Sebestyén Balázs: Amikor Vágó István nem hitt a szemének

Körülbelül négy-öt éve kezdtem el tanításokra járni, lámákkal találkozni. Nem hívott közéjük senki - egyszerűen volt bennem egy hiányérzet, ami odavonzott ebbe a közegbe.

Ha Nepálról vagy Tibetről olvastam, mindig elfogott egy érzés, hogy nekem ehhez a helyhez, ehhez a kultúrához közöm van, én itt valamikor már jártam. Mint amikor egy kedves arcot látsz, egy ismerős hangot hallasz, s bár nem tudod, kicsoda az illető, legbelül érzed, hogy jó a közelében lenni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy azonnal, első szóra és minden kritika nélkül elfogadtam mindent, amit a pránanadi tanítóitól hallottam. Amikor például egyikük azt állította, hogy a tanítások révén meg tudom majd gyógyítani magam, azt mondtam, hogy ez hülyeség.

Talán néha tiszteletlen, de egészséges kétkedéssel viszonyultam hozzá. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - ma már meggyőződéssel állítom: amit kezdetben hitetlenkedve hallgattam, minden valóság. A reinkarnációs utazások, a gyógyítás, a mindent átható energia - egytől-egyig működő dolgok.

Láttam például a magyar mestert, aki a két ujja között egy aprócska követ hozott létre. Nem volt benne semmi trükk. Anyaggá sűrítette az energiát.

Ezt az utóbbi élményt Vágó Istvánnal is meg tudtam osztani. Amikor közösen vezettünk vetélkedőt, gyakran szóba elegyedtünk. Mindenki tudja róla, hogy kételkedik a tudományon túli jelenségekben. Kicsit talán bosszantja is a létezésük.

Erre összehozza a sors egy olyan sráccal, aki a pránanadi tanításait követi. Mit mondjak, érdekes beszélgetéseink voltak. Amikor elmeséltem neki az energia anyaggá sűrítését, láttam a szemén, mit gondol az egészről. Felajánlottam, hogy összehozok egy találkozót a gyógyítóval egy helyen.

István azonnal igent mondott, és hamarosan ott ült a mester előtt. Nagyjából két órát beszélgettünk, majd a tanító ujjai között néhány perc alatt egy kis színes kavics formálódott. Mikor átadta, figyelmeztetett:

"Vigyázz, István! Ennek a kőnek olyan sűrű az energiája, hogy egy kicsit meg is égette a kezed."

Odanéztünk, és tényleg! Egy kis ponton elszíneződött a bőr. Vágó először nem akart hinni a szemének. Meglepődve mondta: igen, ebben lehet valami. Kis idő múlva aztán újra felülkerekedett a gyanakvása, és kijelentette, hogy ez szerinte csupán illúzió..

Akkor a pránanadi mester elmosolyodott:

"Nincs semmi baj, István. Neked ezzel még nincsen dolgod."

Ez az élmény számomra igazi katarzist jelentett. A kövecske megszületése, a kétely, a vád és a nyugodt válasz. Ott, abban a pillanatban én is rádöbbentem, hogy nem az a fontos, ki mit lát.

Vágó István számára talán még nem jött el az idő, amikor kinyithatja a szemét. Egyszerűen nem állt készen rá. Neki van egy hite, aminek központi eleme az, hogy amit most látott, az valójában nincs.

Ha akkor beismeri, hogy a meggyőződése téves, olyan világnézeti alapokat veszít el, amelyekre évtizedeken át, aprólékos gonddal felépítgette saját világát. 

Összeomlott volna körülötte minden, neki pedig újra fel kellett volna építenie az egész univerzumát. Vágó e helyett inkább becsukta a szemét, befogta a fülét, és nem vett tudomást valamiről, ami pedig ott volt az orra előtt.

A mester mindezt egy pillanat alatt átlátta, s tisztelte annyira Istvánt, hogy nem akarta sem meg-, sem pedig legyőzni. Ehelyett inkább elővett egy gyertyát, meggyújtotta, és azt mondta:

"Figyeljetek, most megmutatom nektek, mire képes az emberi tudat!"

Leült három méterre az égő gyertyától, és mi azt láttuk, hogy először megnő a láng, majd lassan össszezsugorodik, kisvártatva pedig újra magasan lobog! Közben - tán mondanom sem kell - mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket, a levegő sem rezdült.

Vágó István a végén elkérte a gyertyát, mondván, hadd vihesse el megvizsgálni, mert biztosan el van benne vágva a kanóc. A kívánsága teljesült, arról viszont nem hallottam, hogy utólag bármit is felfedezett volna.

(Sebestyén Balázs: Szigorúan bizalmas)

Sebestyén Balázs és a Pránanadi - videó 

Ilyen az élet a halál után?

Kevés olyan ember akad, aki ne lenne kíváncsi arra, hogy mi vár ránk a halál után, vagy aki ne reménykedne abban, hogy a földi létezés elmúltával nem szűnik meg az élet.

És kevés ember akad, aki ne reménykedne abban, hogy az itt eltöltött néhány év vagy évtized csak egy állomás, ami után izgalmas kalandok, kihívások, feladatok vagy a béke vár ránk - mindenkinek lelki szükségletei szerint. Vagy éppen azért, mert elfogadhatatlan a tudat, hogy mindazok, akiket itt szeretünk egyszerre csak eltűnnek, és az a rengeteg érzelem és energia, amely ezeknek a kapcsolatoknak a megszerzésével, fenntartásával, gyógyításával jár, az a semmibe vész. Esetleg elfogadhatatlan, hogy nincs többé simogatás, ölelés, bársonyosan szép szavak.

A legtöbb ember, ha a halállal kapcsolatos veszteségeket kell pontokba szednie, szinte kivétel nélkül érzelmi veszteségeket listáz: szerelem, szülő-gyerekek, testvérek, barátok közötti érzelmek elvesztése az, amelyek riasztónak, el nem fogadhatónak tűnnek. És kevésbé merül fel egy jó kocsi, nagy ház, vagy egyéb testi szükségletek hiánya. A halál elsősorban érzelmi veszteség annak is, aki távozik, és annak is, aki marad. Nem véletlen, hogy olyan sokan szeretnénk valamilyen módon a folytatást.

Tény, a halál jelensége az egyetlen fix pont a születés után. Amiről biztosan tudjuk, hogy eljön, és bár annak idejét, módját nincs lehetőségünk előre kifürkészni. És hogy mi vár a túloldalon? Arra vonatkozólag számtalan elképzelés él. Az egyik legizgalmasabb és talán legelgondolkodtatóbb megfigyelés a halál utáni állapottal (hiedelmekkel, mítoszokkal) kapcsolatban, hogy az ember számára - kultúrától függetlenül - az az elgondolás a legfélelmetesebb, ha a semmi, ha az érzelmek és történések nélküli űr az, ami a túloldalon leselkedik. Ennél még az is elfogadhatóbb, ha valamilyen fájdalommal teli büntetéshez kötött, de a megtisztulás és egy új lehetőség felé vezető létezéssel kell szembenéznie a bűnös embernek.

