2014. október 27., hétfő

AZ ÉRZELMEK ELEMZÉSE I.



Miután keresztkérdéseknek vetettük alá magunkat és az ember földi porhüvelyét "Ego"-jának, személyisége gyökerének tekintetéből átvizsgáltuk, úgy találtuk, hogy az "Én" a testet csak mint átmeneti tartózkodási helyet használja. Szükséges tehát, hogy maga valami lényegileg testtelen legyen.




Ezt a tudatos eljárást most az Én-re kell visszairányítanunk és megnéznünk, hogy ez a láthatatlan vendég az emberi természetnek nem abban a másik tágas alkatrészcsoportjában - az indulatokban, az érzelmekben - található-e meg? Szükséges, hogy ismét feltegyük magunknak a kérdést: miből állunk? Pontosan fogalmazva: vajon indulataink, érzelmeink nem választhatók-e el teljesen a gondolatainktól. Mindkettő közös gyökérből ered: a szó tágabb értelmében vett - lélekből. A kettő között a különbség a köznapi életben a közöttük állandóan változó egyensúlyi helyzetből keletkezik, de azért mindkettő állandóan együtt van. Érzelmek, indulatok nem képzelhetők el gondolati megfogalmazásuk nélkül. Egy különleges lélektani kutatás céljából azonban külön-külön is elemezhetjük őket.
Érzelmek, indulat vagyok-e? A szeretet, bosszúság, kívánás, szenvedély, félelem, öröm, melyek oly gyakran elfognak - ezek lennének az Én-em? Ezt kell magától kérdeznie az embernek, ha Ego-jának titkos zugaiba akar behatolni és működését megfigyelni szándékozik.
Az égi jellegűektől a démoniakig - más-más időben - a legkülönféle indulatok és érzelmek kerítenek bennünket hatalmukba.
Az indulatok egész sora váltakozva uralkodik fölöttünk. Az ember testének és érzelmi állapotainak összehasonlítása nagyon feltűnő eredményeket mutat. Végül is teste aránylag stabil és szilárd marad, míg indulatai, kívánságai és szenvedélyei az állandó mozgás állapotában vannak. A test külső megjelenési formáját csak lassan, évről-évre változtatja, míg ez ember érzelmi hullámzásai gyakran óráról-órára változnak. Ez az állhatatlanság, a hangulatoknak ez a gyors hullámzása megbízható jellemzője az ember érzelmi természetének. A régi látnokok érzéseinek apályát és dagályát a víz elemével hasonlítják össze, míg testének szilárdságát a föld elemével vetik egybe. Mindkét összehasonlítás éppen olyan igaz, mint találó.
Az ember ma vidám és bizakodó, holnap szerencsétlen és félénk. Az ember mindig áldozata az érzelmek ilyetén áramlásának, melyet a testi tapasztalatok és szellemi tevékenységek előidézte vonzások és taszítások ide-oda hajtanak.
A hirtelen bosszúság kitörései, vagy a szexuális vágy fellángolása olyan cselekedetekre bírhat rá bennünket, amelyeket később megbánhatunk; innen az az érzésünk, hogy az ilyen cselekedetek nem valódi énünknek képviselői, hanem inkább meghamisítói.
Még személyes természetünk túlnyomó nagy részének is megvan az a hajlamossága, hogy nagyobb időközökben megváltozzék úgy, hogy egyéniségünk húsz év előtt talán szégyenkezve hökkent volna vissza olyan sugallatoktól, amelyek most csábítóknak tűnnek fel számára.
Azok az aggodalmak, amelyek ma gyötörnek bennünket, egy-két nap vagy hónap folyamán eltűnhetnek, hogy talán soha vissza ne térjenek többé - az ember azonban tudja, hogy az "Én" érzése nem tűnik el. Ő az egyetlen állandó valósága életünknek.
