"Ki tudja hányszor leszülettem már, voltam férfi, nő, állat, meg is haltam nem egyszer, mégsem emlékszem semmire. Ha meghalok, találkozom a szeretteimmel, aztán leszületek újra... és nem fogok semmire emlékezni megint... s ez így megy örökkön-örökké, hogy soha nem emlékezünk semmire?"
-kérdezte egyik kedves Olvasóm
Valóban voltál már (te is) sokszor nő és férfi is, azonban az ismereteim szerint állat nem lehettél. (Én úgy tudom, az állati és emberi létforma és lélek között nincs átmenet.) A testi életek sorozata sem tart örökkön-örökké (legfeljebb a földi elménk számára tűnik annak). Addig tart, amíg meg nem értjük igazán, hogy bármit teszünk mással, azt valójában saját magunkkal (is) tesszük, s már ez a gondolatmenet határozza meg a mindenkori gyakorlatunkat is. A testi létezésnek ugyanis ez a fő célja és értelme. Hogy mindezt testben létezve is megtanuljuk, amikor a másoktól való elkülönültség látszatja még erőteljesebb. Illetve míg odaát mindannyian a hozzánk hasonló lelkekkel tudunk egy szinten létezni, itt együtt lehetünk hozzánk képest fejlettebb és kevésbé fejlettebb lelkekkel is, mely igazán kellő tanulási közeget nyújt.
A testi életek alatt valóban nem emlékszünk az adott testi életünkön kívüli emlékeinkre, de ez csak azért van, mert itt és most ezek jelentősen zavarnának bennünket a kellő megtapasztalásban. (Csak egy példa a sok közül: gondoljunk bele, a testi idegrendszerünkkel sokszor egy élet traumáit is épp elég feldolgoznunk, nemhogy még több százét egyszerre...) Itt tehát nem emlékszünk az előzményeinkre és az igazi önvalónkra (míg odaát igen), de azért érzetek szintjén amennyi kell, a felszínre tör belőle.
Ahogy aztán egyre fejlődünk lelkileg és egyre magasabb szintű fizikai világokba születhetünk le, úgy a feledés fátyla is egyre gyengébb lesz majd.
- - - - - - -
Mit jelent meditálni? - kérdezte egyik kedves hozzám forduló.
Bár e szó hallatán leggyakrabban egy lótuszülésben végzett révült és elcsendesült állapot jut az eszünkbe, mégis azt gondolom, a meditálás nem csak ilyen módon végezhető.
A meditálás lényege, hogy egy nyugodt és csendes állapotunkban minél inkább próbáljuk kizárni a külvilág zaját, s mindent, amit a testi érzékszerveinkkel észlelünk, és igyekezzünk minél inkább befelé figyelni. Befelé, s arra a bizonyos benső hangunkra. Mindannyiunkban ott van egy belső hang, egy belső csatorna, melyen keresztül akár a felsőbb énünk, akár más segítő szellemek próbálnak üzenni, sugallni nekünk. Ezen sugallatok egy részét bár mindig észrevesszük (anélkül is, hogy tudnánk róla), de mégis vannak olyan mélyebb megértést jelentő üzenetek, s olyan, bennünket foglalkoztató kérdésekre való válaszok, melyek a hétköznap zajában nem jut el a figyelmünk középpontjába.
Amikor elvonulunk, s minél inkább próbálunk befelé figyelni, illetve mindarra, ami bennünk zajlik (s itt most nem feltétlen a hétköznapi gondjainkra gondolok), akkor egyre inkább hozzá fogunk férni az előbb említett csatornánkhoz, s az ott érkező üzenetekhez. Itt az elvonulás alatt nem feltétlen egy erdő mélyét értem. Lehet ez otthon is egy nyugodt, csendes pillanatunkban, lehet az alvás előtti nyugalmunkban, akár mosogatás alatt elrévülten, akár egy szabadtéri sportolás (mondjuk kerékpározás) közben is. A lényeg tehát hogy egyedül maradjunk magunkkal és a gondolatainkkal. Persze ne a zakatoló gondolatainkkal, tehát semmiképpen sem egy feldúlt állapotunkban tegyük ezt.
S ebben az állapotban könnyen előfordulhat, hogy megértést kapunk egy olyan helyzetet illetően, melyet eddig még nem láttunk tisztán, válaszokat kapunk olyan kérdéseinkre, melyekre eddig hiába kerestük, s olyan helyzetekre, melyekre eddig nem láttunk kiutat. De általában véve - jó eséllyel - megnyugszunk, és feltöltődünk lelkileg. Éppen ezért (is) nagyon fontos és javasolt mindenkinek, hogy rendszeresen iktasson be a mindennapjaiba ilyen, úgynevezett én-időt. Amikor egyedül van, saját magával, saját magában.
Bár e szó hallatán leggyakrabban egy lótuszülésben végzett révült és elcsendesült állapot jut az eszünkbe, mégis azt gondolom, a meditálás nem csak ilyen módon végezhető.
A meditálás lényege, hogy egy nyugodt és csendes állapotunkban minél inkább próbáljuk kizárni a külvilág zaját, s mindent, amit a testi érzékszerveinkkel észlelünk, és igyekezzünk minél inkább befelé figyelni. Befelé, s arra a bizonyos benső hangunkra. Mindannyiunkban ott van egy belső hang, egy belső csatorna, melyen keresztül akár a felsőbb énünk, akár más segítő szellemek próbálnak üzenni, sugallni nekünk. Ezen sugallatok egy részét bár mindig észrevesszük (anélkül is, hogy tudnánk róla), de mégis vannak olyan mélyebb megértést jelentő üzenetek, s olyan, bennünket foglalkoztató kérdésekre való válaszok, melyek a hétköznap zajában nem jut el a figyelmünk középpontjába.
Amikor elvonulunk, s minél inkább próbálunk befelé figyelni, illetve mindarra, ami bennünk zajlik (s itt most nem feltétlen a hétköznapi gondjainkra gondolok), akkor egyre inkább hozzá fogunk férni az előbb említett csatornánkhoz, s az ott érkező üzenetekhez. Itt az elvonulás alatt nem feltétlen egy erdő mélyét értem. Lehet ez otthon is egy nyugodt, csendes pillanatunkban, lehet az alvás előtti nyugalmunkban, akár mosogatás alatt elrévülten, akár egy szabadtéri sportolás (mondjuk kerékpározás) közben is. A lényeg tehát hogy egyedül maradjunk magunkkal és a gondolatainkkal. Persze ne a zakatoló gondolatainkkal, tehát semmiképpen sem egy feldúlt állapotunkban tegyük ezt.
S ebben az állapotban könnyen előfordulhat, hogy megértést kapunk egy olyan helyzetet illetően, melyet eddig még nem láttunk tisztán, válaszokat kapunk olyan kérdéseinkre, melyekre eddig hiába kerestük, s olyan helyzetekre, melyekre eddig nem láttunk kiutat. De általában véve - jó eséllyel - megnyugszunk, és feltöltődünk lelkileg. Éppen ezért (is) nagyon fontos és javasolt mindenkinek, hogy rendszeresen iktasson be a mindennapjaiba ilyen, úgynevezett én-időt. Amikor egyedül van, saját magával, saját magában.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -
