Nem ritka hogy olyan jelenségekkel is találkozunk az életünk során, amelyek ellentmondanak
a közhiedelemnek vagy a hivatalos tudományos álláspontoknak. Ebben a fejezetben éppen
ilyen személyes találkozásokat kívánok bemutatni, ezzel is bizonyítva, hogy érdeklődésre
okot adó kaland kísérheti életünket.
Részlet a könyvből:
Meglepő megnyilvánulások
Bizonyára sokan tapasztaltak már olyan megnyilvánulásokat, amelyek olyasfajta érzéseket
keltettek, mintha időnként nem evilági lények is tevékenykednének körülöttünk. Olyan érzé-
sekre gondolok, mint láthatatlan-ismeretlen lény jelenléte vagy beavatkozása az életünkbe,
esetleg titokzatos vagy természetfölötti erők okozta hatások. Ezek az érzések – a hivatalos
tudományos álláspontok szerint – a normálistól eltérő pszichikai tevékenységek eredménye-
ként jöhetnek létre. Lehet, de inkább bemutatnám néhány különös élményemet.
Hangok a sötétben
Hasonló élmény bizonyára sokak számára ismerősnek tűnhet. Lényegében arról van szó, hogy
bizonyos szituációkban – amelyeket előre szinte lehetetlen meghatározni – hangokat hallunk.
Ezek a hangok különfélék lehetnek, az egyszerű zajtól az érthető megszólalásig. Időtartamuk
a pillanatnyi megnyilvánulástól a hosszabb beszélgetésig terjedhet attól függően, hogy kinél
miképp jelentkezik ez az élmény. Az ilyen hangokat hallók rendszerint azt is elmondják, hogy
az ilyen „másvilági” hangot többnyire csak az hallja meg, akihez a hang szól.
Általános iskolás lehettem, amikor először hallottam azonosítatlan és hozzám szóló hangokat.
Nem gyakran, talán évente legfeljebb néhány alkalommal. Kezdetben a hang inkább sóhaj-
tásnak tűnt, később egyre inkább hasonlított az egy-két szavas válaszokra vagy utasításokra.
Ezek a megnyilvánulások általában akkor következtek be, amikor valamilyen nagy horderejű
érzelmi problémát vagy szellemi feladatot kellett megoldanom. Nagyritkán elalvás előtt is
hallottam hangokat, főleg, ha erős fáradtság vagy kimerültség gyötört.
Néhány esetben akaratlagosan is sikerült kiváltanom a hangok megszólalását. De ez csak
akkor, ha valamilyen nagy fontosságú kérdésre kerestem a választ. A eredményességéhez az
is hozzátartozott, hogy közben a sötétben relaxálás módszerét alkalmaztam. Tapasztalataim
szerint az ilyesfajta hangok meghallására a napnyugtától napfelkeltéig tartó időszak a leg-
alkalmasabb. Érdekességként megjegyzem, hogy számomra a holdtölte környéki időszak a
legkedvezőbb a hangok hallásához. Néhány esetben nappal is hallottam hangot, de annak
érthetősége és értelmezése gyakran gondot okozott.
Láthatatlan társbérlő
1987. óta lakunk Káposztásmegyeren, egy akkor épült tízemeletes ház legfelső szintjén. Már
néhány nappal az odaköltözésünk után olyan érzésem volt, hogy mintha valaki még lakna a
lakásunkban rajunk kívül. Hogy miként néz ki a „társbérlőnk”, azt akkor nem sikerült ki-
derítenem, mivel általában csak a jelenlétét érzem, nagyritkán jelennek meg pára-ködszerű
jelenségként. Jelenlétét csendes lépései, halk kopogásai és esetenként suttogásai árulják el.
Kezdetben idegesített a jelenléte, de később megszoktam, sőt az utóbbi időben gyakran már
figyelmet sem fordítok reá, illetve reájuk, mert valószínűbb, hogy ketten vannak. Nemrég
megtudtam, hogy feleségemnek is feltűnt a jelenlétük, de mivel ő általában nem hisz az
ilyenekben, nem szólt, mert kényelmetlen volt számára erről beszélni. Mindenesetre a két
macskám valamit tudhat róluk, mert időnként megállva és a puszta falra vagy a szoba
valamely sarkára meredve, néha hívogatóan nyávognak.
Ismeretlen vendég
Az elménket, gondolatainkat meglátogató ismeretlen „vendégek” igen különbözők lehetnek.
Látogatásuk leggyakrabban az akaratunktól függetlenül történik, de megfelelő adottságokkal
vagy kellő gyakorlattal a saját akaratunkból is meghívhatjuk az ilyen „vendégeket”. A
„vendégek” megnyilvánulása igen különböző lehet. A megfoghatatlan jelenlét érzete, a
ködfátyol- vagy füstszerű megjelenés, részben áttetsző testforma, stb. a leggyakoribb. Formai
megnyilvánulás is különböző lehet, például: gondolati megjelenés, esetleg valamilyen
hatáskénti jelenlét, de nem ritka a valamilyen testformában való megjelenés sem.
A „vendégek” lehetnek ismeretlenek és ismerősök. Ismeretlenek többnyire kiszámíthatatlanok
és esetenként zavarokat okozhatnak. Ismerősök megbízhatóbbak (már amelyikek), általában
ugyanabban a formában jelennek meg (bár kinézetük és öltözékük változhat), ugyanakkor ez
nem jelenti azt, hogy egyetértenek vagy rokonszenveznek velünk.
Hosszadalmas magyarázat helyett egyszerűbb példát bemutatni. Egyik érdekes esetem 1992-
ben történt, a szabadszállási parasztházunk verandáján. Egy nyári nap délelőttjén... a konyhá-
ból kiléptem a ház verandájára. Hirtelen észrevettem, hogy egy régies, fekete ruhát viselő,
alacsony és idős ember áll a verandán és az utca irányába néz. Teste áttetsző volt. Nagy,
kackiás fekete bajuszt viselt, lábán fekete csizma. Felém fordult, majd a teste egyre világo-
sabbá és áttetszőbbé vált, majd mintha gyenge füst lenne, szétoszlott a levegőben.
Nem véletlenül hoztam ezt a példát, ugyanis ezzel a „vendéggel” még találkozni fogunk e
könyv keretében. A példa azért is érdekes, mert előző nap a feleségem szintén látta a vendé-
günket, csak nem a verandán, hanem a konyhában. Pedig ő aztán nem hisz sem a szellemek-
ben, sem a másvilági lényekben. Megjegyzem, éppen ezért volt számomra fontos ez a talál-
kozás. Ugyanis, ha a feleségem az én távollétemben – és az én élményem tudta nélkül – látta a
„vendéget”, akkor az nem lehet pusztán csak az én képzelgésem szüleménye.
Barátságos szellemek
A „vendégek” egyik fajtáját népszerűbben szellemeknek nevezik. A szellemekről szóló iroda-
lom igen széleskörű, nem szólva a hagyományokban fellelhető gazdag és sokoldalú utalá-
sokról. A közfelfogás szerint a szellemek általában nem zargatják az embereket, ritkábban
lehetnek akár segítőkészek is, bár inkább a kellemetlenkedésüket szokták kiemelni. Én eddig
szerencsés voltam, mert idáig csak közömbös vagy segítőkész szellemekkel találkoztam,
nekem eddig zavart vagy kényelmetlenséget nem okoztak.
Egy öreg házaspár
Az előzőekben említett ismeretlen „vendéggel” alkalmam volt még találkozni, igaz más
módon, de sokkal érdekesebb körülmények között. 1994-ben a nyári szabadságomat a szabad-
szállási parasztházunkban töltöttem. Szeptember utolsó hetében – kedd vagy szerda délelőtt-
jén – a fészerben rendezgettem a téli tüzelőt. Szenet lapátoltam, kukoricacsutkát gyűjtöttem
zsákokba, áthelyeztem a farönköket és közben fát vágtam, amikor… a fészer előtt ismét meg-
pillantottam a már említett bajuszos öregembert egy alacsony, fejkendős öreg nénivel. Mintha
férj és feleség lettek volna. Csendesen álldogáltak, engem néztek, miközben halkan beszél-
gettek, de nem értettem, hogy mit. Annyira valóságosnak tűntek, hogy rájuk köszöntem és
megkérdeztem tőlük: kit keresnek, miben segíthetnék nekik? Nem válaszoltak, hanem lassan
elindultak a kertkapu felé. Közben fokozatosan áttetszővé váltak, majd alig látható füstként
szétoszlottak.
Az esetet követően diszkréten érdeklődtem az idősebb szomszédoknál, természetesen nem
említve, hogy milyen körülmények között találkoztam az öreg házaspárral. Állítólag, az
előttem megjelent házaspár nagyon hasonlított a parasztházunk régi tulajdonosaihoz, akik az
1940-es évekig ott éltek, és azóta már régen elhaláloztak.
Feketeruhás asszony
Az előbb már említett alacsony, fejkendős öreg nénikével legutóbb 1999-ben találkoztam.
