Az első gondolat, amely a gyermek tudatát hosszabb időszakra leköti, a
személyes Én élménye. Az utolsó gondolat, amely az elmúláskor a szellemmel
együtt az agy földi székhelyét elhagyja, ugyanennek az Én-nek szól. És a
születés és halál közé eső évek folyamán - azokban az években, amelyek az
életnek hétköznapi eseményekből, akaratlan komédiákból, alkalmi tragédiákból,
rövid napsütésből és hosszabb árnyékból összetett képét mutatják - a legtöbb
ember főleg szintén ugyanezzel az Énnel foglalkozik.
Ezt az Ént különösképpen titokzatos homály veszi körül, és kevesebbet tud önmagáról, mint az őt környező világon bármiről.
Az ember azonban nincs tudatában önmagát illető tudatlanságának. Csak ha ráeszmél az Én érzetére és elkezd magamagán gondolkodni, csak akkor támad fel benne ez a tudat. Akkor önmaga számára a legeslegnagyobb, a Szfinx talányával versenyző rejtéllyé válik és legfőbb problémája ugyancsak önmaga lesz. Ha van benne elég bátorság és elhatározottság, hogy folytonosan kérdéseket intézzen az élethez, hogy emberi tapasztalatait balítélet nélkül boncolja, csodálkozni fog, mennyire képtelen megérteni az igazságot, a teljes igazságot, amely ahhoz a nagy életerőhöz fűződő viszonyára vonatkozik, amelyben minden dolog mozog és létezik és amelynek ő maga is csak egyik kifejezési formája.
Nekünk, akik csak gyönge tévelygők vagyunk a hatalmas, hallgatag kozmikus fejlődésben, meg kell gondolnunk, hogy ez a világmindenség legmagasabbrendű látható kifejezését az emberben érte el, akinek bonyolult természete megtestesíti az egyszerűbb jelenségekben található legtöbb elemet és elvet. Ezért remélhetjük, hogy az ember sikeres elemzésének során megtalálhatjuk magát az első kulcsát is a Világmindenségnek. A mai tudomány általános világfelfogásában a tárgyi Universum mindinkább néhány szimbólumra korlátozódik, melyet a természet az emberi tudat számára nyújt. A relativitás törvénye az anyagot és az időt ilyenképpen levezetett fogalmakként mutatja be, a kvantum-elmélet pedig annyira eltérített már bennünket attól a régimódi meghatározástól, amely az anyagot mint "tömeget" fogja fel, hogy az éles elméjű tudós előbb-utóbb kénytelen belátni: a tudományos kutatás határai nem léphetők át, amíg a tapasztalat jelenlegi határait át nem léptük.
Inge dékán mondja valahol: "Csillagászati nézőpontból tekintve csak egynapos lények vagyunk." A tudományos kutatás egyik szomorú eredménye, hogy mélységesen tudatossá válik számunkra mindannak a számtalan formának a mulandósága, amelyből a világegyetem összetevődik. Kénytelenek vagyunk az elmúlás tényén elmélkedni és időnként megborzadunk minden emberi erőfeszítés hiábavalóságának gondolatától. Ez magyarázza minden vallás létét.
