Ha az univerzum nem az isteni lényegből alakult volna ki, a benne élő egyik teremtmény sem remélhetné soha, hogy valaha is eljut ebbe a magasabb rendű isteni állapotba. De mivel az univerzum a Világ Elme manifesztációja, mivel mindkettőjüket ugyanaz a szent alkotóelem építi fel, az összes benne élő teremtménynek megvan az esélye a tényleges megvilágosodás szükségszerűen bekövetkező meggyőződésére. Ebben rejlik tehát az a legnagyobb reményük és legfontosabb biztosítékuk, hogy megtalálják az Önvalót, mivel a hozzájuk való intim kapcsolat elég garancia arra, hogy elnyerhessék segítségét.
Újra emlékezetbe idézzük, hogy egy átlátszó üvegprizma nem változtatja meg az alaptulajdonságát, ahogyan a fényt különböző színekre töri és visszaveri. Hasonlóan az Elme sem változtatja meg soha eredeti tulajdonságát a különböző gondolatokkal és érzésekkel, amelyek azt mozgásba hozzák.
A Valódi mindig ott volt és van, még ha az emléke el is tűnt volna már. Nem valami, ami személyes érzésekhez hasonlóan hullámzik, mivel önmagában létező, és ezért örökkévaló. Ha az ember valójában meg lenne fosztva Istentől, földi létének egyik pillanatában sem lenne képes, hogy jelenlegi tudatából egy magasabbra emelkedjen. Minden vallási parancs, minden misztikus intés és minden racionális metafizikai meggyőzés hiábavaló lenne. De ez a valami örökké az ember szívében lakozik, mivel ez a legbensőbb léte, a legigazibb valója. Ha valami tőle különböző és távollevő lenne, akkor újra elveszíthetné, mivel amit már egyszer megkapott, az el is lenne vonható tőle. Ezért a valódi feladat nem az, hogy tudatossá váljon bennünk, hogy ennek a valaminek mi vagyunk örökké birtokában. Ha az ember azt mondja, hogy nem tud vállalkozni arra a keresésre, mivel nem tud Ázsiába menni és megfelelő mestert találni magának, pusztán önmagát csalja. Az ilyenfajta pesszimista gondolatokkal szükségtelen hendikepet alakít ki, amelyet le kell győznie később.
Minden módszer és technika - és természetesen minden ember, tanító vagy mester, aki erre megtaníthatná - csupán eszköz arra, hogy az embert segítse egy módszer és technika- és mestermentes állapot megszerzésére. Ne engedje magát e gondolatoknak - ti. hogy mestere vagy más segítségére lenne szüksége - kiszolgáltatni hagyni. Ne tévessze össze az élettel szembeni magatartását magával az élettel, sem az utat a céllal, vagy az eszközöket a végső eredménnyel. Minden eszköz azt a célt szolgálja, hogy a belső lényeget elzáró ajtót nyissa föl. A megkülönböztetni nem tudó emberek azonban makacsul az ajtóhoz ragaszkodnak, és nem engedik, hogy ez az ajtó kinyíljon.
A bölcs ember okos, rugalmas és dogmamentes magatartást alakít ki magában. Nem szabad görcsösen ragaszkodnia egy kedvenc misztikus meditáció-formához. Egy technikát vagy egy tant nem magáért kell imádnia, ami belőle származik; mer ha ezt nem érti, könnyen olyan pszichológiai csomót köt, amit előbb ki kell oldania. Egy különleges metafizikai formulától ne engedje magát megbénítani, amely azért van, hogy szolgálja, nem pedig, hogy rabszolgájává tegye őt; hogy élővé tegye, nem pedig, hogy eltemesse.
Felül kell emelkednie a dolgokon, de a gondolatokon is, sőt a végén még azon a gondolaton is, hogy a megvilágosulást keresse. A belső megvilágosulás villámfénye bármely pillanatban kigyúlhat, talán éppen a legváratlanabb pillanatban, tudatosan tehát nem szabad gátolni azzal, hogy valamilyen kedvenc gyakorlathoz vagy mesterhez ragaszkodik. Röviden meg kell tanulnia, hogyan adja fel végül saját erőfeszítéseit is.
Akiket az élet egy bizonyos szemlélete teljesen lefoglal, nagyon gyakran elvesztik humorérzéküket. Az ilyen emberek rögeszmésekké válnak. De mivel a filozófia az élet teljességét tekinti, és ezért az egymásnak ellentmondó dolgokat is egyformán látja, ez azonban nem biztos, hogy hasonlóképpen van, különösen a még tapasztalatlan filozófiai tanulónál. Az élet univerzális lét, amelyet tapasztalni kell, nem pedig egy követendő egyedi rendszer. A feladatunk sokkal inkább az, hogy érezzük, hogy ezzel a végtelen, forma nélküli életelvvel egyek vagyunk, hogy megértsük ennek veleszületett szabadságát - formába kényszerített kifejezéseink korlátozása ellenében -, mint hogy bármely kifejezési formájával kelepcébe zárjuk magunkat. Ezt a fajta szabadságot csak úgy kaphatjuk meg, ha rabszolga módon nem ragaszkodunk nemcsak az anyagi tulajdonainkhoz, hanem a szellemiekhez - felfogás, hit stb. - sem.
Azok, akiknek nincs kedvük, hogy meditációs gyakorlatokat, vagy metafizikai tanulmányokat folytassanak, végső menedékként másképpen is találhatnak segítséget és vigasztalást. Ezek helyett, vagy ahogyan inkább tanácsos ezek mellett egy egyszerű gyakorlat is végezhető. Olyan egyszerű, hogy csak az elnevezés kedvéért hívjuk gyakorlatnak, és ha szokássá válik, meglehetősen könnyű, és nem igényel különösebb erőfeszítést. Ahogyan egy anya is aggódik egyetlen, a harctéren lévő katonafiáért, és sohasem felejti el egy pillanatra sem, akármit is tegyen a nap folyamán, úgy a tanulónak sem szabad elfelejtenie az Istenit, bármivel legyen is elfoglalva felszíni tudata. Ahogy egy szerelmes lány is állandóan szerelmesére gondol, és lelki szemeivel mindig őt látja, bármilyen külső tevékenységet is folytasson, ugyanúgy a tanulónak is meg kell tanulnia, hogy az Önvaló gondolatát tartani legyen képes. Így a gyakorlat a memória mély értelmén alapszik, amelyet nem hétköznapi céllal használ fel. Abból áll, hogy ismételten, minden időben, minden körülmények között emlékeztessük magunkat arra, hogy ez az Önvaló létezik, és belsőleg egyek vagyunk vele. Ha valaha is volt részünk ilyen élményben a múltban, ennek emlékét vissza kell idéznünk emlékezetünkbe, amilyen élénken csak lehet.
A fő cél az, hogy ezt a gyakorlatot lehetőleg mindig, vagy ahányszor csak lehet, elménk hátterében tartsuk - míg figyelmünket újra és újra vigyük vissza hozzá. Személyünk személytelen súlypontjává kell válnia, azzá a mozdulatlan tengellyé, amelyben a külső aktivitás forog. Így, bár tudatunk előterében a mindennapi tevékenység zajlik, hátterében olyan szentély található, ahol csak az Önvaló gondolata lakozhat, más gondolat pedig nem hatolhat be. Ezt a befelé irányuló koncentrációt a külső tevékenység mellett szokássá kell alakítani. Mi előny származik ebből? Bár a szokásos meditációs gyakorlatoktól annyira különböző, mégis megvan a sajátos haszna, mivel - ha szokássá és folyamatossá válik - az Önvalónak ilyen folyamatos fókuszban tartása jelentős Kegyelemmel jár együtt. Az itt működésben levő erő ui. nem az ego ereje, hanem az univerzális erő. Amikor a Kegyelem ereje működni kezd, nagyon valószínű, hogy az úton elénk tornyosuló külső és belső akadályok leomlanak - gyakran látszólag érthetetlen és csodálatos módon -, és közelebb jutunk a célhoz. A módszer egyszerűségével egyáltalán nincs arányban az, amit vele elérhetünk.
