Mi jellemzi az olyan embert, aki már viszonylag magas tudatszinten (lélekfejlettségi szinten) áll.
A kérdés annak kapcsán jött szóba, hogy egy kedves olvasóm mesélte, valaki, aki saját magát magas tudatszintűnek vallotta, úgy vélte, aki sír egy szerette temetésén, az még mindenképpen az alacsony lélekfejlettség mutatója (hisz nem érti meg kellőképpen, hogy a szerette továbbra is ugyanúgy él). Mivel az olvasóm nem értett ezzel egyet, még le is tiltotta őt ez az illető.
Ennek kapcsán szeretnék most néhány gondolatomat megosztani Veletek.
Azt gondolom, az előbbi mondatokból egyértelműen látszik, hogy az a bizonyos személy aligha járt még magas tudatszinten. Egyrészt, mert megítélt valakit, aki egy temetésén a szerettét siratta, másrészt mert saját magát magasan fejlettnek gondolta, s még hirdette is (a magas tudatszint egyúttal egészséges szerénységgel is jár), harmadrészt pedig, hogy tiltással válaszolt arra, hogy a véleményén valaki nem osztozott.
Fontos tudnunk, hogy az, ha fáj egy szerettünk elvesztése, ha sírunk miatta, sőt, ha bármilyen negatív életeseményünk (több-kevesebb ideig) keményebben is kikészít bennünket, még a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ne lennénk viszonylag fejlett lelkek. Amíg itt vagyunk, addig a testünkön keresztül nyilvánulunk meg, annak érzékszervei hatnak ránk döntő mértékben, illetve addig minden olyan információ és ismeret el van zárva előlünk, ami nem ehhez a testi életünkhöz kapcsolódna illetve tartozna.
Rendkívül fontos, hogy így legyen, hisz ez egyrészt a földi elménk védelmét is szolgálja, másrészt pedig elengedhetetlen ahhoz is, hogy kellően a mostani feladatinkra tudjunk figyelni. Egyetlen komoly hátránya, hogy mivel itt és most csak ezt a testi életünket érzékeljük, egyrészt sok mindent nem tudunk kellőképpen megérteni, másrészt pedig folyamatosan hajlamosak vagyunk hinni a testi érzékszervek adta látszatnak. Folyamatosan hajlamosak vagyunk elhinni, hogy tényleg csak ennyi a világ és benne mi magunk, mint amennyit most tapasztalunk belőle.
A lelkünknek egyik nagy feladata, míg itt van, hogy uralkodni tudjon a földi elme e tévképzetén, ami természetesen nagyon nem könnyű, sőt, maradéktalanul aligha lehetséges még azon a lélekfejlettségi szinten, ahol mi járunk.
Ha egy szerettünket elveszítjük vagy bármilyen komolyabb trauma ér bennünket, nehéz még úgy gondolkodnunk tehát, hogy a testi érzékszerveink adta látszatot teljesen el tudjuk nyomni. Amíg itt vagyunk, teljesen természetes tehát, ha sírunk, sőt még az is, ha nagyon mély lelkiállapotba kerülünk több-kevesebb időre. A magasabb lélekfejlettségi szint inkább abban mutatkozik meg, hogy miközben éljük a traumánkat, végig tudatosítjuk magunkban egyúttal a spirituális ismereteket, a létezésünk igazi önvalóját is, mely hosszabb távon hozzásegít bennünket egy mélyebb megértéshez és elfogadáshoz.
A magasabb lélekfejlettségi szintnek nem az a mutatója, hogy nem visel meg bennünket testi életünk alatt egy komolyabb veszteség. Hanem az, ha minél pozitívabb érzelmek és gondolatok tudnak megszületni bennünk mások és magunk felé, a legmélyebb időszakunkban is. Amikor bár borzasztóan fáj, de igyekszünk akkor is, ahogy tőlünk telik, ítélet- és gyűlöletmentesen élni. Igyekszünk akkor is a legkevésbé bántani másokat és magunkat. S igyekszünk a lehető leginkább elfogadók és megértők lenni másokhoz és magunkhoz. Egyszerűen azért, mert a lelkünk mélyén már tudjuk jól, hogy az a helyes út. Tudjuk jól, hisz épp elégszer tapasztaltuk már a helytelen utat is. Épp elég testi életen vagyunk már túl - ami tulajdonképpen hozzásegített bennünket ahhoz, hogy magasabb lélekfejlettségi szintet érjünk el.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -
