Kényelmesen ülve, zárjuk ki közvetlen környezetünkből eredő érzelmeinket
és benyomásainkat, amelyek napközben rendesen szellemünket foglalkoztatják, és
lássunk hozzá, hogy lassan, lépésről-lépésre belső természetünkben az Énünk
után kutassunk. Ez a legjobb jóga-út.
És ha az eredmények eddig csak negatívak voltak annyiban, hogy egy
kizárási folyamat során előbb az öt érzék, majd a testi szervek és azok
funkciói és végül maga a test éppúgy, mint az érzelmi tapasztalatok egész sora
vált pszichológiailag elhanyagolhatóvá, és az ember csak azt találta, hogy mi
nem az "Én", már ez is rendkívül nagy értékű előkészület, mert
kiküszöböli az elkopott, vagy hamis képzeteket. A valótlanságok kizárása után
végül fennmarad: a való.
Most felmerül a kérdés: "Ezt az értelmi ön-analízist napról napra ugyanilyen módon kell-e megismételni?" A felelet: "Semmi esetre!" A tanuló a naponta soronkövetkező analízist ne az előzőek puszta ismétléseként végezze, de mindenekelőtt arra törekedjék, hogy bizonyításában teremtő és eredeti legyen és új nézőpontokat találjon.
Az introspektív ön-analízis itt ismertetett módszerének csak az a célja, hogy az olvasó személyes gondolkodása számára szélesebb alapot nyújtson. Az olvasónak emellett arra kell törekednie, hogy ezt az alapot vérmérsékletének, tudásának és nevelésének megfelelően kiszélesítse és hogy azután lassan, óvatosan a saját lábán haladjon tovább. Itt csak az irányt mutattuk meg neki - most már gondolkodásának teljes függetlenségével haladjon előre és maga is váljék teremtővé. Ennélfogva nem szükséges ugyanazokat a régi bizonyítékokat mindig újra megismételni, ha a tanuló azt érzi, hogy már elkopottak. Másrészt viszont a haladásra irányuló elhamarkodott kísérlet - mielőtt annak mélyebb értelmébe behatolt volna - hiábavaló lesz és végül kudarccal kell végződnie.
Ha a tanuló ezeket az elővigyázati rendszabályokat emlékezetében tartja, most már áttérhet arra, hogy olvasása és gondolkodása során önmagát kikérdezze és személyi alkatát tisztán formulázott gondolatok útján analizálja, miközben ügyelnie kell, hogy ezeket a gondolatokat lassan fejlessze ki, hogy pontos jelentést és elegendő súlyt kapjanak. Ezeket a gondolatokat azután szigorúan logikus bizonyítékok láncává kell egymással összekötnie. Teljesen hibás eljárás lenne, ha a tanuló az ön-analízis értelmi formuláit vakon követné. Amit itt adunk, az csak arra való, hogy egyéni gondolkodását ösztökélje és hogy egy különleges légkört teremtsen körülötte. De ettől függetlenül, azon kellene lennie, hogy maga teremtse meg és dolgozza ki analitikus gondolatainak külön, egyéni vonalát. Az a módszer és az a bizonyítás, amelyet itt és "A titkos ösvény" című korábbi könyvünkben nyújtottunk, csak ilyen ösztökélésnek tekinthető. Ezeket nem kell vakon utánozni, hanem arra valók, hogy a kereső fáradozásainak irányt szabjanak és számára új gondolati területeket nyissanak meg. Kell, hogy élete belső tapasztalat tárgyává váljék az ezt kísérő magas feszültséggel és felszabadító megoldással együtt. A szempontokat önmagának kell kigondolnia, az "Én" problémáját mindig újra alaposan átdolgoznia, míg e szellemi boncolás révén annak alkata tisztán és közel áll előtte. Meg kell kísérelnie új és egyéni érveket találni és a témát saját kezdeményező hozzájárulásával kiszélesíteni és gazdagítani, nem pedig pusztán a tárgyra szorítkozni. Vissza kell tekintenie napi tapasztalataira és azon igyekeznie, hogy ezekből tanulságot és magyarázatot merítsen, amelyet azután önmaga megismerésére irányuló célja érdekében felhasználhat.
Mert mindezeknek a gondolatoknak célja az, hogy a tanulóban olyan lelki hangulatot, olyan szellemi légkört, sőt az igazság utáni vágynak olyan érzelmi állapotát keltse fel, amely előkészíti az alkalmas színteret a megvilágosodás számára. Ennélfogva az olvasottak vagy hallottak puszta papagájszerű elismétlése teljesen haszontalan. A tanulónak komoly erőfeszítéseket kell tennie, erősen átgondolnia mindent és saját lénye valódi középpontjába éles értelemmel behatolnia - mások bizonyítékait és tényeit csak mint fáklyákat használhatja az úton. De ő maga az utas, ennélfogva óvatosan kell haladnia.
Igyekezete tehát arra irányul, hogy az "Én" problémáján keresztülvágja magát, hogy lényének rejtett alapjához érhessen. Kell hogy saját természetének pártatlan szemlélője legyen; saját egyéniségét csaknem mint idegen valamit kell tekintenie, ha önmagát helyesen akarja értékelni. Hogyan lehetséges ez, ha nem kísérli meg, hogy felszabaduljon a mindennapi élet szilárdan gyökerező meggyőződéseitől és filozófiátlan, lényegileg szellemellenes alapjától? Hogyan remélheti, hogy valóban meggyőződést szerezhet független gondolkodás nélkül arról az igazságról, hogy a test csak az "Én" lakóhelye, vagy hogy később felfedezhesse, hogy az "Én" csak egy csöpp az "emberfeletti Én" óceánjában?
A tanulónak szellemi kutatását nem kell azokra a percekre korlátoznia, amíg csendes szobájában üldögél. Hasznot húzhat alkalomszülte gyakori pillanatokból, amikor a nap folyamán tétlen, akár úton, akár irodában, akár a gyárban vagy odahaza. Ilyen időpontokban is visszaidézheti emlékezetébe belső kutatásának egyes pontjait. Ekkor nem kell megismételnie az "Én" lakhelyére vonatkozó teljes bizonyítási eljárást, hanem csak kérdező magatartást kell felvennie, mintha hirtelen így fordulna önmagához: "Ki ez a lény, aki ebben a testben jár vagy ezzel az értelemmel gondolkodik?" Akkor nem kell tovább törődnie a felelettel és a kérdést lassanként ki kell ejtenie emlékezetéből, anélkül, hogy válaszra várna. Minden egyébről azután a tudatalatti lélek maga gondoskodik a kellő időben.
Ez az alkalomszülte "villámgyakorlat" igen egyszerű, de rendkívül hasznos. Hatályossága abban áll, hogy saját természetünk ismeretlen tényezőjével van kapcsolatban. Mennél inkább fordítja a tanuló figyelmét a saját egyéni eljárásmódjára és mennél inkább hozzászoktatja magát, hogy ezt a tényezőt, ezt az ismeretlen, titokzatos "felsőbbrendű Én"-t keresse és minél inkább azon van, hogy létét megállapítsa, annál előbb fog érintkezésbe kerülni vele. A kérdezés módja különböző lehet - alapja azonban mindig ugyanaz: a befelé irányuló önvizsgálat.
Most felmerül a kérdés: "Ezt az értelmi ön-analízist napról napra ugyanilyen módon kell-e megismételni?" A felelet: "Semmi esetre!" A tanuló a naponta soronkövetkező analízist ne az előzőek puszta ismétléseként végezze, de mindenekelőtt arra törekedjék, hogy bizonyításában teremtő és eredeti legyen és új nézőpontokat találjon.
Az introspektív ön-analízis itt ismertetett módszerének csak az a célja, hogy az olvasó személyes gondolkodása számára szélesebb alapot nyújtson. Az olvasónak emellett arra kell törekednie, hogy ezt az alapot vérmérsékletének, tudásának és nevelésének megfelelően kiszélesítse és hogy azután lassan, óvatosan a saját lábán haladjon tovább. Itt csak az irányt mutattuk meg neki - most már gondolkodásának teljes függetlenségével haladjon előre és maga is váljék teremtővé. Ennélfogva nem szükséges ugyanazokat a régi bizonyítékokat mindig újra megismételni, ha a tanuló azt érzi, hogy már elkopottak. Másrészt viszont a haladásra irányuló elhamarkodott kísérlet - mielőtt annak mélyebb értelmébe behatolt volna - hiábavaló lesz és végül kudarccal kell végződnie.
