Nézzük az előbbi
választ más nézőszögből és lássuk, vajon akkor is megállja-e a próbát.
Van az anormális
állapotoknak egy csoportja, amelyet az általános „transz” fogalommal
jelölünk meg. Modern tudósok, akik a hipnózis és a lélektani kutatás jelenségeit
tanulmányozták, jól ismerik ezeknek az állapotoknak különböző fázisait. Az
esetek egész soráról szólnak tudósítások és leírások pszichológiai
folyóiratokban és könyvekben; a legtöbbje olyan kísérletekből származik,
amelyeket legszigorúbb tudományos ellenőrzés mellett végeztek.
Hogy ez az állapot
lehetséges, az ma már vitathatatlan – és éppen így nem tagadható az sem, hogy a
transz egy mélyebb szakaszában elérhető a tudatnak a testtől való csaknem
tökéletes, időnként szándékolt, legtöbbször azonban szándéktalan elválasztása.
Azok, akik ebben az irányban nem folytattak tanulmányokat és az erről a
tárgyról szóló irodalmat elfogulatlanul akarják megvizsgálni, csodálkozni
fognak a bizonyítási anyag tömegén, amelyet az utóbbi száz esztendő folyamán a tudósok
és orvosok – akikben volt bátorság ennek a területnek a kikutatására, amelyet
különösképpen „anormis pszichológiának” neveznek – felhalmoztak.
Képzettségükről és
részrehajlatlanságukról ismert emberek – mint amilyen az elhunyt F. W. H. Myers
is, aki a maga idején Cambridge-ben minden más kutatónál több dicsőséget
szerzett – óriási tömegű kísérletet végeztek tökéletesen tudományos módon.
Azután nyilvánosságra is hozták az elért eredményeket. Akinek elég türelme és
ideje van ezeknek a köteteknek átböngészésére, elegendő bizonyítékot fog
találni, hogy meggyőződjék róla: az ember tudatának élő állapotában is
elválasztható testétől. Ha ez az elválasztás az álom-állapotban
legtöbbször csak szakaszosan és bizonytalanul érhető is el, viszont igen tiszta
és feltűnő rendellenes állapotokban, mint például az ájulásnál, amelyet a heves
érzelmi hullámzás idéz elő.
Azok a kutatók, akik
különösen a hipnotikus transz jelenségébe igyekeztek behatolni és –
tekintet nélkül azoknak a szenvedélyes hitetlenségére, akik maguk sohasem
vették azt a fáradságot, hogy ilyen kísérleteket végezzenek – ki is tartottak
mellette, a következők: Dr. James Braid manchesteri sebész; Faria abbé, a
francia lelkész, aki ezt a művészetet Indiában ismerte meg; Charcot, a francia
ideggyógyász, aki a párizsi Salpétričre-kórház kísérleteit vezette; a nancy-i
dr. Lebeault és Bernheim professzor, a tanítványai; a német dr. Moll, aki szép
értekezést írt erről a tárgyról, amennyire az az ő idejében ismeretes volt;
néhai Alexander Erskine Londonban; dr. Esdaile, a kalkuttai állami kórház
főorvosa, aki háromszáz nagyobb és több ezer kisebb műtétet végzett mindenféle
érzéstelenítőszer alkalmazása nélkül és pácienseinek mégsem okozott fájdalmat,
mert testüket magnetizmussal tette érzéketlenné.
Azok a személyek,
akiket mély transz-állapotba hipnotizáltak, testüket tökéletesen elfelejtették,
múlt eseményeknek voltak szemlélői, tanúskodtak távolról történt dolgokról,
vagy megfigyeltek embereket, akikhez ebben az állapotukban elküldték őket. És
bár testük visszamaradt, személyes, de testfölötti tudatuk tökéletes birtokában
voltak.
Nincs valóban semmi
új a hipnotikus kísérletekben, mert ezeket már a régi egyiptomi papok és a
korai káldeus jósok idején is gyakorolták. Az őskor kísérleteinek azonban kevés
bizonyító erejük van a modern kor számára.
