Carl Gustav Jung asztrálutazása

A halálközeli élményt átélő emberek legtöbbje megszabadul a halálfélelmétől, mert tapasztalatból tudja, a halál nem zár le mindent. A másik elgondolkodtató eredménye ennek a jelenségnek az, hogy a túlélők sokkal figyelmesebbé, szere­tetteljesebbé válnak.

Carl Gustav Jung

Carl Gustav Jung, a neves pszichiáter 1944-ben eltörte a lá­bát, és közvetlenül utána szívrohamot kapott. Egy nővér ké­sőbbi beszámolója szerint a testét ragyogó fény vette körül, akárcsak - tapasztalatai szerint - a legtöbb haldoklóét.

Jung szerencsére mégsem tartozott közéjük. Az űrben lel­te magát, amint a „gyönyörű kék fényben úszó" Földet szem­léli. Látta a tengerek mélyét és a kontinensek körvonalait. A lá­ba alatt Ceylon terült el, előtte India. Természetesen nem lát­ta az egész bolygónkat, „gömb alakját azonban tisztán kive­hettem, körvonalai ezüstösen csillogtak át a csodás kék fé­nyen".

Rövid szemlélődés után Jung megfordult, és egy hatalmas, lebegő, meteorithoz hasonló sziklatömböt pillantott meg az űrben. A sziklán volt egy kis előcsarnok, és a bejárat mellett egy hindu ült lótuszülésben. Jungot béke, alázat, elégedettség töltötte el, amint a sziklára lépett. „Mindenem megvolt, ami én voltam, és csak ennyit mondhattam a magaménak."

Jung éppen áthaladni készült egy kivilágított termen, ahol, érezte, választ kap majd valamennyi, az élet értelmét kutató kérdésére, amikor Dr. H. megérkezett. Ez az orvos kezelte a kórházban, csak ezúttal „aranylánccal vagy arany babérko­szorúval övezve" jelent meg. Dr. H. közölte vele, nem szabad még elhagynia a Földet, vissza kell térnie. Jung mélységesen csalódott, és vonakodva indult haza, az élők világába - írja Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzában.

Jung egyértelműen halálközeli eseményt élt át, ami azon­ban sokkal inkább asztrálutazásnak, semmint a szokásos „fény-alagút" élménynek felelt meg. A halálközeli élményeknek ezek szerint tehát számtalan változata lehet. Jungnak sok láto­mása volt még, mielőtt végképp visszanyerte az egészségét. „A látomások során átélt érzések szépsége és intenzitása min­den képzeletet felülmúlt. A leghatalmasabb élményt jelentet­ték ezek a víziók, amelyben valaha is részem volt... Soha nem hittem volna, hogy ilyesmit átélhet az ember, hogy létezik egyfajta töretlen boldogság. A látomások és élmények teljesen reálisak voltak; nem valami képzelt érzések, hanem minden a legteljesebb objektív valóság" - írja fent idézett művében.

A halálközeli élményeket sokan hallucinációnak minősítik. Azok a jelenségek azonban, melyeket előbb tárgyaltunk, a Föld valamennyi országában közismertek, még a kisgyermekek kö­zött is. Dr. Melvin Morse Closer to the Light (Közel a fényhez) című könyvében olyan gyermekek tapasztalatait jegyezte fel, akik halálközeli élmények következtében hagyták el fizikai testüket.

A halálközeli élmények nemzetközileg elismert kutatója Kim Clark, fiatal pszichológus korában szemléletes bizonyíté­kokat is szerzett ezeknek az akarattalan, testen kívüli élmé­nyeknek a valódiságáról a seattle-i Harborview Kórházban.

Éppen egy kórházat elhagyni készülő szívbeteg számára adott különböző lélektani életvezetési tanácsokat, ám a hölgy közönyösen hallgatta. Inkább arról akart beszélgetni Kimmel, hogyan hagyta el a testét, miképpen lebegett fölötte, azt né­zegetve, mint próbálják az orvosok kétségbeesett igyekezettel újraindítani a szívét.

Kim hitetlenségét látva, bizonyságképpen elmondta, egy fél pár cipő hever a kórházi ablak alatti párkányon. Kim kinyi­totta az ablakot, de nem látott semmit. A hölgy erősködött, Kim tehát kihajolt, de még mindig nem látta a cipőt. „A sarkon van" - irányította a beteg. A kórház ötödik emeleti szobájában voltak, de Kim bátran kimászott a párkányra, és természetesen ott találta a cipőt úgy, ahogyan a hölgy leírta. Ez az eset indította el Kim Clark kar­rierjét a halálközeli élmények tanulmányozására.

Dr. Melvin Morse bizonyította be végleg, hogy a halálkö­zeli élményen csak az esik át, aki valóban az élet peremére kerül, valamint hogy a jelenség sohasem alvászavar, drog vagy tudat alatti félelem fejleménye. Ő és kutatótársai összevetették a haldoklók élményeit a súlyosan beteg emberek tapasztalata­ival, és megbizonyosodtak róla, hogy csak a halál küszöbéről visszatérő embereknek vannak úgynevezett halálközeli ta­pasztalatai. Eredményeit egy, a gyermekbetegségekkel foglal­kozó orvosi szaklapban (American Journal of Diseases of Children) 1986 novemberében tette közzé.

Dr. Morse az agynak azt a területét is meghatározta, ahol a halálközeli élmény megjelenik. Feltételezése szerint ez a hely „a lélek trónja".

Nagyon ritkán látják „asztrális hasonmásukat" azok, akik halálközeli élmény során akaratlanul elhagyják testüket. Rend­szerint a tudatosság szikrájának érzik magukat. Ám ez is tes­ten kívüli élmény. Keith Harary, akit parapszichológusok cso­portja vetett mindenre kiterjedő vizsgálat alá a hetvenes évek­ben, általában szellem, fénysáv, fénygömb, fénycsík alakjában asztrálutazott, de megesett vele az is, hogy tudatos pontként sodródott az űrben. Ezek az asztrálutazás járművei. Különbö­ző alakokban lehet útra kelni, egyetlen módszer sem célrave­zetőbb a másiknál.

 

(Richard Webster – Asztrálutazás)