A poltergeist-jelenség IV. Szellem videó Somogy megyében

A poltergeist ismeretlen erő, amely megmagyarázhatatlan zajokat okoz, tárgyakat mozgat anélkül, hogy láthatóvá válna. A poltergeist német eredetű szó, jelentése: kopogó szellem, vagy zajos szellem.

Ezt a videót egy barátom készítette észak Somogyban. Nincs semmi átverés benne. Ebben a házban nagyon sokszor előfordulnak fura dolgok,már én is tapasztaltam személyesen. Ezért a barátom sokszor kiteszi a kamerát és sikerült is rögzítenie. A videó kb 5:30-nál kezd érdekes lenni de azt hozzá kell tegyem hogy a telefoncsörgés az nem természetfeletti az édesanyja hívta a barátomat,de viszont akkor kezdődik minden ami megmagyarázhatatlan. Lehet hogy a telefon váltotta ezt ki?

(forrás: kisertetek.blog.hu)

A poltergeist-jelenség III.- Szellem garázdálkodott a nyomdában

A poltergeist ismeretlen erő, amely megmagyarázhatatlan zajokat okoz, tárgyakat mozgat anélkül, hogy láthatóvá válna. A poltergeist német eredetű szó, jelentése: kopogó szellem, vagy zajos szellem.

Meglehetősen furcsa jelenséget rögzített egy nyomda biztonsági kamerája. A dolgozók meg voltak győződve arról, hogy egy szellem látható a felvételeken. A jelenségre nincs magyarázat.

Az állítólagos szellem jelen esetben fehér gömb formát öltött. A megmagyarázhatatlan jelenség jobbra-balra pattog a nyomdagépek között. A képek annyira felzaklatták a személyzetet, hogy rettegnek munkahelyükön.

- Reggel volt, a helyemen ültem, mikor a képernyőn egy igen furcsa fehér gömbre lettem figyelmes. Alakját folyamatosan változtatta, egyszerűen iszonyatos volt az egész. Annyira nem hittem a szememnek, hogy a felvételeket azonnal visszanéztem – mondta Nick Henry menedzser.

A férfi hozzátette, hogy a beosztottak az eset óta nem hajlandóak egyedül dolgozni. Mint mondja, nem hitt idáig a szellemekben, de ezen a véleményén az eset óta változtatott, és megérti a többi munkavállaló hozzáállását.

(forrás: global-mystery.blogspot.hu)

A poltergeist-jelenség II. - Szellem a konyhában

A poltergeist ismeretlen erő, amely megmagyarázhatatlan zajokat okoz, tárgyakat mozgat anélkül, hogy láthatóvá válna. A poltergeist német eredetű szó, jelentése: kopogó szellem, vagy zajos szellem.

A jelenség leírásában a szellem vagy szellemek tevékenysége kopogó zajokban, tárgyak felemelkedésében, reptetésében vagy dobálásában vagy akár emberek elleni testi fájdalom okozásában is megnyilvánulhat. Az esetek többségében csak ritkán támadták meg az embert. Időtartamban néhány órától kezdve egészen több hónapig fennálló jelenségekről számoltak be. Sokan úgy magyarázzák a jelenséget, hogy azt az ember idézi elő, amely a belső feszültségek alatt álló tudatalatti pszichokinézisének (telekinézis)
eredménye. Ennek a magyarázatnak volt a támogatója a magyar származású Fodor Nándor parapszichológus is, bár vannak esetek, amelyek ellentmondanak ennek az elméletnek.

(forrás: wikipedia.org)

A vér is meghűlt bennünk amikor megnéztük ezt a youtube-on fellelhető videót. A konyhában valami elkezd rendezkedni, kerestük a szemünkkel a madzagokat, amivel a tárgyakat rángathatnák, de nem találtunk olyat.

A poltergeist-jelenség I. (Nemere István)

A poltergeist ismeretlen erő, amely megmagyarázhatatlan zajokat okoz, tárgyakat mozgat anélkül, hogy láthatóvá válna. A poltergeist német eredetű szó, jelentése: kopogó szellem, vagy zajos szellem.

Meglehetősen ritkán fordul elő, szerencsére. Mert bizony elég ijesztő amikor az addig nyugodt környezetben, többnyire családi otthonban, egyszer csak különös dolgok történnek. Leesik a kép a falról, vagy elfordul, akkor is, ha alaposan odakötözték a kampóhoz. Aztán magától kialszik a lámpa, vagy éppen ellenkezőleg, akkor is meggyullad, ha senki nem nyúl a kapcsolóhoz, sőt, a kapcsoló is úgy áll, mintha el lenne oltva. Az asztal fiókjai kicsúsznak helyükről, s ha a fiókokban dobozok vannak, azok tartalma szétszóródik a padlón.

Aki ilyenkor a lakásban tartózkodik, áramütést érez. Olykor néhány nagyon nehéz tárgy - a zsúfolt szekrény, de akár több mázsás páncélszekrény is - elmozdul a helyéről. Az edények kiszóródnak a szekrényből, több közülük apróra törik. Más tárgyak csak földre esnek... Ez a poltergeist-jelenség.
A középkorban ha valahol felbukkant, a korabeli emberek mindig a sátán tevékenységére gyanakodtak, és a ház, a birtok tulajdonosát nemegyszer azzal vádolták, hogy az ördöggel cimborál. Ez pedig legtöbbször egyet jelentett a boszorkánysággal és a máglyahalállal.
Mi történik olyankor, amikor a lakásban elszabadul a pokol? Arra figyeltek fel, hogy szinte minden esetben volt az épületben valaki, aki állandóan, vagy legalábbis naponta hosszabb időn keresztül ott tartózkodott.
Többnyire fiatal, s még gyakrabban tizenéves lány. Ellenőrizhető módon a zavaros események főleg akkor történtek, ha ez az illető is ott volt. Amikor távozott, a jelenség is megszűnt, és ha ismét eljött, a jelenség újra kezdődött.
Ne higgyék, hogy mindez csak órákig, legfeljebb napokig volt tapasztalható! Feljegyeztek olyan németországi, hollandiai és lengyelországi esetet, amikor hosszú hónapokig, sőt néhol évekig ismétlődött a jelenség, a környékbeliek nagy rémületére.
A rémület talán indokolt is, hiszen olyasmi történik, amit józan ésszel, az ismert fizikai törvényekkel megmagyarázni nem lehet.
Pedig a jelenségek annyira valósak, hogy némelyiket filmre is tudták venni, és műszerek is igazolták a különös változásokat! Mindez annak a bizonyítéka, hogy igenis létezhet a természetben olyan erő, amelyet nem kellően, vagy egyáltalán nem ismerünk.
A leginkább arra gyanakodtak, hogy él néhány olyan fiatal, akinek a testében, a pubertáskori változásokkal olyan energia gyűlik össze, amely kapcsolatba hozható a jelenséggel. Vagyis senki sem bűnös, legkevésbé maga a "tettes". Egyszerűen a belső energiájuk kisugárzódik a környezetükre. Ez az a magyarázat, amit a tudomány is hajlamos elfogadni - már amikor a jelenséget komolyan veszi. (Szerencsére már volt példa ilyenre!)
Komoly szakemberek a poltergeist-jelenség közben mérték az ott tapasztalható energiát, és különös eredményt kaptak. Bizonyos elektromos berendezések mintha a térből jutottak volna ismeretlen energiához, a hangra érzékeny berendezések pedig jelentős zajszintet mértek ott, ahol csönd volt. Legalábbis a kutatók semmit sem hallottak. Tapasztaltak rejtélyes mágneses hatást és olyat is, aminek semmi köze nem volt az elektrodinamikus erőkhöz. Vagyis nem áram keltette - de olyan készülékben jelentkezett, amely csak árammal működik...
A másik magyarázat már kevésbé elégítené ki a tudósokat - ha egyáltalán komolyan vennék.
Eszerint a poltergeist esetében valamilyen "túlvilági" beavatkozásról van szó, valakik így akarják felhívni magukra a figyelmet. Ez a szellemvilágba vezetne át, amelytől az igazi parapszichológusok is sokszor idegenkednek. De néha annyira összetett a jelenség, és annyira ebbe az irányba (is) mutat, hogy ez a lehetőség sem zárható ki teljesen. Olykor valóban olyan benyomása támad a kutatóknak, mintha "külső" lét lényei dörömbölnének, kétségbeesetten, keresve a módszert, amellyel "átjöhetnek", vagy legalább figyelmeztetőjelt adhatnak azoknak - nekünk -, akik a láthatatlan, érzékelhetetlen falnak az innenső oldalán élünk...

(Nemere István)

Poltergeist 1970 - videó

Mire jók a párhuzamos univerzumok?

Három amerikai tudós megpróbálja az egymással kölcsönhatásban álló párhuzamos univerzumokat átemelni a sci-fik birodalmából a tudomány világába.

Howard Wiseman professzor és dr. Michael Hall, a Griffith Egyetem Kvantumdinamikai Központjának munkatársai, valamint dr. Dirk-Andre Deckert, a Kaliforniai Egyetem fizikusa szerint a párhuzamos univerzumok valóban léteznek és kölcsönhatásban állnak egymással.

