Ha hívő lélekkel megpróbálunk olyan
szeretetteljessé és könyörületessé válni, mint amilyen földi működése idején
Jézus volt, aki az ima által állandó összeköttetést tartott Istennel, egy
boldog élményben lehet részünk.
Viszont nekünk arra nincs felhatalmazásunk,
hogy Istennél közbejárjunk másokért, de imádkozhatunk értük. Az ima teljes
hódolatának különös tisztelettel és határtalan hálával hajthatunk fejet, mert
megismertük Isten végtelen szeretetét, így ez számunkra az imádat tárgyát
képezi. Az ima szinte a világ összes vallásában fontos és az imádat része is
egyben. Ez nem azt jelenti, hogy Jézushoz imádkozunk, aki majd továbbítja az
imáinkat Istenhez, hanem azt, hogy az Atyához fohászkodhatunk egyszülött fia
nevében, elismerve ezzel Jézus óriási szerepét és kulcsfontosságú
segítségnyújtását. Az idő múlásával az imádságra szólító lélek visszhangra
találhat a bennünk, majd nagy figyelemmel követve az imádkozás lényegét
válaszolhatunk Isten szavára is. Amikor az apostolok imádkozni látták Jézust,
észrevették rajta, hogy milyen kimondhatatlan élmény számára az imádkozás.
Ezért kérték az Urat, hogy tanítsa őket imádkozni. Ekkor Jézus megtanította az
apostolokat az Atyával való beszélgetésre. Ennek ellenére a hívők többsége úgy
gondolja, hogy az imádkozás lényege a bizonyos szövegek elmondása és az egyes
zsoltárok eléneklése által lehetséges. Ezért unják néhányan az imádságot, de
kötelezettségüknek érzik azt, hogy ügyes-bajos dolgaikat ezen keresztül
elintézzék. Inkább helyesebb megoldásnak tartsuk az imádságra a feltétel
nélküli barátkozást, hiszen azt az embert, akit elfogadunk, azzal szívesen
mindig elbeszélgetünk, elmondjunk neki gondolatainkat, megosszuk vele
örömeinket, vagy éppen bánatainkat, megbeszéljük vele terveinket, netalán
gondjainkat is, miközben a következő találkozás boldogságérzetét előkészítve
Istenhez is szólhatunk. Jézus földi működése idején mindenkit barátjának
tartott és elvárta másoktól is, hogy barátként tiszteljék egymást. Ezért arra
bíztatta őket, hogy olyan bizalommal forduljanak hozzá, mint ahhoz az emberhez,
akivel bizalmas baráti viszonyba kerülhetnek. Gondoljunk csak arra, amikor a
jóbarátok beszélgetnek, nem nagyon keresgetik a helyes szavakat és nem
formálgatják hivatalossá a mondatokat. Gyakran félmondatokból is megértik
egymás gondolatait, szándékait és cselekedeteit. Ilyenkor egy arckifejezés
többet mondhat, mint a legszebb szavak egyike. Ebben a formában az imádkozás
szentélményekkel teli gazdagságot adhat, amivel megőrizhetjük belső békénket és
nagyon bensőséges baráti kapcsolatot teremthetünk. Hiszen az igazi barátság nem
érdekközösség, hanem a valódi lelkek társasága. A barát nem valamit ad, hanem
valakit, vagyis önmagát adja. Kitágítja a maga lelkének határait, így
feltárulnak előtte a szeretetből való szolgálat meg sem látott területei is.
Jézus semmilyen feltételt nem szabott a baráti szeretethez csak egyszerűen
megmutatta, hogy kell igazán önfeledten imádkozni, amellyel szívünkben
hordozhatjuk az Isten szavát. Minden imádságban fontos, hogy ne csak szóljunk
Atyánkhoz, hanem Isten hozzánk intézett szavát meghalljuk. Ilyenkor nem
szükséges a csodálatosan megfogalmazott szavakra figyelni, mivel elég szöveg
nélkül gondolatban szólni, vagy pedig rágondolva csak együtt lenni vele. A
kimondott szavak nélkül gondolkodva végzett imádkozás egyfajta elmélkedés is
egyben. Tehát az imádkozás lényegének és módjának belső gondolati, szóbeli
megnyilvánulásai ezek.
(Szemesi Csaba)