Létezik élet, létezik bármi a halál után?

Reményekkel teli történetekkel találkozhatunk, amikor a beszámolók azt bizonyítják, hogy a halál pillanata csak egy kapu, amely mögött valami elképzelhetetlenül édes, békével teli világ vár mindenkire. Nincs is olyan halálközeli élményt megtapasztalt, vagy halálból visszatért ember, aki ne valami jóról, valami kívánatosról mesélne, aki - bár a továbbiakban ezerszer jobban értékeli létezését - ne vágyna vissza abba a meseszerű világba.
Mintha mindenki előtt - legyen bár ártatlan vagy bűnökkel terhelt lélek - egy olyan csatorna nyílna meg, amely egy ennél is szebb világba vezet. Nincsenek beszámolók arra vonatkozólag, hogy a halálból visszatért ember fájdalommal, zord, félelmetes világgal találkozott volna.

Mindemellett a beszámolók egymástól teljesen függetlenül azonos elemekről számolnak be. Kapu, fény, alagút, fénylény, béke, hatalmas, ölelő szeretet, remény. Az illető életének filmszerű lepergése, az átélt életesemények érzelmeinek újbóli átélése, megbékélés, a megbocsátás felemelő érzése. Annak megélése, hogy a földi létezés csak egy pillanat, porszem a végtelen időben, hogy a meghalt, az alagúton átlebegő ember nem akar visszatérni földi testébe, hogy valaki, vagy valakik, akik bölcsességgel és szeretettel teli hatalommal bírnak, visszaküldik a lelket a földre. És így tovább...

Vanda, 31 éves, informatikus "Nagyon nehéz erről beszélnem, mert nem is velem, hanem az akkor hatéves kisfiammal történt a dolog. Autóbalesetünk volt, én vezettem. Mi felnőttek szinte sérülés nélkül úsztuk meg, de Bálint kómába esett, és tudjuk, hogy volt néhány perc, amikor nagy volt a küzdelem azért, hogy életben maradjon. A mentőautóban újra kellett éleszteni. Egy év is eltelt a baleset után, amikor rajzolni kezdett. Egy alagutat, szikrákat (én muslincáknak hittem azokat), suhanó árnyakat. Amikor rákérdeztem, mik ezek, akkor mondta el, hogy mi történt: amikor elsétált (ő ezt így hívja), akkor egy alagúton haladt keresztül. Kérdeztem tőle, hogy félt-e, de azt mondta, hogy nem, egy kicsit sem, sőt, nagyon erősnek érezte magát, és tudta, hogy nincs oka félelemre. Aztán megkérdeztem, hogy hiányoztam-e neki. Rám nézett és azt mondta: nagyon szerettelek, de tudtam, hogy nyugodtan mehetek tovább, mert ez a szeretet velem és veled marad, és az alagút után majd várhatok rád..." Anna, 45 éves, könyvelő "Epeműtétem volt. Olyan jellegű, ami rutinbeavatkozás ma már, de altatásban kellett végezni, nekem pedig egyszer csak leállt a szívem. Nincs rá magyarázat, ahogy arra sem, ami utána történt: kiszálltam a testemből és láttam felülről magam. Idegen, sápadt nő, nem is tetszett túlságosan a látvány, de tudtam, hogy én vagyok az, értem küzdenek az orvosok éppen. Egy ideig figyeltem, mi történik, aztán egy erő magával ragadott, ki a műtőből, mintha a csillagok között lettem volna és mégsem, tejszerű köd volt körülöttem és egy nyílás felé közeledtem. A nyílás sötét volt, csak a belsejében derengett fény. És én egy pillanatra sem éreztem félelmet. Olyan természetes érzés volt az egész. És mintha nem először lebegtem volna már az alagútban. Azt is éreztem, hazafelé tartok, és ezen csodálkoztam kicsit, mert közben meg azt is éreztem, hogy korai az egész, dolgavégezetlen térek haza. Aztán hirtelen az ágyon, a saját testemben találtam magam." Árpád, 50 éves, műszakvezető egy autógyárban "15 éve történt, motorbalesetem volt. Bár volt rajtam bukósisak, de a sérüléseim nagyon súlyosak voltak. Láttam magam kívülről, összetörve, de nem éreztem sajnálatot. Semmilyen érzelem nem fűzött ahhoz a férfihoz, aki ott feküdt az árokparton kifacsarodott végtagokkal. Amikor a barátaimnak meséltem mindezt, viccesen megkérdezték, hogy a tropára tört, féléves motoromat sajnáltam-e. Nagy megkönnyebbülés lehetett mindenkinek, mikor elmondtam, hogy nem. A tárgyak sem jelentettek semmit. De éreztem, hogy nem lebeghetek ott az útszélen, ezért mentem tovább. Egy alagútban találtam magam, és láttam egy alakot magam előtt. Mintha fényből lett volna, és vágytam arra, hogy megérintsen. A közelemben is voltak lények, akiket nem láttam, csak éreztem, hogy ott vannak, hogy nem bántanak, csak terelgetnek. Tudtam, hogy meghaltam. Semmit nem sajnáltam, várakozás volt bennem, hogy találkozom a nagymamámmal, aki előtte két évvel halt meg. De nem találkoztam más halott emberekkel.   Aztán a fénylény, anélkül hogy megérintett volna, elmagyarázta, hogy most még nem mehetek tovább. Csalódott voltam. Ott akartam lenni a közelében. A mentőautóban tértem magamhoz. Keresem az életben a szép pillanatokat, de már nem tölt el örömmel se a pénz, se a száguldás. Lecsillapodtam, megnősültem, van egy ötéves, tündéri kislányom."

Fantázia vagy valóság?

A pozitív képekkel teli beszámolók persze reményekkel tölthetnek el bennünket, ám néhány kutatás igyekszik megcáfolni ezeket, illetve a beszámolóknál erősebb, tudományos alapokon nyugvó bizonyítékok után kutatnak.
Egy elképzelés szerint például a halál utáni képek csak hallucinációk, amelyeket az agyban fellépő oxigénhiány okoz, illetve melyek azért születnek, mert nem vagyunk képesek szembenézni a halálunkkal. A halálélmény pedig annyira sokkolja a szervezetet, hogy védekező mechanizmusok lépnek fel: az idegrendszer utolsó nagy dobásaként beindul a képzelet, és a saját agyunk az, ami vetítésbe kezd az életenergiák utolsó szikráinak felhasználásával. Tehát önámítás az egész, átverés.
Arra azonban nincs magyarázat, hogy a mérhetően nem oxigénhiányos agy miért kezd lázas vetítésbe, illetve hogy egyénenként miért nem lesz árnyaltabb, történéseiben, képszerűségében eltérőbb a halál utáni vetítés? Miért látják ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a "szimbólumokat"? És vajon miért számol be ugyanilyen jelenségről az az ember is, akinek életében soha nem volt módja találkozni ezzel a jelenséggel, vagyis nem hallott, nem olvasott, nem tanult erről (mert kisgyerek), akinek nem áll rendelkezésére internet és televízió, és kultúrája, neveltetése, addigi élete egészen más képek vetítését feltételezné?

