ma azt mondjuk, hogy minden egyes sejtnek megvan a saját tudata, és én azt gondolom, hogy az az „információkezelés” ami egy-egy sejtben végbemegy valóban tudatosnak minősíthető. Mi azzal foglalkozunk a bioinformatika keretein belül, hogy hogyan képes ezt a szinte átláthatatlanul sok biokémiai folyamatot akár egy-egy sejt is önmaga szinkronizálni.(Átlagosan 7000 biokémiai reakció/sejt/másodperc.) Ekkora összerendezettség feltételezhetően csak tudatos tevékenység eredménye lehet. Egyértelmű a tudatosság abban az értelemben, hogy a sejt a környezetéből őt elérő mindenfajta jelek közül képes kiszűrni a számára fontosakat, és azokra reagál, azok függvényében adaptációs lépéseket hajt végre. Tehát nemcsak a szervezet, hanem maga a sejt is megteszi a saját adaptációs lépéseit. A jelfeldolgozás folyamán tehát információkat nyer önmaga számára, de nem feltétlenül reagál rájuk azonnal. Nem mechanikusan viselkedik, mint egy labda, amelyik odébb száll, vagy odébb gurul, hogyha belerúgok; másképp, tudatosan viselkedik. Például adott pillanatban egy hatás éri, és majd később eldönti, melyik pillanatban reagál rá. Ez a fajta időzített és szelektív reakció az, amit a tudat kritériumának, vagy a tudatosság kritériumának lehet nevezni. Tehát ez egy specifikus (egyéni szabályokon alapuló, ugyanakkor idővel változó karakterisztikájú) információkezelés, és ilyen alapon azt mondhatjuk, hogy minden egyes sejt tudatosan működik.

Az ismert, és általánosan használt kifejezés például, hogy „kipattan az isteni szikra a fejéből” valójában egyre inkább tudományosan is igazolhatóvá válik. A földi légkör ugyanis számunkra egy nagyon izgalmas valami, ami életműködéseink fenntartásához és ritmizálásához nélkülözhetetlen elektromágneses jeleket tartalmaz. A földkéreg és az ionoszféra bizonyos rétegei között, mint egy hangszer dobjában, állandóan bizonyos vibrációk, jelek képződnek és alkotják életterünket (természetes vibráció). Ez azt jelenti, hogy „üreges rezgőtestben” élünk, ahol a szervezetünk számára legfontosabb elektromágneses jelek egy része a természetes életterünkben, azaz a bioszférának a földfelszín és az ionoszféra Heavyside rétege közötti tartományában képződik. („Heavyside réteg”, az ionoszféra egyik rétege, amit a Heavyside nevű egyesült államokbeli tudós fedezett fel.). A vibrációk egy részét – a kozmoszból hozzánk érkező és minket befolyásoló sokféle hatáson kívül – maga a nap, egy részét bolygónk saját elektromágneses aktivitása, egy részét pedig specifikus légköri jelenségek hozzák létre. Ilyen például az egyenlítő mentén tapasztalható folyamatos villámlás. Tehát villámlás nélkül, – akármilyen furcsának tűnik, – nem lenne emberi élet a számunkra megszokott formában. Miért?

 A központi idegrendszerünkben van egy vizicsikóra hasonlító struktúra, a hippocampus (hippocampus görög szó, vizicsikót jelent), ami egy különleges antennaként működik. Állandó összeköttetése van az ionoszféra alapvibrációival. Tehát rajta keresztül mi, emberek állandó összeköttetésben vagyunk a légköri jelekkel, valamint egymással, és az összes emlőssel is, mert az összes emlősnek hasonlóan van hangolva a hippocampus nevű agyközpontja. Vagyis a villám, a gondolataink, és az érzelmeink a hippocampusunk segítségével összehangolódnak. Megfigyelések szerint ez az összehangolódás gátolt azoknál, akik ma vastag falú vasbetonépületekben laknak, vagy a föld alatt dolgoznak, és nagyon ritkán jutnak ki természetes környezetbe. Ők hiányában vannak ezeknek a természetes, szabályozó jeleknek, és ez a hiány komoly idegrendszeri, később pedig hormonális, és egyéb funkcionális elhangolódásukhoz vezet. Összegezve tehát, a bioszférában képződő jelek alapvető szükségleteink közé tartoznak, normál létünk és biológiai működésünk feltételei. Amennyiben ez az összefüggés a villám meg „isteni szikra” között, akkor valóban úgy tűnik, hogy nemcsak a közvetlen életterünkkel van folyamatosan kapcsolatunk, hanem az egész naprendszerrel, sőt az egész kozmosszal. Vagyis kapcsolatunk van a távoli naprendszerekkel, és erről már tudtak az ilyen különlegesen tömör összefüggéseket megfogalmazó őseink. A távolból minket folyamatosan elérő jelek, és konstellációk képesek létrehozni bennünk különböző, az adott szimmetriaviszonyoknak megfelelő rezonanciát, és ezek a rezonanciák utána, mint intuíció, gondolattá tudnak formálódni az agyban.

Tehát a mostani kutatási eredmények is azt mutatják, és a régi kultúrák is arról számolnak be, hogy az agy nem a tudatnak, inkább a gondolatoknak a központja. A gondolatok valószínűleg az agyban születnek, de azok is inkább csak leképeződnek. Tehát a tudat egy általánosabb fogalom, a gondolat pedig csak egy kis része a tudati működésnek. Ez azt is jelenti, hogy, ha valakinek az agya, mondjuk így, a tudatától „nem veszi el a teret”, akkor a tudata közvetlenül megnyilvánul. Ha valakinek „túl kiegyensúlyozottan és túl jól” működik az agya, akkor szinte biztos, hogy nem lesz semmilyen zseni tulajdonsága, bár nagyon rendszeres, és rendszerezett lehet. A zseniknél pont az a lényeges, hogy a központi idegrendszer kis „defektusán” átsüt az „isteni szikra”, így jobban megnyilvánul a bioszféra aktuális dinamikája. Tehát pont fordítva van, mint ahogy azt általában gondoljuk.

A bölcsesség és a szellemiség a szimmetria helyreállítását, vagyis a kozmikus renddel való azonosulást jelenti (amikor a tágabb értelemben vett kozmikus életterünk hosszútávú dinamikai jellemzői is megnyilvánulnak antennáinkon keresztül), ellentétben a személyes gondolatok erőltetésével; vagyis az az ember tekinthető bölcsnek, aki felfedezi saját kozmikus mintáit, átéli a hasonlóságokat, és tudatosan vállalja kozmikus integrációját.

A Tudat – ha nem csak a gondolkodással összefüggő tevékenységeket értjük alatta, írjuk nagy T-vel, – a kapcsolódást jelenti mindazzal, aminek a része vagyunk. Hiszen azt pontosan tudjuk, hogy a szervezetünket alkotó atomok az egész kozmosz részei. Szervezetünk összes reakciója kapcsolódik a körülöttünk lévő kozmikus változásokhoz. Például jól ismert az immunsejtek működése és a napfoltkitörések aktivitása közti összefüggés. Valójában mi itt a környezetünk „reprezentációja” vagyunk, ahol az egyetlen stabil pontunk a DNS, amelyből az adaptációs mechanizmusokat állandóan „elővesszük, felidézzük”.

Elvileg a Tudatunk végtelen, gyakorlatilag pedig a személyes tudatunk egy folyamatos bővülésen megy keresztül. Sőt, az adottságaink – mondjuk úgy, hogy – kiegészíthetők, a hátrányaink „behozhatók”, hiszen a központi idegrendszer, vagy az agy bármit képes megtanulni. Ez csak rajtunk múlik. Bár ha nem tartjuk elég érdekesnek, vagy eleve lehetségesnek képességeink bővítését, akkor képtelenek leszünk arra, hogy agyunk megfelelő részét fejlesszük. Sőt, ha azt tapasztaljuk hosszú éveken át, hogy készségeinket inkább érdemes lefaragni, mert az eredményesebb az adott környezetben, akkor inkább erre mutatunk hajlandóságot. Egy idő után már személyes tudatunk egyenesen tagadja, hogy képes lenne bármi másra is, hiszen korábban annyiszor büntették bizonyos képességeiért. Agyunk tehát jó tanuló, a korlátozásokat legalább olyan hatékonyan érvényesíti, mint a bővülést.

Én azt hiszem, hogy a mai biofizika arra figyelmeztet bennünket, mennyire keveset ismerünk az emberből, és az ember szelleméből még sokkal kevesebbet.

Az utóbbi évtizedekben sokkal inkább a biokémiával foglalkoztunk, az ipari társadalmakban a szellem egyértelműen háttérbe szorult. Most, hogy a szervezet belső informatikáját kezdjük megérteni, látjuk, hogy szellemi potenciálunkat a mostani európai körülmények között alig-alig használjuk ki. Talán nem is nagyon tudjuk, hogy mikor vagyunk teremtő módon aktívak.

Még egyelőre véletlenszerű az is, hogy mikor milyen minőségünket használjuk; ám ha mindez tudatosodik bennünk, és bölcs akaratunknak megfelelően élünk, akkor ez a felismerés szinte elképzelhetetlen új lehetőségeket nyit számunkra.

(Lednyiczky Gábor)

Belső utazás - Dr. Bruce Lipton

Dr. Bruce Lipton, korábban a Wisconsin Egyetem orvos professzora, és a Stanford Egyetem orvosi karának kutató tudósa egy "új biológiáról" beszél, amely azt mutatja, hogy a genetika klasszikus elmélete a rögzített DNS szerkezetről, hibás. Kijelenti, hogy a DNS alkalmazkodik, és megváltoztatható, megjavítható - szándékunk szerint.

Dr. Bruce Lipton 

 

Dr. Bruce Lipton ebben a videóban elmondja, hogy napjaink úttörő kvantumfizikusai milyen összefüggéseket találtak a tudomány és a spiritualitás között. Brandon Bays, az általa kifejlesztett belső utazás módszert - közvetlen, spontán tapasztalatként kezdte el megalapozni. Akkor nem volt még tudása arról, hogy miért és hogyan működik. Azóta tíz és százezrek közvetlen tapasztalata igazolta a módszer hatékonyságát. Bruce ebben a rövid interjúban a tudomány válaszát adja a miértekre. Minden betegség gyógyítható, és már most minden rendelkezésünkre áll a gyógyuláshoz.. A belső utazás egy rendkívül alkalmas eszköz arra, hogy azzal az erőtérrel kapcsolatba kerülj, amiről itt Bruce beszél.