Ha valaki ezt a gyakorlatot sem akarja folytatni, van egy másik lehetősége is, ami még kevesebb követelménnyel jár. Ha hirtelen valami nem várt balszerencse éri, vagy kellemetlen környezetbe kerül, ha nehéz problémával áll szemben, vagy valami súlyos veszély fenyegeti az életét, és minden szokásos eszközt - hogy a bajt elhárítsa - már felhasznált, akkor még azt teheti, hogy szokásos egocentrikus magatartását hirtelen feladja, és a problémát egy magasabb erőhöz továbbítja. Ez végül paradox módon belső közömbösség érzését fogja kialakítani a problémával szemben, még ha külső tevékenységében foglalkozik is vele. Természetesen a gyakorlat sikerességéhez az első legfontosabb követelmény az, hogy a felsőbbrendű erő létezésében teljes szívvel higgyünk, a második pedig az, hogy belenyugvóan bizakodjunk a rejtett működésének kijövetelében. Nem szabad többé aggódnunk a probléma miatt, abba kell hagynunk, hogy görcsösen és aprólékosan foglalkozzunk vele; ehelyett fel kell adnunk a depressziós szorongást, és el kell felejtenünk a problémát. Ha ui. továbbfolytatja az ember az aggódó gondolatokat, ezek megtörik a belső emlékezést, és a módszer hatását megsemmisítik. Hatásos egyébként is csak úgy lehet, ha elegendő idő és megfelelő koncentráció járul hozzá. Vagyis az ember minden személyes erőfeszítés mellett, amelyet a probléma megoldása érdekében tesz, tudatának egy részét szilárdan és állandóan befelé kell irányítania - a problémával együtt -, majd a problémát alkotó összes gondolatot engedni kell hogy feloldódjon a személytelen és örök nyugalomban levő Önvaló emlékezetében. Meg kell próbálni, hogy ezt az erőt úgy fogjuk fel, mint felsőbbrendűt, forma nélkülit, amely egy képzelet nélküli űrben lakozik.
Ez a hirtelen folyamodás egy alacsonyabb, személyes nézőpontról egy szélesebb, személytelen menedékéhez nagy segítségére lesz az embernek, hogy ne csak a történtekkel szembeni személyes reakcióját legyen képes ellenőrzés alá vonni, hanem elősegítse a Kegyelem működését is, és így a külső állapot kontroll alá vételét is. Nemcsak hogy erőt kap, hogy aggodalom nélkül tekintse a problémát, hanem saját kapacitásán túli erőre is szert tehet. A misztikus tapasztalat analitikai vizsgálatából tudjuk, hogy ez a Kegyelem nemcsak gondolati vagy intellektuális formában jelentkezik, hanem több más módon is. Pl. súlyos veszély idején olyan belső támaszt adhat az embernek, hogy félelme teljesen megszűnhet. Ugyanaz a háború, amely egyik emberben pánikot kelt, a másikat hőssé teszi.
"A meditáció gyakorlata kötöttség" - olvashatjuk egy régi, több ezer évvel ezelőtt élt indiai bölcs, Ashtavakra tanításában (Ashtavakra Samhita: Ashtavakra éneke).
Tilopa, egy 9. században élt tibeti bölcs is hasonlóan nyilatkozott:
"Ne meditálj, hanem tartsd az elmét a természetes állapotában". Az ilyen negatív tanács egyáltalán nem jelent váratlan lázadást, hanem inkább természetes előrehaladást. Természetesen nem kezdőknek adott tanács, hanem tapasztalt előrehaladottaknak. Egyszerűen azt jelenti, hogy a meditációt is csak helyére teszi, az életet alkotó többi komplex elem közé, felhívva a tanuló figyelmét arra, hogy a keresés nem a meditációval ér véget, és amit tulajdonképpen keres, az mindig saját bensőjében lakozik.
A belső meglátás ui. úgy ragyog föl az emberben, mint a villám az égen, és olyan valami, ami nem maga gyártotta elem. Meditatív fáradozásai nem arra kell hogy irányuljanak, hogy létrehozzák ezt, mert ez lehetetlen, hanem arra, hogy azokat a szükséges feltételeket teremtsék meg, amelyek ezt létre tudják hozni. Ha összetévesztik az eszközt a céllal, és makacsul az eszközhöz ragaszkodik, soha nem fogja elérni a célt. A Földön az ember nem a jóga kedvéért van, ellenkezőleg, a jóga van az ő kedvéért. Itt az ember azért van, hogy éljen.