- forrás: life.hu -

- - - - - - 

Magyar Halálközeli élmények - videó 

forrás:R. Kárpáti Péter

A hang a fejedben te vagy?

Óriási pillanat, amikor először döbbensz rá, hogy a fejedben szüntelenül folyó kommentálás hangja hallható.

Abban a pillanatban választás előtt állsz. Egyszerűen elhiheted, amit ez a hang naphosszat mond neked. Vagy megfigyelheted ezt a hangot, és bármikor, amikor észreveszed, tarthatsz egy rövid – pár másodperces – szünetet, amiben elnyugszik ez a hang. Ezekben a pillanatokban megérezheted egy békés, csendes tudatállapot hangulatát. Ha csak egy ilyen tapasztalatot is szerzel, az emberi megtapasztalások egy érdekes aspektusa tárul fel előtted.

 Scott Kiloby

Ez a hang az életünkben többnyire csak megjelenik és eltűnik, folyamatosan kommentálva az éppen zajló eseményeket, jelenségeket – az ént, másokat, a munkát, a családot, a világot. Ennek a hangnak minden szavát elhisszük, mert abban az alapvető (tév)hitben élünk, hogy ez a hang önmagában a mi igazi lényünk, énünk.

Tehát, te ez a hang vagy vajon? Ha igen, ha tényleg hiszed, hogy te a hang vagy, akkor ennek a hangnak a hatalmában vagy, bármit is mond. Ha a hang éppen azt közli, micsoda pocsék nap van, akkor minden valószínűség szerint pocsék napra számíthatsz. Ha a hang arról beszél, milyen dühös vagy a főnöködre akkor jó eséllyel igen kellemetlen érzéseket tapasztalsz a főnököddel kapcsolatban, amikor összefutsz vele.

Ha a hang tudomásodra hozza, hogy valami nincs rendben veled, például valahogyan hiányos,  elégtelen vagy nem megfelelő vagy, minden valószínűség szerint ezzel a hiedelemmel fogsz mozogni a világban. És ezután, amikor kapcsolatba kerülsz másokkal az életedben, ez a hang, ami azt állítja rólad, hogy hiányos vagy, folyamatosan duruzsol tovább, bírál téged, és gyártja a feszültséget közted és mások között. Ha a hang azt állítja, hogy a múltad máshogyan történt, mint kellett volna, akkor valószínű, hogy tökéletlennek vagy egyenesen fájdalmasnak látod a múltadat. Ha a hang azt mondja neked, hogy a boldogságod valahol a jövőben található, nyilván azt fogod hinni, hogy valami hibádzik, valami hiányzik a jelen pillanatban. Így aztán bármi történik is éppen most, azzal szemben valamilyen fokú ellenállást tapasztalsz meg! A jelen pillanattal való szembenállás pedig arra biztat, hogy kitartóan keress a jövőben és folyamatosan abban a hitben élj, hogy a boldogság nincs itt, ebben a pillanatban.

De mi van, ha a boldogság épp itt van, ebben a pillanatban is? Megadod magadnak az engedélyt arra, hogy ezt ma felfedezd?

Amikor először találkozol ezzel a fejbéli hanggal, választhatsz egy másik lehetőséget is. Megteheted, hogy észleled a hangot anélkül, hogy más gondolatokat adnál hozzá. Állj csak meg és vedd észre, hogy gondolkodsz.

Nézz rá közvetlenül az éppen most jelenlévő gondolatra és nézd addig, amíg magától elnyugszik. Ahogy elnyugszik, te csak pihenj meg ott, abban a gondolat nélküli tágasságban.  Pár pillanatra legyél éber és légy jelen ebben a történet nélküli pillanatban.

Új lehetőséghez nyílik így út számodra.  Nem kell elhinned, hogy te ez a hang vagy. Lehetővé válik, hogy egyszerűen annak észleld, ami: egy hang, egy betanult gondolati körökből álló hurokrendszer, ami egész életedben működött, és azt mondta neked, legyen pocsék napod, légy mérges a főnöködre és folyton állj ellen annak, ami éppen történik. Ha nyitott vagy erre az új lehetőségre, akkor egyszerűen csak kezdd el észrevenni, ha egy nézőpontot elkezdesz hangsúlyozni. Pihenj meg nézőpontok nélkül egy rövid pillanatra. Maradj éber és légy a jelen pillanat tudatában a történeted nélkül. Tedd ezt meg napjában többször, amikor csak lehet. Ahogy ezt egyre többször megtapasztalod, a pillanat magától egyre hosszabb és hosszabb lesz. Megszereted majd ezt a csendes elmében való pihenést. A csendben olyan nagy békesség van. Olyan békesség, amilyet semmilyen gondolat nem adhat, főként hogy a felbukkanó gondolatok sokszor épp azt emelik ki, hogy a dolgok mennyire nem úgy vannak, ahogyan lenniük kéne. A szenvedést az okozza, ha hiszel a folyamatos kommentálásnak. Többé nem kell ennek kiszolgáltatnod magad.

Ahogy nap közben röviden megpihensz a jelen pillanatban, vedd észre, mi történik a testedben. Hozd a figyelmedet a testedben lévő eleven tágasságba. Ott pihenjen meg a figyelmed. Ha a történetedből kihangsúlyozol gondolatokat, érzelmi hullámokat keltesz a mellkasodban és a gyomrodban. Felbukkanhat szorongás, feszültség, stressz, szomorúság, harag és más érzések. Amikor történet nélkül pihensz meg pár pillanatra, ezeket az érzéseket közvetlenül érzékeled, anélkül, hogy elemeznéd vagy értelmeznéd őket. Még azt az értelmezést se add hozzájuk, hogy „félelem” vagy „harag”. Hagyd, hogy az energia név nélkül jelenjen meg és csillapodjon el a maga természetes módján, történet nélkül. Ezzel lehetővé válik ezeknek az érzelmeknek, hogy jöjjenek és menjenek, anélkül, hogy a fejedben lévő történetek megakasztanák őket.

Gyerekként nem tanítottak meg minket arra, hogyan kell érezni az érzéseket. Csak gondolkodni tanítottak, arra, hogyan kell átgondolni mindent, és újra meg újra csak gondolkodni.  Vedd észre, hogy a folytonos gondolkodás nem eredményez megengedést és megértést. Nem segít téged mély megértéshez és gyógyuláshoz. Csak ahhoz vezet, amihez eddig is vezetett: még több gondolkodáshoz. Ez a gondolkodás csak egy sor emlék. Hát nem furcsa, hogy mindig csak ez a jelen pillanat létezik, a hangot pedig csak a múltban vájkálás és a jövőben kutatás érdekli? Ez a hang vagy te? Egy sor gondolat vagy csupán?