Dr. Bruce Lipton a modern tudomány és a gyógyulás összefüggéséről - videó

Dr Bruce Lipton arról beszél, hogy a pozitív gondolkodás miért nem tud mindig működni. Ahhoz, hogy az elmét sikeresen használjuk egészségünk visszaállítása, sikerességünk elérése és problémáink megoldása céljából - tisztába kell kerülnünk azzal, hogy milyen programok működnek a tudatalattinkban. A belső utazás módszere kifejezetten ezt a lehetőséget kínálja számunkra. A tudatos elmét - tudatosan - félretesszük, és megnyílunk annak a végtelen intelligenciának, amit a modern kvantumfizika "field"-nek hív. Magyarul erőtér, rezgéstér talán a legjobb szó rá. Persze ez nem más, mint a spirituális irodalomban használt lélek, szellem, Isten fogalma. Más és más a megközelítés, a hitrendszer, és mégis lényegét tekintve ugyanaz.
(forrás:oltyana.mindenkilapja.hu)
- - - - -  -
Belső utazás - Bruce Lipton: a gondolatok és a gyógyulás - videó

A FIZIKAI ÉN ELEMZÉSE II.

Tegyünk azonban engedményt azoknak, akik azt állítják, hogy a test minden és az analízis kedvéért tegyük fel, hogy valóban így van. Akkor azonban mérlegelnünk kell azokat a jelenségeket, amelyeket a test alvó állapotban szolgáltat nekünk, mert nem szorítkozhatunk arra, hogy az embert csak éber állapotában vegyük szemügyre. Mélyebben kell az „Én” után kutatnunk az álom és az álomtalanság területén belül, mintha aranytartalmú földben aranyat ásnánk. Csak ha ennek a három állapotnak – az alvásnak, az álomnak és a mély alvásnak – adott tényeit összefoglaljuk, csak akkor ismerhetjük fel tapasztalati úton önmagunk tudatáról az igazságot.

Adva van egy lény, amelyen napi munkája folyamán a tudatos értelem és életerő valamennyi tulajdonsága észlelhető. Ez a lény azonban a materialisták nézete szerint semmi másból nem tevődik össze, mint kémiai elemekből, amelyek az agyban specializálódva idézik elő a tudatot. Adva van egy teremtmény, amely az éjszaka beálltával egy teljesen megváltozott létformába merül – az álom állapotába, amelyben az éber érzékek elködösülnek, és a test maga mozdulatlanul elnyúlva fekszik puha pehely-, vagy kemény szalma-ágyán. A szem szorosan lezáródik, a tagok teljesen mozdulatlanok, és már csak a test, a szív, az emésztés és a tüdő ösztönös funkciói vannak működésben. Az életelv, az életerő látszólag a legmélyebb pontra süllyedt. Mi lett az értelemmel, melyről az ember kisebb-nagyobb mértékben tanúbizonyságot tett? A szemlélő látszólag azt is tétlennek találja. Az ember kérdéseket intézhet az alvóhoz és nem kap választ: az alvó nem tud senkiről, nem ismeri fel a látogatót, nem érti kérdésünket. Közeledhetünk hozzá veszedelmes fegyverrel, megpróbálhatjuk megsebezni, sőt meg is ölni: alvó értelme nem tudja megvédelmezni a fenyegető veszedelemtől.

Így adódik valami látszólag különös ellentmondás egy teremtményben, amely éber állapotában elég magas fokú életet és értelmet mutat, míg alvó állapotában nem tudja ezeket a tulajdonságokat tudatos és természetes módon kifejezésre juttatni. A tudatos Én valóban meghal a világ számára, minden éjszaka, az alvásban, míg a fizikai test folytatja életét, mert a szív dobog és a tüdő lélegzik.

A test tehát nem lehet az örökkévaló, valódi Én.

De azt kell kérdeznünk: milyen tekintetben különbözik ez az alvó test kémiailag ugyanattól a testtől, mikor az teljes munkaüzemben van? Még mindig pontosan ugyanazok az alkatrészek alkotják az emberi alakot, még mindig megvannak benne ugyanazok az elemek, legfeljebb mennyiségileg csekély eltéréssel. A hidrogén, a nitrogén, a szénsav és egyebek, amelyek vegyületeikben az emberi testet alkotják, mind megvannak, noha a tudatos értelem és szabad tevékenység megnyilvánulásai, úgyszólván teljesen eltűntek. Hogyan van az, hogy ez a test éber állapotban meg tudta saját természetét és létét vizsgálni és ítélni, míg most már nincsen meg ez a képessége? Az egyetlen kielégítő válasz az, hogy az ítélő értelem elhagyta a testet. Ennek a válasznak a bizonyítéka maga az álom-állapot valósága.

Az értelemnek, gondolkodásnak, érzésnek és életnek egyetlen gyújtópontban, a fizikai testben való egybekapcsolódása az, amit a személyes Én-nek vagy egyéniségnek nevezünk. Ha azonban a mély álom folyamán a test tudata, tehát fizikai gyújtópontja, eltűnik is, tudjuk, hogy az álomállapotban ez a kapcsolat továbbra is fennáll. Változatlanul fennmarad a benyomásoknak, emlékeknek, érzéseknek, gondolatoknak, vágyaknak, félelmeknek és reményeknek az a keveréke, amelyből az éber egyéniség összetevődik. Sőt, álom-alkotásán olyan erősen dolgozik, mintha külön álom-teste is volna. Mind az öt érzékszerv tevékeny: az ember lát, hall, szagol, érint és ízlel álmában. Álomvilágunk olykor az egyetlen valódi világként tűnik fel és az ember sohasem hinné, hogy kevésbé valóságos, mint az éber állapot. Ugyanúgy gondolatok vezetik és vágyak hajtják, mint azelőtt. Az ember ismeretlenekkel és idegenekkel találkozik.

Menekül képzelt veszélyek elől és teljes kielégülést talál ezekben az álom-eseményekben. Mozog, utazik és repül is álmában. Beszél, szeret és ítél ezeknek az élő éjszakai látomásoknak során. Bár a fizikai Én látszólag halott, a tudatos Én önmaga létezéséről ismét más módon, nevezetesen, mint álom-lényről szerez tudomást.

Ha az egyéniség megnyilatkozása a fizikai világban eltűnik, az álmok finomabb világában gyakran visszatér.

Bármilyen fantasztikusak legyenek is egyes álmok, mégis vannak olyanok is, amelyek elég ésszerűek ahhoz, hogy meggyőzzenek: a tudatos, értelmes Ego megváltozott formájában, mint álom-személyiség kétségtelenül továbbél, mert ugyanazok a gondolati, érzékelési és emlékezési csoportok vannak meg benne, mint éber állapotban.

Megállapítottuk, hogy a fizikai világ az egyetlen valóságos – az alvó azonban, aki összefüggő és értelmes álmot álmodik, joggal kételkedhetnék ebben az állításban, mert az álom-világban való tevékenysége nem kevésbé valóságos számára, mint a mi éber tevékenységünk a fizikai testben és mert maga a természet felelős a tevékenység és az alvás, az ébrenlét és az álmodás ritmikus folyamatáért. Az álmok valódi tudatot tükröznek, amely nem kevésbé valóságos, mint az éber tapasztalatok tudata, bármilyen fantasztikusak is maguk az álmok. Enenmagunk tapasztalása tehát csakis ebben az összefüggésben a valóság próbája. Ennélfogva nem állíthatjuk jogosan, hogy fizikai területen, az éber tevékenység állapotán kívül minden más állapot személyes képzelődés, mert az alvás és az álom jelenségei teljesen természetesek, melyek a fajnak mint egésznek tulajdonai és nemcsak az egyes egyéneknél mutatkoznak. Az érzéketlen test az alvás folyamán sohasem állítja, hogy ő az „Én”. Miért? Mert az „Én” fizika-fölötti, vagyis szellemi; a testből egy szellemi világba távozott. Az „Én” tehát valódi mivoltában a szellemhez és nem a testhez tartozik.

A test az alvó ember számára csupán azért nincsen, mert a szellemi Én elhagyta. Ennek az állításnak a tartalma tehát az, hogy az egyéniség az álom állapotában a fizikai testtől teljesen különválasztva él és működik tovább. Röviden: a személyes Én olyan valami, ami természetét illetően elválasztható, megnyilvánulásában pedig független fizikai eszközétől.

A két állapot egyszerű összehasonlítása elegendő annak kimutatására, hogy mivel az álom-egyéniség vándorlásaiban nem használhat fizikai testet és a fizikai Én-től különbözik, mindkettőben kell lenni valami állandó és változhatatlan elemnek, amely az éber Én számára lehetővé teszi, hogy álom-élményeire visszaemlékezhessék. Ennek a legmélyen fekvő rétegnek, a fizikai testtel összehasonlítva – és mert nem-fizikai „állag” – a valódi Én-nek kell lennie. Az ilyen állag pedig csak szellemi természetű lehet.

Az „Én” nem a test, hanem valami tudatos lényegesség, amely a testtel eggyé válik, ha abba teljesen belemerült – ez lenne az a fogalom, amelyet a gondolkodó ember megformulázhatna, ha értelmét átmenetileg a planetáris történelem jelenlegi időszakában ideiglenes elméletek el nem homályosítanák.

Amennyiben ez utóbbi megállapítást tagadnánk, akkor a tagadásban foglalt fontos következtetéseket is el kell fogadnunk. Mert ha az értelem nem választható el a testtől; ha a lélek mint egy rögzített léggömb nem lebeghetne porhüvelye fölött, ha a tudat nem szabadítható ki testi gyújtópontjából, akkor az olyan állapot, mint az alvás, nem volna lehetséges. Az ember fizikai testének tudatát nem veszíthetné el és arra lenne ítélve hogy a nap és az éjszaka huszonnégy óráján keresztül állandóan tudatában maradjon testének, amellyel a természet oly felbonthatatlanul összefűzte. Az embernek, mint szerencsétlen és talán akaratlan munkatársnak, talán a természetnek azoknál az éjszakai fáradozásainál is ott kellene lennie, melyek arra irányulnak, hogy a testnek elhasznált szövedékeit pótolják és az újra való helyreállításuknak folyamatát tudatosan kellene átélnie – mert a pihenés jótéteménye meg lenne tagadva a szellemétől. Ebből is felismerheti az ember a természet csodálatos bölcsességét és jóságos könyörületességét.