Igen, a tevékenység szintén fontos részét képezi az Önvaló keresésének. A Természet ui. - amíg a tanuló a hármas követelését nem teljesítette - nem fogja engedni neki, hogy legszentebb szentélyét átlépje, bár ismételten és többször is bepillantást engedhet ebbe a szentélybe, hogy bátorítsa őt. A természetnek ez a követelménye pedig nem más, mint az, hogy az embernek a fejlődés három parallel vonalát: a tevékenységet, az intelligenciát és a kontemplációt (Kontempláció: szemlélődés, elmélkedés, gondolkodás) kell gyakorolnia és kiteljesítenie magában. Ha azonban ezt a kívánságot teljesíti, akkor már nem lesz többé misztikus, sem metafizikus, hanem filozófus.
Mivel az ember olyan lény, amely a gondolkodás, érzelem és tevékenység alkotó hármasságából tevődik össze, elkerülhetetlen, hogy a keresés az ember természetének megfelelő erőfeszítést foglalja magában. Következésképpen az a - természetéből adódó - három vonal, amelyet egymással harmóniában kell gyakorolnia: a metafizika, mint az ésszerű gondolkodás gyakorlata, a miszticizmus, mint az intuitív érzelmek gyakorlata, és az önzetlen tevékenység, mint a fizikai cselekvés gyakorlata.
Tudás, meditáció és önzetlen tevékenység - ezek alkotják azt a szent hármasságot, amely az embert a megvilágosuláshoz vezetheti.
A helyes emberi törekvés e három fogalmát: az intellektuálist, a misztikust és a gyakorlatit nem egymással ellenséges és veszélyes feszültségben kell ezért tartani, hanem tudatos harmóniába kell hozni: mind a háromnak egy időben, ugyanazon cél érdekében kell együttműködni. Így a bölcsesség az élettapasztalat teljességéből származik, nem pusztán csak egy részéből. E tulajdonságoknak nemcsak keveredniük kell, hanem egyesülniük: ebből jön majd létre egy új és pozitív tulajdonság - a belső meglátás képessége a maga speciális értelmével és természetével.
Ha a tanuló misztikus beállítottságú, és hódoló tisztelet és szeretet ébred föl benne az Önvaló keresése folyamán, a teljes cél elérése érdekében e misztikus szeretet éles intelligenciájával kell hogy társítsa és fordítva. Ha rögtön a hármas úton indul el, nyugodt, sima és zavar nélküli, kiegyensúlyozott előrehaladást érhet el, míg ha csak az egyiket követi, a természet előbb vagy utóbb - külső és belső életében jelentkező hirtelen zavarokon keresztül - visszafordulásra kényszeríti. Ez azért van, mivel az említett három fázis harmonikus integrációja olyan valami, amit semmi esetben sem lehet megkerülni. Ezért a keresést a mindennapi élet gyakorlatában kell végrehajtani, de az ilyen tevékenységnek nem szabad ugyanakkor vaknak sem lennie. "Teljesen a tevékenységnek élek" - mondta Mussolini. "A mozdulatlanság számomra a kárhozat gyötrelméhez hasonló". Ugyanakkor elfelejtette, hogy a tevékenység csak addig hasznos, amíg bölcsességgel kapcsolódik össze. Nagy birodalmat ígért a népének, és a végén nagy szerencsétlenséget hozott rájuk.
A bölcs tevékenység a filozófiai tanuló esetében a Jó győzelméért kifejtett energikus küzdelemből áll. A jó gyümölcsét nemcsak saját belső karakterében és külső életében kell keresnie, hanem mások karakterében és életében is. Mivel az ilyen kettős cél nem valósítható meg, ha valaki lusta módon csak saját álmodozásába merül, vagy ha csak egocentrikusan egyedül saját maga előrehaladásával foglalkozik, így szükségszerűen a cél elérése magában foglalja az önzetlen cselekvés fontosságát is. A kontemplációt cselekedeteivel kell megtermékenyítenie. Így a keresés intenzíven gyakorlatiassá válik, olyan valamivé, amely a mindennapi létének minden percét inspirálja. A keresésnek inspirált cselekvésben kell végződnie. A filozófiai igazság teljes - vagyis e három segítségből összetevődő - jellege olyan, hogy - amikor az ember megfelelően megértette - mindenféleképpen kifejezésre jut a tanuló külső életvitelében.