Ekkor már eladtuk a szabadszállási parasztházunkat. Egy őszi éjszaka megjelent előttem a
káposztásmegyeri lakásunkban, úgy éjjel háromnegyed egy körül. A szoba félhomályban volt,
mivel csak egy gyertya pislákolt hangulatvilágításként. Már az ágyban voltam, éppen a
másnapi feladataimról gondolkodtam, amikor… megláttam az öreg nénike elmosódott alakját
a fotelban. Annyira élethűnek látszott, hogy reflexszerűen köszöntem neki, és megkérdeztem:
hogy tetszik lenni? Úgy tűnt, hogy neheztel rám. Halkan csak annyit mondott: kár volt a házat
eladni, mert az új lakók nem becsülik. Azt is mondta, hogy meg fog halni a féllábú szomszé-
dunk. Ezután ültében lassan elhalványodott, enyhe füstként felszívódott. Azóta nem jelent
meg. Később megtudtam, hogy szomszédunk meghalt, felesége pedig elköltözött.
Tündéri tanácsok?
2002-ben, a tavaszi napéj-egyenlőség idején, egy megidéző szeánsszal próbálkoztam. A
teljesen sikertelen kísérletet követően nyugovóra tértem. Úgy hajnal három körül felébredtem.
Valahogy képtelen voltam elaludni. Csak forgolódtam az ágyamban, a tévécsatornákat
váltogattam. Talán negyed öt körül kezdtem érezni, hogy most már elég fáradt vagyok ahhoz,
hogy aludni is tudjak. Eloltottam a villanyt. Csak kevés fény szűrődött be az ablakon. Ahogy
nézelődtem a szobában,… egyszer csak az erkélyajtó környékén mintha egyre világosodott
volna, majd fokozatosan kibontakozott egy középkorúnak látszó, arányos alkatú, alig észre-
vehetően molett, de meglepően fehér hajú hölgy alakja. Bár nem tudtam pontosan kivenni az
arcát, de úgy tűnt, minta látnám, és kissé még ismerősnek is tűnt. A szépnek is mondható
hölgy világos-szürkés színű, testformát kiemelő, enyhén áttetsző öltözetet viselt. A ruháját
vékony sárgás-aranyszerű sáv szegélyezte. Egy ugyanilyen színű vastag zsinórszerű, bal oldalt
megkötött öv fogta össze öltözetét deréktájon. Karjai szabadon voltak, mindkét csuklóján
egyforma rajzos bőrkarkötőt viselt. A nyakrésznél keskeny, de mély kivágás, amely szabadon
láttatta hematitból készült furcsa nyakékét. Valamit tartott a kezében, de nem tudtam kivenni,
hogy mit (talán egy kisebb botfélét?). Amikor a hölgy rám tekintett, úgy éreztem, hogy csont-
jaimig lát, és teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Csak annyit mondott halkan: azzal
foglalkozzak, amihez értek. Amit viszont már tudok, azt adjam át másoknak. És ne ártsak
senkinek. Hozzátette: ne higgyem el, ha rosszat mondanak róla. Ezt követően, fokozatosan
távolodott és halványodott, majd eltűnt... és a szoba ismét sötét lett.
Ez a találkozás nagy fontossággal bírt az életemben, különösen azért, mert a hölggyel ezután
még többször is találkoztam. Az a hölgy később megjelent az álmomban is. Ezt, az Álom és
valóság című kötetben már megírtam, de az érthetőség kedvéért célszerű itt is feleleveníteni.
Életem talán eddigi legmeghatározóbb álmát, pontosabban álomszilánkjait – lábtörésemnek
köszönhetem. Az eset banális. Sziget fesztivál nyitóreggelén, 2003. július 30-án, az előző
éjszakai hideg esőzésből visszamaradt sárban elcsúszva, sikerült a jobb bokámat több darabra
törni. Gyors mentővel kórházba, a kórházi felvételi futószalagján egyenesen a kórterembe, a
másnapi reggeli műtétre előkészítve. Többszöri bealvás, álom és ébredés, éjfél utánig, majd
bejött a nővér és kérdezi, hogy vagyok. Semmi gond, de mégis nyugtatni próbál, hogy nem
kell félni a műtéttől. Furcsa. Ha nem szól, eszembe se jutott volna. Hát igen, a kedveskedés
néha többet árt, mint a közömbösség. Fény lekapcs’ és újra sötétség, lazulás… és valahol
megyek egy szűk utcán. Kétoldalt ismeretlen 2-3 emeletes házak. Sehol egy kereszteződés, az
út egy irányba vezet, majd hirtelen… szemben egy alacsony épület. Elzárja az utat, zsákutca.
