A hinduk, akik ebben a tárgykörben mély kutatásokat végeztek, sok ezer
évvel előbb, mint az első nyugati tudós egyáltalán gondolkodni kezdett,
tanaikat általában arra a hallgatólagos feltevésre építették, hogy van egy
általános szellem, amely a világot és a benne élő teremtményeket egyidejűleg
hatja át és tölti el. Ezért azt állítják, hogy az emberi szellemben önmagában
rejlik az a kinyilatkoztatás, melyet keres.
Hála a tudományos irányvonalakon nyugvó nevelésnek, amely semmit sem
ismer el magától értetődőnek, mi az ilyen állítást nem fogadhatjuk el. Mi csak
azt ismerhetjük el, amit vitán felül állónak tudunk: saját létünk tényét. Azt
valóban érezhetjük, hogy az anyagszerűnél magasabb rendű élet vesz körül bennünket
- de minthogy ezt nem értékelhetjük, csak képzelődésnek minősíthetjük. Ilyen
módon lett a modern ember az a különös lény, amely az istenség emlőin
nevelkedik, de arról még sincs sejtelme! Ez a körben mozgó földgolyó nem
keringhetne tengelye körül, ha a magjában lakozó magasabb rendű energia nem
hajtaná előre. Ám a képzett szellem csak a geológia-kutatás keretében
foglalkozik a földdel.
Az ember nem kételkedik szelleme létezésében - a modern élet ebben a tekintetben túlságosan sokat követel tőle -, de megmarad amellett, hogy gyanakodva szemléli a pszichológusoknak gyakran elismételt, és bőséges bizonyítékokkal alátámasztott állítását, hogy szellemének - és ennélfogva önmagának - nagyobb része tudatosság nélkül funkcionál és hogy ez a rejtett rész őt sokkal nagyobb mértékben befolyásolja, mint amennyire észrevenné vagy bevallani hajlandó volna. Bár óriási materiális vállalkozásokba bocsátkozik, amelyek néha hatalmas méretekben megváltoztatják ennek a planétának a felületét, úgy látszik mégis hiányzik belőle az akarat vagy a kívánság, vagy mind a kettő, hogy abba az ugyanilyen szükséges vállalkozásba bocsátkozzék, amely saját élete okának és céljának felfedezésére irányul. Bár egész nap folyamán és sokszor késő éjszakáig lázas tevékenységnek szenteli magát, mégsem támad soha az a gondolata, hogy élettapasztalatának mélyítésére figyelmét befelé fordítsa és saját lényének forrásai után kutasson. Szívesebben fúr gondosan kitervelt tárnákat a földbe, hogy mélyén aranyat fedezzen fel, mintsem hogy azt a fáradságot venné, hogy a saját énje legmélyebb zugaiban rejtőző, sokkal ritkább kincset kutassa fel. Nem látja be, hogy semminek nincs olyan nagy jelentősége számára, mint hogy saját életfolyamának forrását és irányát kutassa fel, mert csakis ennek az állandó hatásnak köszönheti, hogy folytatni tudja azokat a külső, világi tevékenységeket, amelyek annyira lekötik. Az önismeret tehát a legmagasabbrendű tudomány.
Mindig volt, ma is van és mindig is lesz azonban egynéhány ember, aki mégis megkísérli, hogy a napi események sodró áradatából a partra ússzék ki. Ezek arra törekszenek, hogy a külső események árján fölülemelkedő biztos talajt találjanak, ahonnan az élet és a szellem titkát szemlélhetik. Ezt általában valami nagy fájdalom, valami érzelmi krízis, vagy más megrázkódtatás hatása alatt teszik, ami azután befelé sodorja őket és ami egy időre minden olyan tevékenységet, amely saját Énjükön, a személyes Énen kívül forog, semmisnek és értelmetlennek láttat velünk. Különös, hogy az emberek csak akkor kezdenek valóban érdeklődni az élet lelki szemlélete iránt, amikor olyan ponthoz érkeztek, ahol úgy tűnik fel nekik, hogy az életet "már nem érdemes tovább élni". Ez a pillanat az, amikor a vallás és a bölcselet felé fordulnak, hogy ott találjanak vigasztalásra és megértésre és - ha ez a kettő nem elegendő - idegenszerű szakadár-kultuszokban keresnek valami eretnek világítópontot. De bárhová fordulnak is belső megvilágosodásért és irányításért: végül mindig az Én titkával kerülnek szembe, amely - bár hallgatólag - állandóan mélyebb kutatást követel. Ezért sürgősen fontos, hogy az ember ezt belássa végül és Énje megértését élete főmotívumává tegye. Mindaddig, míg ezt nem teszi, a vallás, a bölcselet, a parapszichológia - röviden: a nem érzékelhető tudáshoz vezető valamennyi út - csak megzavarja és kibillenti egyensúlyából.