Eszerint a „közeli” világegyetemek egy taszító erőnek köszönhetően hatással vannak egymásra, vagyis nem egymástól függetlenül fejlődnek. A szóban forgó kölcsönhatás megmagyarázhatja a kvantummechanika összes bizarrnak tűnő vonzatát.

A világegyetem mikroszópikus méreteken zajló működésének magyarázata csak a kvantumelmélettel oldható meg, ami elvileg minden anyagra alkalmazható, ugyanakkor rendkívül nehéz mélyrehatóan vizsgálni ezt a témát, mivel látszólag olyan furcsa jelenségekről beszélünk, amik megsértik az ok-okozat törvényeit. "Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy senki sem érti a kvantummechanikát" - jegyezte meg egyszer egy elismert amerikai elméleti fizikus, Richard Feynman, aki ezzel gyakorlatilag össze is foglalta azt, amit szinte mindenki megfogalmaz magában, legfeljebb nem hangoztat.

Howard Wiseman

A Griffith Egyetem által kifejlesztett "sok kölcsönhatásban álló világ" megközelítés azonban egy új és merész szemszögből vizsgálja a területet. "A párhuzamos univerzumok elmélete a kvantummechanikában 1957-től létezik" - mondta Wiseman. "A jól ismert 'sok-világ értelmezés' szerint minden univerzum egy csomó új univerzumba ágazik, amikor egy kvantummérés történik. Ezáltal minden lehetőség realizálódik - egyes univerzumokban a dinoszauruszok végzetét okozó aszteroida elkerüli a Földet, másokban Ausztráliát a portugálok gyarmatosították. A kritikusok azonban megkérdőjelezik ezeknek az alternatív univerzumoknak a létét, mivel semmilyen hatással nincsenek a saját univerzumunkra. Ebben a tekintetben a mi 'sok kölcsönhatásban álló világ' megközelítésünk teljesen más, ahogy a név is jelzi"

Wiseman és kollégái szerint az általunk tapasztalt univerzum csupán egy a hatalmas számú világegyetem közül, melyek között vannak, amik szinte teljesen megegyeznek a miénkkel, míg mások nagyban különböznek. Az összes világegyetem valós, folyamatosan létezik az időben, és pontosan definiált tulajdonságokkal rendelkezik. Minden kvantumjelenség egy egyetemes taszító erőből adódik a "közeli", vagyis hasonló világok között, ami hajlamos eltéréseket előidézni, eltérőbbé tenni egymástól az univerzumokat.

Dr. Hall szerint megközelítésük lehetőséget ad a párhuzamos világegyetemek létezésének tesztelésére. "A megközelítésünk szépsége, hogy ha csak egy világ van, akkor elméletünk lekorlátozódik a newtoni mechanikákra, míg ha hatalmas számú világ létezik, akkor reprodukálja a kvantummechanikát" - magyarázta. „A kettő között megjósol valami újat, ami eltér a newtoni- és a kvantumelmélettől is. Hisszük, hogy új mentális képet adva a kvantumhatásokról, munkánk hasznos lesz a kvantumjelenségeket tesztelő és kiaknázó kísérletek tervezésénél”

A kvantumevolúció véges számú világok alkalmazásával történő megközelítésének jelentős következményei lehetnek a molekuláris dinamikákban, ami fontos a kémiai reakciók megértése szempontjából. „Ezek nagyszerű elméletek, nem csupán koncepciójukat, de a nagy valószínűséggel az előidézendő áttöréseket tekintve is” – értékelte a tanulmány Bill Poirier, a Texasi Műszaki Egyetem kémia professzora.

(forrás: http://sg.hu)

A reinkarnáció mibenléte

A reinkarnációban vannak akik hisznek és vannak akik nem. Számomra nem csak nyilvánvaló, de teljesen logikus és ésszerű is a reinkarnáció. Kezdjük azzal, hogy mindannyian éltünk már különböző életeket. Ez a reinkarnáció elméletének alapja. Mi a célja ennek? Mi értelme van annak, ha leszületünk és meghalunk, majd újra leszületünk és újra meghalunk? Az egésznek a kulcsa a fejlődés.

A tudat önfejlesztése, a valóság megtapasztalása. A tudat megteremti a saját valóságát, melyen keresztül megtapasztalja teremtett világának következményeit. Erre az egyik legjobb módszer és tanulási közeg a mi anyagi világunk. Léteznek olyan valóságok, ahol az entitás teljesen másként tanul, számunkra felfoghatatlan környezetben. Van ahol nem létezik az idő, és más keretrendszerek építik fel az adott valóságot. Ahhoz azonban, hogy az entitás megfelelően és hatékonyan tanuljon, abban a világban, ahol megszületik, senki sem lehet egyenlő. Gondoljuk csak el, mi történne ha mindenki ugyanolyan gazdag lenne és ugyanolyan képességekkel rendelkezne? A fejlődés lehetősége ugyan még ekkor is adva lenne, de az egyenlőtlenség különböző élethelyzeteket teremt, különböző tanulási módozatokkal.

Senki sem azért születik betegen, szegényen vagy bénán, mert Isten vagy egy felsőbbrendű hatalom így akarta. Azért születik úgy, mert ő akarta így. A tudat, a megszületése előtt. Semmi sem véletlen. Semmi sem történik ok nélkül. Mindenki azért születik oda, ahol éppen születik, mert lelki fejlődésének szempontjából éppen az adott körülmények jelentik a legjobb tanulási közeget. A szegény ember azért szegény ember, mert így tudja megtapasztalni azt, amit leszületése előtt elhatározott. A gazdagságnak is megvan a maga oka. Lehet, hogy eleve a gazdagság a feltétele annak, hogy a lélek a maga elé kitűzött célokat megvalósítsa, így eleve gazdag környezetet választ. A születési rendellenességek is ugyanilyen okok miatt alakulnak ki. Minden betegség valójában segít rávilágítani egy adott problémára, más utakat kínál a fejlődéshez és az egyén szempontjából hatékonyabb tanulási lehetőséget kínál fel. A nyomor, a kilátástalanság, a nehéz helyzetek szintén olyan lehetőségeket kínálnak, melyek a leghatékonyabban segítenek a tanulásban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szenvedés jó. Senki nem örülne annak, ha hirtelen megbetegedne, valamilyen testi rendellenességgel jönne a világra, elszegényedne vagy más nehézségei jönnének az életben. Szenvedés nélkül azonban nem lehet tanulni. Ha minden tökéletes lenne, akkor nem lehetne tanulni. A tökéletesség szintjét pedig nem lehet elérni. Isten se tökéletes (Istent nevezhetnénk Teremtőnek, Világ Urának, Allahnak is, de maradjunk Istenben, az érthetőség kedvéért).

Ha ugyanis Isten tökéletes lenne, nem létezne. A tökéletesség olyan instabil állapotot eredményezne, amely megsemmisítené magát a tudatot. Noha az identitás tökéletességre törekszik, állandóan mozgásban van. Viszont a tökéletesség nem érhető el a mozgás miatt. Ez az egyensúlytalansági állapot tartja fenn az identitást, a tökéletesség tehát soha sem érhető el semmi és senki számára. Ebből az következik, hogy a lélek állandóan a fejlődés stádiumában van. Folyamatosan változik, folyamatosan tapasztal. Ez vonatkozik ránk is. Ebben a világban állandóan változásban vagyunk, sohasem lehetünk ugyanazok, akik egy pillanattal korábban voltunk, mint ahogy nem lehetünk ugyanazok sem, akik előző életünkben voltunk.

A szegény tehát okkal szegény, a gazdag pedig okkal gazdag. A beteg szintén okkal beteg. Minden élethelyzet felkínálja a maga tanulási körülményeit, minden élethelyzet sajátos módon tanítja meg a személyt a számára leghatékonyabb tanulásra és önfejlesztésre. Sajnos azt kell hogy mondjam, a legkegyetlenebb és legborzalmasabb helyzetek jelentik a leghatékonyabb tanulási lehetőséget. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy legyünk mazohisták és vonuljunk koncentrációs táborokba. Arról van szó, hogy vannak olyan lelkek, akik szándékosan olyan élethelyzeteket választanak, ahol a szenvedés legborzalmasabb fajtái adottak. Az ilyen körülményeket azért választja a lélek, mert ezt számára a legkézenfekvőbb lehetőség valaminek a megtapasztalására. És ugyebár tapasztalni nem lehet szenvedés nélkül. Vannak tehát kimondottan mazohista lelkek, akik elvont értelemben élvezik a kínt. A mozgás is szenvedés. Még a semmittevés is. Ezzel a megállapítással eljutottunk oda amiről korábban is beszéltem: a semmi is egy tanulási közeg.

Ne az Istent okoljuk tehát, ha valaki szerencsétlen sorsú személyként születik. Ő maga választotta ezt abból a célból, hogy a lehető leghatékonyabban fejlessze önmagát és tapasztalja meg a valóságot. Van aki könnyű életet választ: nekik más feladataik vannak, más módon kell tanulniuk, ahol gyakran a gazdagság és a jó körülmények kínálják fel a leghatékonyabb önfejlesztést.