Ha valami, akkor az
ilyen kutatás mutatja, hogy a tudatos Én nem a test, egyszerűen azért nem,
mert a hipnotikus transz legmélyebb és ennélfogva legritkább fokán a kettő
szétválasztható és mint két elkülönített egység ábrázolható. A szellemnek az az
egész része, amely az öntudatot tartalmazza, ily módon autonómmá vált. A
harmadfokú, valóságos transz sokkal ritkább jelenség, mint bármilyen más a
hipnózis kutatásában és ez manapság a Nyugaton kevésbé gyakori, mint a XIX. század
folyamán volt. Keleten még ma is előidézik az önhipnózis bizonyos fajtája
révén, amelyet jógi-k, fakírok és az afrikai négerek „orvosságos emberei”
gyakorolnak. Az ily módon hipnotizált (régebbi kutatók a „mezmerizált” vagy
„magnetizált” kifejezéseket használták) olyan megmerevedett állapotba kerül,
hogy szinte halottnak látszik. Nem hall meg semmilyen zajt és néma, mint a sír.
Szemének pupillái felfelé fordulnak. Ha visszatér éber tudatára, megerősíti,
hogy a transz-állapot tartama alatt tökéletes fizikai öntudatlanságban volt.
Másrészt, különösen a transz könnyebb szakaszaiban gyakran bekövetkezik az
egyéniség középpontjának áthelyeződése, amelynél az illető még valamennyire ura
a beszédnek és részletes leírást tud adni távoli jelenetekről és eseményekről,
amelyekről azt állítja, hogy éppen most látta, vagy személyekről, akikkel
pontosan tudja, hogy együtt volt. Ennek a könnyebb fajtájú transznak egyik
szemléltető esetét írja le Erskine. Hogy a Sir Arthur Conan Doyle kívánta
próbával szolgáljon, egyik páciensét hipnotikus transzba helyezte. A páciens
szelleme bejárta az egész, a Lady Doyle London-Westminster-i lakásáig elnyúló
teret és beszámolt arról, hogy az asszony ott ül egy szobában, amelyet azután
teljes részletességgel leírt. A tudósítás és a leírás tökéletesen helyesnek
bizonyult! A telepátia nem magyarázza meg az ilyesmit, mert Erskine még egy
másik esetet is elmond, amelynél a hipnotizált személy háromórás leírást tudott
adni apjának, a portugál követség egyik tisztviselőjének tevékenységeiről,
utazásairól, cselekményeiről és beszélgetéseiről. Az apa azután később
megerősítette a leírt tudósítás pontos voltát. De sem a hipnotizálónak, sem a
fiúnak előzőleg semmiféle tudomása nem volt a tisztviselő tartózkodási helyéről,
vagy szándékairól!
Annak bebizonyítása,
hogy a szellemet a testtől el lehet választani, elegendő annak az állításnak
alátámasztására, hogy az Én nem azonos a testtel. Ez a bizonyság világosan
megmutatja, hogy az Én mint tud mindenféleképpen hatni és működni, mégpedig a
hipnotikus transzban éppen olyan tökéletesen, mint a köznapi létben – csak
éppen fizikai eszközét, a testet, a hipnózis előidézte élettelen állapota miatt
nem tudja használni.
Ahol tudatos értelem
van, ott életnek is kell lennie, amely foglalkoztatja. Ezekből a kísérletekből
is látjuk, hogy az élet a szellemet a fizikai test-tudattól való különválásánál
is elkíséri, anélkül, hogy a test halálát okozná, mert ez a különválasztás csak
átmeneti. Eléggé nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a test útján
nyilvánul meg, mint ahogy például az elektromos áram a villanykörtén keresztül
válik láthatóvá, bár saját léte mégsem tőle függ egészen. A kettő valóban
mindenképpen abban a helyzetben van, hogy a másiktól függetlenül is
funkcionálhat, amint ezt az alvás és a hipnotikus transz anormális állapota is
megvilágítja.
További bizonyítékot
– olyat, amely talán könnyebben visszautasítható – szolgáltatnak a lélektani
kutatás és a spiritizmus eredményei. Ezek talán kevésbé lesznek megfelelők,
mert ezzel a tárggyal kapcsolatban a nagy tömeg bizonyíték minőségileg
rendkívül különböző és míg az egyik szembeszökően világos, a másik
felháborítóan sületlen, vagy nyilván magán viseli a szélhámosság bélyegét. Ha
azonban részrehajlatlanul vesszük szemügyre az ilyen jelenségekről szóló beszámolókat,
felfedezhetjük bennük a valódi tényeknek olyan kis maradványát, amely szintén
arra mutat, hogy az egyéniség fennmarad még a test totális elpusztítása után
is, mint például a halottégetésnél.
