Tegyünk azonban
engedményt azoknak, akik azt állítják, hogy a test minden és az analízis
kedvéért tegyük fel, hogy valóban így van. Akkor azonban mérlegelnünk kell
azokat a jelenségeket, amelyeket a test alvó állapotban szolgáltat nekünk, mert
nem szorítkozhatunk arra, hogy az embert csak éber állapotában vegyük
szemügyre. Mélyebben kell az „Én” után kutatnunk az álom és az álomtalanság
területén belül, mintha aranytartalmú földben aranyat ásnánk. Csak ha ennek a
három állapotnak – az alvásnak, az álomnak és a mély alvásnak – adott tényeit
összefoglaljuk, csak akkor ismerhetjük fel tapasztalati úton önmagunk tudatáról
az igazságot.
Adva van egy lény,
amelyen napi munkája folyamán a tudatos értelem és életerő valamennyi
tulajdonsága észlelhető. Ez a lény azonban a materialisták nézete szerint semmi
másból nem tevődik össze, mint kémiai elemekből, amelyek az agyban specializálódva
idézik elő a tudatot. Adva van egy teremtmény, amely az éjszaka beálltával egy
teljesen megváltozott létformába merül – az álom állapotába, amelyben az éber
érzékek elködösülnek, és a test maga mozdulatlanul elnyúlva fekszik puha pehely-,
vagy kemény szalma-ágyán. A szem szorosan lezáródik, a tagok teljesen mozdulatlanok,
és már csak a test, a szív, az emésztés és a tüdő ösztönös funkciói vannak
működésben. Az életelv, az életerő látszólag a legmélyebb pontra süllyedt. Mi
lett az értelemmel, melyről az ember kisebb-nagyobb mértékben tanúbizonyságot
tett? A szemlélő látszólag azt is tétlennek találja. Az ember kérdéseket
intézhet az alvóhoz és nem kap választ: az alvó nem tud senkiről, nem ismeri
fel a látogatót, nem érti kérdésünket. Közeledhetünk hozzá veszedelmes
fegyverrel, megpróbálhatjuk megsebezni, sőt meg is ölni: alvó értelme nem tudja
megvédelmezni a fenyegető veszedelemtől.
Így adódik valami
látszólag különös ellentmondás egy teremtményben, amely éber állapotában elég
magas fokú életet és értelmet mutat, míg alvó állapotában nem tudja ezeket a
tulajdonságokat tudatos és természetes módon kifejezésre juttatni. A tudatos Én
valóban meghal a világ számára, minden éjszaka, az alvásban, míg a fizikai test
folytatja életét, mert a szív dobog és a tüdő lélegzik.
A test tehát nem
lehet az örökkévaló, valódi Én.
De azt kell
kérdeznünk: milyen tekintetben különbözik ez az alvó test kémiailag ugyanattól
a testtől, mikor az teljes munkaüzemben van? Még mindig pontosan ugyanazok az
alkatrészek alkotják az emberi alakot, még mindig megvannak benne ugyanazok az
elemek, legfeljebb mennyiségileg csekély eltéréssel. A hidrogén, a nitrogén, a
szénsav és egyebek, amelyek vegyületeikben az emberi testet alkotják, mind
megvannak, noha a tudatos értelem és szabad tevékenység megnyilvánulásai, úgyszólván
teljesen eltűntek. Hogyan van az, hogy ez a test éber állapotban meg tudta
saját természetét és létét vizsgálni és ítélni, míg most már nincsen meg ez a
képessége? Az egyetlen kielégítő válasz az, hogy az ítélő értelem elhagyta a
testet. Ennek a válasznak a bizonyítéka maga az álom-állapot valósága.
Az értelemnek,
gondolkodásnak, érzésnek és életnek egyetlen gyújtópontban, a fizikai testben
való egybekapcsolódása az, amit a személyes Én-nek vagy egyéniségnek
nevezünk. Ha azonban a mély álom folyamán a test tudata, tehát fizikai gyújtópontja,
eltűnik is, tudjuk, hogy az álomállapotban ez a kapcsolat továbbra is fennáll.
Változatlanul fennmarad a benyomásoknak, emlékeknek, érzéseknek, gondolatoknak,
vágyaknak, félelmeknek és reményeknek az a keveréke, amelyből az éber egyéniség
összetevődik. Sőt, álom-alkotásán olyan erősen dolgozik, mintha külön
álom-teste is volna. Mind az öt érzékszerv tevékeny: az ember lát, hall,
szagol, érint és ízlel álmában. Álomvilágunk olykor az egyetlen valódi
világként tűnik fel és az ember sohasem hinné, hogy kevésbé valóságos, mint az
éber állapot. Ugyanúgy gondolatok vezetik és vágyak hajtják, mint azelőtt. Az
ember ismeretlenekkel és idegenekkel találkozik.
Menekül képzelt
veszélyek elől és teljes kielégülést talál ezekben az álom-eseményekben. Mozog,
utazik és repül is álmában. Beszél, szeret és ítél ezeknek az élő éjszakai
látomásoknak során. Bár a fizikai Én látszólag halott, a tudatos
Én önmaga létezéséről ismét más módon, nevezetesen, mint álom-lényről
szerez tudomást.
Ha az egyéniség
megnyilatkozása a fizikai világban eltűnik, az álmok finomabb világában gyakran
visszatér.
Bármilyen
fantasztikusak legyenek is egyes álmok, mégis vannak olyanok is, amelyek elég
ésszerűek ahhoz, hogy meggyőzzenek: a tudatos, értelmes Ego megváltozott
formájában, mint álom-személyiség kétségtelenül továbbél, mert ugyanazok a
gondolati, érzékelési és emlékezési csoportok vannak meg benne, mint éber
állapotban.