A halál sem véletlen annak ellenére, hogy sokszor értelmetlennek tűnik. Látszólag minden ok nélkül halnak meg emberek, hirtelen eltávozva az életből. Ez azonban nem így van. Minden halál pontosan akkor történik, amikor meg kell történnie. Minden személy egyénileg választja ki a halálát, saját döntésének megfelelően. Egyetlen halál sem végződik spontán módon, még hirtelen jövő balesetek előtt is tudja már a Belső Én, hogy távozni fog. Az ego kiszűr minden olyan jelet, amely erre utalna, pedig ha egy kicsit is tágabb fókusszal szemlélné a világot, észrevehetné ezeket a jeleket. A halál tehát egyáltalán nem ok nélkül történik, mindenkinek megvan az egyéni oka arra, mikor és miért haljon meg. Az időseknek általában már nincs több dolguk, elvégezték feladataikat. A balesetben meghalt személyek azért döntöttek a halál ilyen formája mellett, mert valamilyen okból a halál jelenti a megoldást a fejlődésüknek azon a szakaszán. Lehet, hogy valaki olyan úton járt, melynek során zsákutcába ért volna az élete, vagy már nem látja értelmét tovább tanulni ebben a realitásban és a balesetet választja. Ne felejtsük el azonban, hogy mindig, minden helyzetben tanul a lélek. Csupán arról van szó, hogy az adott személy nem itt kívánja már folytatni a lelki fejlődést.

A halálnak ugyanakkor más céljai is lehetnek. Nem csak egyéni célokat szolgálhat, hanem mások miatt is történhet. Sok esetben a halál az adott személy környezetében élőknek nyitja fel a szemét valamire, vagy hozzájárul ahhoz, hogy más szemszögből tekintsenek egy adott problémára. A szeretett személy elvesztése új megvilágítást adhat valamilyen problémára, új utakat nyithat meg a hozzátartozók számára abban, hogyan kezeljenek valamilyen helyzetet. Azok a lelkek, akik fiatalon távoznak el, csecsemő vagy kisgyermekkorban, legtöbbször nem maguk miatt teszik, hanem mások miatt. Halálukkal valójában a környezetüknek segítenek valamilyen élethelyzet megoldásán. Lehet, hogy a szülők közötti szeretet megingott, vagy kezdett kiéleződni a gyűlölet. Gyermekül elvesztése azonban új koncepcióba helyezheti a kapcsolatukat. Természetesen senkinek nem kívánok ilyen helyzetet, ezzel csupán azt próbálom hangsúlyozni, hogy a látszólag teljesen értelmetlen halál nem ok nélkül történik. Aztán lehetséges, hogy az a kisgyermek aki tragikus módon eltávozott, miután a szülők kapcsolata pozitív irányba lép, új gyermeket vállalnak, ugyanaz a lélek jön vissza, immár felnövő személyként. Ebben az esetben tehát a szülők ugyanazt a lelket kapják vissza, függetlenül attól, hogy más testben jött vissza.

Minderre persze csak akkor derülhet fény, miután véget ért az életük a fizikai létsíkon. Nem szerencsés ugyanis tudni, hogy kivel mi történt előző életében, mert gátolhatja a lelki fejlődést. Ha megtudjuk milyen hibákat követtünk el előző életünkben, akkor már befolyásolva lesz a szabad akaratunk, így nem saját döntéseink alapján fogunk cselekedni. Itt és most vakok vagyunk, ennek megfelelően úgy cselekszünk, ahogy azt a pillanatnyi ítéleteink meghatározzák. Olyan hibából nem lehet tanulni, melyet nem követtünk el. Ha tisztában lennénk előző életeinkkel, ugyan nem követnénk el ugyanazokat a hibákat, de ezzel súlyosan akadályoznánk fejlődésünket is hiszen már nem a szabad döntés alapján cselekednénk. Saját magunknak kell felismerni a hibákat. A több élet és a születési körülmények pontosan azért olyan változatosak, mert különböző koncepciókban nyújtanak megoldási lehetőséget, így egy problémát nem csak egyféleképpen oldhatunk meg.

A különböző élethelyzetek más és más fejlődési lehetőségeket kínálnak. Ezért olyan színes az emberiség. Ezért vagyunk annyira különbözők. Ezért születik mindenki máshova. Mindenkinek mások a céljai és mindenki a számára legkedvezőbb helyen fog megszületni. Senki sem születik és senki sem hal meg értelmetlenül.

Jelenlegi háromdimenziós realitásunkban azt tanuljuk, hogyan teremtsük meg saját valóságunkat. Ha meghalunk, akkor az entitásunk a megszerzett tudásra összpontosít. Kielemzi az összegyűjtött tapasztalatokat, levonja a következtetéseket, mit miért és hogyan csinált, valamint kielemzi azt is, cselekedetei milyen hatással voltak önmagára illetve másokra is. Egészen addig folytatja a reinkarnációt, amíg meg nem tanulja, hogy a valóságot saját maga teremti. Amikor az identitás leszületik, a világ amivel szembesül, saját Belső Énjének materializált képe. Ebbe a környezetbe születik bele mindenki, melyet az egyén maga választ. Azt, hogy mennyi időt töltünk el két reinkarnáció között, nincs meghatározva tekintettel arra, hogyaát nem is létezik az idő fogalma. De hogy értsük, miről is van szó, mégis használnunk kell az idő fogalmát: mindenki annyi ideig tartózkodik odaát, amennyi ideig csak akar. Nincs időhöz kötve. A halál után bőségesen jut idő az elmúlt élet tanulmányozására.

Aki túlságosan ragaszkodik ehhez a világhoz, az dönthet úgy, hogy szinte azonnal visszatér. Az ilyen személyiségek rövid időt töltenek el ott, hamar megtervezik következő életútjukat és már születnek is vissza. Aki úgy érzi nem tanult eleget, az annyi inkarnációt vesz igénybe, amennyit csak akar. De úgy is lehet dönteni, hogy elég volt, nincs szükség több inkarnációra. Minden attól függ, mennyit tanult a személyiség, elegendő-e mindaz a tapasztalat, melyet megszerzett, vagy megszületik újra.

A reinkarnáció rendszere azonban nem ilyen egyszerű. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy halad a történelem és minden korban, minden évszázadban leszületünk egyszer. Nem erről van szó. Minden egyes inkarnáció ugyanis egyszerre létezik. Nincs idő. Az idő egy mesterséges keretrendszer, melyet mi, emberek hoztunk létre. A valóságban nem létezik idő, nincs a világnak kezdete és vége, minden egyszerre létezik és történik. Így mindazon életek, melyeket eddig leéltünk, valójában most történnek, ebben a pillanatban. Ezt nehéz megértenünk, mert az idő koncepciója meglehetősen korlátoz minket.

A múlt a jelen és a jövő sem létezik, egyedül a jelen van. A tág jelen, melyben minden egyszerre történik és ez mindenre vonatkozik. Az ének tehát nem különböző korokban éltek vagy fognak élni, hanem most élnek, egyszerre léteznek. A halál után mindezt rögtön megtapasztaljuk. Nincs értelme arról sem beszélni, hogy a múltban lezajlott események hatással lennének a jelenre. Mivel minden egyszerre történik, ezért az események most hatnak egymásra, ebben a pillanatban. Ugyenez vonatkozik a reinkarnációs ciklusokra is. Nem az előző életek befolyásolják a jelenlegit, hanem más életek, melyek egyszerre zajlanak. Mint ahogy az sincs meghatározva, hogy csak és kizárólag a történelem mentén reinkarnálódhatunk. Semmi sem szabja meg azt, hogy melyik korba szülessünk, mert minden kor egyszerre létezik, beleértve a jövő korait is.

A Belső Én pontosan tudatában van annak, mennyi személyiséget teremtett, tudatában van az összes korban élő személyiségének, tudja, hogy ezek egyszerre léteznek, mert folyamatosan maga teremti őket. Ugyanakkor a személyiségek is tudnak egymásról, igaz az ego az nem, de tudat alatt mindegyik kommunikál egymással és időnként információk jönnek át. Ez nem csak a reinkarnációs énekre vonatkozik, hanem az adott identitás összes lehetséges énjére is.

Halál után a lélek teljes egészében látja a múltat, a jelent és a jövőt, mintegy tág jelenként. Számára minden egyszerre történik, nincs késleltetés, az események azonnal és egyidejűleg következnek be. Az időnek nincs felosztása, idegrendszerünk azonban csak így képes észlelni és befogadni az ingereket. Léteznek olyan valóságrendszerek, ahol idő nem létezik, vagy teljesen más koncepción alapul, az ottani sajátosságoknak megfelelően.

Mivel minden a mostban történik, ezért minden most hat egymásra, ezekben a pillanatokban. A sorrendiségnek nincs értelme. Ha viszont a múlt és a jövő is most zajlik, akkor a múltat is megváltozathatjuk és a jövőt is. Az idő képlékeny.