Van-e ezek között a változó és sokszor zavarba ejtő érzelmi hullámzások között egyetlenegy szilárd, amelybe megkapaszkodhatnánk és amelyről elmondhatnánk: "Ez vagyok Én?" Az ember végighaladhat az emberi érzelmek egész hangsorán: a szereteten, gyűlöleten, féltékenységen, félelmen, félszegségen, bátorságon, gyászon, lelkesedésen - egyetlenegy érzelem sem akad, amelyről joggal állíthatnánk: "Ez vagyok Énmagam!" Mert a valóságban érzelmileg ugyanolyan összetett lény az ember, mint fizikailag. Tapasztaljuk ezeket az átmeneti érzelmeket és indulatokat, de egyikről sem mondhatjuk: "Ez a változhatatlan Én." Amit azonban mégis mondhatunk, az a következő: "Az "Én" tapasztalja a gyűlöletet, szeretetet, féltékenységet, stb." Az ember különböző időkben felismerheti magában a tigrist, a papagájt vagy a majmot; más alkalmakkor megint az angyalt és a szentet - amíg azonban ezek a változások csak érzelmiek, nem lehetnek azonosak az Énséggel, vagyis az alapvető Én-nel.
Ha az ember elnyom egy szenvedélyt: ki az, aki azt elnyomja? Az elnyomó, mélyebb "Én"-t tehát már magában foglalja. Másrészt az a puszta tény, hogy az ember ezt mondja: "ettől félek" vagy a "bosszúságom"... ahelyett, hogy "érzelmeim ettől félnek" vagy "érzéseim bosszúsak", rögtön arra mutat, hogy az "Én" egész természetesen mint más érzelmektől elkülönített valami jellemződik - és magában foglalja, hogy ő az, aki az ilyen érzelmek tapasztalatán végigmegy. Ez nem is lehet másként. Mert ha az ember valamely meghatározott érzelem, vagy ilyen érzelmek gyűjteménye lenne és nem több, ha Énségének fogalmát azokból a különböző nemes, vagy nemtelen ösztönökből vezetné le, amelyeket véletlenül pillanatnyilag érez, ha alaptermészetét ezek a hullámzó érzelmek alkotnák, kifejezésmódja is ennek megfelelően változnék, és önmagát nem birtokosi értelemben említené. Az érzelmek tehát az enyéim, de nem azonosak velem, magammal.
Szerencsés vagyok, szerencsétlen, tudatlan, kimerült vagyok, látok, ez az enyém - ilyen és ehhez hasonló eszmék foglaltatnak az Én-ben. Az "Én" fogalma mindezekben fennáll, mert egyetlen ilyen eszme sem gondolható el az "Én"-fogalom nélkül.
Valahányszor az imént említettekhez hasonló szófordulattal él az ember, öntudatlanul azt az igazságot mondja ki, hogy az "Én" a valóságban az érzelmektől független, csupán azoknak hátterében húzódik meg.
Az a bizonyosság, hogy érzelmeimről tudok, nem azt jelenti, hogy ezek teszik ki "Én"-emet. Más dolog valakinek létezése, aki érez és egész más annak ön-tapasztalata. Ez a különbség nagy jelentőségű és pontos kifejezésre tart számot. Érzelmi hullámzások, amelyek jönnek és mennek, nem lehetnek azonosak az állandó "Én"-nel. Az utóbbinak állandónak és folyton jelenlévőnek kell lennie, amit az is mutat, hogy saját létünket illető kétely sohasem merül fel bennünk. Ha nem lenne állandóan jelen, az ember talán kételkednék olykor abban, hogy van benne ilyen állandó "Én".
Mindezek mögött a váltakozó hangulatok mögött megmarad tehát az "Én" változhatatlan érzése. Valamennyi között ez az egyetlen statikus. Az Énségnek ez az érzése olyan mélyen gyökerezik az emberben, oly mélyen rejlik lénye tulajdonképpeni középpontjában, hogy kénytelen elismerni: valamennyi érzés közül ez az egyetlen állandó. Hangulatai jönnek és mennek, de Énségének érzése éber állapotban általában sohasem távozik tőle. Valamennyi érzelem végső eredményben csak hullámverés az "Én vagyok" óceánjának felületén.
Erre más területen is lehet bizonyságot találni. A legmélyebb alvásban sem haragot, sem vágyat, sem örömet nem érzünk. A remény és a gyűlölet az érzelmek egyéb tömegével együtt eltűnik, ha ebbe az állapotba kerülünk. Minden személyi érzés megszűnik, mintha csak sohasem lett volna meg, Az ember nem szeret semmit, nem gyűlöl semmit, nem vágyik semmire. Ha valódi Énünk érzelmeinkből tevődnének össze, állandóak lennének. Szükségképpen a mély alvásban is éreznénk őket és sohasem lehetne őket eltörölni a tudatból. Mindaddig, míg az élet megszakítás nélkül fennáll, tudjuk, hogy az "Én"-nek ugyanolyan szakadatlanul kell meglennie. Az érzelmeknek és az énségnek a mély alvásban való elválása bizonyítja, hogy természetét illetően mindkettő különálló valami.