A lélektani
kutatásokra alakult társaság több mint félszázadon keresztül számos jelentést
gyűjtött össze szellem-jelenségekről, médiumok üléseiről, stb. Sir William
Crookes, Sir Oliver Lodge, Hans Driesch professzor és Sir William Barret –
csupa tekintélyes tudós – a médiumok felhasználásával folytatott kiterjedt
kutatások után kénytelenek voltak amellett a spiritiszta alaptétel mellett
állást foglalni, hogy a halottak tovább élnek, és hogy bizonyos
körülmények között érintkezni lehet velük. A médiumok egyike, akinek
szolgálataihoz Sir Oliver Lodge gyakran folyamodott, az elhunyt Alfred Vout
Peters, véletlenül a szerző egyik barátja volt. Peters rendkívül ritka és
nevezetes adottságokkal született: a „halottakat” nemcsak tisztán látta, hanem
velük beszélgetve a hátramaradottak számára üzeneteket is át tudott tőlük
venni. Életének nagy részét egész Európára kiterjedő utazásokkal töltötte el és
a továbbélés valóságáról próbákat és bizonyítékokat szolgáltatott számos híres
személyiségnek, akikhez – mint egyszer tréfásan megjegyezte – Európa valamennyi
koronás fejének legalább a fele tartozott.
Elegendő lesz
képességeinek egyetlen példája, amelyről a londoni intézet titkára, Mr. Wallis
Mansford tett nyilvános tanúbizonyságot. Mr. Vout Peters 1922-ben a következőt
közölte Mr. Mansforddal: „Egy rendkívüli fizikai szépségű, finom vonású, sűrű
hajú, élénk szellemű és erős magnetikus egyéniségű fiatal ember szelleme van
most önnel. Szép kertben látom őt – flanell ruhát visel. Az volt a szokása,
hogy összefont karokkal, lovagolva ült a székén, arccal a támla felé fordulva. Nincs
róla fényképe a lakásában, amely ebben a helyzetben ábrázolja? A szellem még
elég fiatal emberé, aki a háború folyamán külföldön halt meg. Az éghajlat, mely
alatt látom, meleg, az utolsó óráiban nagyon szenvedett a szomjúságtól. Igen
közel van egy vele összefüggő évforduló.”
Mr. Mansford azt
válaszolta, hogy nincs ilyen fényképe – mikor azonban hazament, elkezdett
keresgélni a papírjai között és felfedezte Rupert Brooke, az ismert katonaköltő
fényképét. A kép kertben ülve ábrázolta Brooket, pontosan abban a helyzetben,
melyet a médium említett. Mr. Mansfordot érdekelte Brooke, sőt erősen vonzotta
is. A férfi anyja ajándékozta neki a képet. Ami a közlés leíró részét illeti,
mindenki tudja, hogy az pontosan megfelel a költő külsejének, míg a legutolsó
szavak helyességére vonatkozólag meg kell említeni, hogy Brooke a
Földközi-tengeren egy kórházhajón halt meg. Halála napjának évfordulója öt
nappal azután volt, amikor Peters beszélt róla. Olyan emberek, mint Peters –
bár számuk kevés azok sokaságában, akik állítólagos médiumi képességeikkel
nemcsak magukat tévesztik meg, hanem másokat is elbolondítanak – azokra a
primitív adottságokra emlékeztetnek, amelyek a szellemi és fizikai emberi
képességek jogos és szükségszerű fejlődése következtében elsatnyultak és örökre
elvesztek.
Azok, akik
szellemüket nem engedik elposványosodni, tudják, hogy a hipnotikus és lelki
kutatás a maga egészében már akadémiai körökben is kezd bizonyos tekintélyre
szert tenni. Különböző országok egyetemi tanfolyamokat nyitottak a lelki kutatás
előmozdítására, míg Dr. J. B. Rhine, az amerikai Duke-egyetemen az
extra-szenzorikus benyomások laboratóriumi vizsgálatát addig a pontig vitte,
ahol a telepátia és távolbalátás valóságát oly kétségtelenül igazolni lehetett,
hogy azok az elismert kísérleti tudományok sorába léptek. William Mc. Dougall
professzor, ez a kiváló amerikai, akinek a rendellenes lélektant illető
kutatásai közismertek, nem habozott kijelenteni, hogy Dr. Rhine munkája az
élettani materializmusra a legsúlyosabb csapást mérte.
Más hiteles esetek
százairól számol még be a jelentések egész sokasága azoknak, akik nem sajnálják
a fáradságot, hogy átvizsgálják ezt az irodalmat. Ezek a kutatások mind azt
mutatják, hogy van egy nem-materiális világ, amelyben az
ember tudatos énje vagy szelleme értelmesen és a testtől – még ha az a sírban
fekszik is – teljesen függetlenül tud működni.
Sokan vannak, akik
mélyen gyökerező ellenszenvvel viseltetnek a lélektani kutatás, illetőleg a
spiritizmus tárgyköre iránt. Ezeket részben igazolják azok a nyilvánvaló
visszaélések, amelyek ezen a területen a valódi és igaz jelenségekkel felbonthatatlanul
össze vannak kötve. Ha az említett hitetlenek vallásosak, akkor az ördög fekete
alakját sejtik az ilyen kísérletek mögött – ha tudományos beállítottságúak, akkor
az egész dolgot puszta szélhámosságnak tekintik. Röviden, mivel magát a témát
nem tartják elfogadhatónak, valamennyi bizonyítékát sem tartják annak. Az ilyen
emberek azonban azt a kérdést: „Ki vagyok én?”, a testre vonatkozóan a
spiritiszta irodalom segítsége nélkül is megvizsgálhatják. Van ugyanis a
tanúbizonyságoknak egy figyelemreméltó sora, amelyeknek bizonyságai
kétségtelenek és amelyek következményei világosak. A szerző különböző
alkalmakkor és Ázsia meg Afrika különböző részein találkozott jógik-kal
és fakírokkal, akiknek megvolt az a rendkívüli képességük, hogy lélegzésüket
kikapcsolják, szívtevékenységüket és vérkeringésüket megállítsák, sőt, miután
néhány órán vagy napon keresztül légüres koporsóban vagy a föld alá „eltemették”
őket, életre is tudtak újra ébredni. A szerző, hogy meg tudja különböztetni a
csalókat a rendkívüli erők valódi birtokosaitól, az említett teljesítményeket
gondosan megvizsgálta és így szilárd meggyőződése, hogy ilyen erők valóban
vannak. Személyes tapasztalataival azonban ebben az összefüggésben nem akar
előhozakodni, bár ezeknek a jógik-nak egyike legutóbb egy
lepecsételt és kicementezett kősírban nem kevesebb mint negyven napot töltött
bezárva. De vannak független és kevésbé megtámadható bizonyítékok, amelyek mind
1936 óta merültek fel.
Az első egy kivágás
az egyik megbízható indiai újságból, a „The Madras Mail”-ből, amely angol
tulajdonban van és szerkesztője angol, akinek egy egész életre visszanyúló
alapos újságírói tapasztalatai vannak:
HARMINC PERCIG ELEVENEN ELTEMETVE
JÓGI-MUTATVÁNY 15.000 TANÚ ELŐTT
Masulipatam, 1936.
december 15.
„Említésre méltó jóga-teljesítményt
mutatott be Sankara Narayana-swami mysorei jógi vasárnap este a Srí
Ramalingeswarasvami templom előtt, mintegy 15.000 emberből álló gyülekezet jelenlétében.
Körülbelül félóra hosszat elevenen volt eltemetve.
K. W. Ramana Rao
alezredes, kerületi egészségügyi tiszt, aki mint megfigyelő működött, a
kísérlet előtt átvette a jógi levelét, amelyben kijelenti,
hogy cselekedetét saját felelősségére viszi végbe.
A jógi-t
egyenesen erre a célra készült ládába helyezték, majd leeresztették egy
gödörbe, amelyet azután földdel fedték be. Miután körülbelül félórával utóbb a
ládát felhúzták, a jógi-t transz-állapotban találták benne. Újabb félóra múlva
visszanyerte öntudatát. A tömeg tapsolt.”
A második bizonyíték
barátomtól, F. Yeats-Brown őrnagytól származik, aki húsz esztendőn keresztül a
Bengal Lancers indiai lovasezrednél szolgált. Ő tette közzé az alábbi jelentést
a londoni Sunday Express-ben:
„A „halálból” való
feltámadás meglehetősen elterjedt gyakorlat az indiai mágiában. Magam is
kétszer láttam. Az adeptus huszonnégy órai titkos előkészületet végez, amely
tisztálkodásból, böjtölésből és a levegő „nyeléséből” áll.
Mielőtt a
transz-állapot bekövetkeznék, az adeptus, a beavatott oxigénkábulatban van.
Aztán összeszorítja ütőereit és öntudatlanná válik. Tanítványai eltemetik.
Egyik alkalommal,
amelynél magam is ott voltam, az adeptus egy óra hosszat, a másiknál csak
tizenöt percet töltött halálos transzban.
