A materialistáknak,
akik azt állítják, hogy az értelem és az élet fizikai szervek
eredményei, joguk van ehhez a nézetükhöz, de minthogy életet és értelmet
laboratóriumaikban nem tudnak előállítani, semmi ok nincs annak feltevésére,
hogy az ő elméletük megalapozottabb, mint a bölcseké, akik ennek ellenkezőjét
tartják igaznak: mégpedig azt, hogy az értelem és az élet áramlata a testben
lakozik, de nem terméke annak.
Ezek a látnokok és
bölcsek ezenfelül azt is állítják, hogy kijelentéseik bizonyítékát is
megtalálták azon az egyetlen úton, amelyen az ilyen valóban megtalálható:
mégpedig ennek a két mineműségnek valóságos elválasztásával. Más szavakkal: a
személyes Énnek a fizikai testtől való elkülönítésével. Bizonyítékaik
szerint ezt már évszázadok óta gyakorolják. Ennélfogva az olyan elméletek,
amelyek egy szellemi és minden kémiai elem fölött álló nem fizikai elem
feltevését tartalmazzák, legalábbis érdemesek a megvizsgálásra. Sőt, még többet
érnek meg, mert a megkívánt bizonyítékot nyújtják mindenkinek, aki az előzetes
feltételeket hajlandó teljesíteni és belsejében türelmesen és őszintén akar
érte dolgozni. Sőt ennél még értékesebbek, mert mindenkinek olyan bizonyítékkal
szolgálnak, hogy – a pusztán elméletiektől eltekintve – egyetlen materialista,
egyetlen tudós sem tud a jelzettekkel ellentétes bizonyítékkal szolgálni.
Mindaddig az
időpontig, amíg valamely tudós emberi lényt nem tud teremteni és ezzel be tudja
bizonyítani a materialista elméletek igazságát, az emberfeletti, anyagtalan
Énnek itt nyújtott magyarázata éppen olyan joggal tarthat számot az értelmes
emberek értékelésére, mint akármelyik más, eddig kifejtett és elfogadhatónak
tartott elmélet. Ennél a megállapításnál az emberfeletti Én-t olyannak fogjuk
fel, melynek a test alá van rendelve. A fenti magyarázat magától értetődően
felteszi az állandó öntudatot, melynek hátterében a test élettartama alatt – de
nem tovább – a fizikai benyomások független, önálló létben nyilatkoznak meg. Ez
az elmélet ezenfelül egész határozottan állítja azt is, hogy bizonyítéka
közvetlenül kéznél van, ott van minden ember szellemében és szívében és hogy az
itt kifejtett módszerek hűséges gyakorlata révén feltétlen igazságáról meg is
lehet győződni.
Miért féljünk tehát
hűtlenné válni az általános anyagelvű szemlélethez, amely az ember egyéniségét kizárólag
az ismert fizikai világra igyekszik alapozni? Miért utasítanánk vissza
azokat a látható jeleket és intéseket, amelyekkel mind a természet, mind pedig
a kísérletek világosan rámutatnak arra, hogy a hús csak a lakása, de nem a teljessége
az embernek? Akiben van bátorság és türelem ahhoz, hogy értelmét a szokványos
ideológiától függetlenül ilyen irányban működtesse, az végül az emberre
vonatkozó örök igazság felfedezését kapja jutalmul. Megelégedni közkeletű tudományos
és filozófiai elméletekkel, amelyek néhány évtizeden belül tökéletesen megváltozhatnak
és meg is változnak, vágy amelyeket a következő nemzedék már tökéletleneknek
vagy téveseknek fog minősíteni – annyit jelent, mint a szellemi élet lustaságáról
és gyávaságáról tenni bizonyságot. Az igazság nem a lusták és a félénkek
számára való.
„Én” vagyok-e a test?
Végső és
legmagasabbrendű megfontolással kell most már ezt a kérdést megvizsgálnunk.
Minden eddigi érvet és feleletet valóban elfelejthetünk, mert felemelkedhetünk
a tiszta gondolat birodalmába, a fizikából a metafizikába, ahol egyetlen
valódi fogalom elegendő arra, hogy azt az illúziót, amely szerint az Én csak
a testben és sehol másutt nem tartózkodik, megdöntsük.
Hogy ez az utóbbi
elmélet nem lehet helyes, azt a mély, álomtalan alvás, vagy az öntudatlanság
(ájulás, üres transz) állapota csodálatosan megmagyarázza, mert ezeknél az Én
tökéletesen eltűnik a testből. Ilyen állapotban az érzéketlen fizikai test
minden ember számára teljesen eltörlődik és elfelejtődik, hogy aztán, ha ismét
magához tér, felébred és emlékezik, újra felfedezze. Az a hiba, amelyet a
nyugati filozófusok az öntudat igazságának kutatásánál elkövetnek, abban
rejlik, hogy nem tekintik egyenértékűnek az ébrenlét, az álom és az álomnélküli
szunnyadás három állapotát.