Tartsd meg a gondolkodást a gyakorlati kérdések számára, mint például arra, hogyan végezd a munkád, írd össze a bevásárló listát, tanulj valami újat, olvass el egy könyvet és beszélgess a barátoddal.

Ha a fejbéli hang újra elkezd kritizálni, bírálni, hibáztatni, panaszkodni, megint kiteszi a boldogságot a jövőbe és feltépi a múlt sebeit, csak vedd észre és lépj vissza a nyugalom állapotába, tarts pihenőt. Ezek a gondolatok meg fognak jelenni. Ne vedd különösebben magadra őket, amikor jönnek. Hagyd őket olyannak lenni, amilyenek. Ne akard megváltoztatni őket, ne adj szavakat hozzájuk, ne próbáld elemezni őket. Te csak térj vissza a nap folyamán újra meg újra a rövid pillanatnyi pihenők adta nyugalomhoz és örömhöz.

Amikor így, a nap során igen gyakran megpihensz a történetek nélkül (annyiszor, ahányszor csak eszedbe jut), és közvetlenül érzékeled az érzeteket, könnyebb lesz egyszerűen létezni. Könnyebb lesz élvezetesnek érezni a csendet és élvezetesnek érezni a jelen pillanatot, úgy, ahogy éppen van.

Engedd magadhoz ezt a gyógyulást. Ez valódi átalakulás. Olyan seben gyógyulnak be ettől, amik éveken át újra meg újra felszakadtak, olyan történetek, amiket újra meg újra, ismételten lejátszottál a fejedben.

Az élet elkezd egyre erőfeszítés-mentesebbnek tűnni. Ha ilyen módon pihensz bele a jelen pillanatba, minden képzeletet felülmúló mélységű szabadságra találsz. Valóban belelazulsz abba, ami van, bármibe, ami éppen történik. Ez a valódi elfogadás. Az emberileg lehetséges legmélyebb meghajlás a valóság előtt. A fejedben lévő hang, ha észreveszed, nem igazán híve a meghajlásnak és elfogadásnak. A panaszkodásnak, hibáztatásnak, kritizálásnak, önvádnak a híve és annak, hogy mindig neki legyen igaza. Add meg magadnak a pihenőt a mai napon, amilyen gyakran csak lehet. Vedd észre a történetet, lazíts pár pillanatig és érezd az érzéseket közvetlen módon. Csak legyél, élvezd az életedet ebben a pillanatban, úgy, ahogyan van.

(Scott Kiloby)

Ebben a videóban Scott elmagyarázza, miért is nem szeretjük magunkat, miért is nem szeretünk másokat, miért nem működnek a kapcsolataink, mi is van az egész életünk szenvedésének gyökerénél. És röviden bemutatja, miként is lehet „átlátni" ezeken a gyökér hiány-történeteinken.

Dr. Papp Lajos: A szellem él

Prof. dr. Papp Lajos szívsebész, a Pécsi Tudományegyetem tanára, valamint PTE ÁOK Szívgyógyászati Klinika igazgatója. Alább nagyszerű előadásának kómáról szóló részét tesszük közzé.

Dr. Papp Lajos

“Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor – aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember – azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja – aki engem egyébként jól ismert és tisztelt – felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben. Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül.

Én csak egyet kérdeztem tőle:

- hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció. A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:

“Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia.”

A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta. Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították.

Azt mondta a hölgy: “Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni.”

Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta:

“Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről.”

A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk – vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is.

Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt. De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést. Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira.
Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol – nevezetesen a szív újraindításának élményéről – abban az állapotban ő a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhet semmit, de nem is élhet.”

(Dr. Papp Lajos)

A hit ereje - Prof. Dr. Papp Lajos szívsebész -videó

 https://www.youtube.com/watch?v=wenJzDTuQDQ

 

Spiritualitás, mint „hit” – és transzperszonális pszichológia, mint tudomány

Magazinunk fő profiljának tartja, hogy a spiritualitást, a spirituális kérdéseket nem mint hitbéli kérdéseket, hanem mint életfilozófiát, és mint tudományt kezelje. Sokak számára – főleg az ellenzőknek – ez inkább csak hit/hitetlenség kérdése, pedig a május 10-12-én Budapesten megtartott Grof Konferencia tanulsága szerint teljesen egyértelmű, hogy ezek a kérdések a transzperszonális pszichológia, mint tudomány kérdéskörébe tartoznak. Minden kritériumnak megfelelnek, amit a tudományokban hívők számon kérnek. Az Integrál Akadémia és vezetője Gánti Bence szervezésében zajlott a konferencia, melynek két fő vendége Stanislav és Christina Grof voltak Amerikából, akik a transzperszonális pszichológia megalapítói.

 Stanislav Grof

Stanislav Grof alap igazságai

Stanislav Grof cseh származású pszichiáter, aki a hatvanas években emigrált Amerikába és ott folytatta Prágában megkezdett kutatásait, amelyek az LSD hatásaival voltak összefüggésben. A szert – véletlenül -, egy másik kutatás nem várt melléktermékeként Albert Hoffmann svájci vegyész, a Sandoz kutatója fedezte fel 1938-ban, tudatmódosító hatását önmagán tapasztalta meg, de eleinte nem tudott mit kezdeni az élménnyel. Az ötvenes évek végén a szert kísérletezés céljából pszichiátriai osztályoknak küldték el azt feltételezve, hogy talán a skizofrénia vagy egyéb pszichózisok gyógyíthatók lesznek vele. Így találkozott vele Grof is, és a kutatások ebbe az irányba indultak el. Mivel azonban a fiatalok, a tömegek közé kikerült a szer, és ők kizárólag drogként, tudatmódosításra használták, a szert, és vele együtt a kutatásokat is betiltották. A tömegfogyasztásból kissé visszaszorult, de újból tárgya a tudományos kutatásoknak is.

Grof személyes megtapasztalása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kutatások milyen irányt vegyenek. Elmondása szerint átélte teljes megszületését, testi-lelki fejlődését és halálát is. (Azóta tudjuk, hogy a szer hatása alatt mindenki ilyen élményeket él át, az újjászületés élmény benne van.) Orvosi kísérettel az élmények hasznosíthatók, egyéni drogként fogyasztáskor traumatizálhat.  (Itthon néha Feldmár András végez ilyen terápiákat.) A pszichózisok általában gyógyíthatatlanok, de ismertek LSD segítségével elért maradandó pozitív változások.

Stanislav Grofot idézem: „Nem név és forma, nem test és egók vagyunk. Az igazi lényünk az isteni szikra, amit a legmélyebb lényünkben hordozunk (Atman és Brahman kérdése). Ez nem hit, hanem tapasztalati bizonyosság, amit átélhet bárki. A kozmikus energiával egyenlő ez az élmény.”