A bennem keletkező érzelmek tehát nélkülem, az érző nélkül, az alany nélkül, amelynek tárgyai, egyáltalán el nem képzelhetők. Van bizonyos érzésem - de ha száműzném is, mint a transzban, az ájulásban, vagy a mély alvásban, "Én"-em léte azért tovább tartana. Ezért tehát nem az érzés az életem valódi kezdete, hanem a titokzatos, megfoghatatlan, sokkal mélyebb "Én", haragomnak, félelmemnek és reményemnek ez a láthatatlan tanúja. Minden érzelmi hangulatot lényegében magában foglal az alapját alkotó "Én" eszméje. Az érzelmek úgy sorakoznak az "Én"-en, mint a gyöngyök a zsinóron.
Ezt az eredményt még más módon is megvilágíthatjuk, mégpedig úgy, hogy a fehér mozivászonra vetített képeket a különböző érzelmi hullámzásokkal hasonlítjuk össze.
Mindezekhez még további megfigyeléseket is hozzá lehet fűzni - de felesleges a fizikai "Én"-re alkalmazott elemzéseket, amelyek az érzelmi "Én"-re is érvényesek, még egyszer részletesen elismételni - elég, ha csak röviden megint megemlítjük őket.
Az ilyen metafizikai elmefuttatások lehetővé teszik számunkra, hogy az anyag valódi gyökeréig eljussunk és kimutassuk, hogy az érzelmi állapotok önmagukban - bármi legyen is a tapasztalat váltakozó szakasza az "Én"-en belül - sem egyenként, sem összességükben nem alkotják az ember valódi lényét. A személyes azonosság meggyőződése, amellyel minden ember rendelkezik, még akkor is fennállhat, ha nincs olyan érzelem, amelyre támaszkodhatna. Azonossága tökéletes maradna minden érzelem hiánya mellett is, mert realitása nem enged meg fokozatokat és részletekre sem osztható.
Ez bizonyíték - de még sokkal több is: kísérlet abban az irányban, hogy az olvasó szellemét a pontos elemzés felé irányítsa, ami bensejében egy önmagával szemben megváltozott magatartást fog előidézni. Erőfeszítés ez abban az irányban, hogy pontosabban tudatosítsa számára azt, ami benne, szívében és értelmében végbemegy. Ha az ilyen meggondolások gyakrabban áthatják szellemét bizonyos következetes gondolatok sora révén, amelyeket az értelem magasrendű képessége irányít és a komoly kutatás szelleme tölt el, akkor értelmi eszközökké válnak a valódi ön-megértés elérésére. A mély elmélkedés ereje oly jelentős, hogy helyesen alkalmazva és szabályosan végrehajtva nemcsak új vágányokra irányíthatja az ember nézeteit, hanem ami még többet jelent: hamis nézőpontjait helyesekké alakíthatja. Bár látjuk, hogy az ember - analitikusan tekintve - a valóságban olyan lény, amely végső fokon nem az érzelmi életben, hanem valami mélyebben gyökerezik, mégis a gyakorlati életben általában úgy viselkedünk, mintha az ellenkezője volna az igaz. Érzelmi hullámzásainkat tartjuk valódi Énünknek és engedjük, hogy ezek előbb kizökkentsenek az egyensúlyunkból, majd hogy azok váltakozó apálya és dagálya ide-oda sodorjon bennünket. Sőt annyira feloldódunk ezekben az érzelmekben, ezekben a rokonszenvekben és ellenszenvekben, amelyek naponta kísértenek, hogy végül - legalább ami mindennapi életünket illeti - "Én"-ünknek tekintjük őket és megfontolás nélkül mélyebb életérték kritériumainak fogadjuk el őket. A föntebb megkísérelt gondolkodási folyamat azonban az igazság tőrét döfi tetszetős illúzióinkba.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)