Megállapítottuk, hogy
a fizikai világ az egyetlen valóságos – az alvó azonban, aki összefüggő és
értelmes álmot álmodik, joggal kételkedhetnék ebben az állításban, mert az
álom-világban való tevékenysége nem kevésbé valóságos számára, mint a mi éber
tevékenységünk a fizikai testben és mert maga a természet felelős a tevékenység
és az alvás, az ébrenlét és az álmodás ritmikus folyamatáért. Az álmok valódi
tudatot tükröznek, amely nem kevésbé valóságos, mint az éber
tapasztalatok tudata, bármilyen fantasztikusak is maguk az álmok. Enenmagunk
tapasztalása tehát csakis ebben az összefüggésben a valóság próbája. Ennélfogva
nem állíthatjuk jogosan, hogy fizikai területen, az éber tevékenység állapotán
kívül minden más állapot személyes képzelődés, mert az alvás és az álom
jelenségei teljesen természetesek, melyek a fajnak mint egésznek tulajdonai
és nemcsak az egyes egyéneknél mutatkoznak. Az érzéketlen test az alvás
folyamán sohasem állítja, hogy ő az „Én”. Miért? Mert az „Én” fizika-fölötti,
vagyis szellemi; a testből egy szellemi világba távozott. Az „Én” tehát valódi
mivoltában a szellemhez és nem a testhez tartozik.
A test az alvó ember
számára csupán azért nincsen, mert a szellemi Én elhagyta. Ennek az állításnak
a tartalma tehát az, hogy az egyéniség az álom állapotában a fizikai testtől
teljesen különválasztva él és működik tovább. Röviden: a személyes Én olyan
valami, ami természetét illetően elválasztható, megnyilvánulásában pedig független
fizikai eszközétől.
A két állapot
egyszerű összehasonlítása elegendő annak kimutatására, hogy mivel az
álom-egyéniség vándorlásaiban nem használhat fizikai testet és a fizikai Én-től
különbözik, mindkettőben kell lenni valami állandó és változhatatlan elemnek,
amely az éber Én számára lehetővé teszi, hogy álom-élményeire visszaemlékezhessék.
Ennek a legmélyen fekvő rétegnek, a fizikai testtel összehasonlítva – és mert
nem-fizikai „állag” – a valódi Én-nek kell lennie. Az ilyen
állag pedig csak szellemi természetű lehet.
Az „Én” nem a test, hanem valami
tudatos lényegesség, amely a testtel eggyé válik, ha abba teljesen belemerült
– ez lenne az a fogalom, amelyet a gondolkodó ember megformulázhatna, ha
értelmét átmenetileg a planetáris történelem jelenlegi időszakában ideiglenes
elméletek el nem homályosítanák.
Amennyiben ez utóbbi
megállapítást tagadnánk, akkor a tagadásban foglalt fontos következtetéseket is
el kell fogadnunk. Mert ha az értelem nem választható el a testtől; ha a
lélek mint egy rögzített léggömb nem lebeghetne porhüvelye fölött, ha
a tudat nem szabadítható ki testi gyújtópontjából, akkor az olyan
állapot, mint az alvás, nem volna lehetséges. Az ember fizikai testének tudatát
nem veszíthetné el és arra lenne ítélve hogy a nap és az éjszaka huszonnégy
óráján keresztül állandóan tudatában maradjon testének, amellyel a természet
oly felbonthatatlanul összefűzte. Az embernek, mint szerencsétlen és talán
akaratlan munkatársnak, talán a természetnek azoknál az éjszakai fáradozásainál
is ott kellene lennie, melyek arra irányulnak, hogy a testnek elhasznált
szövedékeit pótolják és az újra való helyreállításuknak folyamatát tudatosan
kellene átélnie – mert a pihenés jótéteménye meg lenne tagadva a szellemétől.
Ebből is felismerheti az ember a természet csodálatos bölcsességét és jóságos
könyörületességét.
Ez a következtetés
oly nagy jelentőségű, hogy az olvasónak alaposan meg kell értenie és annál
kevésbé szabad hipnotizáltatnia magát egy orthodox-materialista nézőpont naiv
és fantasztikus véleményeitől, mert ez a nézőpont az újabb felfedezések
világában kezd már amúgy is divatjamúltnak és nem helyénvalónak bizonyulni. Az
ilyen bátor és független gondolkodás révén szabadulhat meg végül az ember a
szellemi tudatlanság bilincseitől.
Az alvás és a tudat
sohasem állhatna harcban egymással, ha az ember nem volna egyéb, mint azoknak
az atomoknak a gyűjteménye, amelyekből fizikai teste összetevődik. Ez a harc
azonban éppen abból keletkezik, hogy az ember nemcsak test, hanem erő is
– sokkal finomabb valami, mint a fizikai anyag.
Az alapvető személyes
Én finomabb a fizikai testnél és a tudat világosságát viszi bele – ha
másként lenne, nem keletkezhetne szétválasztódás a kettő között abban az
állapotban, amelyet alvásnak nevezünk.
Így nézné egy
szellemi szemlélő ezt a tárgyat. Az ilyen felfogás azonban nem szükségszerűen
foglalja magában a halhatatlanságot, sőt még a testnek a halál utáni
fennmaradását sem. Ez a felfogás csak az élő testre vonatkozik és se el
nem fogadja, se ki nem zárja azt a lehetőséget, hogy az ilyen megosztott tudat
akkor is fennmaradhat, amikor a halálsújtotta test nincs már meg. Futólag
vegyük szemügyre ezt a lehetőséget is.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)