Az embernek valódi Énje megismerésére irányuló törekvéséből keletkezett valamennyi vallás - nagyok és kicsinyek egyaránt -, számos bölcsészeti rendszer és néhány tudomány, valamint azok a homályos és ma már letűnt titkos tanítások és szertartások, amelyek az őskor misztérium-templomaihoz vezettek. Azonban e történelmi erőfeszítések mellett is rendkívül csekély azoknak a száma, akik önmagukról azt állíthatják, hogy eléggé hatalmukban tartják ezt az életet - olyan csekély, hogy legtöbben közülünk csak menekülünk önmagunk elől és berzenkedve fogadjuk azt a hitelét vesztett hitet, hogy nem az ember feladata a világ titkainak megoldása. Elfogadjuk érthetetlenségét és beleszokunk abba a gondolatba, hogy szellemi tudatlanságunk és emberi gyöngeségünk korlátait sohasem léphetjük át teljesen. Különös, mennyire zavarba jön mindig az emberi szellem, ha önmaga felől gondolkodik. Ez az alázatos magatartás, ez a félszeg félelem, hogy a léttől kicsikarjuk rejtegetett titkát, ami néha az élet szellemi oldalával szemben lustaságig és közömbösségig fajul, méltatlan az emberhez, aki ma látszólag a legértelmesebb és leghatalmasabb teremtmény. A normális ember tudása saját Énje felől többé-kevésbé testének, mint tökéletes, húsból, vérből és csontokból összerakott szervezetnek közönséges élményére korlátozódik. Ennek a szervezetnek a fejében valahol található egy agynak nevezett szürkésfehér massza, amelynek bonyolult tekervényei között megy végbe a gondolkodás folyamata és amely a benyomásokat, gondolatokat és bizonyítékokat termeli. Ezenkívül azt is tudja, hogy ebben a testben időről-időre különböző érzések - mint vágy, nemi ösztön, szerelem, gyűlölet, féltékenység, félelem, stb. - keletkeznek, amelyek fizikai síkon megfelelő cselekvésre késztetik, aszerint, hogy az érzések közül véletlenül éppen melyik az uralkodó. Az átlagember számára ezekből a dolgokból szövődik össze Én-je. Egyebet alig tud önmagáról és köznapi élete legtöbb eseményével kapcsolatban megelégszik ezzel a korlátolt elképzeléssel. Az ember ezzel az elképzeléssel valóban egészen jól leélheti az életét és elég kielégítőnek is találhatja, feltéve, hogy nem kezd el gondolkozni a dolog felől. De tegyük fel egy pillanatra, hogy az ember valóban nem más, mint ez a testi alak - és aztán próbáljuk meg felismerni az ilyen feltevés teljes jelentőségét. Adva van egy teremtmény, aki különböző fajtájú fizikai anyagokból és vegyi elemekből tevődött össze, amelyeket egy bőrzsák foglal magában. Ezek az élettelen és látszólag értelem híjával lévő alkotóelemek, mint amilyen a szénsav, nitrogén és foszfor, amelyek az emberben találhatók, ezekben a kapcsolatukban mégis bizonyos élő elvet, különleges életerőt mutatnak fel és azt a képességet, hogy ez a lény intelligensen és okszerűen gondolkodjék és céltudatosan cselekedjék.
Nem rendkívüli titok-e ez? Megoldotta-e vajon valaha egyetlen tudós is? A felelet: senki. Miért? Mert az egész világon nem akadt még tudós, aki képes lett volna ezeket a lényeges vegyi alkatelemeket egy olyan önmaga-alkotta hasonnemű lényben összeállítani, amely azután úgy élt, mozgott, beszélt és cselekedett volna, mint az ember. Másfelől sok tudós fejtette ki véleményét és főleg anyagelvűségi alapon okos és ügyes rendszereket és elveket épített fel, hogy számunkra az embert megmagyarázza. Minden elmélet próbája azonban végső eredményben vagy a laboratóriumi kísérlet, vagy az élet tapasztalata lehet. Ha majd e tudósok egyike a kémia művészetének segítségével embert tud alkotni, csak akkor - de nem előbb - bizonyította be elméletét. A tudomány, amely egyéb dolgokról annyi mindent állapított meg, még mindig nagyon keveset tud az emberben megnyilatkozó láthatatlan életerőről. De az igazság felé halad, és ezért reménykedhetünk. Sir James Jeans, mint a tudomány fejlesztésére alakult brit társaság elnöke, állapította meg egyik évi összejövetelük alkalmával: "A tudomány megadta az embernek a természet fölött való uralmat, mielőtt még az önmaga fölötti uralom birtokában lett volna. Tudásban minden nemzedék a másik vállán áll, de mindabban, ami önmagát illeti, mindenki ugyanazon a talajon." Kemény tények ezek, de nem változtathatunk rajtuk. Ha van kivezető út, az nem a kevesebb, hanem a több tudás irányába vezet. A lélektan reményt nyújt arra, hogy az ember hosszú történelme során először fog engedelmeskedni az "Ismerd meg önmagadat!" parancsának.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)