„Nem emberi lények vagyunk spirituális élményekkel, hanem spirituális lények vagyunk emberi élményekkel.”

Tudatmódosítás LSD nélkül – a holotrop légzés

A konferencia másnapján részt lehetett venni holotrop légzésen is, ahol a résztvevők lehetőséget kaptak arra, hogy drogok nélkül átéljék azokat az újjászületés élményeket, amikről Grof beszélt, és amik képesek megváltoztatni, a fejlődés, megvilágosodás útjára terelni az embereket.  (Csak az útjára, és nem ígértek megvilágosodás élményeket!)

A különböző kultúrák misztériumai is általában tartalmazzák a születés, az újjászületés élményét. Sumér misztériumok, Írisz – Ozírisz misztériumok, Bachanáliák stb. Az ókorban is tudták, hogy a születési és csecsemőkori élmények feldolgozására szüksége van a fejlődő léleknek. Sokszor használtak is hozzá valamilyen tudatmódosító szert, füveket, gombákat, főzeteket, amik most is használatosak egyes sámán szertartásoknál világszerte. Grofékat izgatta, hogy miképpen lehetne LSD és egyéb szerek nélkül, egészséges módon elérni ugyanazt a tudatállapotot, és így találták ki a holotrop légzés technikát. (Jelentése: a teljesség felé mozdulás.) A dobok hangjára elért, és tudatosan kezelt légzés, transzlégzés technikáját a sámán kultúrában is gyakorolják, egészséges embereknél a pozitív hatása egyértelmű. (Néhány betegség azonban kizárja az alkalmazását, erre most is figyeltek Grofék.) Közelebb lehet kerülni a „ki vagyok én?” kérdés válaszához, a belső isteni énhez. A holotrop tudatállapot egy fajtája a módosult tudatállapotoknak.

A transzperszonális pszichológia az ilyen módosult tudatállapotokban feltárt élmények feldogozásával foglalkozik, és a pszichoterápia szerves részeként használják. Mert a psziché igazán mély részét, lényegét, magját segíti feltárni.

Juthat valaki transzperszonális élményhez spontán módon is, vagy akár szex közben is. A jelenlegi pszichiátria sajnos ezeket az élményeket még pszichotikus tünetekként kezeli, pedig a gyógyítási folyamatban is fel lehetne használni, csak ehhez más gondolkozású szakemberekre lenne szükség. (A konferencián találkozhattunk néhánnyal, de sajnos ők még nagyon kevesen vannak.)

Stanislav Grof elmondta, hogy saját élménye során a testét elhagyta és elég nehezen talált vissza. Egészen biztos abban, hogy a tudat testen kívül volt! A tudatot nem az agy határozza meg, hanem KOZMIKUS JELENSÉG!

Grof első élménye 56 évvel ezelőtt történt, azóta is ezt kutatja.  A holotrop légzéssel, pszichadelikus ülésekkel és spirituális krízisekkel, azok támogató terápiájával foglalkozott. Tanatológusokkal (halál élmény kutatók) együtt kutattak, mert ezek az élmények képesek feloldani a halálfélelmet is. A hagyományos pszichológia csak a születés utáni élményekkel foglalkozik, a születés előtti időszak eleddig érdektelen volt. Pedig lehet, (sőt biztos!), hogy a szülőcsatornában megélt szorongás is kihat az életünkre. Tehát ezekkel a kutatásokkal a pszichológia jelentős mértékben tovább lépett.

A tudomány fejlődése

A tudománytörténet fejlődése nem lineális folyamat. Jön egy megfigyelés, ami nem megmagyarázható a tudomány jelenlegi állása szerint. Krízisen megy át a tudomány és vadabbnál vadabb új javaslatok születnek, és új paradigmává válik. Az új paradigma egy új metafizikai hiedelem, és ebből adódnak az új módszerek.  Ez a fejlődés folyamata.

A XX. századtól a pszichológia nagy fejlődésen ment keresztül. A korábbi századokban nem ismerték, mint tudományt, bár a lélek gyógyításának többezer éves módszerei ismertek Keleten, és a mai modern pszichológia is ezekhez a módszerekhez nyúl vissza, mert mélyebbre visz, mint a materiális alapú gondolkozás. Freud megállapításai ma már szinte nevetségesnek tűnnek, a pszichoanalízis folyamata sem mindenható, Jung jelentős előrelépést jelentett, majd a humanisztikus pszichológia, a transzperszonális és az integrál következett, ami áthúzódik a századunkra. További fejlődési irányát még nem látjuk.

A holotrop élmények is változást hoznak a pszichológiában, és a halálközeli élmények kutatása is előre vivő. Nagyon érdekes, hogy pl. a született vakok is ilyen élmény közben látnak! (Lehet, hogy nemcsak a test és a szem lát?!)

(forrás: fenyportal.hu)

Stanislav Grof definiálja a holotróp szó jelentését - videó

Titokzatos Ezüstszál

Az Ezüstszál láthatatlan köldökzsinór földi megtestesülésünk és a lelkünk között, amely velünk együtt érkezik meg születésünkkor, és amely halálunk után elszakad, hogy szabadon engedje lelkünket - levetett porhüvelyünk fogságából.

Úgy tartják, az Ezüstszál köti össze testünket a lelkünkkel, ezért nem vagyunk képesek a Bibliai történetek főszereplőihez hasonlóan kilépni a testünkből és tetszőleges helyeken megjelenni. A Szentírás szerint csak Jézus, az angyalok és a szentek képesek elhagyni a testüket, hiszen őket nem korlátozza az Ezüstszál, amely minket életünk végéig "röghöz köt". Ők bármikor képesek hirtelen (akár egyszerre több helyen is) megjelenni, eltűnni, vagy akár más alakot felvenni.

A halandó ember testét és lelkét összekötő Ezüstszál azonban érintetlen marad élete utolsó pillanatáig. Az elszakadás nem magától történik meg, hanem a Halál Angyala (Mihály arkangyal) pendíti meg oly erősen, hogy elszakadjon, s az eltávozott lélek vele mehessen - jó esetben a mennyországba.

Minden álom egy kis halál

Sokak szerint az álom olyan, mint megannyi kis halál. Leszáll az éjszaka csendje, s mire szemünk az álomtól elnehezedvén lecsukódik, a lelkünk útra kel. Magunk mögött hagyjuk a fájdalmat, bánatot, nehézségeket, s kíváncsian nézelődünk álmaink új helyszínén: olykor idegenekkel, máskor ismerősökkel találkozunk. Néha idegenben találjuk magunkat, máskor viszont derengeni látszik egy-egy ismerős vidék, ám mire azonosítanánk a látottakat, felébredünk.