Az ember nem kételkedik szelleme létezésében - a modern élet ebben a tekintetben túlságosan sokat követel tőle -, de megmarad amellett, hogy gyanakodva szemléli a pszichológusoknak gyakran elismételt, és bőséges bizonyítékokkal alátámasztott állítását, hogy szellemének - és ennélfogva önmagának - nagyobb része tudatosság nélkül funkcionál és hogy ez a rejtett rész őt sokkal nagyobb mértékben befolyásolja, mint amennyire észrevenné vagy bevallani hajlandó volna. Bár óriási materiális vállalkozásokba bocsátkozik, amelyek néha hatalmas méretekben megváltoztatják ennek a planétának a felületét, úgy látszik mégis hiányzik belőle az akarat vagy a kívánság, vagy mind a kettő, hogy abba az ugyanilyen szükséges vállalkozásba bocsátkozzék, amely saját élete okának és céljának felfedezésére irányul. Bár egész nap folyamán és sokszor késő éjszakáig lázas tevékenységnek szenteli magát, mégsem támad soha az a gondolata, hogy élettapasztalatának mélyítésére figyelmét befelé fordítsa és saját lényének forrásai után kutasson. Szívesebben fúr gondosan kitervelt tárnákat a földbe, hogy mélyén aranyat fedezzen fel, mintsem hogy azt a fáradságot venné, hogy a saját énje legmélyebb zugaiban rejtőző, sokkal ritkább kincset kutassa fel. Nem látja be, hogy semminek nincs olyan nagy jelentősége számára, mint hogy saját életfolyamának forrását és irányát kutassa fel, mert csakis ennek az állandó hatásnak köszönheti, hogy folytatni tudja azokat a külső, világi tevékenységeket, amelyek annyira lekötik. Az önismeret tehát a legmagasabbrendű tudomány.
Mindig volt, ma is van és mindig is lesz azonban egynéhány ember, aki mégis megkísérli, hogy a napi események sodró áradatából a partra ússzék ki. Ezek arra törekszenek, hogy a külső események árján fölülemelkedő biztos talajt találjanak, ahonnan az élet és a szellem titkát szemlélhetik. Ezt általában valami nagy fájdalom, valami érzelmi krízis, vagy más megrázkódtatás hatása alatt teszik, ami azután befelé sodorja őket és ami egy időre minden olyan tevékenységet, amely saját Énjükön, a személyes Énen kívül forog, semmisnek és értelmetlennek láttat velünk. Különös, hogy az emberek csak akkor kezdenek valóban érdeklődni az élet lelki szemlélete iránt, amikor olyan ponthoz érkeztek, ahol úgy tűnik fel nekik, hogy az életet "már nem érdemes tovább élni". Ez a pillanat az, amikor a vallás és a bölcselet felé fordulnak, hogy ott találjanak vigasztalásra és megértésre és - ha ez a kettő nem elegendő - idegenszerű szakadár-kultuszokban keresnek valami eretnek világítópontot. De bárhová fordulnak is belső megvilágosodásért és irányításért: végül mindig az Én titkával kerülnek szembe, amely - bár hallgatólag - állandóan mélyebb kutatást követel. Ezért sürgősen fontos, hogy az ember ezt belássa végül és Énje megértését élete főmotívumává tegye. Mindaddig, míg ezt nem teszi, a vallás, a bölcselet, a parapszichológia - röviden: a nem érzékelhető tudáshoz vezető valamennyi út - csak megzavarja és kibillenti egyensúlyából.
*
Az élet megteremtette ugyan az embert, ám
ezzel a megteremtéssel kapcsolatos misztériumok mindeddig egyáltalán nem
lepleződtek le előtte. Nem meglepő tehát, ha a természet legmélyebb és
legkínzóbb titka egyben a legfontosabb is. Ne habozzunk azonban szembenézni
vele.
Carlyle, a zord skót, nyolcvanadik évében, amikor fürdő után éppen szárítkozott, zavarodottan pillantott öreg tagjaira és ezzel a kiáltással: "Az ördögbe is, ki vagyok hát én tulajdonképpen?" - elkezdte ráncigálni hervadt bőrét.
Carlyle szavaira a szerző ezt felelné: "A kérdés a kinyilatkoztatás kapuja."