A reinkarnációban hívők gyakran úgy gondolják, hogy az életünkben adódott problémák előző életünkre vezethető vissza. Ez azonban nem így van, legalábbis nem minden esetben. Nem minden probléma adódik előző életünkből, nem lehet mindent erre fogni. Természetesen át lehet vinni egy-egy megoldatlan problémát vagy hiányosságot a következő életbe, mintegy kiterjesztve a tanulási és tapasztalási időt, de minden életben akadnak új problémák, melyek a tapasztalás színes skáláját kínálják fel. Előfordul olyan is, amikor ugyanazt a problémát több életen keresztül viszi magával a lélek, egészen addig, amíg rá nem jön a megoldásra. Az időközben adódó nehézségek már csak járulékos problémáknak tekinthetők.

A reinkarnációs összefüggések ismerete rendkívül hasznos lehet. Segít mélyebben megismerni önmagunkat, felfedni rejtett személyiségstruktúránkat, kapcsolataink mibenlétét. Azt azonban el kell kerülni, hogy ez a tudás fejlődésünk rovására menjen. Naponta sok döntést hozunk, sok emberrel változnak a viszonyaink, az állandó múltbéli vizsgálódás akadályozhatja a szabad akarat útját. Legyünk tehát óvatosak a médiumokkal és a regressziós hipnózissal.

Amikor az entitás testet ölt, hogy inkarnálódjon, akkor a személyes tudatalatti és az ego új szerepet kap: elveszti múltbéli emlékeit és paranormális képességeit. Az entitás, az ego felett álló Én azonban megőrzi a múlt tapasztalásainak minden pillanatát és vele együtt összes lehetséges tapasztalatait. A tanult információk nem vesznek el, csak az ego nem emlékszik rá. Minden felhalmozott tudás folyamatosan raktározódik a Belső Én tudatába, a tanulás tehát folyamatos. Olyan ez, mintha egy korlátlan méretű tárhellyel rendelkezne. Itt tehát nem arról van szó, hogy amikor az ember megszületik, akkor csöppen bele a létezésbe és nulláról kezdi a tanulást. Minden eddigi élete során megszerzett tapasztalattal rendelkezik, amely azonnal hozzáférhető lesz a halál után. Természetesen mindazon tudás, melyet jelenlegi életünkben felhalmozunk, folyamatosan raktározódik a Belső Énbe, egy tapasztalás sem vész el. A most felhalmozott tudás később hasznosítható egy következő életben, illetve az is lehetséges, hogy korábban megszerzett tudást ebben az életben hasznosítunk éppen.

Megszületés előtt a lélek meghatározza következő személyiségét. Eldönti milyen tulajdonságokkal legyen felvértezve, milyen viselkedésmintákkal rendelkezzen, milyen legyen a jelleme. Tetszőlegesen kiválaszthatja, melyik korábbi életéből merítsen adott tulajdonságot, mellyel felruházhatja következő személyiségét. Ez csak akkor lehetséges, ha a kívánt tulajdonság egyszer már kialakul a tapasztalás útján és megfelelően ki is fejlődött. Előfordul, hogy a lélek nem rendelkezik egy bizonyos tulajdonsággal, például a megbocsátás képességével. Ebben az esetben olyan helyszínt és körülményeket választ magának, ahol a legjobban tudja megtapasztalni ennek a képességnek a kialakulását. A hiányosságokat az entitás igyekszik pótolni, amihez különböző élethelyzeteket teremt. Ha egy tulajdonság nem alakul ki egy életben, akkor az entitás egy újabb életet választ, mondjuk más szerepekkel. Általában azonban egy életnek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy egy tulajdonság kifejlődjön.

Az anyagi valóság megteremtése biokémiai úton történik. Kémiai anyagok játsszák a szerepet a vágyak és a gondolatok kibontakoztatásában. Így működik a három dimenziós keretrendszer.

Persze előfordul olyan lélek is, aki soha nem járt még ebben a dimenzióban, de próba-szerencse alapon kipróbálja, milyen a tapasztalás ebben a világban is. Van, aki meg is bánja, hogy ide született, de van, aki annyira megszereti, hogy marad és itt folytatja tovább inkarnációit. Van olyan továbbá, aki képtelen megfelelően fejlődni a fizikai világban és csak más valóságokban érzi magát jól. Minden egyénfüggő.

Tévedés lenne azt hinni, hogy a teljes reinkarnációs ciklus végén a lélek vesz egy nagy levegőt és örökre megpihenhet. Természetesen a lélek pihenhet akármennyit, de állandó motivácója a tanulás, a tapasztalás. Ha egy lélek befejezi az anyagi valóságban a „küldetését” és nem kíván többet inkarnálódni, más valóságszinteken folytatja a tanulást. Ezek a valóságszintek lehetnek könnyebbek, nehezebbek, végtelen számú tetszőleges keretrendszerrel felruházva. Minden lélek olyan valóságrendszert választ, amelyben a leghatékonyabban tud fejlődni. Azok a lelkek tehát, akik jelen valóságunkat választották, azaz mi, okkal tettük mindezt. Megszületésünk előtt úgy láttuk jónak, ha ide születünk, mert itt tudjuk a legjobban kibontakoztatni képességeinket, ez a valóság a legalkalmasabb arra, hogy képességeinket kifejlesszük. Egy idő után biztosan más valóságokat fogunk választani, de most emellett döntöttünk. Egyébként több médium továbbította bölcs szellemek közléseiből, hogy ez a fizikai világ, amiben jelenleg élünk, az egyik legkeményebb hely a valóság teljes spektrumában. Az érzelmek azonnal és durva módon hatnak, rengeteg a gyűlölet és a negatív érzelem. Azok járnak ide, akik szeretik megtapasztalni a szenvedés különböző típusait. Nem mondom, hogy mazohisták lennénk, de tény, hogy ez az egyik legkegyetlenebb világ a végtelen közül.

A Teljes Én minden egyes része ugyanakkor felelős egymásért. Mint ahogy az entitás énjei felelősek az entitásért, maga az entitás is felelős minden egyes teremtett énjéért. Ezen túl minden egyes entitás felelős lesz a multentitásért is, de erről majd később fogunk beszélni. Ebből az következik, hogy minden egyes én bármely cselekedete hatással van egymásra.

Nehéz élethelyzetekben, sorozatos csalódások során, kilátástalanságban nem csak a saját helyzetünk rossz, hanem az összes többi énjeinké. Arról, hogy miért és hogyan léteznek többszörös ének, majd egy másik fejezetben fogunk beszélni, de a lényeg, hogy bármi amit cselekszünk és amilyen élethelyzetben vagyunk, az hatással van az összes többi lehetséges énünkre, az entitásunkra, a lehetséges entitásainkra, de még a multentitásra és ennek többszörös identitásaira is, beleértve a legapróbb cselekedeteket is, az olyanokat is, ha például tüsszentünk vagy nem tüsszentünk. Ez nem azt jelenti, hogy elkezdjük méricskélni gondolatainkat és paranoiásan odafigyeljünk minden egyes cselekedetünkre. Éppen az a jó, ha cselekszünk, mert bármiféle mozgás a tapasztalat irányéba hat még akkor is, ha rosszat cselekszünk! De ez már a duális valóságrendszerek témaköre lesz, melyet kicsit később fogunk tárgyalni. Egyébként mi is egy duális valóságrendszerben élünk, ahol gyakorlatilag minden rossz cselekedet is a teremtés irányába hat. Ennek megértéséhez le kell vetkőznünk etikai korlátainkat és megbarátkozni teljesen új gondolatokkal.

(Seres Gábor – paranormal.hu)

Magasabb dimenziók

Tekintettel arra, hogy a magasabb dimenziók kérdését a tudomány mind a mai napig csupán mint hipotézist, vagy matematikai lehetőséget tárgyalja, most megpróbáljuk ezt materialista szemszögből megközelíteni. A magasabb dimenziók esetében olyan dolgokról van szó, amiről nagyon sokan beszélnek, de kevesen értik, vagy tudják, hogy mit jelent, és pontosan hol is kellene keresni.

Ahhoz, hogy valamennyire tiszta képet alkothassunk erről, először meg kell vizsgálnunk a fizikai dimenziót, amiben élünk, és amiről legtöbben azt hisszük, hogy ez az egyetlen megfogható valóság. A tudomány eljutott arra a felismerésre, hogy az univerzumban minden energia. Az, hogy ez az energia számunkra milyen formában − anyag vagy hullám − nyilvánul meg, nagymértékben függ az illető közeg rezgésének frekvenciájától. A hangok esetében számunkra teljesen nyilvánvaló, hogy rezgésről van szó.

Tudjuk, hogy a fülünk jó esetben a 20 és 20000 Hertz közötti frekvenciasávot képes érzékelni. Ami az alatt van, azt infrahangnak nevezzük, ami fölötte van, azt ultrahangnak. A fülünkkel érzékelhető hangsávon belül azonban felismerünk egy mintát. Nevezetesen azt, hogy a hangok oktávonként ismétlődnek. Habár az alsó cé és a felső cé nem ugyanaz a hang, ha egy dallamot lejátszunk egy oktávval feljebb, az mégis ugyanaz a dallam lesz. A fényt a szemünkkel érzékeljük. Ha egy prizma segítségével felbontjuk a fehér fényt, megkapjuk a szivárvány színeit.

Arra már nem gondolunk, hogy a hangokhoz hasonlóan színek is létezhetnek egy oktávval feljebb. Amit nem látunk, azt elneveztük infravörösnek és ibolyántúlinak. Ezekről a rezgéstartományokról csak műszereink segítségével szerezhetünk információt, mégpedig úgy, hogy a szem számára láthatatlan rezgéseket transzformáljuk át látható képekké. Az aurafotók esetében ugyanilyen transzformálásról van szó, annyi különbséggel, hogy az igénybe vett technika eltér a hagyományos fényképezés technikájától. Különböző frekvenciájú rezgéseket azonban nem csak szemünkkel vagy fülünkkel érzékelünk.

Hányan gondoltak arra, hogy az illatok és ízek tulajdonképpen szintén rezgések? Csak más a frekvenciájuk. Annak ellenére, hogy a korszerű tudomány szerint a világegyetemben minden rezgés, és nyugalmi állapotban semmi sem létezik, a hétköznapi gondolkodás során kevesen jutnak el arra a felismerésre, hogy az anyag is az. Hullámokból álló energiaképlet. A környezetünkben lévő anyag, a testünket felépítő anyag mind rezgés. A fénytől, a hangtól, az íztől és az illattól lényegesen csak rezgésének frekvenciájában különbözik. Az, hogy mi az anyagot tömörnek és áthatolhatatlannak tekintjük, pusztán abból fakad, hogy fizikai testünk rezgésének frekvenciája között viszonylag kicsi a különbség.

Ha valamelyiket sikerülne megváltoztatnunk, mindjárt másképp állna a helyzet. Ez a víz esetében figyelhető meg a legkönnyebben. A jég szilárd anyagként viselkedik, de ha felemeljük a rezgését −pl. melegítéssel − akkor számunkra átjárható közeggé álakul. Ha még jobban felemeljük a frekvenciáját, gőzzé vagy párává alakul, amin nem csak áthatolni könnyebb, de bizonyos koncentráció alatt nem is veszünk róla tudomást. Ugyanígy bizonyos frekvenciájú elektromágneses hullámok (pl. rádióhullámok) számára nem jelentenek akadályt a falak. Az, hogy valamit anyagnak tekintünk vagy sem, pusztán abból adódik, hogy az illető közeg milyen frekvencián rezeg saját testünk rezgéséhez viszonyítva! Az általunk jól ismert fizikai dimenzió rezgéseinek felsorolása után tegyük meg a lépést a magasabb dimenziók irányába.

Először mindazokat a rezgéseket, amelyekről idáig szó volt, beleértve azokat a tartományokat is, amelyekről csak műszereink segítségével van tudomásunk, képzeljük el, mint egy csomagot, mondjuk mint a zenében egy oktávot. Mindezek a rezgések a fizikai világhoz tartoznak. És most képzeljük el, hogy mindez megismétlődik − zenei hasonlattal élve − egy oktávval feljebb. Ez a következő dimenzió. Ugyanúgy, mint a zenei hangok esetében: habár a hang más, a melódia ugyanaz. A következő dimenziót rezgésének frekvenciája választja el az anyagi világtól. A következő dimenzió lakói számára ugyanolyan szilárdnak és valósnak tűnik a magasabb frekvencián rezgő nap, föld és víz, a magasabb frekvencián rezgő épület amiben élnek, mint amilyen meggyőző számunkra a földi lét valósága.

A magasabb dimenzió minden probléma nélkül rátevődik az alacsonyabb dimenzióra, és mintegy átitatja azt. A kettő ugyanolyan békésen megfér egymásban, mint például a bennünket körülvevő és átjáró rádióhullámok, amelyek ebben a pillanatban is jelen vannak, de nem veszünk tudomást róluk. A magasabb világok, a magasabb dimenziók nem valahol a fejünk fölött lebegnek, hanem körülöttünk, sőt, bennünk vannak, csak magasabb rezgéstartományban! Ha most elgondolkodunk azon, hogy az elismert akadémikus tudomány milyen módszerekkel próbálja megismerni környező világunkat, az esetek túlnyomó többségében azt tapasztaljuk, hogy hajlamosak vagyunk leszűkíteni a tudományos kutatást az általunk érzékelhető legalacsonyabb szintre!!!

Az úgynevezett anyagi világ szintjére! Állandóan anyagi bizonyítékokat követelünk, ami azt jelenti, hogy nekünk akkor is csak egy bizonyos rendkívül szűk frekvenciasávon belül kell a bizonyíték, ha az történetesen nem ott van! Ezen és csak is ezen a frekvenciasávon belül igyekszünk magyarázatot találni minden jelenségre, és paranormálisnak nevezzük mindazt, amit nem sikerül lekényszeríteni a fizikai világ szintjére. Anyagi, tehát anyagból készült műszereket használunk a jelenségek vizsgálatára, olyanokat, amik természetesen nem képesek az anyagi világnál magasabban rezgő világok érzékelésére.

Anyagi műszerekkel képtelenek vagyunk mérni a rezgésük szerint magasabb dimenziókhoz tartozó gondolatokat és érzéseket. Műszereink legjobb esetben is csak ezeknek a rezgéseknek a fizikai testben megnyilvánuló következményeit − pl. elektromágneses hullámokat az agyban, vagy adrenalin-szintet a vérben stb. − mutatják ki. Ezért aztán hajlamosak vagyunk arra, hogy a magasabb dimenziók kérdését egyszerűen a sci-fi világába utasítsuk. A materialista szemléletnek alárendelt tudományos kutatás tehát a világunk megismerésére tett olyan kísérlet, ami a kutatási módszereit egyetlen frekvenciasáv műszerekkel bemérhető korlátai közé kényszeríti. Az univerzum dimenziókból álló felépítése azonban nem hipotézis és nem is hit kérdése.

A tudományos kutatás jövője és távlati lehetőségei abban rejlenek, hogy ezt felismeri. Nap mint nap belebotlunk azokba a megválaszolatlan kérdésekbe, amelyek szinte felszólítanak, hogy változtassunk nézőpontunkon. Azt állítjuk, hogy bizonyos dolgokra nincs magyarázat, holott csak azon a bizonyos frekvenciasávon belül nincs, amelyre figyelmünket irányítottuk. Következetességünk azonban itt is kívánnivalót hagy maga után, ugyanis mindazt a kutatást, amit világunk megismerésének érdekében végzünk, eleve egy magasabb dimenzióhoz tartozó eszközzel, az anyagi világ rezgésénél jóval magasabb rezgéssel: a gondolat erejével végezzük! A gondolat − rezgésének megfelelően − nem a fizikai világhoz tartozik! Többek között ezért nem lehet lokalizálni a gondolatot az agyban, és ezért nem lehet fizikai műszerekkel mérni, mert azok lehetőségeit saját anyaguk rezgési frekvenciája korlátozza.

Itt kénytelenek vagyunk ellentmondani az elfogadott tudományos álláspontnak, ugyanis a gondolatokat nem a fizikai agy hozza létre, a gondolatok viszont létrehoznak bizonyos mérhető elektromágneses hullámokat az agyban. A magasabb dimenziók ismertetésével kapcsolatban természetes módon tevődik fel a kérdés, hogy hány dimenzió tevődik egymásra és létezik-e felső határ? Habár a legalacsonyabb és a legmagasabb frekvenciájú rezgés között fokozatos az átmenet, és sehol nincs konkrét határ, érzékelésünk szempontjából bizonyos rezgéstartományok dimenzióként jelentkeznek. Összesen tizenkét olyan rezgéstartomány létezik, amit dimenziónak nevezhetünk. A tizenkét dimenzió fölött van a legmagasabb rezgés, a titokzatos, mindenek felett álló tizenharmadik, minden élet és minden létező forrása: a Fény.

(Kovács Tamás)

AZ ÉRTELMI ÉN ELEMZÉSE II.

Most gondolkodásunkat szabadjára kell engednünk, a megszokott tapasztalat vonalán túlra és hozzá kell látnunk, hogy szemügyre vegyük az "Én" lehetőségét abban a formájában, amilyen a valóságban - gondolatoktól és érzelmektől szabadon, a test húsanyagától korlátozatlanul. Mindig is kevesen vannak - ha ugyan egyáltalán vannak -, akik megpróbálják ezt a lehetőséget mérlegelni, de ez az út az, amelyen az emberre vonatkozó tulajdonképpeni igazságot megtalálhatjuk éppúgy, mint ahogy felszabadulhatunk attól a sok tehertől, amely valódi belső természetünkre vonatkozó tudatlanságunk következtében lelkünkre súlyosul.

Az ilyen elemző megfontolások hatása - ha eddig a pontig jutottak és kellő idő után elegendően megértettük - annyit jelent, hogy megteremtettük az értelem forradalmi ébredését, az éjszakából kijutottunk a kora hajnali derengésbe. Mert az "Én" titka most már határtalan távlatokban kezd kibontakozni. Egy átfogóbb élet lehetőségei - amelyek megnyílni látszanak immár számunkra - olyan érzést szólaltatnak meg bennünk, amely a tisztelet és a várakozás borzongásával rokon. Mert a szellem rendszerint a testhez van kötve és csak ha fogságából kiszabadul, sarjadzhat ki egy magasabbrendű élet reménye.
Mennyire közeledhetünk most már ehhez a valódi "Én"-hez? Túl van a testen, túl az érzelmeken és gondolatokon, mégse más, mint egyetlen különálló gondolat - az "Én"-gondolat. Ez az első tudatos gondolat a gyermek szellemében, de ugyanúgy az utolsó is a felnőtt éber tudatában. Ha minden más gondolata és emléke elapad - mint az közvetlenül az elalvás vagy a halál előtt történik -, utolsóként csak ezt az Én-gondolatot élheti meg. Amint a gyerek semmi külső tárgyra vagy személyre, még saját anyjára sem gondolhat, mielőtt az "Én"-re vonatkozó első gondolat feltámad benne, ugyanúgy a felnőtt végül minden gondolatát elejti, mielőtt az alvást vagy a halált megelőző öntudatlanságba merül és minden gondolata közül, amelyben megkapaszkodik, az utolsó: az Én gondolata.
Ha valaki megkísérli ezt a lélektani helyzetet önmagában tudatosan felidézni, észre fogja venni, hogy az Én-gondolat az Én-érzéstől nem különböztethető meg, a valóságban mindkettő egy és ugyanaz. A személyes Én végső érzése joggal "gondolat-érzésnek" is minősíthető. Ez az Én-gondolatérzés az, ami változatlanul és változhatatlanul fennmarad tapasztalataink dagálya és apálya közben is és ami valóban mindkettőnek alapja. Minden érzelem, melyet az ember átél, minden gondolat és minden emlék, amely felmerül benne, ennek az Én-gondolatérzésnek a keretében keletkezik. Ha valahol, akkor itt van az értelem és az élet középpontja: itt van a személyiség.
A személyi gondolat az a törzs, amelyről számtalan más gondolat elágazik. Az eszmék egész seregét saját eszménknek tudjuk és az alapjául szolgáló személyes elemre támaszkodik. Az "Én" a valóságban emlékek és képzetek óriási magja - ha elemezzük, akkor valamennyi emlék e képzet gyökerére vezethető vissza.
Minthogy minden más gondolat ebben az első Én-gondolatban gyökerezik, valamennyi léte tőle függ.
Ebből az következik, hogy az értelem maga nem más, mint futó észrevételek és tovasuhanó fogalmak végtelen menete, továbbá az időben széttagolt gondolatok, képek és emlékek sorozatának közös névvel való megjelölése. Az úgynevezett intellektuális képességek, mint az emlékezőképesség, az észrevevőképesség, a gondolatkapcsolódások - egyszerűen: gondolatok. A valóságban nincs más személyes értelmi képesség, mint az eredendő Én-gondolat.
Innen van az Én-gondolatnak - mint az értelem és minden gondolatsor alapjának - fontossága.
Még ha az ember valóságos életében lehetetlennek találná is, hogy kizárólag az Én-gondolatérzelemre szorítkozzék, még ha az ember állandóan érzésekkel és gondolatokkal is kénytelen táplálni magát - a bölcseleti szemléletben be kell vallani, hogy annak az Én-gondolatérzelemnek saját független léte van, minthogy lényünk egyetlen valódi és állandó vonása, mely minden egymásra következő változásunknak alapja. Az ember nem tudja, hogy valamely különös érzelem meddig lesz jellemének része - de benne gyökerező Én-gondolat addig áll fenn, amíg az öntudat fennáll.
Vizsgálódásunk megköveteli tehát, hogy ezt az Én-gondolatot a pontos vizsgálat és megfigyelés érdekében a legélesebben megvilágított gyújtópontba helyezzük. Az értelemnek meg kell keresnie mozgatóját.
Ha az ember megkísérli az értelem legbensőbb magjának elemzését, akkor olyasmit tesz, ami hasonlít a kígyó eljárásához, amely összecsavarodva szemléli saját testét, de sohasem lesz képes testének azt a részét, amely "arcát" alkotja, meglátni. A figyelmet most vissza kell vonnunk a külső környezettől és az öneszmélet valóban csodálatos képességét önmagunkra kell beállítanunk, illetőleg bensőnkben valamire, ami láthatatlan és érinthetetlen - egyetlen gondolatra. A gondolatok nem bukkannak fel szemünk előtt és nem öltenek formát, mint az anyagszerű világ egyéb jelenségei. Mégis, minden személyes gondolatnak megvan a maga élete, noha sokkal futólagosabb és mulandóbb, mint a legtöbb anyagszerű tárgy élete. Az az erőfeszítés, hogy az Én-gondolatot áttekintsük, látszólag éppolyan lehetetlen, mintha az ember saját árnyékát akarná elfogni. Az Én-gondolat az a végső, kisebbíthetetlen minimum, amelyet az ember "Én"-jére támaszkodva bensőjében kikutathat. Az Én-gondolat jellege csak úgy határozható meg, ha az ember azokat a leleplezéseket figyeli meg, amelyeket ez öntermészetéről tehet. A feladat csak akkor végezhető el, hogyha az ember az Én-gondolatot minden más gondolattól el tudja különíteni. A természet a kísérletet talán csak egy pillanatra engedi sikerülni - ez a pillanat azonban elegendő lehet arra, hogy a valódi Én, az önmaga fényében megjelenő Én egy villanását elkaphassa.
Ha az ember gondosan összpontosított figyelemmel megvizsgálja életének folyamatát és egy gondolat keletkezését - mint ahogy azt a szellemi nyugalom pillanataiban teszi, megszabadítva magát az értelemmel való kapcsolataitól - azt fogja találni, hogy a figyelmes tudat az, ami a gondolatoknak valóságot, életet és értéket ad. A figyelem valamire irányuló rögzítésének képessége nélkül az ember semmiféle világban, sem a fizikai, sem az értelmi, sem a transzcendentális világban nem élhetne tudatos életet. Ennek fontosságát nem lehet túlbecsülni. A valóságban a figyelem a gondolkodás lelke és a megismerés gyökere. Kifelé irányítva lehetővé teszi számunkra, hogy tudatára ébredjünk a külső világnak, amelynek tárgyait megvilágítja. A figyelem befelé fordítása nélkül pedig sohasem remélhetjük, hogy felfedezhessük a gondolaton túl fekvő rejtett birodalmat - a szellemi lét, a valódi Én birodalmát.
Ha az ember ezt a felfedezést meg akarja tenni, a szemléleti sík megváltoztatására van szükség. A megszokás figyelmünket teljesen a külső dolgok területére és a vele kapcsolatos, illetőleg belőle eredő szellemi világra rögzíti. Azok a képzetek, amelyek vagy közvetlenül, vagy közvetve ebből a területből fakadnak, oly feltarthatatlanul hatnak ránk, hogy vizsgálódó "Én"-ünket akadályozzák abban, hogy saját lényegét tudatosítsa. Gondolataink egyre vándorolnak. Ha azonban az ember nem engedné meg a figyelemnek, hogy minduntalan ezeknél a szellemi képzeteknél időzzék, és így Én-jének vizsgálata céljából felszabadítaná, ezzel automatikusan megszabadulna az értelem korlátozásaitól és észre tudna venni magasabb horizontokat. A megszokás, amely az embert az anyagelvű világszemléletre készteti, bennünk él megfigyelő minőségünkben is. Ha ezzel a megszokással szakíthatnánk - amint szakíthatunk - akkor a szellemi világegyetemnek módjában lenne befelé fordított figyelmünk számára megnyilatkoznia. Addig azonban, amíg a gondolatok tömkelegében evickélünk, lehetetlen, vagy rendkívül nehéz megállapítanunk azt, ami a gondolatok mögött rejtőzik.
Az embernek tanulmányoznia kell az értelem működését, fel kell ismernie a figyelemtől való végső függőségét és aztán a lehető legjobban fel kell használnia így nyert tudását. De mi jobbra használhatná fel, mint hogy áthidalja a gondolat és a lélek közti szakadékot és hogy hozzájusson ahhoz a csodálatos megértéshez, melyet az ilyen hódítás ígér?
