Van-e sorsunk?

Van-e sorsunk? Az ilyen és ehhez hasonló "végső" kérdések megválaszolását mi, mai pszichológusok, szívesen utaljuk a filozófia, a művészet, az irodalom vagy akár a vallás illetékességi körébe. Ám az emberekben - különösen életük válságai idején - újra meg újra felötlik ez a kérdés. Aki pedig vállalta azt, hogy a "hétköznapok lélektana" körül ügyködik, az adott esetben mondjon erről is valamit, ha nem is a tudomány, de legalább a saját nevében.

Az ember, amikor éppen nyakig elmerülve evickél életének pergő eseményei között, hajlamos arra, hogy kiszámíthatatlan esetlegességek halmazának élje meg mindazt, ami vele történik. "Pechje", illetőleg "mázlija" van, elfantáziálgat arról, hogy "mi lett volna, ha...?". Ha akkor Józsi barátom Pesten van... Ha mégis Jucika kezét... Ha az a rosszindulatú főnököm nem köp bele a levesembe... Egyszóval úgy érzi, hogy minden másképp is lehetne. Később azonban, nagyobb időtávolságból visszatekintve az élet történéseire, sokan úgy érzik, mintha mégis észrevehető volna valamilyen határozott irány vagy vonulat az egyéni sors alakulásában, "csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a múlt szövőszéke" - írta József Attila.
Az irodalom nagy hőseinek története pontosan tükrözi, hogy miképp változott az európai gondolkodás ezekről a kérdésekről. Az antik görög tragédia lényege éppen az, hogy az emberi nagyság - Babits szavaival szólva - "megharcolta a harcot, s elhullt a végzet alatt!" Odüsszeusz, Ödipusz igazában nem önálló alakítói saját sorsuknak, hanem végzetek teljesednek be rajtuk, ami velük történik, az tulajdonképpen csak tükrözése mindannak, ami szellemi síkon az istenek birodalmában, küzdelmeik során lejátszódik. Az "Odüsszeusz-ember" tehát ebben az értelemben nem függetlenül cselekvő lény, hanem emberfölötti hatalmaknak bábfigurája. Évezredekkel később a Shakespeare-i alak, a "Hamlet-ember" már egészen más. Hamlet egyedül van, s vergődése közben hiába kiált az istenekhez, az ég üres, senki sem felel neki. S ha a mai ember a maga irodalmi mintáját Faustban látja megtestesülni, már megint onnét "túlról" felel neki valaki, de ez a felelet az elkárhozás rémével fenyeget.

Az egykori "vasvégzet" - az ananké - tehát olyan sorssá, "fátummá" szelídült, amelyben már helye van az ember választásainak, döntéseinek, egyszóval saját sorsa alakításának is. Az embernek a sorsát tulajdonképpen saját személyisége, a jelleme határozza meg.
Már a híres delfoi görög jóshelyen látható volt a figyelmeztetés: "Gnoti sze autón!", azaz: "Ismerd meg önmagadat!" Ha tudod, hogy ki vagy, ismerni fogod a sorsodat. Ez közös gondolat a mai lélektani irányzatokban is, legföljebb a hangsúly máshová helyeződik. Freud műveiben felhívja a figyelmet a kora gyermekkor élményvilágára és a biológiai meg a társadalmi elemeknek a személyiségben dúló örök harcára, amelyet az Én erői szabályoznak. Szondi "sorsanalitikus" elméletében utal a recesszív (elnyomott) génekre, amelyek eleve meghatározzák az ember választásait, rokonszenveit és ellenszenveit. A magatartás-lélektanban a megtanult magatartásformákra... és még sorolhatnám a különféle irányzatokat.

Nyilvánvaló, hogy az önálló sorsalakítás lehetősége nemcsak belső szabadságot ad az embernek, hanem terheket is ró reá. Ezek a választásoknak, a döntéseknek, az önmagáért való felelősségnek a terhei. Vállalásukhoz bizonyos lelki érettségre, lelki szilárdságra van szükség. Ezek híján az ember menekülni kezdhet e terhek elől: lelki eredetű betegségekbe, kábulatba (drog vagy alkohol segítésével), valamilyen kollektív fanatizmusba, ahol a külső irányítottság szabadítja meg gyötrelmeitől, netán az öngyilkosságba. Persze hiba volna azt állítani, hogy minden csak az ember belső történésein fordul meg. A társadalmi környezet - a gazdaság, a művelődés, a politika stb. - alkotják azt az erőteret, amelyben az ember egyéni sorsa formálódik. De rendkívüli társadalmi állapotok és sajátos helyzetek ritka kivételével az egyéni sors alakulásának környezeti meghatározottsága nem egyirányú. Általában az élet mindig felkínál alternatívákat, válaszutakat, többféle lehetőséget. Az egyén talán nem veszi észre ezeket, s a változó élethelyzetekre csak egyféleképpen tud reagálni - ez azonban már az ő belső problémája. Néha kínos ezzel szembenézni. Egyszerűbb minden kudarcért a környezetet vádolni, a sikertelenségekért kizárólag a külső, "objektív" körülményeket tenni felelőssé. Legtöbbször itt fordul vissza az ember belső vívódása a "mi lett volna, ha?" kérdéséhez. 

Mindazonáltal, ha az ember őszintén számot vet a választásaival és döntéseivel, könnyen rájöhet arra, hogy egy adott helyzetben végül is mindig azt tette, amire belső lehetősége volt. Thomas Mann figyelmeztet arra, hogy súlyos lélektani hibát követ el és rosszul gondolkozik az az ember, "aki összetéveszti a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel"! Az ember énérzésének folyamatossága, belső biztonsága jórészt "a megtörténtek vállalásából" származik. Furcsa kettősség ez. Egy kissé leegyszerűsítve szinte azt mondhatnánk, hogy azok a helyzetek, amelyekben élete során az ember belső pszichés lehetőségeitől függ, hogy miképp viselkedik akkor és ott: talál-e megoldásokat, alternatívákat, avagy valamilyen kényszerpályán mozog.
Goethe szerint az ember harmincéves korán túl már felelős az arcáért. Talán felelős a sorsáért is.

(Prof. dr. Popper Péter)