Körbenézek, nem látok kijáratot. Sötétedik. Az alacsony épületen csak egy ajtó, felette egy
gyenge izzó. Az ajtó felé megyek, amely félig nyitva. Belépek. Olyan, mintegy folyosószerű,
hosszú orvosi várószoba. Falnál ismeretlen emberek üldögélnek, némán, rám sem néznek.
Oldalt recepcióféle, fehér köpenyes alacsony vékony nő. Kérdem, hol a másik kijárat, ami az
utcára vezet. Mosolyog, nem szól, csak jobbra mutat. Elindulok, kilépek a kijárat feliratú
ajtón… és egy tágas, díszes dolgozószobában találom magam. Bizonyára rossz ajtón léptem be,
megfordulok, hogy visszamenjek a folyosóra… de az ajtó eltűnt. Körbenézek, de sehol sem
látok ajtót. A szoba végében álló íróasztalnál megpillantok egy középkorúnak látszó, arányos
alkatú, meglepően fehér hajú hölgyet, fekete-zárt ruhában. Az arca ismerős, mintha már
találkoztunk volna valamikor. Furcsán, megszégyenülten érzem magam. Magamra nézek, hát
nincs rajtam ruha. Ekkor a hölgy rám tekintett, és úgy éreztem, hogy a csontjaimig lát. Úgy
érzem, teljesen védtelen és kiszolgáltatott vagyok. Szúrós szemmel rám nézett és azt mondta:
„Miért nem hallgattál rám?” Ekkor ismertem fel. Ő az a fehér ruhás hölgy, aki egyszer,
valamikor már megjelent előttem. Így folytatta: „Tanulj, taníts, de ne árts!” Majd fokoza-
tosan halványodott, majd eltűnt. Körbe néztem és megláttam egy ajtót. Kiléptem rajta, és kint
voltam a napfényes utcán… ekkor hirtelen felébredtem. 3:32. Már árnyalatnyit pirkad.
Beszélgetés halottakkal
A legfelkavaróbb élmény talán az, ha halott látogat meg „vendégként”. Talán azért, mert ez
nem illeszkedik a halálról kialakított közfelfogáshoz, illetve sok esetben kellemetlen lehet
feszegetni a már lezártnak hitt dolgokat. Az viszont tény, hogy az ilyen vendégjárás segíthet
minket ahhoz, hogy a halálesetet feldolgozzuk, illetve bizonyos dolgokat magunkban is
tisztázzunk, helyrerakjunk.
Találkozás apósommal
Apósom halálát követően, úgy fél év múlva, különös találkozásban volt részem. Az 1992-es
nyarat éppen abban a szabadszállási parasztházban töltöttünk, amelyet a télen meghalt
apósomtól örököltünk. Éppen a kisszoba feljavításával (vakolás, festés, kályhajavítás)
foglalkoztam. Elfogyott a mész, ezért elindultam a kamrába, hogy a vakolatot kikeverhessem.
Ahogy a kisszobából átléptem a konyhába, hirtelen megláttam az apósomat, aki a sparhelt
melletti padon üldögélt. Ahogy életében is szokott. Annyira élethűnek tűnt, hogy eszembe sem
jutott, hogy már meghalt. Odaköszöntem neki: Szia! Hogy vagy? Hát te mit csinálsz itt?.. és
hitelen eszembe villant, hogy ez lehetetlen, nem lehet itt, hiszem már rég meghalt. Ahogy erre
gondoltam, az apósom alakja egyre inkább halványodni kezdett, majd füstszerűen szétoszlott.
Számomra az volt megdöbbentő, hogy nem döbbentem meg. Szinte természetesnek vettem
apósom halála utáni megjelenését és eltűnését. Semmilyen félelmet vagy zavartságot nem
éreztem. Talán még megkönnyebbülést is éreztem, hogy nem vesztettem el őt véglegesen.
Másnap a találkozásomat elmondtam a feleségemnek. Nagy megdöbbenésemre nem lepődött
meg. Bevallotta, hogy néhány nappal előbb már találkozott az apósommal a tornácon, aki
halvány és áttetsző füstszerű alakban jelent meg előtte néhány pillanatra. Feleségemet viszont
nagyon megviselte ez az élmény, ezért nem mert nekem szólni.