A gondolkodást lehetővé tevő figyelem képességét a külső világról szükségszerűen befelé kell fordítani, mert ez az egyetlen módja annak, hogy alapvető "Én"-ünkbe behatolhassunk. A lét középpontjára irányítva viszont lehetővé teszi, hogy azt, amit mi magunk jelentünk, az "Én"-ből fakadó fény világosságánál szemlélhessük. A figyelem valóban az ember lényegének megnyilatkozása, azé a léleké, amely magasabb rendű, mint az értelem, az érzés és a test. Ha ezt a figyelmet odáig lehetne fejleszteni, hogy tetszésünk szerint irányíthassuk, más segítségre már nem is lenne szükség, hogy felfedezhessük a legmagasabb rendű lelki és szellemi igazságokat, vagy megoldhassuk az élet, az álom és a halál titkait.
A következő lépés most már az, hogy az Én-gondolatot figyelmünk teljes erejével elszigeteljük és egy időre fogva tartsuk. Be kell hatolnunk titkaiba és kényszerítenünk kell, hogy arra a nehéz kérdésre feleljen: "Ki vagyok Én?"
A logika ugyanis nem adhat számunkra továbbmenő megoldást, mint hogy úgyszólván csak az éber tapasztalatokra alkalmazható. A logika itt zsákutcába került és képtelen előrejutni. A bizonyítás csupán arról győzött meg bennünket, hogy a Én minden bizonyításon felül áll, minthogy az értelmen kívül esik. Ennélfogva vizsgálódásunk csak közvetlen észlelettel végződhet. Az olvasó tehát ezen a halvány vezérfonalon, az értelem világán keresztül jutott el annak a ragyogó nagyszerűségnek a határához, mely legbensőbb magvában tündöklik. Megmutattuk neki - amit eddig talán nem is sejtett - hogy éppen úgy, ahogy a külső világot fizikai testünk érzékszervei segítségével kell érintenünk, a lélek belső világát viszont a lényegileg idegen gondolatok, állhatatlan érzések és külső benyomások zsarnokságától felszabadított figyelmes tudatosítás képességével kell érzékelnünk.
Az Én-gondolat feloldása és a vele szemben való állásfoglalás azonban nem azt jelenti, hogy gondolkodjunk rajta. Ez nem is érhető el azzal, hogy az ember gondolati megállapításokat, vagy bizonyító végkövetkeztetéseket tesz róla. Bár a bíráló önmegfigyelés és ésszerű bizonyítás sora lényegileg hozzásegített ahhoz, hogy eddig a pontig eljussunk, meghiúsítaná a továbbhaladást, ha azt az eljárást folytatnánk. A szellemi tevékenységet most a szellemi nyugalomnak kell felváltania. De abban a pillanatban, amikor az ember ezt a folyamatot megkezdi, ismét mellékvágányra csúszik és újra belezuhan a gondolatok és eszmék állandóan készenlétben lévő áradatába, amely az embert a legkülönfélébb benyomásokkal önti el és megakadályozza "Én"-je elérésében.
Az egyetlen út ahhoz, hogy az Én-gondolatba behatolhassunk és rögzíthessük az, ha ebben a stádiumban most már minden rávonatkozó bizonyító gondolkodást elejtünk. Csak az egyszerű Én-érzékelés területére korlátozódó folyamatos figyelemre van szükség.
Mert kimutattuk, hogy a figyelem nem más, mint a gondolatban rejtőző lélek és ezért egy síkkal magasabb rendű, mint a gondolat. Az Én-gondolatot tehát kizárólag összpontosított, éber figyelem szemlélheti.
A valóságos gyakorlatban a gondolat nem szemlélheti saját arcát, kivéve, ha valami magasabb nézőpontról teszi. Amint azonban ez sikerülne, alaptermészete megváltozna és tiszta figyelemmé alakulna át.
Mi az értelme mindezeknek a megállapításoknak? Miféle fontos következtetés rejlik a gondolatfolyamat megfigyelései mögött, amelyek a régi látnokok és bölcsek figyelmes vizsgálódásainak eredményei? Íme a felelet: a gondolat-tevékenység a legmagasabb mértékben akkor éri el legmagasabb fokát, ha elérkezik oda, ahol az Én-gondolattal áll szemben és az Én-t határozottan lerögzíti ugyan, de ésszerű, logikus mozgásának megszokott útját nem folytatja többé. Mielőtt az Én-jelentéséhez közeledhetnénk és a szellemi hullámok tömegén keresztül leplezetlenül felismerhetnénk, előbb meg kell szereznünk azt az erőt, mely a gondolatok áradatának kormányzásához szükséges.
A gondolat tulajdonképpeni sorsa betelt, ha itt megállapodik és arra a belátásra jut, hogy önmagát el kell nyomnia és a tiszta figyelem finomabb képességének kell helyet adnia, amely kizárólag az "Én"-re korlátozódik, tehát állandó észrevevésre, mely nem egyik eszmétől a másikig mozog, hanem ellenállhatatlanul az ember eredeti gondolatához tapad.
Ezért kell minden lényegtelen gondolatnak eltűnnie, mielőtt az ember valamiképpen mélyebben belehatolhatna az Én természetébe. Ezután már joggal várhatjuk, hogy a rejtett Én önként megnyilatkozik előttünk. Nem kell azt gondolnunk, hogy ez az "Én" valami metafizikai képzelődés. Ellenkezőleg: minthogy ez a legbelsőbb központ, amely gondolkodásunkban, érzésünkben és cselekvésünkben s hátterükben lüktet, egyszersmind személyi életünk legnagyobb erejének is kell lennie.
Ez a tulajdonképpeni küzdelem - azért, hogy azt a titokzatos forrást, amelyből a gondolat ered, érzékelhessük - segít előidézni azt az állapotot, amelyben ez az érzékelés egyedül lehetséges - azt a feszült belső figyelmet, amely a tudat számára megtiltja, hogy akár csak egyetlen pillanatra is visszatérjen megszokott gondolat-tevékenységéhez.
Agytevékenységünket a koncentráció tűhegyes pontjáig kell megszűkítenünk, ennek érdekében pedig szükséges, hogy megnyugtassuk. Csak ha már minden gondolat elhallgatott és az értelem lecsendesült, csak akkor szemlélheti "Én"-jét az ember teljes tudattal - előbb nem.
Gondolatunk tehát befelé fordult és önmagára koncentrálódott. Vizsgálódásunk kezdetén még nem tudta volna ezt megtenni. Előbb az kellett, hogy felszabaduljon a testtől és hogy testi Én-jét mint rajta kívül fekvő valamit szemlélje. Azután érzelmi adottságai felé kellett fordulnia, hogy ezeket is mint önmagától elkülönítetteket ismerje fel. Végül önmagával állott szemben és megtanulta, hogy a gondolatok tömegét, mint tárgyi jelenséget szemlélje. A mélyebb "Én"-be való behatolás titka tehát a figyelemnek a külső világtól a belső felé fordulását foglalja magában. Pontosabban kifejezve: az Én nem élhet hátterünkben, hanem csak bennünk.
Nem fenyeget az a veszély, hogy a tiszta fantázia területére tévedünk, amíg ezen a helyes úton járunk - mert semmi sem állhat közelebb hozzánk, semmi sem lehet számunkra meghittebb és valóságosabb, mint saját "Én"-ünk.
Amikor Mohamedet rokona, Ali megkérdezte: "Mitévő legyek, hogy időmet hiába ne vesztegessem?" - az arab próféta így válaszolt: "Tanuld meg önmagadat megismerni!" Ez a tanács felmérhetetlen értékű volt. Miért? Erre maga Mohamed felelhetne azokkal a szavakkal, amelyeket a Koránban leír: "Az, aki önmagát megértette, megértette Istenét."
Mert az a bibliai állítás; hogy az ember Isten képmására teremtődött, véletlenül igaz - ez a képmás azonban saját bensejében van. Ez nem misztikus képtelenség. Isten mindig az emberben van, ugyanúgy, mint az ember mindig Istenben. Más dolog ezt a gondolatot unott helyesléssel elfogadni és megint más azt, mint élő valóságot, mint isteni erőt átérezni. Az az idő, amelyet lényünk alkatának tanulmányozására fordítunk, nem elpocsékolt idő. Olyan serényen foglalatoskodunk egész sereg probléma megoldásával, amely számtalan külső tevékenységünkből ered, hogy a legnagyobb probléma: "Ki vagyok Én?" - Válasz nélkül marad. Ha azonban hozzálátunk saját lelkünk vizsgálatához, akkor egy magasabb hatalom, a bennünk lakozó istenség sugallatára cselekszünk, ami egyúttal a legjobb kezessége a végső eredménynek. Ugyanannyi isteni tűz van bennünk, mint azokban a bölcsekben és szentekben, akik a történelemben fényeskedtek - ők azonban ennek tudatában voltak, míg mi szunnyadunk. Minthogy pedig ez megdönthetetlen valóság és nem metafizikai költészet - tapasztalati úton megállapítható, hogy az Én elkülönített állapotban, vagyis a fizikai testtől az érzelmektől, sőt még a gondolatoktól is elkülönítve is megvan. Ennek a leleplezésnek gyakorlati módszereit a második részben pontosan megmagyarázzuk - addig is elég, ha az olvasó felismeri, hogy ezek a bevezető szellemi analízisek a rendszernek ugyanolyan lényeges részei, mint az utánuk következő gyakorlatok.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