Az Ezüst szál bizonyára jó hosszú és erős, akárcsak az újszülöttet édesanyjával összekötő köldökzsinór, hiszen az álomkutatók szerint éjjelente gyakran más dimenziókban, előző vagy párhuzamos életekben járunk, s az Ezüstszál mégis érintetlen marad...

Az Ezüstszál létét számtalan nép és vallás örökítette meg festményeken az évezredek során. A testet és lelket összekötő láthatatlan köteléket általában vékony, fehér, tekergőző fonalként ábrázolják, amely a fizikai testet az éteri testtel a homlok(csakrán) keresztül köti össze. Ezt a feltevést erősítik azok a klinikai halált átélt emberek beszámolói, akik úgy írták le "halálukat", hogy lelkük a homlokukon (fejükön) keresztül távozott a testükből, majd sokáig magasan földi testük felett lebegett, teljes életnagyságban, külső szemlélőként látva azt. Majd amikor Isten engedélyével visszaszállhattak testükbe, a fejükön keresztül bújtak vissza.

Egészségügyi dolgozók azonban inkább megfoghatatlan, aura-szerű fénycsóvát látnak a haldoklók feje fölött, amelyről ez idáig nem tudták bizonyítani, hogy vajon a test körül tekergő Ezüstszál, vagy maga a távozó Lélek látható-e ilyenkor? A test pedig szó szerint (is) megkönnyebbül. Magyarázat nincs rá, de a halál beálltának megállapítása után a fizikai test kb. 30-40 dkg-mal könnyebbé válik...

(Ordódy Eszter - Forrás: Darshan Singh: Titkok titka
Visszatérés - A reinkarnáció tudománya)

Az Örök Élet forrása

Mese-mese-mátka

A meseirodalom kapcsán sok-sok elemzés született arról, hogy a mesék valójában az emberi tudattalan, az emberi lélek legmélyebb vágyainak katalógusai, és a mélylélektani kutatások pontosan felfedik, hogy a jelképes virágnyelven megszólaló mesék milyen útmutatást adnak mindazoknak, akik a mindent-gyógyító örök élet vizére vágynak. A legkorábbi ilyen mitikus emlék Gilgames eposzában olvasható, ahol az élet vizét kereső Utnapistim a legutolsó pillanatban bukja el az emberiség olthatatlan vágyának legnagyobb próbáját.

Azóta ott szunnyad mindnyájunkban a kérdés: elnyerhette-e volna az örök életet? Élhet-e az ember örökkön örökké? Igaz-e hogy a paradicsom halhatatlan kertjéből száműzött első ember, Ádám még 900 évig élt, vagy hogy a bibliai pátriárkák még mind matuzsálemi kort éltek meg? Mennyi az ember jogos életideje? Meghosszabítható-e az élet, és ha igen, mi a titokzatos életelixír ami ezt lehetővé teszi?

Egy alkimista meséje

Ki ne ismerné Szepes Mária Vörös Oroszlán című regényét, amiben a zavaros fejű hitvány Hans Burgner a halhatatlanság reményében idejekorán elrabolja mesterétől, az alkimista Anselmustól az élet elixírjét. Csak miután elfogyasztja azt, ébred rá, hogy a nagy átváltozáshoz még éretlen lelke képtelen befogadni ezt az éltető erőt. Természetellenes módon, a szükségszerűség medréből kitörve, tör egy másik magasabb létformába, minden felkészültség nélkül. Tudata hitvány állaga ezáltal teste törhetetlen üvegkoporsójába záródik, amelyben egy elpusztulni, de szabadulni sem tudó, feleszmélt tetszhalott őrjöng félelmében.

Szepes Mária, regényében a legkényesebb lényegre tapint Hans példájával: az ember alapállapotában embrióhoz hasonlatos módon tehetetlen és fejletlen még az önálló örök életre. Lelke átváltoztatása, valódi benső transzmutációja nélkül, amely által szépen fokozatosan kifejleszti az öröklét befogadásához szükséges szellemi szerveket, az ember inkább a kegyelemből megvakított gyönge pillanatlények közé való.

Legyünk őszinték! Mit kezdene egy mai modern átlagember a halhatatlansággal? Még több időt töltene tévézéssel, vásárlással, szórakozással? Meddig bírná a fogyasztói életforma üres és céltalan rutinját? Anne Rice nagysikerű regénye az Interjú a Vámpírral folytatásában, ugyanezt a kérdést feszegeti. A vámpírként halhatatlanná tett Lestat, képtelen elviselni a céltalan élőhalott életet, és ezért közel egy évszázadra inkább a föld mélyébe rejtőzve, az öntudatlanságba menekül. Mert valódi lelki élet, szellemi indíttatás nélkül az ember egyszerűen élőhalott, amit a hosszú élet még elviselhetetlenebbé tesz. A halandóság éppen ezért az isteni gondoskodás legfőbb megnyilatkozása, és a halál a legtöbb ember számára éppen hogy kegyelmi aktus, ami az élet terhének végső feloldozása; hisz az élet látszólagos céltalanságát és hiábavalóságát idős korára oly sokan képtelenek elviselni.

Spirituális alkímia

Mindenki aki foglalkozott már a reneszánsz kor okkult filozófiáival, hallott arról, hogy az alkimisták valódi célja az ’aurum non vulgi’, a nem közönséges értelemben vett arany előállítása volt. Sohasem az aranycsinálásra törekedtek, hanem – ahogy Szepes Mária fogalmaz - hogy „emberólomból emberarannyá” változtassák saját lényüket. Azon fáradoztak, hogy lelkükben, szellemükben, létrejöjjön a Bölcsek Köve, az Iható Arany, az Örök Élet igazi elixírje. Mert az ember nem test, hanem szellem. És míg teste romlandó és szükségszerűen halálra szánt, szelleme örökéletű.

Mit jelent tehát valójában az örök élet forrása? Mi ez a forrás? És hogyan lehet eljutni hozzá? Az alkímia egyszerű utasítása erre: solve et coagula – oldj és köss! Oldozz el minden olyan köteléket, mely lényedet a halandó és romlandó élethez köti, és köss szövetséget mindazon dolgokkal amelyek lényedet a halhatatlan és örökérvényű léthez kötik. A mentális alkímia beavatottjai pontosan értik és tudják mit értsenek ez alatt: gondolatainkkal nem szabad semmi olyanhoz túlságosan sokáig, vagy túl nagy erővel kötődnünk, aminek csak pillanatnyi célja és értelme van. A hétköznapok sodrában mégis szinte mindenki csak a pillanatértékű aktualitások tiszavirág feladataival tölti idejét. Kicsoda, micsoda, mikor, mennyiért, honnan, hová. A nap-nap után végzendő, végetnemérő jelentéktelen tucat-feladatok valódi eredménye, pedig gyakran nem több vagy egyéb, mint a világban egyre keletkező értéktelen információhalmaz mennyiségi növekedése, aminek értelmetlenségét és hiábavalóságát a lelke mélyén mindenki érzi. Mégis teszi-veszi-viszi-hozza a dolgokat, mindenki ’cuccol’ valahonnan valahová. Nem is csoda, hogy az ilyen élet véges és rövid, ami inkább áldás, mint átok.