Ha a tanuló ezeket az elővigyázati rendszabályokat emlékezetében tartja, most már áttérhet arra, hogy olvasása és gondolkodása során önmagát kikérdezze és személyi alkatát tisztán formulázott gondolatok útján analizálja, miközben ügyelnie kell, hogy ezeket a gondolatokat lassan fejlessze ki, hogy pontos jelentést és elegendő súlyt kapjanak. Ezeket a gondolatokat azután szigorúan logikus bizonyítékok láncává kell egymással összekötnie. Teljesen hibás eljárás lenne, ha a tanuló az ön-analízis értelmi formuláit vakon követné. Amit itt adunk, az csak arra való, hogy egyéni gondolkodását ösztökélje és hogy egy különleges légkört teremtsen körülötte. De ettől függetlenül, azon kellene lennie, hogy maga teremtse meg és dolgozza ki analitikus gondolatainak külön, egyéni vonalát. Az a módszer és az a bizonyítás, amelyet itt és "A titkos ösvény" című korábbi könyvünkben nyújtottunk, csak ilyen ösztökélésnek tekinthető. Ezeket nem kell vakon utánozni, hanem arra valók, hogy a kereső fáradozásainak irányt szabjanak és számára új gondolati területeket nyissanak meg. Kell, hogy élete belső tapasztalat tárgyává váljék az ezt kísérő magas feszültséggel és felszabadító megoldással együtt. A szempontokat önmagának kell kigondolnia, az "Én" problémáját mindig újra alaposan átdolgoznia, míg e szellemi boncolás révén annak alkata tisztán és közel áll előtte. Meg kell kísérelnie új és egyéni érveket találni és a témát saját kezdeményező hozzájárulásával kiszélesíteni és gazdagítani, nem pedig pusztán a tárgyra szorítkozni. Vissza kell tekintenie napi tapasztalataira és azon igyekeznie, hogy ezekből tanulságot és magyarázatot merítsen, amelyet azután önmaga megismerésére irányuló célja érdekében felhasználhat.
Mert mindezeknek a gondolatoknak célja az, hogy a tanulóban olyan lelki hangulatot, olyan szellemi légkört, sőt az igazság utáni vágynak olyan érzelmi állapotát keltse fel, amely előkészíti az alkalmas színteret a megvilágosodás számára. Ennélfogva az olvasottak vagy hallottak puszta papagájszerű elismétlése teljesen haszontalan. A tanulónak komoly erőfeszítéseket kell tennie, erősen átgondolnia mindent és saját lénye valódi középpontjába éles értelemmel behatolnia - mások bizonyítékait és tényeit csak mint fáklyákat használhatja az úton. De ő maga az utas, ennélfogva óvatosan kell haladnia.
Igyekezete tehát arra irányul, hogy az "Én" problémáján keresztülvágja magát, hogy lényének rejtett alapjához érhessen. Kell hogy saját természetének pártatlan szemlélője legyen; saját egyéniségét csaknem mint idegen valamit kell tekintenie, ha önmagát helyesen akarja értékelni. Hogyan lehetséges ez, ha nem kísérli meg, hogy felszabaduljon a mindennapi élet szilárdan gyökerező meggyőződéseitől és filozófiátlan, lényegileg szellemellenes alapjától? Hogyan remélheti, hogy valóban meggyőződést szerezhet független gondolkodás nélkül arról az igazságról, hogy a test csak az "Én" lakóhelye, vagy hogy később felfedezhesse, hogy az "Én" csak egy csöpp az "emberfeletti Én" óceánjában?
A tanulónak szellemi kutatását nem kell azokra a percekre korlátoznia, amíg csendes szobájában üldögél. Hasznot húzhat alkalomszülte gyakori pillanatokból, amikor a nap folyamán tétlen, akár úton, akár irodában, akár a gyárban vagy odahaza. Ilyen időpontokban is visszaidézheti emlékezetébe belső kutatásának egyes pontjait. Ekkor nem kell megismételnie az "Én" lakhelyére vonatkozó teljes bizonyítási eljárást, hanem csak kérdező magatartást kell felvennie, mintha hirtelen így fordulna önmagához: "Ki ez a lény, aki ebben a testben jár vagy ezzel az értelemmel gondolkodik?" Akkor nem kell tovább törődnie a felelettel és a kérdést lassanként ki kell ejtenie emlékezetéből, anélkül, hogy válaszra várna. Minden egyébről azután a tudatalatti lélek maga gondoskodik a kellő időben.
Ez az alkalomszülte "villámgyakorlat" igen egyszerű, de rendkívül hasznos. Hatályossága abban áll, hogy saját természetünk ismeretlen tényezőjével van kapcsolatban. Mennél inkább fordítja a tanuló figyelmét a saját egyéni eljárásmódjára és mennél inkább hozzászoktatja magát, hogy ezt a tényezőt, ezt az ismeretlen, titokzatos "felsőbbrendű Én"-t keresse és minél inkább azon van, hogy létét megállapítsa, annál előbb fog érintkezésbe kerülni vele. A kérdezés módja különböző lehet - alapja azonban mindig ugyanaz: a befelé irányuló önvizsgálat.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)