Halott költözése
Az előbbi esetet követően – néhány hónap elteltével – apósom újra jelentkezett. Ekkor a
káposztásmegyeri lakásunkon „keresett” meg. Már nem emlékszem pontosan, hogy melyik
este jelent meg, de megjelenése egyszerű módon történt. Már majdnem éjfél lehetett, a
családom már aludt, amikor a fürdőszobából a szobámba indultam. Ahogy a szobába léptem...
megpillantottam Apósom halvány sziluettjét a fotelban. Néhány szóval elmondta, hogy fel-
költözik hozzánk, de nem fog minket zavarni. Én érzékeltettem vele, hogy ez nem lenne
szerencsés, mert a családomnak ez kényelmetlenséget okozhat. Úgy láttam, megneheztelt.
Lassan eltűnt, mintha ott sem lett volna. Azóta nem jelentkezett.
Felkavaró rokonlátogatás
Az Elmulasztott segítség címszó alatt közölt álmomban (az 1. könyvben) már bemutatott
öngyilkos férfirokonunk szintén megjelent előttem. Ez a megjelenés lehetett véletlenszerű, bár
tudatosan próbáltam megjeleníteni, a hozzáértők számára ismert módon.
Az idézés nagyon nehezen ment, több mint fél órát kellett koncentrálni, .... mire megjelent az
előre kijelölt helyen. Sötétkék nadrágot viselt, kitaposott fekete cipővel és világoskékes inggel.
Kérdésemre röviden elmondta, hogy miért akasztotta fel magát. Úgy érezte, hogy élete javít-
hatatlanul tönkrement. Napszámos munkahelyét elvesztette, feleségével a kapcsolata egyre
inkább megromlott, lánya elhanyagolja, veje utálja, unokájával csak keveset lehet, anyósának
gondozását is az ő nyakába varrták. Csak addig van rá szükség, ameddig pénzt tud adni, vagy
ha szükség van a munkájára. Elsősorban magát hibáztatja. Gyávának tartotta magát, mert
nem mert fellépni felesége basáskodása és lustasága ellen. Megalázónak tartotta, ahogy
elvesztette munkahelyét. Nem tudta megbocsátani magának azt, hogy nem mert kiállni
önmagáért és, hogy elviselte a megaláztatásokat. Megelégelte, hogy csak kihasználják, meg-
alázzák és kinevessék a háta mögött. Magát hibáztatta azért is, hogy elnézte felesége
munkaundorát és úrhatnámságát. Zavarták a feleségéről suttogott pletykák is. Megdöbbe-
nésemre elmondta, hogy ha akarták, megmenthették volna. Pont azelőtt akasztotta fel magát,
amikor a felesége hazatért. Ha gyorsan levágják és segítenek, akkor még élne. De nem bánja,
hogy elment. Úgysem változott volna semmi. Így végre nyugta lesz. Talán csak a lánya és
unokája hiányzik néha, mások nem érdeklik. Nem felejti el, amit felesége vele tett, és erre őt
még többször emlékeztetni fogja. Engem megkér, hogy többet ne hívjam. Rosszul esett neki,
hogy a baj előtt nem látogattam meg. Bár az utóbbi időben már velem sem tudott felszaba-
dultan beszélgetni, mert zavarta a családjaink között egyre erősödő különbség. Talán egyszer
még találkozunk, majd jelentkezik... majd hirtelen eltűnt, a kapcsolat befejeződött.
Azóta nem jelentkezett, de az események azt mutatják, megkezdte ígéretének beváltását. De
egyébként is, mióta nyugdíjas vagyok, az ilyesfajta élményeket egyre ritkábban élek át. Talán
azért, mert sokkal ritkábbak az életemet alapvetően befolyásoló konfliktusok, kevesebbet kell
idegeskedem, nem feszítenek lelkiismereti és egzisztenciális problémák.
Meggyőződésem, hogy eseményszilánkjaimat olvasva néhányan ráéreznek, hogy ők is átéltek
hasonló élményeket. Legfeljebb, eddig ennek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.
(Remete Farkas László: Élmény és valóság REJTÉLYES ÉLMÉNYEK
avagy Barangolás az élet ismeretlen ösvényein)
Farkas László, írói nevén Remete Farkas László (Budapest, 1954. január 12.–) volt hivatásos katona, mérnök-tanár, fejlesztő és munkabiztonsági mérnők, szaktanácsos. 2000 után, nyugdíjba vonulását követően közösség-szervező, magyarságkutató, néprajzgyűjtő, hagyományőrző, író, költő.
- - - - -
Szellemjárás az újpesti lakótelepen? - videó
forrás:MindigZsolti
A Pozsonyi utcai lakótelep, másnéven újpesti lakótelep helyén korábban nem csak házak, de egy temető is állt. A megbolygatott sírok miatt észlelnek az ott lakók egy sor különös paranormális dolgot, valamint szellemjárást?
Kapcsolódó írás:
Szellemjárás Újpesten