Ez a következtetés oly nagy jelentőségű, hogy az olvasónak alaposan meg kell értenie és annál kevésbé szabad hipnotizáltatnia magát egy orthodox-materialista nézőpont naiv és fantasztikus véleményeitől, mert ez a nézőpont az újabb felfedezések világában kezd már amúgy is divatjamúltnak és nem helyénvalónak bizonyulni. Az ilyen bátor és független gondolkodás révén szabadulhat meg végül az ember a szellemi tudatlanság bilincseitől.

Az alvás és a tudat sohasem állhatna harcban egymással, ha az ember nem volna egyéb, mint azoknak az atomoknak a gyűjteménye, amelyekből fizikai teste összetevődik. Ez a harc azonban éppen abból keletkezik, hogy az ember nemcsak test, hanem erő is – sokkal finomabb valami, mint a fizikai anyag.

Az alapvető személyes Én finomabb a fizikai testnél és a tudat világosságát viszi bele – ha másként lenne, nem keletkezhetne szétválasztódás a kettő között abban az állapotban, amelyet alvásnak nevezünk.

Így nézné egy szellemi szemlélő ezt a tárgyat. Az ilyen felfogás azonban nem szükségszerűen foglalja magában a halhatatlanságot, sőt még a testnek a halál utáni fennmaradását sem. Ez a felfogás csak az élő testre vonatkozik és se el nem fogadja, se ki nem zárja azt a lehetőséget, hogy az ilyen megosztott tudat akkor is fennmaradhat, amikor a halálsújtotta test nincs már meg. Futólag vegyük szemügyre ezt a lehetőséget is.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

A FIZIKAI ÉN ELEMZÉSE I.

Az első fontos pont, amelyet meg kell fontolnunk, mielőtt hasznosan továbbhaladhatnánk, az, hogy megértsük az „Én” szó pontos jelentését. Mielőtt ez megtörténnék, csak egyetlen határozott képzetünk lehet arról, amit tulajdonképpen keresünk:

Tudjuk, hogy vagyunk.

Ez a fogalom természetes, közvetlen és vitathatatlan belátás, valamint éber létünk minden pillanatának közvetlen tapasztalata folytán megvan mindannyiunkban. A tudomány tényei kevésbé bizonyosak, mint az az ősi bizonyosság, hogy vagyunk. Énünktől nem szabadulhatunk és nem képzelhetjük magunkat létünkön kívülállónak. Még létünk kétségbevonása is feltételezne egy kételkedőt. Még ha tudatunkat teljesen üressé tudnánk is tenni, megmaradnánk mi, akik ezt az ürességet látjuk és tapasztaljuk. Így normális állapotunkba való visszalépésünk után tanúi lehetünk ennek az új fázisnak.

Mert a tudatnak megoldatlan rejtélyével születtünk. A tudós, szemlélődő bölcsésztől kezdve a szerény, ugráló békáig az a tény, hogy valaki él, azt is jelenti, hogy az illető: önmaga. Nem kell bölcsésznek lenni ahhoz, hogy Descartes-tal, a francia metafizikussal kijelenthesse: „Gondolkodom, tehát vagyok”, vagy német kartársával, Immanuel Kanttal elfogadja, hogy az Én a gondolkodás szükségessége, mert saját létét mindenki magától, mint megdönthetetlen tényt fogadja el. Ebben az irányban szükségtelen minden magyarázat, vagy bizonyítás. Önmagunk tapasztalásának alapvető ténye elől nem térhetünk ki.

De ha az Én léte minden állítások legbizonyosabbja is, valódi természetéről viszont a legkevesebbet tudjuk. Azt mondani: „Én vagyok”, egyszerű állítás és igen könnyű dolog. Ám nincs nehezebb, mint felelni arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok Én”? Vizsgáljuk csak meg egy pillanatra kissé behatóbban ezt a rövid kérdést: „Ki vagyok Én?” A felelet, mondaná az ember, igen egyszerű. Elég a név, a személyes azonosság.

Például: S. M. vagyok

De vajon csakugyan elegendő-e ez? Mert S. M. nagyon változó lény. „Én”-jének nem mindannyiszor ugyanaz a jelentése, valahányszor ezt a szót használja. Reggel, amikor iskolába induló gyermekének búcsút mond, az „Én” atyát jelent. Egy órával később, amikor bevásárolni induló feleségétől búcsúzik – férjet. Két órával később, amikor Y. M. meglátogatja – testvért. Három órával később, amikor titkárjának üzleti levelet diktál, az „Én” üzletembert jelent.

Meg aztán: tökéletesen testünkkel érezzük magunkat azonosnak, ha egy ideig tartó éhség után eszünk valamit. Egy órával később a tapasztalat áramlata megint megváltoztatta ezt a fogalmat és ellenfelünkkel szemben oly haragosakká válunk és valakire, aki megtámadott bennünket, annyira haragszunk, hogy szinte egyetlen dühös érzelemcsomónak tűnünk fel önmagunk előtt. Két órával később helyet foglalunk egy kényelmes székben és teljes figyelmünket valami komoly tudományos könyvre fordítjuk úgy, hogy pillanatnyilag értelmünkkel azonosulunk.

Így tehát önmagunk szemlélésére a lehetőségek végtelen sora kínálkozik. Melyiket lehet jogosan kiemelni és a valódi Én-nek, tulajdonképpeni önmagunknak minősíteni?

Hogyan állapítsuk meg azonban az „Én” szó pontos értelmét; azt a jelentést, amely minden időre és minden alkalomra érvényes? A legkövetkezetesebb út az lenne, ha megkülönböztetnénk, ami minden egyes emberi lényre vonatkozóan általános, lényeges körülmény, ami minden emberben változatlan, de maga az, ami az egyéniség változásait észleli, az egyetlen, ami nem a tudatok tömege, hanem maga a Tudó, lényünk minden változásának ősoka. Hogy ezt a célt elérjük, neki kell látnunk, hogy elemezzük magát az emberi személyiséget, amely bennünk mindent megvizsgál és semmitől sem retten vissza.

Van-e vajon bennünk valami, ami minden különböző életjelenség közepette is ugyanaz marad? Van-e olyan lényeges feltétel mindezekben az élményekben, ami számunkra legmagasabb értékű? Mert valahogy érezzük, hogy az Én-ben, amely környezetét látja, amely beszél és amelyhez beszélnek, amely gondolkodik és érez, valóban van valamilyen megfoghatatlan belső lényeg, ami nem mulandó, nem változik és bizonyos értelemben középpontunk.

Ezt már az önmagunkra alkalmazott tulajdonképpeni megjelölés, a rövid „Én” szó is kifejezi. Egyedülálló ez a szótárban, mert sohasem lehet más személyre, vagy más valamire alkalmazni, senki sem nevezhet mást Én-nek; ez a szó csak saját tulajdonosára vonatkozhatik. Mert legbensőbb, legmélyebb, de tudattalan valóságunkat fejezi ki, azt, hogy az „Én” lényünk legmélyén gyökerezik.

Egy pillanatra hunyjunk le a szemünket, húzódjunk vissza az elemző gondolkodás területére és kezdjük el „Én”-ünket tervszerűen, legteljesebb jelentése tekintetében megvizsgálni.

Vizsgálatunkat azzal kezdjük, ami számunkra legmegszokottabb, legszembeszökőbb és legismertebb: saját szerves testünkkel. Ha Én-t mondunk, ezen fizikai testünket értjük? Én a test vagyok? „Igen” – nyilván ez az a felelet, ami rögtön agyunkba villan; olyan felelet, amelyet az általános logika és a köznapi tapasztalás diktál. Valamennyien tudattalan materialistáknak születünk, mert a természet munkálkodása életünk első negyedében legelőször és szükségszerűen egy rendkívül fejlett fizikai eszköz kiépítésének szól, amelyen keresztül minden ember többé-kevésbé hatásos érintkezésbe kerül azzal a planetáris játszótérrel, amelyet a természet teremtett gyermekei számára és ahol azok önmagukról szóló tapasztalatokat szerezhetnek.

Csaknem valamennyi gondolatunk – bármily különbözőek legyenek azok a tárgyak, amelyekkel foglalkoznak – rendszerint gyöngyszemekként ennek a képzetnek a zsinórjára vannak felfűzve, hogy „Én a test vagyok”.

De jelenítsd meg a testet, mintha valami idegené volna és gondolatban boncold fel a műtőasztalon, vizsgáld meg darabról-darabra – és kiderül, hogy az nemcsak csontok és hús, vér és velő, érzék- és belsőszervek szövedéke. Ezeknek a részeknek egyike sem az „Én”, mert különben tudatunk nyilván arra az egy részre korlátozódnék.

Az emberi tudat elve a születés és a halál közé eső évek során még akkor sem csorbul meg, ha csontok széttörnek, kezeket vagy lábakat levágnak, vagy ha az egész test megbénul is. Ilyen szörnyű körülmények között sem érzi senki kevésbé azt, hogy „Én vagyok”. Még ha az Én-t az aggyal azonosítjuk is, meg kell gondolnunk, hogy ha a fejet olyan ütés éri, amely a múltat illető minden emléket eltöröl – ilyen okból sokan hónapokra is elveszítették emlékezőtehetségüket –, az Én-érzet akkor sem törlődik el, hanem csorbítatlanul megmarad.

Keress, ahol akarsz: látszólag testednek egyetlen különálló részében sem lakik az Én. Felfedezhetjük talán valami különleges alkímia segítségével a testen belül, mint tökéletes szervezetet, vagy a szervek, tagok és részek összességében, amelyek vizsgálat szempontjából egyenértékűek? Vajon az öt érzék: a látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás összessége volna-e? Vedd az olyan ember esetét, akit mélyen foglalkoztat valami probléma. Esetleg ott áll valami tárgy, vagy személy előtt és mégis, ha megkérdezzük: „Láttad ezt a tárgyat?” talán azt feleli: „Nem, nem vettem észre, gondolataim máshol jártak.” Ez a példa bizonyítja, hogy a szem, bár tudott volna, nem működött, ha az „Én” más irányban volt elfoglalva. Hasonló módon megszólíthatunk olyan embert, akit látszólag teljesen leköt valami, számára érdekes dolog – nem felel! Ha megkérdezzük: „Hallottad, amit mondtam?” – nyíltan beismeri: „Nem, szórakozott voltam.” Ez mutatja, hogy a hallószerv, bár mint fizikai szerv kifogástalan, nem működik, ha az Én figyelmét más köti le. Ugyanez a bizonyítás alkalmazható a másik három érzékszervre is. A végkövetkeztetés tehát az, hogy minthogy a testnek sem egyes részei, sem egyes érzékszervei nem azonosak az Én-nel, ezeknek összessége – az egész test, az érzékszerveknek, tagoknak és egyéb szerveknek ez az összessége – sem lehet a tudatos, valódi Én.

Ennek a pontnak további bizonyítékául szeretnék egy érdekes példát felhozni, amely mestereim egyikével szerzett tapasztalataimon alapul. Az illető idősebb férfi, aki nem tart számot titokzatos erőkre és egész normális életet él, csak éppen rendkívül fejlett értelmű. Nemrégen egyik karján hatalmas, rút daganat keletkezett, amelyet egy orvos barátja tanácsára műtét útján kellett volna eltávolítani. A fájdalmakra és a páciens előrehaladott korára való tekintettel az orvos kloroformot akart alkalmazni, a mester azonban éppen korára és ingatag szívműködésére hivatkozva ezt elhárította. Nyugodtan arra kérte az orvost, várjon öt percet és csak aztán kezdje a daganatot kivágni. Ezután pillantását erősen karjára szegezte és többször egymás után nyomatékosan mondta magában: „Ez a test nem az én Énem.” A gondolat olyan mélyen belevésődött, hogy bár mereven nézte a daganatot, nem látta, amikor az orvos a kés után nyúlt, hogy eltávolítsa, és a legcsekélyebb fájdalmat sem érezte. Csak mikor már a műtét tökéletesen befejeződött, ébredt tudatára annak, ami történt, csak akkor vette észre a szivárgó vért és kezdte a fájdalmakat érezni, abban a mértékben, amint magát ismét testével azonosította.

Ennek az analízisnek egész tartama alatt tudatában van az ember annak, hogy ezt a vizsgálatot, teste belsejében, az a valami végzi, amit „Én”-jének nevez. Ha az „Én” csak az egész test volna, akkor még a következő probléma is megoldásra várna:

Ki, vagy mi az „Én”, amely tudatában van annak, hogy teste van?

Annak elismerése, hogy testi Én-ünk van, nem feltételez-e egy második vagy magasabb Én-t, amely ezt felismeri? És ez a második Én nem tisztán szellemi-e, olyan, amely a testnek minden tekintetben felette áll? Mert az ember valódi Én-je kell, hogy valamennyi tapasztalatának végleges alanya legyen, márpedig semleges szempontból tekintve: a test csak tárgy, amelyet tapasztalunk és szemlélünk.

Ha a fizikai testen gondolkodunk, amint ezt most is tesszük, öntudatlanul felteszünk a háttérben, a test mögött, valamit, ami ennek a testnek tanúja és amire világosan ráeszmélünk. Mi az észlelők, nem pedig az észleleteink vagyunk.

Én-ünk ésszerű tudata attól az érzéstől, hogy testünk van, tökéletesen különböző és másnemű. Prabhu, a nagy hindu bölcs mondotta: „Ismerd meg önmagad anélkül, hogy Én-ed tudatát elveszítenéd... Ha te magad vagy a test, miért mondod: „Az én testem”, stb.? Az ember csak a tulajdonáról beszél így: „Az én ruháim”, vagy „Az én aranyam” stb. Mondd meg nekem, vajon mondja-e valaha valaki magáról: „Én vagyok a ruháim” vagy „Én vagyok az arany” stb. Egy feltevést összetévesztesz egy ténnyel. Mérlegeld annak az embernek az esetét, aki azt mondja: „Elveszítem életemet”. Az élet elveszíthet egy másik életet? Az élet szónak első jelentése: „Életlehellet”, míg a második jelentése maga az Én. Az Én, a tudatos Lét. „Én gondolkodom” vagy „Az én testem” csak kapcsolatot jelent a gondolkodás képességével vagy pusztán a testtel. A test tőled idegen valami.”

Az „Én” tehát fizikai szempontból nézve valóságos valami – de szigorúan véve nem azonosítható sem az egész testtel, sem annak egyik részével.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

LAO CE MAGASZTOS BÖLCSESSÉGE

Ha valamelyest ismerik az ezoterikus irodalmat, akkor tudják, hogy ez hírt ad többek között Dél-Franciaország középkori lakóinak egy különös titkáról is. Ott, Dél-Franciaországban, Sa­bartez vidékén, a Katárok őshazájában - dicsértessék a nevük - rendelkeztek egy földöntúli képességgel, a konszolamen­tum­mal. A kon­szolamentummal választották el az állatembert a szellemembertől, ennek a Földnek az emberét az ősidők eredeti lényalakjától.

Lao Ce

A konszolamentum több volt szakramentális lepecsételésnél. Nemcsak mágikus erőkitöltés volt, mivel a konszola­men­tum a Katárok számára magában foglalta a dialektikus élettel való végleges szakítást. Ezért akik ezt megkapták, azok már nem voltak földlakók a szó megszokott értelmében. Még a világban voltak ugyan, de már nem voltak a világtól valók.

Sok ezoterikus kutató tette fel a kérdést, hogy miféle szellemi erők álltak e dél-francia mozgalom mögött. Felismerték, hogy ha ez a szellemi ébredés zavartalanul fejlődhetett volna, akkor bizonyosan egész Európára kiterjedő ébresztőt jelentett volna, amilyet a világ még nem látott. Kik voltak a beavatott kezdeményezők, akik tízezreket késztettek reagálásra, és akik ellen a régi egyház oly véres és iszonyú gyűlölettel támadott?

Ezek az erők világpolgárok voltak a legjobb értelemben, akik szó szerint az egész emberiséget szerették, s még most is mindenütt tevékenykednek és megnyilvánulnak a világon, ahol csak valami kis lehetőség is van erre. Nyomaik keletre, nyugatra, északra és délre vezetnek. Az egész világtörténelem hírt ad róluk, és a történelemben felismerhető mindazoknak a különböző eseményeknek az összefüggése, amelyeket kiváltottak.

Ők maguk mégis a titok hátterében állnak, a legelső időktől a mai napig is. A tömeg embere és őközöttük hermetikusan záró fátyol van, s az önfejű tudomány minden kutatása, amivel el akart hatolni ennek a titoknak az eredetéhez, mind a mai napig eredménytelen volt. Kijelenthetjük, hogy a Katárok tudása és erői egyetemesek voltak. Ezeknek forrása nem a földön található, hanem a Mozdulatlan Birodalomban van.

Vannak olyan írók, akik a Katárok pusztulását - látszólagos pusztulását - sajnálják, és siratják elveszett bölcsességüket és erejüket. Ez azonban csupán dialektikus kesergés, mert egy erő, mely magából az egyetemes életből buzog, egy ilyen magasztos bölcsességerő valójában nem veszhet el. Nem csekélyebb ez, mint Isten lélegzete, mely az emberiség megmentéséért végzett szeretetteljes fáradozása folyamán újra meg újra elsuhan fölöttünk, hogy ismét visszahúzódjon, ha az anyagiak és halandók gyűlölete és vérszomja erőszakoskodni akar vele.

Szólnunk kellett néhány szót az univerzális szeretettevékenység eme európai érintéséről, mielőtt Istennek egyik hasonló érintésével foglalkoznánk, azzal a távol-keleti impulzussal, amelyet a magasztos Lao Ce kézbesített az emberiségnek. Nem tudni, hogy élt-e, azt sem, hogy ember volt-e. Számtalan fátyol takargatja. Megdönthetetlen tény azonban, hogy bölcsességével megvigasztalhatná a középkori dél-francia dráma tanúit és kutatóit. Mert a konszolamentum titkát a Tao titkának is mondhatjuk.

A tapasztalt régiek, akik Taót ismerték,

a legszentebb szentséget titkon rejtegették,

tudván, hogy a világiak a sötéthez fordulnak,

s életerőket elrontva rombolnak.

Ha embernek bizonyos erői élednek,

de alantas énjétől még nem szabadult meg,

erejét ismeri, hatalmas, ezt tudja,

tüze így tűzvész lesz, mely önmagát megfojtja.

Világi ezért e titkot nem tudhatja.

Mert a túl nagy fénytől szeme megvakulna.

A népet vezető nagy művet teljesítő,

Nem áll előtérben, háttérből tanít ő.

Ha el tudnak hatolni e bölcs beszéd lényegéhez, akkor talán megértik.

Beszélnek és írnak a Katárok rejtett könyveiről, amelyek az egyetemes tant és az igaz életet hozták kifejezésre amelyeket azonban a korszak papsága megsemmisített. A Katárok rejtett könyve azonban íratlan könyv, mint a Tao könyve, vagy Rózsakereszt Keresztély M-könyve, és mint János jelenéseinek hét pecséttel lezárt könyve. Ez a könyv, az egyetemes tudás, nem betűs irat, és a világiak elől el van rejtve - de lángoló, ragyogó betűkkel áll leplezetlenül azok előtt, akik meg tudták magukat szabadítani az alacsony önzéstől.

A konszolamentumot a Katárok az endúra segítségével érték el. Az endúra a természet szerinti elhalás, az én-lénytől való tökéletes megszabadulás, a teljes előkészület az újjászületésre.

Ha Önök is ebben az irányban akarnak haladni, azt tanácsoljuk, hogy ne fecséreljék az idejüket és energiájukat továbbra is iratok és könyvek keresésére, melyektől a megváltást remélik. A TAO-t sem elmondani, sem leírni nem lehet. TAO-t, az utat, az ösvényt csak átélni lehet.

Ez az egyetlen utalás is leplezetlenül Önök elé tárja az ismeretek és bizonygatások teljes szegényességét, az értelmi felfogás gyatraságát és az agytudat esztelenségét. Semmit sem tudhatnak, amit érdemes lenne tudni, semmijük sem lehet, amit érdemes lenne birtokolni, semmit sem tudnak áttekinteni, amit érdemes lenne, mielőtt a természetük ki nem halt és mikrokoz­moszukban el nem oltják a megrontó én-rögeszmét. Amíg még ez előtt állnak, addig világiak, istentelenek, s emiatt kiskorúak, mintegy tükör által egy homályos szóra meredők (1. Korinth. 13:12) és semmijük sincsen, egyáltalán semmijük.

Mert amijük van, az a dialektika bánata és fájdalma, tűzvész, iszonyú tűzvész, mely újra meg újra kitör a salakjából. A dialektika ugyanis felemésztés és pokoli kín vég nélkül. Ebből kell magukat megszabadítaniuk, az ösvény, az út bejárásával, a TAO-val. Át kell menniük az endúrán, az elhaláson, az alantas természet öngyilkosságán.

Ezt azonban nem tudják egyedül megtenni, s erre nincs is szükség. Mert az ehhez szükséges erő itt van! És felhangzik a megszabadító ige! Ha készek mindenüket elhagyni, akkor felismerik Lao Cé-vel:

Titok, örökké érintetlen, rejtett erő,

Ó tiszta forrás, csendes, melyből az élet tör elő.

Egyek vagyunk veled legmélyebb lényünkből.

Számtalan sokság jön a nagy Egyetlenből.

Érthetetlen, hogy a Szellemi Iskola sok tanulója nem képes meglátni az egyetlen, igaz életet, az egyetlen lényegest, amiről szó van, holott azt keresi és vágyik rá. Ennek kell, hogy oka legyen, méghozzá az a tény, hogy túlságosan ragaszkodnak még a régi élet dolgaihoz, s ezen felül azt várják, hogy az isteni megnyilvánulás minden további nélkül behatoljon földi lényük legmélyébe, hogy így a mikrokozmoszban felébressze az egyet­len, igaz életet.

Ez azonban nem így van! Ha ugyanis útra akarnak kelni az ígéret földje felé, akkor Önöknek kell felvonniuk mindazt a sok nehéz horgonyt, amelyet maguk vetettek ki életük fövenyein. Ez pedig lehetséges, ahogyan azt a bölcsességtan bizonyítja: „Aki hív titeket, az közel van hozzátok, közelebb mint saját kezetek-lábatok”. Ezért:

Aki az alattvaló-én-től megszabadító úton halad,

Az leveti vágyait, mint nehezéket, haszontalant,

És csupaszon lép a legfőbb beavatás templomába.

Mert a tabernákulum előcsarnoka a sír.

Mint tanulók, vagy a Gnózis iránt érdeklődők, megtudhatják, hogyan kell szabad kőművesként, kőről-kőre felépíteni a szent katedrálist. A szent Mont Salvat az anyagban láthatatlan, az al-természet sírboltján át azonban bemehetnek, hogy a mestereknek segédként rendelkezésre bocsássák magukat. Tanulják meg tehát Lao Ce-től felismerni alapvető akadályaikat és a Tao kulcsát.

Tudni, hogy nem tudunk, e tudás a legnagyobb.

Ennek tudatában alázatosan hallgatok.

Az írás ismerete különböztet meg az analfabétától.

De egy betűvel sem tudunk többet a nagy rejtélyről:

halálról, életről.

Az ember igazi betegsége, hogy nem tudja, hogy tudatlan! Nehogy azt gondolják azonban, hogy itt valami csupán misztikus, negatív függőséget, valami misztikus felfogás-tagadást kell kihangsúlyozni. Lao Ce azt mondja, arról van szó, hogy „az anya­gi gondolkodás gátat vet az igazi szellemi áramlatnak”: ezért kell feladniuk az anyagszerű gondolkodásukat.

Vizsgálják csak meg egyszer, mit tesznek valójában anyagi gondolkodásuk során. Akkor felismerik, hogy értelmükkel ezo­terikusan gondolkodnak, míg az érzéseken alapuló gondolkodással a szívben gyakorolnak miszticizmust. Ez a gátja minden szellemi beáramlásnak. A bölcsességtan pedig megmondja, hogy a fej és a szív tökéletes egységet képez.

Egyébként - amíg valaki nem hajlandó felismerni, hogy semmit sem tud, addig számára a legmagasabb valóság is csak szép álom marad. Nincsen új tudati élete. Ebből a hiányosságból viszont csak ő maga tudja magát kigyógyítani.

Aki betegsége gócát látja,

Az emiatt már egészséges lett.

A sötét baj gyógyszere az ismeret.

Az értelem nem talál lényeget.

Ahogyan túl magasztos az eszmény,

Hogy cselekvéssel elérhetném.

Itt bármely korban élő testvéreinknek egy újabb valóságérzetével találkoznak, amelyet azonban mások egyszerűen nem tudtak megérteni: ez a dialektikus cselekvés megtagadása. Ezek a megvilágosultak a dialektikus emberekétől eltérő cselekvést, egészen más idealizmust és humanitást ismertek. Ezek a megvilágosultak csak az új valóságélet vibráló, élő tevékenységét ismerték, amely viszont a földi ember számára határtalan ürességnek és kilátástalan alaktalanságnak tűnik.

A sokaság elzárkózik.

Ez egy látván vakon járás,

Mely bölcsőtől sírig vezet.

Sorsuk átok, semmint áldás.

A XX. század embere az életet tudatosan átoknak tapasztalja. Sajnos azonban minél átkozottabbá válik ez az élet, szemmel láthatóan annál erősebben ragaszkodik hozzá, annál inkább ki akarja kényszeríteni a kívánt áldást - persze minden eredmény nélkül. Az áldás úgy siklik tova, mint vitorlás hajó a sötét éjszakában, mert az Egyetemes Tan lényegét nem ismerik fel, s így nem következhet a helyes cselekvés. Azért mondta a bölcs 2500 évvel ezelőtt:

Tanom értelme egyszerű,

S szigorúan ettől függ cselekvésem.

Csak az emberek magyarázzák sokféleképpen.

Így - mint a gombolyag közepe -

Nem látható a sok tekervényben.

Nemde sokan rejtik az igazság egyszerű magvát, az igaz élet kulcsát a látszatbölcsesség és hencegés gombolyagába! De Lao Ce azt mondja:

Nem csapnak be lidércfények,

Mert tudom a labirintusban az utat.

Kezemben tartom, ami középre visz:

A fonalat.

Céltalan viszályra nyugodtan nézek,

A hencegő világban szerepet nem kérek,

A hivalkodók ezért semminek néznek.

Mind csak a sokság kis része után kutat.

Ha enyém a mindenség,

Kívánni mi marad?

Látják, erről van szó: a világmindenség elnyeréséről. Nyugati füleknek talán idegenül hangzik, de itt ugyanarról van szó, mint a keresztény szentté válásnál, mely a Krisztusban megszenteltetett szellem mágikus erejében fejeződik ki. (A „szent” szó latin eredetű [SANctus], s az egészséges-ből [SANus] van levezetve. Ugyanez a kapcsolat a németben is megtalálható: heilig - heil.) Az Egyetemes Tan bebizonyítja a tanulónak, hogy mikrokozmosza már nem egész-séges, hanem súlyosan sérült. E megnyo­morodás átka miatt az ember a sokságnak egy töredékét hajszolja és így az átok sohasem válhat áldássá. Ezért vájja magát egyre mélyebbre az anyagban.

Ha a tanuló abbahagyja ezt a haszontalan munkát, megtagadja ezt a tevékenységet, és áthatja őt az a tény, hogy a magasabb elvárások megvalósításának nem a dialektikus éntől kell jönnie, akkor magát legyőzhetetlen szellemi fegyverzettel szereli fel. Ekkor járhatja az utat, az ösvényt, és elérheti a Taót, mert az énközpontúság rögeszméjét kigyomlálta önmagából. A mikrokozmosz akkor visszakerül eredeti állapotába, s részesül a világmindenségben.

Így kitűnik, hogy a modern rózsakereszt küldetése ugyanaz, mint a múlt minden korszakáé, mint Lao Ce küldetése is volt 2500 évvel ezelőtt. Ez az üzenet pedig továbbra is elhangzik, míg el nem jön a végső, szép beteljesülés. Az üzenetet addig hangoztatják, míg a kutató ember meglátja maga előtt az utat, s azt mondja az egyetemes bölcsnek:

Nagy, bölcs példaképetek szerint akarok élni,

és tudatosan részt venni az isteni alkotótervben.

Állapítsuk meg végül: Az ösvényt, a Taót, meg fogják látni, mihelyt felfedezik, hogy - mint Lao Ce mondja - „a dialektikus egóban fájdalomtól szenvednek”. Ha felfedezik magukban, hogy ebből a szenvedésből senki sem tudja Önöket kigyógyítani, senki sem szüntetheti meg ezt a „gyulladást”, míg el nem búcsúznak az énség-lényüktől. Mert csak akkor gyulladhat meg az Önök számára is a mindenségtudat nagy lámpása, amelynek isteni fényességében szinte fürödhet a zarándok, és mely mint egy konszolamentum, kiemeli őt szenvedése éjszakájából.

(forrás:lectorium.hu)

LAO-CE UTOLSÓ TANÍTÁSAI című könyvből, idézetek - videó

AZ EMBER: TITOK 5.

Ki cserélne fel egy valóságos helyet a tőzsdén egy kétessel az égben? A kételkedés korában élünk és ezt nyugodtan elismerhetjük. Akit a kételkedés fagyos levegője megremegtet, az a valóságban félig megmaradt meggyőződéseiért remeg, örökölt dogmáinak rozzant építményéért és egy olyan hit kényelmes nyugalmáért, amelyet az ember tisztelhet anélkül, hogy követné.

