Körülbelül négy-öt éve
kezdtem el tanításokra járni, lámákkal találkozni. Nem hívott közéjük senki -
egyszerűen volt bennem egy hiányérzet, ami odavonzott ebbe a közegbe.
Ha Nepálról vagy Tibetről olvastam,
mindig elfogott egy érzés, hogy nekem ehhez a helyhez, ehhez a kultúrához közöm
van, én itt valamikor már jártam. Mint amikor egy kedves arcot látsz, egy
ismerős hangot hallasz, s bár nem tudod, kicsoda az illető, legbelül érzed,
hogy jó a közelében lenni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy
azonnal, első szóra és minden kritika nélkül elfogadtam mindent, amit a
pránanadi tanítóitól hallottam. Amikor például egyikük azt állította, hogy a
tanítások révén meg tudom majd gyógyítani magam, azt mondtam, hogy ez hülyeség.
Talán néha tiszteletlen, de
egészséges kétkedéssel viszonyultam hozzá. Ennek ellenére - vagy talán éppen
ezért - ma már meggyőződéssel állítom: amit kezdetben hitetlenkedve
hallgattam, minden valóság. A reinkarnációs utazások, a gyógyítás, a mindent
átható energia - egytől-egyig működő dolgok.
Láttam például a magyar mestert, aki
a két ujja között egy aprócska követ hozott létre. Nem volt benne semmi trükk.
Anyaggá sűrítette az energiát.
Ezt az utóbbi élményt Vágó Istvánnal
is meg tudtam osztani. Amikor közösen vezettünk vetélkedőt, gyakran szóba
elegyedtünk. Mindenki tudja róla, hogy kételkedik a tudományon túli
jelenségekben. Kicsit talán bosszantja is a létezésük.
Erre összehozza a sors egy olyan
sráccal, aki a pránanadi tanításait követi. Mit mondjak, érdekes
beszélgetéseink voltak. Amikor elmeséltem neki az energia anyaggá sűrítését,
láttam a szemén, mit gondol az egészről. Felajánlottam, hogy összehozok egy
találkozót a gyógyítóval egy helyen.
István azonnal igent mondott, és
hamarosan ott ült a mester előtt. Nagyjából két órát beszélgettünk, majd a
tanító ujjai között néhány perc alatt egy kis színes kavics formálódott. Mikor
átadta, figyelmeztetett:
"Vigyázz, István! Ennek
a kőnek olyan sűrű az energiája, hogy egy kicsit meg is égette a kezed."
Odanéztünk, és tényleg! Egy kis
ponton elszíneződött a bőr. Vágó először nem akart hinni a szemének. Meglepődve
mondta: igen, ebben lehet valami. Kis idő múlva aztán újra felülkerekedett a
gyanakvása, és kijelentette, hogy ez szerinte csupán illúzió..
Akkor a pránanadi mester
elmosolyodott:
"Nincs semmi baj,
István. Neked ezzel még nincsen dolgod."
Ez az élmény számomra igazi katarzist
jelentett. A kövecske megszületése, a kétely, a vád és a nyugodt válasz. Ott,
abban a pillanatban én is rádöbbentem, hogy nem az a fontos, ki mit lát.
Vágó István számára talán még nem
jött el az idő, amikor kinyithatja a szemét. Egyszerűen nem állt készen rá.
Neki van egy hite, aminek központi eleme az, hogy amit most látott, az
valójában nincs.
Ha akkor beismeri, hogy a
meggyőződése téves, olyan világnézeti alapokat veszít el, amelyekre évtizedeken
át, aprólékos gonddal felépítgette saját világát.
Összeomlott volna
körülötte minden, neki pedig újra fel kellett volna építenie az egész
univerzumát. Vágó e helyett inkább becsukta a szemét, befogta a fülét, és nem
vett tudomást valamiről, ami pedig ott volt az orra előtt.
A mester mindezt egy pillanat alatt
átlátta, s tisztelte annyira Istvánt, hogy nem akarta sem meg-, sem pedig
legyőzni. Ehelyett inkább elővett egy gyertyát, meggyújtotta, és azt mondta:
"Figyeljetek, most
megmutatom nektek, mire képes az emberi tudat!"
Leült három méterre az égő
gyertyától, és mi azt láttuk, hogy először megnő a láng, majd lassan
össszezsugorodik, kisvártatva pedig újra magasan lobog! Közben - tán mondanom
sem kell - mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket, a levegő sem rezdült.
Vágó István a végén elkérte a
gyertyát, mondván, hadd vihesse el megvizsgálni, mert biztosan el van benne
vágva a kanóc. A kívánsága teljesült, arról viszont nem hallottam, hogy utólag
bármit is felfedezett volna.
(Sebestyén Balázs:
Szigorúan bizalmas)