Orvosok, akik a
„holttestet” megvizsgálták, megállapították minden életmegnyilvánulás hiányát.
Miután a jelzett idő letelt, az adeptus visszatért az életbe.
A kísérlet nem a
nyilvánosság számára való – a merev test hajlékonnyá válik, a szorosan
összezárt ajkak szétválnak és olyan sóhajt hallatnak, melyet senki, aki hallotta,
soha el nem felejthet.”
A harmadik bizonyság
a madrasi Sunday Times 1936 februári számából való. A következőképp
hangzik:
AKI URALKODIK A SZÍVÉN ÉS ÉRVERÉSÉN
„Harry ezredes,
Ahmedabad hatósági főorvosa, továbbá különböző más orvosok jelenlétében Swami
Vidyalankar jógi azzal a különös mutatvánnyal lepte meg közönségét, hogy
meglehetős hosszú ideig irányította szíve és érverése tevékenységét. Lehunyt
szemmel, a földön guggolva, hirtelen elállította szívét és érverését. Ugyanakkor
szívét megvizsgálták és elektrokardiogrammot is csináltak róla. A vizsgálat azt
mutatta, hogy mindkét szervét tökéletesen hatalmában tartotta.
Több más csodatételt
is bemutatott, köztük azt, hogy huszonöt órán keresztül sírban feküdt.”
Ennek az utóbbi
esetnek bizonyító ereje különösen abban rejlik, hogy egy képzett angol
jelenlétében történt, aki a hadsereg tagja és egyben képesített orvos is. Ennélfogva
bizonyos, hogy szigorú ellenőrzésre került a sor.
Akinek van ideje
alaposabb vizsgálatokra és nem sokallja a fáradságot, hogy néhány esztendőn
keresztül hasonló esetekről szóló jelentésekben kutasson, gazdag eredményre
számíthat, bár a szerző tudja, hogy különböző rendkívüli erőkkel rendelkező jógi-k
elzárkóznak minden nyilvánosság elől, mert kerülik a nagyvárosokat.
Mit mondanak nekünk
az ilyen esetek?
Vajon nem azt
állapítják-e meg, hogy a testi életlehellet nem azonos a valódi Énnel? Nem azt
a kétségtelen bizonyítékot nyújtják-e, hogy bár a fizikai élettevékenység szünetel
és a lélegzés megállt, a személyes valóság, az Én, bizonyos idő múlva mégis
újból csökkentetlen és sértetlen létben jelentkezhetik?
Nem azt mutatják-e,
hogy a test betű szerinti értelemben igazi holttestté válhatik anélkül, hogy az
egyéni személyiség fennmaradása korlátozódnék?
Nem azt
bizonyítják-e, hogy azok az életerők, amelyek a testnek egész napon át a mozgás
és tevékenység lehetőségét adják meg, nem szükségképpen testi szövetek és izmok
eredményei? A testtel való kapcsolatuk egyszerűen olyan lehet, mint az elektromos
áramnak a lámpával való előbb említett viszonya.
Nem tartalmazzák-e
ezek az esetek azt is, hogy az Én-tapasztalat az egész életen keresztül
fennmarad, míg a test-tapasztalat csupán ennek a mélyebb tudatnak a tartalma
volt?
Ha ez az utóbbi a
testtel, mint állandó birtokosával lenne összekötve, akkor sohasem lehetne tőle
elválasztani. Például: a hő a tűznek egyik tulajdonsága. Ahol tüzet találunk,
ott szükségképpen hő is kapcsolódik hozzá. Hideg tűzhöz hasonló jelenséget nem
tudunk elképzelni. Hasonlóképpen: ha az Én a testi szervezet egyik funkciója
lenne, sohasem lehetne elválasztani tőle, mint ahogyan az a mély alvásnál, hipnotikus
transzban, vagy fakírok eltemetésénél történik. Más szavakkal: a valóságos ember,
a lélek – ha szabad így nevezni – nem azonos a testével. Mert az Én semmiféle
anyagi nagyítóüvegen keresztül nem látható.
Nem
valószerűsíthetjük a magunk számára bizonyossággá, hogy abban a pillanatban,
amint Én-tudatunkat az agytól elvonatkoztatjuk, az nem egyéb többé, mint egy
darab élettelen anyag, olyan, mint a hús a hentesüzletben. Az Én jelenléte
nélkül egyetlen gondolatot sem termelhet, egyetlen eszmét sem valósíthat meg
sem önmagáról, sem környezetéről, sem elvont tulajdonságokról, sem anyagi
dolgokról.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)