Elkülönített tények
azonban csak elkülönített eredményeket adhatnak. Kizárólag a tények összessége
nyújthatja a teljes igazságot. A pszichoanalízis azonban az álmok eredetének és
jelentésének vizsgálatával a helyes úton indult végre meg, bár ennek a vizsgálatnak
az eredményei még erősen vitásak. Az élet embrionális állapotában megvan,
mielőtt még az ember „Én”-t tudna mondani. Az embrió szellemi állapota pontosan
megfelel a felnőtt személy mély-álombeli állapotának. Az utóbbiban a fizikai
test minden része sértetlen marad, de az „Én” eltűnt, a személyes lét érzése hiányzik
és minden élmény megszűnt, még ha tudjuk is, hogy az Én-tudat biztosan ismét napvilágra kerül és eltűnése csak
átmeneti. Érezzük, hogy a tudatos értelem, amely az „Én” révén jelentkezett,
sértetlenül és változatlanul vissza fog térni.
Az egész személyiség
minden öröm- és fájdalomemlékével, felhalmozott tudásával, önző tudatával távol
van a mély alvásban. Az „Ego” olyan tökéletesen eltűnt a fizikai testből, mint
amikor beáll a halál. Még csak álomteste sincsen. Ez a lényeges pont, amelyet
most szem előtt kell tartanunk. Sem a testben, sem az értelemben nem marad az
én-tudatnak legcsekélyebb nyoma sem. Az Én a maga jellegzetes, titokzatos
módján elvált a testtől. A mély alvás tehát azt mutatja, hogy a test nem is
olyan feltétlen szükséges alapja az ember személyi Én-jének.
Ez az utolsó
bizonyíték – amely szükségszerűen metafizikai, mert itt már átléptük a fizikai
határát, sőt elhagytuk a szellemek és az álom-én határterületeit is – a legmeggyőzőbb
bizonyítéka annak, hogy a lélek, az „Én” titokzatos esszenciája, a
ködszerűségek legködszerűbbike, a mély alvásban elkülönül a testtől és
magasrendű hazájába, egy nem-materiális létvilágba tér
vissza, egy világba, mely olyan finom, hogy még a testünkre terített
ideghálózaton is keresztülszivárog.
Kérdésünkre a felelet
tehát úgy szól, hogy az „Én” önmagában létező és a testtől
különböző valami.
A test nem azonos az
Én-nel?
–
De hát mi akkor a test?
Szemmel láthatólag
olyan eszköz, amelynek segítségével az ember felismeri a tárgyi világot, azt,
amely tökéletesen elütő az Én-nek amellyel egyek vagyunk – belső világától.
Érezzük, hogy ez a külső világ tőlünk egészen különálló valami. Az érzelmek,
amelyek értelmünkben jelentkeznek, egyetlen összekötő kapcsaink a tárgyi világgal.
Vagy mint Bertrand Russel kénytelen beismerni: „Amit a pszichológus lát, mikor
egy agyat vizsgál, az a pszichológusban, nem pedig a vizsgált
agyban van.”
A filozofikus tudós
könnyen lemond valamely tárgy élénk piros színéről, minthogy tudja, hogy a szín
a valóságban csak saját képzetében van meg. Éppen így értelemszerűen
elkülöníthetjük a külső testet énségünk érzésétől, mert tudjuk, hogy az utóbbit
valójában a szellem és a szív mélységeiben kell keresnünk. Nincs más hely, ahol
kereshetnők. És ez az énség körülbelül az egyetlen valami a világon, aminek valódi
léte kétségtelen.
Hasonló természetű
más gondolatok is eszünkbe jutnak, ha az önanalízisnek ezzel a szokatlan
formájával foglalkozunk. És ha ezeket a gondolatokat mind a logikus
végkövetkeztetésig követjük, a maga teljes hamisítatlanságában foghatjuk fel a
valódi tényt: nevezetesen azt, hogy bár azzal szoktuk áltatni magunkat, hogy a
testtel vagyunk azonosak, az önvizsgálat bizonysága szerint ez nem felel meg a
valóságnak. A haladó gondolat befelé vonzza az Én érzetét és bebizonyítja, hogy
az „Én” valóságos, a testtől elkülönült lényeg és hogy az „önmaga” szó
valamivel többet jelent, mint a külső megjelenést. Modern felfedezések és ősi
tanítások hatnak együvé, hogy ezt az igazságot megerősítsék. Miért fogadjuk el
tehát az ezzel ellenkező értelmezést és mi az oka, hogy az emberek többsége
másképp gondolkozik és ezt az igazságot visszautasítja? Mi az oka, hogy csaknem
mindenki szokásszerűen, de hamisan, összetéveszti magát testével? A felelet
most már világos. A valódi „Én” megengedte, hogy
önmagának egy része a
testtel összekapcsolódjék és élettel hassa át, ezért tart az Én-érzet egészen
természetesen tovább a testben.
Az igazság mindig
elérhető az elmélkedés csodálatos erejének segítségével – csak ezt az utóbbit
bizonyos módon kell működtetnünk. Ezért – de nemcsak ezért – feszíti magát neki
lelkünk a hús börtönrácsának és idéz fel bennünk kimondhatatlan vágyakozást és
megmagyarázhatatlan kívánkozást. Mert egyikünk sem szeretne arra ítélve lenni,
hogy csúszómászó férgeket tápláljon, vagy puszta porrá váljék – és nem is kell,
hogy így legyen, mert nem vagyunk csupán mulandó test!
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)