Jobb tehát, ha az ember nem válik túlságosan sötéten látóvá korunk kétkedő hajlama miatt, hanem inkább köszönetet mond érte az égnek, mert így talán közelebb kerülhetünk a dolgok igazságához. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a vallásoknak nincs valóságos értékük. Ha az egész világ valamennyi egyházának kapuját bezárnánk, minden mosét, minden templomot és minden zsinagógát lerombolnánk, minden dogma eredetét kétségbe vonnánk, ha előkotornánk minden vallás történetének legszégyenletesebb fejezeteit és megcáfolhatatlan érveléssel bebizonyítanánk, hogy Mózes, Jézus, Mohamed, Krisna és Buddha sohasem éltek, még mindig maradna az emberi lélekben valami éhség, amely csak akkor csillapulna, ha a régi vallásokat visszaállítanák, vagy újra megfogalmaznák.
Miért?
Mert az ember nem veszítette el és nem veszíthette el az abszolútból való eredetét.
Többé már nem tudatosan tapasztalja. De a vallások emlékeztetik erre a veszteségére. És ezt a hatalmas élményt ismét át kell élnie.
De nincs-e út, amelyen ezek a kétkedők eljuthatnának az elmélyülés ígérte titokzatos igazsághoz és békéhez?
Bizonyára van.
A nyugat népei elemző szelleműek. Ez a feltűnő jellegzetesség késztette a szerzőt arra a következtetésre, hogy manapság csakis az elemző út lehet a számunkra megfelelő. Mindent elemzünk, ami kémiai anyagokból van összetéve. Ideje most már, hogy önmagunkat is elemezzük. Ehhez, a modern emberben mélyen gyökerező hajlamhoz idomuló módszernek tehát az ész használatán kell alapulnia.
Van azután még egy járható, minden teológiai sallangtól tökéletesen mentes út, amelyet a szerző azoknak ajánlana, akik minden kultusztól és "izmus"-tól távol akarják tartani magukat. Ez a módszer a befelé néző önvizsgálat útja, amely az elemzés értelemszerűségét az elmélyülés hatásosságával egyesíti. Ahogyan az ember egy hagyma külső rétegeit lehántja, úgy hántja le ez a módszer az emberi személyiség alkatrészeit, amíg valódi vonásai napfényre nem kerülnek. Ez járható út, amely az ember legbensejéhez vezet és ezért mindenki számára nyitva áll. A szerző maga is gyakorolta és alapelemeit a misztikus Keleten tanulta meg, (ugyanott, ahol most ezeket a sorokat írja. Keleten az emberek egész sokaságában megvan az elmélyülés képessége. Ezeknek az volt a szerencséjük, hogy már gyermekkorukban kifejlesztették bennük ezt az adottságot. A nyugati vérmérséklet azonban nem szívesen adja fel a tevékenységet az elmélyülés kedvéért. Ezért a szerző kénytelen volt a kapott utasításokon számos javítást, változást és simítást végezni, hogy így a Nyugatnak megfelelőbb és elfogadhatóbb formában adhassa át.
A megközelítés itt bemutatott módszere lélektani és bölcseleti s egyenesen arra irányul, hogy összhangot teremtsen a modern világ tudományos felfogásával. Az önvizsgálat módszere önmagában külön kategóriát alkot. Egyedülálló annyiban, hogy mindenki és minden időben gyakorolhatja. Csaknem minden más eljárásnak van valami jellegzetes címkéje, mindegyik megkíván valami tiltó aszkézist vagy a gyakorló részéről mély hitre, vagy széles körre kiterjedő, élethosszig tartó fáradságra, erőfeszítésekre tart számot. Az önvizsgálat művészete azonban egyszerű, közvetlen, értelmes és mentes minden kultusszal vagy vallással való összefüggéstől. A mohamedán ugyanúgy gyakorolhatja, mint a keresztény és nem kevésbé eredményesen, mint a buddhista; a munkás éppúgy, mint a társaságbeli ember. Ezért az önvizsgálat művészete az egyetlen eljárás, amelyet itt ajánlunk. Ez az út nem csupán gondolatbeli elvonatkoztatás, képzelt eredményekkel - megvalósítható tényeket mutat fel és nem agyrémeket. Az ember megismerkedik a lélekkel, nemcsak beszélni hall róla. Igaz, hogy vannak más, rövidebb eljárások is - azok azonban nem a vezető nélkül dolgozó tanuló számára valók. Azokba csak hivatott tanító avathatja be kevésszámú tanítványait, akiknek rátermettségét és hűségét az idő már kipróbálta. Az ilyen tanító kegyét rendkívüli odaadással kell megnyernie az illetőnek, mielőtt a beavatást elvárhatná. Akik súlyt helyeznek rá, foglalkozhatnak tehát a szellemi önvizsgálattal, amely ésszerű megalapozottsága és minden egyoldalúságtól mentes volta miatt az egyetlen, amelyet a szerző több év óta általános használat céljaira kifejtett. Ez nem a miszticizmus és a jóga régi, ortodox módszereit utánozza, hanem egyszerűsített és rövidített eljárás, amely éppen a mai időkhöz illik. Korunkban, amely az emberek többségét szakadatlan tevékenységre kényszeríti, a kizárólag elmélyülésnek szentelt élet úgyszólván lehetetlenség.
A szerző belátja, hogy az átlag-európainak sem ideje, sem türelme nincs a keleti keresők hosszú gyakorlatai számára, de azt is felismeri, hogy valódi értékű gyakorlatok is vannak bennük - épp ezért kivonatolja őket. Kevesen vannak ma, akik az elmélyülést idejüket betöltő főtevékenységükké tehetik; kevesen vannak, akik naponta félóránál többet szentelhetnek neki. Az itt ismertetett út az ilyen emberek számára való, nemcsak álmodozók és megszállottak, hanem a gyakorlati üzletemberek, hivatalnokok és gyári munkások, vagy más hivatásrendbeliek és az olyan kolostori lelkületűek számára is, akik készek a világról lemondani.
A szerzőnek ezt az utat, ennek az útnak minden lépését analitikusan kellett végiggondolnia, az ember normális hétköznapi állapotától egészen a belső szellemi végeredményig és ezt a mindennapi életbe való fokozatos visszatérésig meg is kellett ismételnie. Igyekezett ezt a könyvet tudományosan megírni, amennyiben benyomásait saját gyakorlatainak minden lépésével kapcsolatban analizálta. Megfigyelte azokat a változásokat, amelyek a "szellemi csend" alatt és a transz-állapotba való belépésnél és kilépésnél benne magában végbementek és tanulmányozta, hogyan folytatható újra a megszokott tevékenység anélkül, hogy az ember ezt a "belső csendet" elveszítené.
Aki ezeket az igazságokat elfogadja és ezekkel a módszerekkel gyakorlatilag is él, szellemét megszabadítja a nyugtalanságtól, békességet ad neki, bensőségesebbé teszi és megerősíti összpontosító erejét. Így felszerelve készen fog állni arra - mint már az előző fejezetben jeleztük - hogy egy magasabb fokú utat járhasson: a végső valóság, a megdönthetetlen igazság útját. Ám legrosszabb esetben is át fogja élni a lélek nagy megújhodását, a fény zuhatagát és élete új tavaszban fog kivirágozni. Emersonról beszélik, hogy azok között a hallgatók között, akik felolvasásait leggyakrabban látogatták, volt egy egyszerű, műveletlen mosónő is. Amikor ettől megkérdezték, hogy mennyit értett meg a filozófus magasrendű fejtegetéseiből, ezt felelte: "Bármi legyen is, amit nem értek - egy dolgot mindenesetre mond nekem, mégpedig azt, hogy nem vagyok Istentől elhagyott bűnös és hogy valóban jó asszony lehetek. Megmutatta nekem, hogy még én is érek valamit Isten szemében és nem vagyok megvetendő teremtmény, mint ahogy mondják."
Ha ezek a lapok az illető mai embereket meggyőzhetik arról, hogy ehhez a mosónőhöz hasonlóan nem kell pillanatnyi bűnös voltuk tanúival törődniük, és megjósolhatnák nekik egy isteni állapotba való felemelkedésüket, akkor a szerző boldognak érezné magát.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

AZ ÚJ TUDOMÁNYOS VILÁGKÉP: ELMÉLETE ÉS JELENTÕSÉGE A GYAKORLATBAN

László Ervinnek a Pécsi Tudományegyetemen tartott elõadása 2001. március 14-én, díszdoktorrá avatása alkalmából. A neves tudóst a Közgazdaságtudományi Kar és a Természettudományi Kar együttesen jelölte a díszdoktori címre. Ez a tény, valamint az elõadás is jellemzi László Ervin multidiszciplínáris gondolkodását. Ennek az elõadásnak egy részlete következik most.

László Ervin

A 21-ik század elején a tudományos világkép jelentõs mértékben változik. Éppen olyan mély változáson megy át, mint a 20. század elején, amikor Newton harmonikus, de mechanikus óramû-univerzumát Einstein relativista világegyetemmel váltotta fel. Az a fogalom azonban, amely most bukkant fel a természettudományok éles határmezsgyéjén - az új fizikában, az új biológiában, az új pszichológiában és pszichoterápiában - nem közismert. Az a kép, amelyet legtöbb ember "tudományosnak" nevez, ma már elavult. Általános szemszögbõl nézve a tudomány a világnak egy elembertelenedett képét nyújtja, egy száraz és elvont képet, amely számokból és formulákból áll. A világegyetem olyan, mintha valami lelketlen mechanizmus volna, és benne az élet pedig valami véletlen történés. Az élõ fajok sajátos vonásai mintha véletlen események egymásutánjából fakadnának a Földön a biológiai fejlõdés története folyamán; és az emberek jellemzõ vonásai mintha a velük született gének véletlen kombinációjából erednének. A pszichét pedig mintha az önelégültség elemi mozgató erõi uralnák olyannyira, hogy - ha az emberek nem félnének a társadalmi következményektõl - akkor lopnának és ölnének, vérfertõzésben és szabadszexben élnének.

Az élenjáró tudományok nem errõl szólnak. Newton, Darwin és Freud népszerû tanításait, vagyis az emberrõl és a világegyetemrõl mára kialakult és tudományosnak mondott nézetek alapvetõ forrásait, mára az új felfedezések túlhaladták. A most kialakuló felfogásban a világegyetem nem mozdulatlan anyagdarabok élettelen, lélektelen együttese, hanem jobban hasonlít az élõ szervezetre, mint egy élettelen sziklára. Az élet nem véletlen történés, és az emberi psziché alapvetõ mozgató erõi között több minden más is van, mint a szex és az önelégültség mozgató erõi.

Az új tudományos világkép gyökerei az elméleti tudományban

Az anyag és a tér új fogalma

A tudomány világlátásának módosulása már a valóságról alkotott legelemibb fogalmakban is megmutatkozik: az anyag és a tér fogalmában. A nyugati közgondolkodás mindig azt tartotta, hogy az anyag és a tér együttesen létezik, hogy ezek a valóság végzõ alkotóelemei. Az anyag teret foglal el és mozog benne; a tér pedig valami háttérfüggöny vagy tartály. Ez a klasszikus fogalom Einstein relativista univerzumában gyökeres átdolgozásra került - ahol a téridõ egy összetett négy-dimenziós sokféleség lett - akárcsak Bohr és Heisenberg kvantumvilágában. Most ezt újragondolják, mégpedig annak fényében, hogy a tudósok a kvantumvákuum természetét vizsgálva kezdik meglátni, hogy ez az energiatenger, amely a téridõ egészének alapját adja, többé már nem támasztja alá azt a nézetet, hogy az anyag elsõdleges és a tér másodlagos. Elsõdleges valóságot a térnek kell tulajdonítani, vagy inkább a kvantumvákuum kozmikusan kiterjesztett "nullapont-mezõjének".