A nagy háború óta néma forradalom ment végbe a természettudományokban. A XIX. század naiv anyagelvűsége nem látszik többé hihetőnek és szomorúan avulttá vált, míg a relativitás elmélete, a kvantumelmélet és a hullámelmélet megváltoztatta a világegyetemről vallott nézeteinket. Amint a szilárd atomot elektronokká rombolták szét és ez az ősi éterben feloldódott, a materialista elveszítette matériáját! Elkezdünk a régiek elméleteivel, Babylonia, Egyiptom és India tanításaival foglalkozni - de ezt most már a modern tudomány fényénél végezzük. Halmozódnak a bizonyítékok, hogy a tudomány nemsokára - ha más fogalmazásban is - ugyanazokat a dolgokat fogja mondani, mint ezek a feledésbe merült régiek.
A szerző könyveiben és cikkeiben ismételten megjósolta, hogy a XX. század széles keretek között fogja megélni az élet rejtélyének értelmes és a tudomány elismerte módon végbemenő leleplezését. Ez a jövendölés nem alapos ok nélkül hangzott el. Mert csak akkor kezd majd az emberiség értelmes módon együttműködni a természettel, hogy világegyetemünk rejtett tervét megvalósítsa. Nem véletlen, ha olyan jelentős tudós, mint Millikan is kénytelen elismerni: "Életünk folyamán több új kapcsolatot találtunk a természettudományok között, mint amennyit valamennyi megelőző kor együttvéve napvilágra hozott, és úgy látszik, hogy a felfedezések áramlása mind mostanáig sem apadt el." Még nem is oly régen történt, hogy a tudomány a világot a géptervező művészet fogalmaival fejezte ki. Az anyag egyszerűen csak tömör és változhatatlan képződmény, szilárd atomok gyűjteménye volt és semmi több. A világmindenség - gép, amelyben nincs semmi rejtélyes. A tudomány most a matematikai fizika kifejezéseit használja megállapításaiban. A mindenség egy sor matematikai vonatkozású jelképpé vált. Így tettük meg az utat az anyagszerűtől a szellemiig. A következő lépést akkor tesszük meg, amikor majd minden mai kutató kinyilvánította már véleményét. A fizika akkor majd barátságosan kezet nyújt a metafizikának. Akkor fogja majd a tudomány a világot bölcseleti kifejezésekkel magyarázni. Az Universum nem lesz se gépies, se tisztán jelképi. A haladottabb gondolkodók máris közelednek azokhoz a következtetésekhez, amelyekre ez a könyv rámutat és amelyeket a szerző egy jövendő munkája majd még tisztábban megvilágít.
Nem volt tisztára véletlen, ha a XIX. század tudósai, mint Kelvin, Poincaré, Raleigh és Helmholtz a feltűnést keltő és váratlan felfedezések láttán indíttatva érezték magukat a világegyetemet illető régebbi nézeteik megváltoztatására. A Röntgen-sugár, az elektron és a kvantumelmélet volt az a három felfedezés, amely megingatta a szilárd talajt a magabízó materialista lába alatt. Egyben összerombolták gépszerű világépületét is és a kutatások olyan sorát indították el, amelyek a mai fizikust már teljesen eltérítik saját területéről.
Hogyan kezdjen most hát hozzá az ember, hogy az Én titkába behatoljon? A szerző nem tartja érdemesnek, hogy belebocsátkozzék egyrészt a szellemi kutatás mai állásának általános felvázolásába, másrészt a különböző hitvallások és bölcseletek pozitív értékeibe és korlátainak ismertetésébe, amelyek ennek a kutatásnak a szempontjából az emberiség feleletét jelentik. Egy ilyen áttekintés kritikailag mérlegelő ítéletre kényszerítené, amit elutasít magától, mert enélkül is már túlságosan sok fölösleges bírálat és túlságosan kevés hasznos építőmunka mutatkozik a világon. Hadd törődjön tehát csak a maga dolgával, ne zavarjon senkit, mindenki iránt a jóakarat szellemében dolgozzék és örüljön, hogy van még más olyan fény is, amely a lét veszedelmei között megmutatja az embernek a biztos utat. Kizárólag ebben a szellemben ajánlja fel munkálkodását és reméli, hogy az egyeseknek hasznára válik, mint ahogy élete sötét napjaiban maga is örült volna, ha hasonló segítséget kaphat.
Carlyle, a zord skót, nyolcvanadik évében, amikor fürdő után éppen szárítkozott, zavarodottan pillantott öreg tagjaira és ezzel a kiáltással: "Az ördögbe is, ki vagyok hát én tulajdonképpen?" - elkezdte ráncigálni hervadt bőrét.