A mentalizmus egyik legfontosabb magában foglalása a koncentrált gondolkodás erejének a külső magatartás kialakítására való felhasználása. A kivitelező építész a terveket a tervező építésztől kapja, ez utóbbi pedig ötleteit, amelyeket az épület tervezéséhez felhasznál, képzeletéből meríti. Az univerzum létrejöttének vizsgálatakor láttuk, hogy a Világ Elme első jellegzetes tevékenysége a képzeletalkotás. Ennek kreatív formái valójában nem mások, mint saját szellemi anyagán belüli vibrációk. Saját korlátozott és véges módunkon, mint a Világ Elme gyermekei, mi is hozzá hasonlóan parallel aktivitást fejtünk ki. Amikor szellemi képet alkotunk, amikor egy absztrakt ideát alakítunk ki, mind a kép, mind pedig az idea végső soron ugyanabból a megfoghatatlan, láthatatlan energia-szubsztanciából származik. Amikor megértjük, hogy a világdráma színhelye az elme maga, akkor azt is megértjük, hogy a karma végső soron saját képzelet-alkotásunkat adja vissza azokon a kellemes és fájdalmas visszahatásokon keresztül, amelyeket előidéz. Ha jelenlegi életünk részben nem más, mint múltbeli gondolatunk visszatérése, akkor nem tagadhatjuk, hogy a minőséget és a formáját illetően mi magunk vagyunk a felelősek.
Meg kell tanulnunk helyesen gondolkodni. Nem a tudatunkon időnként átcikázó kóbor gondolatok számítanak, hanem a gondolat szokásos menete; az állandóan megjelenő ideák, amelyeket a hit vagy az akarat a legerőteljesebben dinamizál. Az erős képzelet így mátrixszá válik, amelyben - a karma és a fejlődés elrendezésében - a környezet és az események kialakulnak. Azok a szellemi képek és racionális ideák, amelyek a leggyakrabban, legerősebben, leghosszabb időn át vannak a tudatunkban, segíthetnek bennünket, hogy szellemi magaslatra emelkedjünk a világgal való harmóniával egy időben, vagy húzhatnak le bennünket a mélybe, amint letaszították a nácikat is a szellemi lealacsonyodásba és a világgal való diszharmóniába.
Amikor az ember tudatára ébred teremtő képességeinek; amikor megismeri, hogy azáltal, hogy azzal azonosítja magát, ami gondolatában és érzésében a legjobb, tulajdonképpen - a kialakuló reakció következtében - maga teremti meg azt, ami földi környezetében a legjobb; amikor felfedezi, hogy a szokásosan visszatérő ideái és a leggyakrabban megjelenő gondolatai befolyásolják mind a jellemét, mind a körülményeit, akkor valójában sokkal elővigyázatosabb lesz szellemi képzeteivel és gondolataival, mint ahogyan elővigyázatos egy méreg alkalmazásával is. Éppen úgy, ahogyan az arzén az egyik ember halálát okozhatja, míg a másikat meggyógyítja, a megfelelő koncentráció és a szellemi erő helyes alkalmazása is az embert egy finomabb szintre emelheti, míg ennek a szellemi erőnek a tudatlan elfecsérlése és a vele való visszaélés a mélyre taszíthatja. És ez az erő természetszerűen és elidegeníthetetlenül az övé. Ő maga asszisztál abban a folyamatban, ami önmagát vagy a szerencséjét jobbá teheti, ha szilárd meggyőződésévé válik minden körülmények között, hogy minden, amit lát, az az elméjében van mint gondolat, és hogy az a személy, aki ezt látja, az egy gondolat alkotta valaki csupán, mivel a valóság mindkettő mögött nem más, mint a tiszta Gondolat maga.
Végül ismételten figyelmeztetnünk kell arra, amit már a 3. meditációs gyakorlatnál említettünk: emlékeznünk kell az ilyen módszerek alkalmazásával kapcsolatos morális megszorításokra, és semmiképpen nem megengedhető más személyek szabad akaratának korlátozása saját érdekükkel szemben. Az indítéknak mindig tisztának kell lennie, mert különben a karmikus büntetés bumerángja fájdalmasan fog lesújtani az e szabály ellen vétőre.
(Részlet Dr. Paul Brunton: Az Önvaló bölcsessége c. könyvéből)
\