Az örök élet lakhelye, nem ebben a hangyavilágban keresendő. Ezt a világot el kell hagyni, el kell tőle válni, megkülönböztetve a nemest a nemtelentől, a nehezet a könnyűtől, a magasat a mélytől. A legtöbben csak akkor ébrednek ennek kényszerére, amikor életük már nagyon félresiklott, amikor a lélek eljut az első sötét éjszakájához. Ezt az alkímia Nigredo-nak, feketeségnek nevezi, amiben szétrohad, putrefaktálódik minden ami értéktelen. Csak az esszenciális dolgok, a lényegi tartalmak maradnak épségben. Ennek a rothadásnak a vége az Albedo, a kifehéredés, amikor a lélekben világosság gyúl, és világossá válik mi képvisel valódi örök értéket és mi nem. És csak amikor ezeket a romolhatatlan értékeket kezdi rendezgetni magában valaki, és mikor ezekhez kezdi kötni magát, akkor kezd megáradni a forrás, hogy hűsítő vizével elpárologtassa a felesleges salakanyagot. Ennek a folyamatnak a vége a vörösödés, a Rubedo, amikor a visszamaradó és kivéreztetett élet vérvörös kupájában, annak lényegeként, az örök élet és megváltás aranyitala gyűlik össze.

Transzmutáció – az átlényegülés

A lélek átváltoztatásával maga a világ nem változik meg, nem válik a világ is arannyá. De az átlényegült szellem képes bearanyozni ezt a világot. Az ilyen lélek ugyanis mindenben csak a maradandóhoz, az örökhöz kötődik. Egyetlen pillantásban képes meglátni az öröklétű, halhatatlan, valódi tartalmat az élet sürgésforgásában. Ez a látásmód emeli a hétköznapi történések világa fölé, ahol minden egyszerű lefutás, történés, illékony múlttá változó gólem. Miután az átlényegülést megélő ember szelleme jelentős mértékben elszakad a pillanatnyi aktualitások villanófényétől, valóban megélheti az időtlenség és az öröklét állapotát. És miután szellemi értelemben inkább ehhez köti magát, azaz tudja és éli, hogy ő valójában öröklétű halhatatlan szellem, nem is adja át magát egykönnyen a látszattörténések időbeli sodrásának. Így tűnik előbb-utóbb mások szemében ’kortalannak’, aki lassan vagy egyáltalán nem öregszik. Testi formáját áthatja valami időfeletti kisugárzás, ami miatt a környezete zavarba jön, ha ’korát’ kellene megítélni. Lényéből pedig az életet gyógyító ’elixír’ sugárzik.

Az egyetlen életesszencia, ami az öröklét egyetlen forrása. Maga a halhatatlan szellem. És az ólomsúlyú élet álomvilágából ébredő átlényegülő aranyember, ennek az éltető vizét kortyolja. És ehhez valóban nagy utat kell bejárni. Ehhez, mint minden világmegváltó hősnek, el kell mennünk az emberi világ legvégére, át kell kelnünk a belső világ háborgó tengerén, hogy az üveghegy tűhegynyi fokára hágva, egyetlen pontba sűríthessük életünk és lényünk esszenciáját. Az életünkből így kinyert lényeg válik életünk elixírjévé. Tudván tudva, hogy az egyetlen romolhatatlan kő, a bölcsek örökélethozó törhetetlen gyémántja csak megtalálására vár, melyet ott hordozzuk lényünkbe rejtve mindnyájan.

(Tarr Bence László)

Békesség

Az elme nyugalma, a bőség egyik leggyönyörűbb ajándéka. Hosszú és

türelmes önuralomra törekvés eredménye. Jelenléte jelzője az érett

tapasztalatnak, és a gondolat törvényeiről és működéséről alkotott

több mint hétköznapi ismeretnek.

Egy ember olyan mértékben válik nyugodttá, amennyire megérti

önmagát, mint gondolatból fejlett lényt. Az ilyen tudáshoz, szükség

van mások megértésére, mint a gondolat eredménye, és ahogyan

kifejleszti a megfelelő megértést, és egyre világosabban látja a dolgok

közti belső kapcsolatokat az ok és okozat működése által, abbahagyja

az akadékoskodást, füstölgést, aggódást, és bánkódást.

Kiegyensúlyozott, rendíthetetlen és nyugodt marad.

A nyugodt ember, mivel már megtanulta hogyan kormányozza

önmagát, tudja, hogyan alkalmazkodjon másokhoz. És ők pedig

tisztelik lelki erejét. Érzik, hogy tanulhatnak tőle és bízhatnak benne.

Minél nyugodtabbá válik egy ember, annál nagyobb a sikere, a

befolyása, az ereje a jóra. Még a hagyományos kereskedő is üzletének

növekedő előrehaladását fogja tapasztalni, ahogy egyre nagyobb

önuralmat és nyugalmat fejleszt ki, mert az emberek mindig olyan

személyt választanak kereskedőpartnerüknek, akinek viselkedése

igazságos.

A kemény, nyugodt embert mindig szeretik, és nagyra becsülik. Olyan

ő, mint egy árnyékadó fa a szomjas földön, vagy egy óvó szikla vihar

idején. Ki ne szeretne egy nyugodt szívet, egy szelíd, kiegyensúlyozott

életet? Mindegy, hogy esik az eső, vagy süt a nap, és mindegy milyen

változások jönnek, azoknak, akik birtokolják ezeket az áldásokat,

mert ők mindig szelídek és nyugodtak. A jellem eme maradéktalan

nyugalma, amelyet szelídségnek nevezünk, a kultúra utolsó leckéje.

Ez az élet virága, a lélek gyümölcse. Olyan értékes, mint a bölcsesség

– kívánatosabb, mint a tiszta arany. A puszta pénz keresés, mennyire

jelentéktelennek látszik, ha a nyugodt élettel hasonlítjuk össze! Az

élettel, amely az igazság óceánjában lakozik, a hullámok alatt, túl

azon, ahová a viharok elérnek, az Örök Nyugalomban!

Milyen sok embert ismerünk, akik megkeserítik az életüket, akik

robbanékony természetükkel mindent elrontanak, ami kellemes és

szép, akik lerombolják jellemük egyensúlyát, és haragot tartanak!

Kérdés, hogy vajon az emberek nagy többsége nem-e az önuralom

hiányának köszönhetően dönti romokba az életét és teszi tönkre

boldogságát? Milyen kevés emberrel találkozunk az életben, akik

kiegyensúlyozottak, akik azzal a töretlen nyugalommal rendelkeznek,

amely a kiforrott jellem sajátja!