Az anyagról az energiára, mint elsõdleges valóságra való áttérés oka abban a felfedezésben rejlik, hogy elnevezése ellenére a kvantumvákuum nem üres tér - vagyis nem vákuum - hanem telitett tér: vagyis plénum. Ez a nullapontmezõ fókusza, vagyis helye, amelynek neve onnan származik, hogy ezen mezõ energiái akkor mutatkoznak meg, amikor az összes többi energia eltûnik a rendszer egy részecskéjében: a nullapontban.

Önmagában ez a kiterjedt mezõ nem elektromágneses, gravitációs vagy nukleáris. Ezzel szemben ez az ismert elektromágneses, gravitációs és nukleáris erõk és mezõk eredõ forrása. És ez ugyancsak maguknak az anyagrészecskéknek is az eredõ forrása. Ha a vákuum nullapontmezõjét elegendõ - 10²⁷ erg/cm³ nagyságrendû - energiával stimuláljuk, ennek egy bizonyos régiója "kilökõdik" a negatív energia állapotából pozitív energia állapotába. Ebbõl lesz a "pár-teremtés": a vákuumból egy pozitív energiájú (valós) részecske tör elõ, miközben egy negatív energiájú (virtuális) részecske-pár benne marad.

A nullapontmezõ energia-sûrûsége úgyszólván elképzelhetetlen. John Archibald Wheeler szerint ez (Einstein tömeg-energia egyenletének, E=mc² alapján) felmegy 10⁹⁴gramm/cm³-re. A 10⁹⁴ gramm per köbcentiméter sûrûség elképzelhetetlenül nagyobb, mint a világegyetem teljes anyagsûrûsége: ez ugyanis nem több mint 10^-29 gramm/cm³. Szerencsés dolog tehát, hogy a vákuum energiái "virtuálisak". Egyébként - mivel az energia egyenlõ a tömeggel és a tömeg mindig gravitációt hordoz - ez a túlsûrített világegyetem azonnal összezsugorodna kisebb méretre, mint egy atom rádiusza.

A tapasztalható univerzum nem a vákuumenergiák megszilárdulása, illetve szingularítása, hanem azoknak ritkulása. Ez 180 fokban eltér attól a nézettõl, hogy az anyag sûrû, autonóm, passzív és üres térben mozgó.

Ebben a közel végtelen virtuális energiamezõben az anyag nem más, mint egy felbukkanás. Az anyagot, amely az érzékelhetõ univerzumot szolgáltatja, akkor "teremtették", amikor a vákuum a big bang-ként ismert õsrobbanásban destabilizálódott. Az így felszabadult hatalmas energiák hozták létre a részecske-párokat a vákuumból, és azok alkotják az univerzum anyagtartalmát, amelyek nem semmisítették meg egymást. A tudósok ma már tudják, hogy az anyag nemcsak eredetében, hanem viselkedésében is szoros kapcsolatban áll a vákuummezõvel. Már az inerciális erõ is az ezen belüli kölcsönhatásoknak tulajdonítható. Egy 1994-ben közzétett úttörõ tanulmányban Bernhard Haisch, Alfonso Rueda és Harold Puthoff matematikailag kimutatta, hogy az inercia tekinthetõ vákuum-alapú Lorentz-erõnek ⁽¹⁾⁾. Az erõ részecske alatti szinten keletkezik és ellenállást fejt ki az anyagi tárgyak gyorsulásával szemben. A tárgyaknak a vákuumon át való gyorsuló mozgása mágneses mezõt hoz létre és ez a mezõ a tárgyakat alkotó részecskéket eltéríti. Minél nagyobb a tárgy, annál több részecskét tartalmaz, tehát az eltérítés is erõsebb - és nagyobb az inercia. Az inercia tehát az elektromágneses ellenállás egyik formája, amely gyorsított keretekben keletkezik a vákuum virtuális részecske gázának eltorzulása révén.

Úgy látszik, hogy az inercia mellett a tömeg is a vákuum-kölcsönhatás produktuma. Haischnak és munkatársainak igazuk van: a tömeg fogalma a fizikában se nem alapvetõ, se nem szükségszerû. Amikor a vákuum tömegtelen elektromos töltései (a bozonok, amelyek a szuperfolyékony nullapontmezõt alkotják) az elektromágneses mezõvel vannak kölcsönhatásban, a 10²⁷ erg/cm³ energia küszöbén túl, a tömeg ténylegesen "megteremtõdik". Így tehát a tömeg inkább vákuumenergiából tömörített szerkezet, mint az univerzum egyik alapeleme.

Ha a tömeg a vákuumenergia terméke, akkor a gravitáció is az. A nehézkedés, mint tudjuk, mindig a tömeggel társul engedelmeskedve a fordított négyzet törvényének (a gravitáló tömegek közötti távolság négyzetének arányában csökken). Így tehát ha a tömeg a vákuummal való kölcsönhatásból ered, akkor a tömeggel kapcsolatos erõnek is így kell keletkeznie. Ez azonban annyit jelent, hogy az anyaggal normálisan összekapcsolt alapvetõ tulajdonságok mind a vákuum kölcsönhatásának produktumai: az inercia, a tömeg és a nehézségi erõ is.

Észszerû dolog-e ma úgy nézni az anyagra, mint a vákuum nullapontmezõjének termékére? Ebben a most felbukkanó fogalomban nincs abszolút anyag, hanem csupán egy abszolút anyag-generáló energiamezõ.

Bár az anyagnak és a térnek ilyen értelmezése mintha a józan gondolkodást a feje tetejére állítaná, de alaposabb megfigyelésbõl kitûnik, hogy ez közelebb áll a valóság természetérõl alkotott mindennapi feltételezésekhez, mint a 20. századi fizika standard elképzelései. Az absztrakció, amely az alapozó fizika-tanfolyam hallgatóinak agyát megzavarja, többé már nem probléma: a fény és a gravitáció nem fantomszerû hullámok, amelyek az üres térben haladnak. Az idõtér, amint Gazdag László Einstein általános relativitási egyenleteinek megreformálásával megmutatta, nemcsak mértani hanem fizikai valóság is ⁽²⁾. Ez egy matéria; egy telitett virtuálenergiájú közeg, amely felkavarható - amely mintákat és hullámokat képes gerjeszteni. A fény, akár a hang a levegõben, ebben az állandó energiamezõben utazó hullámok, és az asztalok, a fák, a sziklák és a fecskék, és más látszólag szilárd tárgyak nem mások, mint álló hullámok ebben a mezõben.

Újabb bepillantás az élet és az ész természetébe.

Az anyag és az alatta lévõ energiamezõ közötti finom viszony a világegyetem mélyén szintén átalakítja az életrõl vallott nézetünket. Úgy látszik, hogy a kvantumvákuummal való kölcsönhatások nem korlátozódnak a mikrorészecskékre; ide élõ rendszerek is tartoznak.

A vákuum és a mikro- valamint makro-világ közötti kölcsönhatások teljes skáláját orosz fizikusok is kutatták, mégpedig jelentõs eredménnyel. Akinov és munkatársainak a "fizikai vákuumról szóló torziósmezõ-elmélete" szerint a tárgyak a kvantumoktól a galaxisokig örvényeket idéznek elõ a vákuumban - vagyis a kozmikus éterben forognak ⁽³⁾. Ezek a torziós hullámok tartósak: még az õket generáló tárgyak távollétében is fennmaradhatnak. Az ilyen "torzióshullám-fantomok" létezését az élõ szövet vonatkozásában Vladimír Poponin és csapata az Orosz Tudományos Akadémia Biokémiai⁽⁴⁾ Fizika Intézetében végzett kísérletei igazolták.⁽⁵⁾ Poponin, aki a kísérletet az USA-beli Heartmath Intézetben megismételte, egy DNS molekulamintát egy kamra által ellenõrzött hõmérsékletre tett ki és lézersugárnak vetett alá. Úgy találta, hogy a kamra körüli elektromágneses mezõ sajátos struktúrát mutat, többé-kevésbé olyant, amilyent elvártak. De azt is észrevette, hogy ez a struktúra fennmarad, miután magát a DNS-t a lézerbesugárzott kamrából már eltávolították: a DNS nyoma a mezõben továbbra is jelen van, amikor a DNS már nincs ott. Poponin és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a kísérlet szerint egy új mezõstruktúra bukkant fel a fizikai vákuumból. A fantomhatás egy eddig észre nem vett vákuum-szubstruktúrának a megnyilvánulása, mondják õk.

A kvantumvákuum nullapontmezõjével való kölcsönhatások révén a szervezet gyöngéden, de ténylegesen kölcsönös kapcsolatban van a környezettel. Az élet, akárcsak maga a világegyetem, egy "szent táncban" fejlõdik. Ez annyit jelent, hogy az élõ szervezetek nem bõrbe bujtatott egyedek, és hogy az élõvilág nem a klasszikus darwinizmus rögös területe, ahol minden minden ellen küzd (bellum omnium contra omnes), miközben minden faj, minden szervezet és minden gén egymással elõnyökért versenyez. Az élõlények bensõséges viszonyok széles hálózatnak elemei, amely átfogja a bioszférát - és ez maga is egyik eleme azon még szélesebb viszonyoknak, amelyek messze belenyúlnak a kozmoszba.

Az emberi szervezet olyan alakulatai, mint az ész és a tudat, a kapcsolatok hálózatába vannak beágyazva. Ebbõl az következik, hogy a koponyánkon túli világ néhány vonásáról az agy által szolgáltatott információk nem korlátozódnak az elektromágneses hullámok látható spektrumára, sem a hanghullámok hallható spektrumára, hanem kiterjednek a hullámterekre a vákuum nullapontmezõjében. Tudatunk és a világ többi része közötti közlekedés állandó jellegû és mindkét irányban mûködik. Minden, ami az elménkben történik, hullámnyomokat hagy a környezõ vákuummezõben, és azok a finom minták, amelyek ott továbbítódnak, felfoghatók a tudat megfelelõ állapotában.

Ezt az érdekes elképzelést gyermekek, a természeti kultúrák népei és módosított tudatállapotú emberek tapasztalatai támasztják alá. Az utóbbi tudatállapotokba tartozik az álmodás, a képzelõdés, az alkotó extázis, a misztikus révület, a mély meditáció vagy imádkozás, a hipnózis, valamint az agynak és az észnek olyan állapotai, amelyek a halál elõcsarnokában fordulnak elõ.