Carlyle szavaira a szerző ezt felelné: "A kérdés a kinyilatkoztatás kapuja."
A nagy háború óta néma forradalom ment végbe a természettudományokban. A XIX. század naiv anyagelvűsége nem látszik többé hihetőnek és szomorúan avulttá vált, míg a relativitás elmélete, a kvantumelmélet és a hullámelmélet megváltoztatta a világegyetemről vallott nézeteinket. Amint a szilárd atomot elektronokká rombolták szét és ez az ősi éterben feloldódott, a materialista elveszítette matériáját! Elkezdünk a régiek elméleteivel, Babylonia, Egyiptom és India tanításaival foglalkozni - de ezt most már a modern tudomány fényénél végezzük. Halmozódnak a bizonyítékok, hogy a tudomány nemsokára - ha más fogalmazásban is - ugyanazokat a dolgokat fogja mondani, mint ezek a feledésbe merült régiek.
A szerző könyveiben és cikkeiben ismételten megjósolta, hogy a XX. század széles keretek között fogja megélni az élet rejtélyének értelmes és a tudomány elismerte módon végbemenő leleplezését. Ez a jövendölés nem alapos ok nélkül hangzott el. Mert csak akkor kezd majd az emberiség értelmes módon együttműködni a természettel, hogy világegyetemünk rejtett tervét megvalósítsa. Nem véletlen, ha olyan jelentős tudós, mint Millikan is kénytelen elismerni: "Életünk folyamán több új kapcsolatot találtunk a természettudományok között, mint amennyit valamennyi megelőző kor együttvéve napvilágra hozott, és úgy látszik, hogy a felfedezések áramlása mind mostanáig sem apadt el." Még nem is oly régen történt, hogy a tudomány a világot a géptervező művészet fogalmaival fejezte ki. Az anyag egyszerűen csak tömör és változhatatlan képződmény, szilárd atomok gyűjteménye volt és semmi több. A világmindenség - gép, amelyben nincs semmi rejtélyes. A tudomány most a matematikai fizika kifejezéseit használja megállapításaiban. A mindenség egy sor matematikai vonatkozású jelképpé vált. Így tettük meg az utat az anyagszerűtől a szellemiig. A következő lépést akkor tesszük meg, amikor majd minden mai kutató kinyilvánította már véleményét. A fizika akkor majd barátságosan kezet nyújt a metafizikának. Akkor fogja majd a tudomány a világot bölcseleti kifejezésekkel magyarázni. Az Universum nem lesz se gépies, se tisztán jelképi. A haladottabb gondolkodók máris közelednek azokhoz a következtetésekhez, amelyekre ez a könyv rámutat és amelyeket a szerző egy jövendő munkája majd még tisztábban megvilágít.
Nem volt tisztára véletlen, ha a XIX. század tudósai, mint Kelvin, Poincaré, Raleigh és Helmholtz a feltűnést keltő és váratlan felfedezések láttán indíttatva érezték magukat a világegyetemet illető régebbi nézeteik megváltoztatására. A Röntgen-sugár, az elektron és a kvantumelmélet volt az a három felfedezés, amely megingatta a szilárd talajt a magabízó materialista lába alatt. Egyben összerombolták gépszerű világépületét is és a kutatások olyan sorát indították el, amelyek a mai fizikust már teljesen eltérítik saját területéről.
Hogyan kezdjen most hát hozzá az ember, hogy az Én titkába behatoljon? A szerző nem tartja érdemesnek, hogy belebocsátkozzék egyrészt a szellemi kutatás mai állásának általános felvázolásába, másrészt a különböző hitvallások és bölcseletek pozitív értékeibe és korlátainak ismertetésébe, amelyek ennek a kutatásnak a szempontjából az emberiség feleletét jelentik. Egy ilyen áttekintés kritikailag mérlegelő ítéletre kényszerítené, amit elutasít magától, mert enélkül is már túlságosan sok fölösleges bírálat és túlságosan kevés hasznos építőmunka mutatkozik a világon. Hadd törődjön tehát csak a maga dolgával, ne zavarjon senkit, mindenki iránt a jóakarat szellemében dolgozzék és örüljön, hogy van még más olyan fény is, amely a lét veszedelmei között megmutatja az embernek a biztos utat. Kizárólag ebben a szellemben ajánlja fel munkálkodását és reméli, hogy az egyeseknek hasznára válik, mint ahogy élete sötét napjaiban maga is örült volna, ha hasonló segítséget kaphat.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)