Igen, az emberiség hullámzik irányítatlan szenvedéllyel, viharos a

kormányozatlan bánattól, s körbe-körbe sodorja az aggodalom és

kétely szele. Csak a bölcs ember, csak akinek a gondolatai

ellenőrzöttek és megtisztultak, bírhatja a lélek szeleit és viharait

engedelmességre.

Vihar verte lelkek, bárhol is legyetek, bármilyen körülmények között,

tudnotok kell: Az élet óceánján az áldottság szigetei rád mosolyognak,

és álomképeid a napos tengerpartja a te érkezésedet várja! Tartsd

erősen a kezed a gondolat kormányán. Lelked mélyén ott fekszik a

parancsoló Mester; Ott van csak alszik; ébreszd fel Őt! Az önuralom

erő. A jó gondolat kiválóság. A nyugalom hatalom. Szólj a szívedhez

„Békesség! Maradj nyugodt!”

Nem tudod megváltoztatni a gondolataidat anélkül, hogy közben meg ne

változna az életed - jó vagy a rossz irányban is. Merülj bele a megfelelő

gondolatokba és olyan személlyé válsz amilyennek lenned kellene, olyan

biztosan, mint ahogy az elültetett makkból tölgy nő nem pedig fenyő.

Ültesd el a makkot még ma!

(James Allen)

Peter Kelder - A fiatalság forrása

A fiatalság mindenki számára hozzáférhető forrása az öt rítusnak nevezett, tibeti eredetű gyakorlatsor, melyet egy titokzatos angol utazó, bizonyos Bradford ezredes ismertetett meg Peter Kelderrel. 

Petert annyira meggyőzte a gyakorlatok hatása, hogy könyvet írt a módszerről. Részletesen tárgyalja a gyakorlatokat, és számos hasznos tanáccsal szolgál. Az öt tibeti jógagyakorlat alkalmas az élet meghosszabbítására.

Az öt Tibeti jógagyakorlat

Bradford ezredes, sok más férfihoz hasonlóan már 40 éves korára megöregedett.
Amikor Indiában szolgált, érdekes történetet hallott, amelyet sohasem felejtett el. A tibeti Himalájában, eldugott, vad vidéken lévő lámakolostorról szólt, amelyben az évezredeken át továbbadott ősi bölcsesség megoldást ígért a világ egyik legnagyobb misztériumára. A legenda szerint a kolostor lámái nem kisebb dolgot ismertek, mint a fiatalság forrásának titkát. Minél többet hallotta az Élet Vizét emlegetni, annál inkább hajlott arra, hogy a csodás forrás valóban létezik.

Elkezdte gyűjteni azokat az adatokat, amelyek segítettek a kolostor hollétének kiderítésében: milyen a klíma, milyen a tájék arculata, hogyan néznek ki az emberek. Ahogy haladt előre a nyomozással, úgy vált fokozatosan rögeszméjévé a vágy, hogy megtalálja a forrást.
Elhatározta, hogy visszatér keletre, és nem nyugszik, amíg el nem jut a rejtélyes helyre. Megkérdezte barátját, Keldert, nincs-e kedve vele tartani e nehéz vállalkozásban.
Bradford ezredes egyedül kelt útra. Éveken át nem adott életjelt magáról. Kelder egyszer csak levelet kapott, amelyben  Bradford bejelentette, hogy elérte célját és hazafelé tart.
A találkozás alkalmával Kelder döbbenetes átalakulásra figyelt fel. Az ezredes meglepő módon úgy nézett ki,ahogy évekkel ezelőtt nézhetett ki, élete virágában.
Kelder így ír erről:
-A botjára hajló, sápadt öregember helyett… egy magas, daliás alak állt velem szemben. Arca majd kicsattant az egészségtől, dús, sötét hajában alig észrevehetően bújt meg pár ősz tincs.
Bredford ezredes izgatott barátjának elmesélte, hogy mi történt vele hosszú távolléte alatt: felfedezett egy eldugott tibeti kolostort, amelynek lakói sosem öregednek meg.
A kolostorban öreg embert egyáltalán nem lehetett látni. Mármint az ezredesen kívűl. A lámák csak mint az „Aggastyánt” emlegették, hiszen meglehetősen régen volt,amikor ilyen idős ember élt közöttük.

 

Peter Kelder - A fiatalság forrása - Az öt Tibeti jógagyakorlat:

https://dokumen.tips/documents/peter-kelder-a-fiatalsag-forrasa-az-oet-tibeti-jogagyakorlatpdf.html?page=1

-Az első két hétben úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal – mesélte az ezredes.- Csak bámultam jobbra-balra, azt hittem, álmodom. Aztán az egészségem javulni kezdett. Éjszakánként jobban aludtam, és reggelenként egyre kipihentebben ébredtem. Nem telt el sok idő és a botomat már csak hegymászáshoz vettem elő.
Egyik reggel az ezredes egy tükörre bukkant és két év után először tekintett önmagára. Hitetlenkedve,meglepetten látta, hogy sokkal fiatalabb ember állt vele szemben. Tudomásul vette, hogy fizikailag átalakult: legalább 15 évvel fiatalabbnak látszott ahhoz képest,amilyen odaérkezésekor volt. Tiszteletbeli címétől az „Aggastyán”-tól is meg kellett válnia.
Bredford ezredes elmagyarázta, hogy hogyan érte el ezt a jelentős fiatalodást.
-Miután bebocsátást nyertem a kolostorba, az első fontos dolog, amit megtanultam: az emberi testnek 7 fő energiacentruma van,amelyeket a hinduk csakráknak neveznek, de akár örvényeknek vagy forgóknak is hívhatnánk őket, hiszen a bennük áramló életenergia körkörös irányban mozog. Ezek a szemnek láthatatlan rotációs elektromos mezők az endokrinális rendszer hét belső elválasztású mirigye környékén helyezkednek el, és  a mirigyek hormontermelését ösztönzik. E hormonok szabályozzák élettani funkcióinkat, beleértve az öregedést is.
Egy egészséges szervezetben ezek az energiaspirálok nagy sebességgel forognak körbe, így válik lehetővé az életenergia fölfelé irányuló áramlása az endokrin rendszeren keresztül. Ha az energiaspirálok egyikének, vagy másikának a forgása lelassul, az életenergia áramlása lanyhul, akár le is állhat. Ez betegséget és öregedést hoz.
A legbiztosabb módja, hogy visszanyerjük egészségünket és fiatalságunkat az, ha energiacentrumainkat újból normálisan kezdjük működtetni.
Létezik öt egyszerű gyakorlat, amelyek segítségével ezt könnyedén elérhetjük. A gyakorlatok egyenként is hatásosak, de együttes alkalmazásuk jobb eredményre vezet. Nem hagyományos értelemben vett tornagyakorlatokról van szó: a lámák rítusnak hívják.

(Peter Kelder: A Fiatalság forrása)

 - - - - - - 

                                                Az öt tibeti rítus -A Fiatalság forrása - videó