Elisabeth Kübler-Ross klasszikus tanulmányai óta klinikai pszichológusok és a szakterület kutatói rendszeresen tanulmányozzák a halálközeli tapasztalatokat (HKT-ket). Úgy néz ki, hogy azok, akik a halál közelébe jutnak, jelentõs tapasztatokat szereznek, amelyeknek kimondott emlékkomponensük van. Ifj. Raymond Moody szerint ma már "teljesen világos", hogy számos olyan ember tapasztalata, akiket a közeli halálból újraélesztettek, esetrõl esetre igencsak hasonlók tekintet nélkül a beteg korára, nemére, vallására, kulturális, képzettségi és társadalom-gazdasági hátterére⁽⁶⁾. Az emlékezés, amely egy egész élet tapasztalatait panorámikusan visszajátssza sokkal elterjedtebb, mint ahogy azt általában elismerik: az ifj. George Gallup által vezetett 1982-es felmérés szerint magában az USA-ban mintegy 8 millió felnõtt esett ezen át. A felmérésben résztvett emberek 32 százaléka azt mondja, hogy "életük lepergése" része volt a halálközeli tapasztalatuknak.

A HKT-kutató David Lorimer megjegyzi, hogy a visszaemlékezés különösen élénk abban, amit õ panorámikus emlékezetnek nevez. Itt feltûnõ gyorsaság, valóság és pontosság fedezhetõ fel a képekben, amelyek az agyon átvillannak. Az emlékek idõegymásutánja változó lehet: olykor koragyermekkortól kezdõdik és a jelen felé tart, mások a jelenben indulnak, és a gyermekkorig mennek vissza. Megint másoknál a képek egymásra halmozódnak, mint a holográfban. Az alanyoknak úgy rémlik, mintha minden, amit az életben tapasztaltak, most visszajön; semmilyen gondolat vagy esemény nem marad ki.⁽⁷⁾

A HKT-k felvetik azt a lehetõséget, hogy egy személy korábbi tapasztalatainak majdnem totális emléke lehessen. Az ilyen visszaemlékezés döbbenetes tud lenni: Neumann János kiszámította, hogy az információ mennyisége, amelyet egy életen át össze lehet gyûjteni, körülbelül 2.8 x 10²⁰ 'bit"

Az emberi tudatnak ezzel rokon jelensége mutatkozik meg a pszichoterapeuták tapasztalatában, akik a betegeiket módosított tudatállapotba hozzák és korai gyermekkorukig "küldik vissza". A terapeuták gyakran úgy látják, hogy idõben még tovább is tudnak menni, nevezetesen a méhbeli és születési tapasztalatokig. Olykor még ennél is messzebbre, nyilván korábbi életekig. Azt írják, hogy sok betegük több korábbi életére is vissza tudott emlékezni, amely igen nagy idõt fog át. A visszavezetett betegek korábbi élettapasztalatok történeteit mondják el, amelyek jelenlegi problémákkal és neurozisokkal kapcsolatosak. Thorwald Dethlefsen esetleírásai között van egy olyan betegnek a története, aki nem tudott látni egy egyébként mûködõ szemmel; arra emlékezett, hogy a középkorban katona volt, akinek a szemét egy nyílvesszõ szúrta ki. Morris Netherton egyik páciense, aki fekélyes hasmenésben szenvedett, felelevenítette egy 8éves lány érzéseit, akit náci katonák lõttek be egy tömegsírba. Roger Woolger paciense, aki merev nyakról és vállakról panaszkodott, arra emlékezett, hogy holland festõként felakasztotta magát.⁽⁸⁾
Ian Stevenson-nak tucatnyi gyerek mesélt korábbi életének tapasztalatairól, akikrõl bebizonyosodott, hogy tényleges személyek életére utaltak. A legnehezebben magyarázható esetek azok voltak, amelyekben az alanyok valamely idegen nyelven kezdtek beszélni, amelyet nem ismertek. Ezt a jelenséget, amely xenoglossszia néven ismeretes, nem lehet azzal magyarázni, hogy az adott nyelvnek néhány elemét csupán véletlenül ismerik; Számos feljegyzett esetben hipnotizált vagy a múltba küldött alanyok hosszas és folyékony társalgást folytattak anyanyelvû beszélõkkel olyan nyelven, amelyet õk maguk nem ismertek.⁽⁹⁾

A tudatnak egy eddig tisztázatlan másik jelensége a telepatikus kapcsolat és közlés. Tudósok hagyományos felfogása szerint az emberek csak gesztusokkal, arcmimikával és nyelvi úton, vagyis "standard módón" tudnak kommunikálni. Kiderült azonban, hogy kommunikálni telepatikus úton is lehet.

Az 1970-es években Russel Targ és Harold Puthoff sikeres telepatikus gondolat- és kép-átvitelekrõl számolt be. Meg akartak gyõzõdni arról, hogy van-e valódi lehetõség spontán jeltovábbítás különbözõ egyedek között, akik közül az egyik "küldõként", a másik "vevõként" szerepelt. A vevõ egyént egy lepecsételt és elektromosan árnyékolt helyiségben helyezték el, a küldõt pedig egy másik szobában, ahol az illetõt szabályos idõközönként világos fényvillanásoknak tették ki. Elektroencefalográf-gépeket (EEG) használtak mindkettõjük agyhullámmintáinak regisztrálására. Az elvárásnak megfelelõen a küldõ mutatta a ritmikus agyhullámokat, amelyek normális esetben kísérik a világos fényvillanásoknak való kitettséget. Rövid idõ múltán a vevõ is kezdte ugyanazokat a mintákat produkálni annak ellenére, hogy az illetõ nem volt kitéve a villanásoknak és a küldõtõl sem kapott szervileg érzékelhetõ jelzéseket.⁽¹⁰⁾

Az ide vonatkozó kísérlet egy adott alany bal és jobb agyféltekéjében az agyhullámok spontán harmonizációjáról szól. Normális éber tudatosság esetében a két félteke - a nyelvre orientált, lineárisan gondolkodó "bal agy" és a Gestaltot érzékelõ, intuitív "jobb agy" - koordinálatlan, véletlenszerûen szétágazó hullámmintákat mutat. Kísérletek tanúsága szerint, amikor az alany a tudat meditatív állapotába lép, ezek a minták szinkronizálódó tendenciát mutatnak, és mély meditációban a két félteke gyakran közel azonos mintát ölt. Cyber milánói laboratóriumaiban végzett kísérletek alatt, amikor két alany egyazon idõben meditált, azonos szinkronizációs hatást lehetett észrevenni nemcsak az egyén bal és jobb féltekéjében, hanem az egyének között is. Két mélyen meditáló alany esetében közel azonos négyszeres szinkronizáció lépett fel (a bal és a jobb félteke szinkronizálása az alanyok agyán belül az alanyok között egyaránt), bár az alanyok nem látták, nem hallották egymást, és más érzékszervi kapcsolat sem volt közöttük. Ilyen szinkronizációt lehetett látni 12 alannyal végzett kísérletek esetében.⁽¹¹⁾

Úgy látszik, hogy módosított állapotok közvetíthetnek kapcsolatot az agy és az ismert univerzum majdnem bármely része között. Erre a következtetésre jut Stanislav Grof, aki szerint a psziché ismert "életrajzi-emlékezõ" tartományához még hozzá kell tennünk egy "prenatális" (születés elõtti) és egy "transzperszonális" (személyen túli) tartományt. Ezekben a további tartományokban az egyén képesnek látszik arra, hogy az érzékszervek területén túl, sõt az illetõ életén túl is információkhoz hozzájusson.⁽¹¹⁾

A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok világánál Carl Jung eredeti meglátása beigazolódik. A mi egyéni tudataink mellett létezik valamiféle kollektív tudat. Ez a tudat, amint azt az új tudományok gondolják, a kvantumvákuum finom hullámmintáiban gyökeredzik: vagyis az univerzuméban, amely átfogja a mindig jelenlévõ "suttogó tavat".⁽¹²⁾

Mint láthattuk, az új tudományos világkép többé nem választja kategorikusan szét a fizikai világot, az élõ világot, valamint az ész és a tudat világát. Az élet és az ész állandó elemei egy igen bonyolult, de harmonikus terv mindent átfogó folyamatának. A tér és az idõm, mint az érzékelhetõ világ dinamikus háttere egyesül; az anyag, mint a valóság alapvetõ jellemzõje, eltûnik, átadva helyét az energiának; és folytonos mezõk kerülnek a különálló részecskék helyébe, mint az energiában fürdõ univerzum alapelemei. a kozmosz egy töretlen egész, amely az idõk óceánjain át fejlõdik, és olyan feltételeket teremt, amelyek mellett az élet, majd késõbb az ész létrejöhet. Az élet kapcsolatok bensõséges hálózata, amely öntörvényûen alakul miriádnyi különféle elemeket érintve és magába foglalva. A bioszféra az univerzum méhében születik, az ész és a tudat pedig a bioszféra méhében fogan. Testünk része a bioszférának és rezonál a bolygónkon folyó élet hálójára. Tudatunk pedig testünk része és érintkezik más elmékkel valamint a bioszférával.

A számunkra szükséges látásmód alapelemeinek van egy közös vonása: ezek nemcsak a fákat, hanem az erdõt is magukba foglalják. Az "erdõ" egyenlõ az univerzummal a maga teljességében, a galaxis kerete és a naprendszer méhe és a Föld és a Föld bioszférája. E látásmód szerint részei vagyunk egy emberi közösségnek, amely a bioszféra része, ez pedig a naprendszer, a galaxis és az univerzum része, ami feltámaszthatja azt a valahovatartozási érzést, amelyet a 19. és a 20. század materialista és redukcionista világképének elfogadásával elvesztettünk. Ezt az érzést a mai élenjáró tudományokban kialakuló világkép is inspirálhatja. Ennek a fogalomnak a megismerése fennmaradásunk és további fejlõdésünk lényeges tényezõje lehet. Ez új értelmet és jelentõséget adhat nekünk. Begyógyíthatja az ész és a test közötti, saját magunk és mások, valamint az ember és a természet közötti hasadékot. És képessé tehet bennünket annak felismerésére, hogy az univerzumban egy nagyszerû evolúciós tervezetnek vagyunk részei, egyedülállóan tudatos részei, és képesek vagyunk saját sorsunk irányítani és felelõsek azért, hogy tudatosan és bölcsen cselekedjünk.

(László Ervin)

Egy tudatban élni (Prof. László Ervin) - videó