Egy egyszerű ember különleges képességekkel - Bruno Gröning (1906-1959)

Egyesek csodadoktornak tartották, mások sarlatánnak.
A gyógyulások, amelyek ő általa hatottak, emberek millióit rázta meg.
Bibliai jelenetek játszódtak le: a bénák ismét jártak, a vakok újra láttak és a süketek újra hallottak.1959-ben halt meg, de szavai: "Nincs gyógyíthatatlan betegség, Isten a legnagyobb orvos" ezt az orvosilag dokumentált gyógyulások mind a mai napig bizonyítják. A csodák továbbra is történnek, a mai időkben is emberek ezrei élhetnek meg gyógyulásokat, és segítségeket tanítása által.
Bruno Gröning: "Mindenki saját maga orvosa lesz, bízzál és higgyél, segít és gyógyít az isteni erő."

 Bruno Gröning

Bruno Gröning 1906-ban született Danzing-Olivában, negyedikként hét testvér közül. Már mint kisgyerek gyógyító hatással volt beteg emberekre és állatokra.
Az első világháború miatt csak az elemi iskola öt osztályát tudta elvégezni. Bruno Gröning kitanulta az ácsmesterséget, különféle szakmákban dolgozott, a második világháborúban behívták katonának és fogságba esett. 1949-ben került a nyilvánosság elé azáltal, hogy meggyógyított egy fiatal fiút Herfordban (Németország), akiről az orvosok már lemondtak. Világra szóló feltűnést keltettek a tömeggyógyulások Traberhofban Rosenheimnél, München közelében. Ennek ellenére gyógyítási tilalmat rendeltek el ellene, és többé nem gyógyíthatott nyilvánosság előtt. 1959. január 26-án fejezte be földi életét Párizsban.

Tanítása: a szellemi úton történő segítség és gyógyulás

Bruno Gröning képességeit szellemi úton kapta, nem tanulta vagy fejlesztette ki ezeket. Tanítását szabadon tartott előadásokon a hallgatóság "tudomására hozta". Bruno Gröning tanításának igazságát "jó gyümölcséről" ill. a jó eredményekről ismerhetjük fel.
Bruno Gröning hitvalló előadásaiban hangsúlyozta az emberekre ható szellemi erők fontosságát. Ezeknek az erőknek a hatása sokkal nagyobb, mint ahogy azt hinni lehetne. A gondolatok különösen hozzátartoznak ezekhez a szellemi erőkhöz. A tudomány is egyre jobban elismeri az élet szellemi összefüggéseit.
A Bruno Gröning tanítása által a szellemi úton történő segítség és gyógyulás egyre több ember számára ad lehetőséget arra, hogy a betegségtől, a gondtól és a bajtól megszabaduljon. Hogy mennyire követi egy segélykérő ezt a tanítást, az természetesen csak saját magától függ. 

Bruno Gröning mondta: "A gyógyáramnak Isten az adója és az ember a felvevője." 

Bruno Gröning hitvalló előadásai közben gyakran bibliai jelenetek játszódtak le. A vakok újra láttak, a bénák újra jártak. Ezeket a gyógyulásokat és azoknak tartósságát számos közlemény és újságcikk igazolja.
És ezek a "csodák" továbbra is történnek. Ma is hat a "gyógyáram", amelyre Bruno Gröning utalt. A sikerélmények ezrei - nagy részben már a Bruno Gröning Baráti Kör Orvostudományi Szakcsoport (MWF) független orvosai által regisztrált és dokumentált leletek alapján - világosan igazolják ezt. 

"Minden embernek meg kell halnia, nekem is, de én nem leszek halott. És ha valaki hív engem, jövök és segítek továbbra is , ha Isten is úgy akarja" jelezte előre Bruno Gröning.

Tanítása: pozitív hatása meggyőző

Bruno Gröning az embereket nem kezelte, ennélfogva nem orvosi értelemben gyógyított. Nem érdeklődött sohasem a segélykérők betegsége felől. Éppen ellenkezőleg: határozottan tiltakozott az ellen, hogy valamit is halljon a betegségről, vagy a betegséget megnevezzék neki. Gyógyító hatása egyedül csak az ő hitvalló előadásai alapján történt, amelyben a segélykérőket teljes megtérésre hívta fel. Bruno Gröning soha nem ígért gyógyulást. Előadásai részben hangszalagon, részben jegyzetekben maradtak fenn.
Bármilyen hihetetlenül is hangzik: szavainak és tanításának meghallgatásával és figyelembevételével gyógyultak és gyógyulnak meg emberek, állatok és növények. Ma is ugyanúgy, mint annak idején.
A segítségek és gyógyulások mellett megfigyelhető az életszemléletre és életmódra való pozitív hatás. Ezt sok ember igazolja, s arról számolnak be, hogy pozitív személyiségfejlődést állapítottak meg magukon. 

Bruno Gröning mondta: "Az élet játékszabályait adom Önöknek, hogy az élet mesterei legyenek!"

Tanítása: az Istenhez vezető út

Bruno Gröning azt mondta: "Tevékenységem csak arra szolgál, hogy minden embert ezen a Földön a helyes útra, az isteni útra vezessek" 

Feladatát abban látta, hogy az embereknek az isteni hit megértéséhez és átéléséhez utat mutasson és ezzel visszavezesse őket az isteni hithez, ez volt mindig szavainak lényege. Saját személyében az útmutatót, az isteni erő közvetítőjét látta.
Egy ilyen istenhit átfogó hatása, mint minden pozitív folyamatnak a forrása, már ősrégi. Ez az irodalomban is elismert tény. 

Bruno Gröning ezzel kapcsolatban azt mondta: "Nem mondok újat Önöknek, hanem csak azt, amit ma már nem tudnak." 

Ez érthetővé teszi, miért nem akarta Bruno Gröning sohasem a köszönetet saját magának kisajátítani: "Ne nekem köszönjék, hanem Istennek, Ő tette ezt." A tanítás elfogadása gyakran vezet egy visszanyert, illetve megerősödött vallásossághoz.

Bruno Gröning tanítása és a tudomány

A modern tudomány csak ma kezdi újra felfedezni, amit minden régi kultúra tudott, sőt Ázsiában a mai napig is ismert tény. Magasabb erők folyamatai irányítják és határozzák meg életünket. Arról a biológiai sugárzásról, amit az orosz Gurvics professzor 1922-ben mint sejtkisugárzást fedezett fel, sikerült a Novoszibirszki Tudományos Akadémiának bebizonyítania, hogy ez minden élő szervezet sejtjének döntő információs hordozója. Időközben ezeket a felfedezéseket bebizonyították és kibővítették. Különösen a kaiserslauterni egyetemen tevékenykedő Popp professzor munkája által, akinek 1975-ben nagyon érzékeny műszerekkel sikerült a sejtkisugárzást mint egy koherenst, azaz a legnagyobb mértékben rendezett elektromágneses sugárzást az ultraibolya fény hullámhosszúságában méréstechnikailag kimutatnia. Ezáltal megnyílt egy teljesen újfajta tudás, és magának az életnek a megértése. 

Bruno Gröning a következőket mondta: "Véleményem szerint létem a mai tudományt nagyon kellene érdekelnie, már csak azért is, mert tevékenységem a kutatás számára ösztönzést ad, és pedig egy jövőbeni feladat számára." 

Ezzel a tudással kezdődik annak megértése, hogyan történhetnek éteri energiaáramlások által gyógyulások pl. a Bruno Gröning tanítása szerint a testben érezhető "gyógyáram" által. Bruno Gröning nagyon alaposan és átfogóan ismerte ezeknek az energiáknak a törvényszerűségeit, és ezen ismereteit egyszerű tanításában az emberiség szolgálatába állította.

A Baráti Kör - barátok a közös úton

Már Bruno Gröning életében volt Baráti Kör. Häusler (1922-2007) asszony 1979-ben, amint kitudódott, hogy a segítségek és gyógyulások Bruno Gröning halála után is folytatódtak, elkezdte a Bruno Gröning Baráti Kört felépíteni, hogy a tanítás, és a segítségeknek és a gyógyulásoknak ebből adódó előfeltételei szélesebb körben elterjedhessenek.
A megnevezés "Baráti Kör" találó, mert olyan emberek kötetlen csoportosulásáról van szó, akik felismert eszméket követnek és egymással szeretetteljes és barátságos kapcsolatot tartanak fenn. Sem jogi, sem pénzügyi kapcsolat nincs közöttük. A Baráti Körtől való elszakadás bármikor és minden barát számára azonnal lehetséges.

A szellemi úton történő gyógyulások Bruno Gröning tanítása által orvosilag bizonyíthatóak - orvosok és más gyógyszakmában dolgozók tudósítanak

A különböző, regisztrált gyógyulások nagy száma és a megfigyelt hatásmechanizmus tanulmányozása egyértelmű bizonyítékát adta a szakemberek számára, hogy sok betegen, akiknek eddig semmi reményük sem volt a gyógyulásra, segíteni lehet ezen az úton.
Az MWF orvosai és természetgyógyászai nemzetközi előadássorozatokat tartanak más gyógyászati ágak szakembereinek és laikusoknak, hogy beszámoljanak tapasztalataikról, amelyeket Bruno Gröning tanítása által szereztek, és felhívják a figyelmet a még eddig ismeretlen lehetőségekre. 

(forrás: http://let.ucoz.hu) 

- - - - - -

Bruno Groening dokumentumfilm - videó