Tekintettel
arra, hogy a magasabb dimenziók kérdését a tudomány mind a mai napig csupán
mint hipotézist, vagy matematikai lehetőséget tárgyalja, most megpróbáljuk ezt
materialista szemszögből megközelíteni. A magasabb dimenziók esetében olyan
dolgokról van szó, amiről nagyon sokan beszélnek, de kevesen értik, vagy
tudják, hogy mit jelent, és pontosan hol is kellene keresni.
Ahhoz, hogy
valamennyire tiszta képet alkothassunk erről, először meg kell vizsgálnunk a
fizikai dimenziót, amiben élünk, és amiről legtöbben azt hisszük, hogy ez az
egyetlen megfogható valóság. A tudomány eljutott arra a felismerésre, hogy az
univerzumban minden energia. Az, hogy ez az energia számunkra milyen formában −
anyag vagy hullám − nyilvánul meg, nagymértékben függ az illető közeg
rezgésének frekvenciájától. A hangok esetében számunkra teljesen nyilvánvaló,
hogy rezgésről van szó.
Tudjuk, hogy a fülünk jó esetben a 20 és 20000 Hertz közötti frekvenciasávot képes érzékelni. Ami az alatt van, azt infrahangnak nevezzük, ami fölötte van, azt ultrahangnak. A fülünkkel érzékelhető hangsávon belül azonban felismerünk egy mintát. Nevezetesen azt, hogy a hangok oktávonként ismétlődnek. Habár az alsó cé és a felső cé nem ugyanaz a hang, ha egy dallamot lejátszunk egy oktávval feljebb, az mégis ugyanaz a dallam lesz. A fényt a szemünkkel érzékeljük. Ha egy prizma segítségével felbontjuk a fehér fényt, megkapjuk a szivárvány színeit.
Arra már nem gondolunk, hogy a hangokhoz hasonlóan színek is létezhetnek egy oktávval feljebb. Amit nem látunk, azt elneveztük infravörösnek és ibolyántúlinak. Ezekről a rezgéstartományokról csak műszereink segítségével szerezhetünk információt, mégpedig úgy, hogy a szem számára láthatatlan rezgéseket transzformáljuk át látható képekké. Az aurafotók esetében ugyanilyen transzformálásról van szó, annyi különbséggel, hogy az igénybe vett technika eltér a hagyományos fényképezés technikájától. Különböző frekvenciájú rezgéseket azonban nem csak szemünkkel vagy fülünkkel érzékelünk.
Hányan gondoltak arra, hogy az illatok és ízek tulajdonképpen szintén rezgések? Csak más a frekvenciájuk. Annak ellenére, hogy a korszerű tudomány szerint a világegyetemben minden rezgés, és nyugalmi állapotban semmi sem létezik, a hétköznapi gondolkodás során kevesen jutnak el arra a felismerésre, hogy az anyag is az. Hullámokból álló energiaképlet. A környezetünkben lévő anyag, a testünket felépítő anyag mind rezgés. A fénytől, a hangtól, az íztől és az illattól lényegesen csak rezgésének frekvenciájában különbözik. Az, hogy mi az anyagot tömörnek és áthatolhatatlannak tekintjük, pusztán abból fakad, hogy fizikai testünk rezgésének frekvenciája között viszonylag kicsi a különbség.
Ha valamelyiket sikerülne megváltoztatnunk, mindjárt másképp állna a helyzet. Ez a víz esetében figyelhető meg a legkönnyebben. A jég szilárd anyagként viselkedik, de ha felemeljük a rezgését −pl. melegítéssel − akkor számunkra átjárható közeggé álakul. Ha még jobban felemeljük a frekvenciáját, gőzzé vagy párává alakul, amin nem csak áthatolni könnyebb, de bizonyos koncentráció alatt nem is veszünk róla tudomást. Ugyanígy bizonyos frekvenciájú elektromágneses hullámok (pl. rádióhullámok) számára nem jelentenek akadályt a falak. Az, hogy valamit anyagnak tekintünk vagy sem, pusztán abból adódik, hogy az illető közeg milyen frekvencián rezeg saját testünk rezgéséhez viszonyítva! Az általunk jól ismert fizikai dimenzió rezgéseinek felsorolása után tegyük meg a lépést a magasabb dimenziók irányába.
Először mindazokat a rezgéseket, amelyekről idáig szó volt, beleértve azokat a tartományokat is, amelyekről csak műszereink segítségével van tudomásunk, képzeljük el, mint egy csomagot, mondjuk mint a zenében egy oktávot. Mindezek a rezgések a fizikai világhoz tartoznak. És most képzeljük el, hogy mindez megismétlődik − zenei hasonlattal élve − egy oktávval feljebb. Ez a következő dimenzió. Ugyanúgy, mint a zenei hangok esetében: habár a hang más, a melódia ugyanaz. A következő dimenziót rezgésének frekvenciája választja el az anyagi világtól. A következő dimenzió lakói számára ugyanolyan szilárdnak és valósnak tűnik a magasabb frekvencián rezgő nap, föld és víz, a magasabb frekvencián rezgő épület amiben élnek, mint amilyen meggyőző számunkra a földi lét valósága.
A magasabb dimenzió minden probléma nélkül rátevődik az alacsonyabb dimenzióra, és mintegy átitatja azt. A kettő ugyanolyan békésen megfér egymásban, mint például a bennünket körülvevő és átjáró rádióhullámok, amelyek ebben a pillanatban is jelen vannak, de nem veszünk tudomást róluk. A magasabb világok, a magasabb dimenziók nem valahol a fejünk fölött lebegnek, hanem körülöttünk, sőt, bennünk vannak, csak magasabb rezgéstartományban! Ha most elgondolkodunk azon, hogy az elismert akadémikus tudomány milyen módszerekkel próbálja megismerni környező világunkat, az esetek túlnyomó többségében azt tapasztaljuk, hogy hajlamosak vagyunk leszűkíteni a tudományos kutatást az általunk érzékelhető legalacsonyabb szintre!!!
Az úgynevezett anyagi világ szintjére! Állandóan anyagi bizonyítékokat követelünk, ami azt jelenti, hogy nekünk akkor is csak egy bizonyos rendkívül szűk frekvenciasávon belül kell a bizonyíték, ha az történetesen nem ott van! Ezen és csak is ezen a frekvenciasávon belül igyekszünk magyarázatot találni minden jelenségre, és paranormálisnak nevezzük mindazt, amit nem sikerül lekényszeríteni a fizikai világ szintjére. Anyagi, tehát anyagból készült műszereket használunk a jelenségek vizsgálatára, olyanokat, amik természetesen nem képesek az anyagi világnál magasabban rezgő világok érzékelésére.
Anyagi műszerekkel képtelenek vagyunk mérni a rezgésük szerint magasabb dimenziókhoz tartozó gondolatokat és érzéseket. Műszereink legjobb esetben is csak ezeknek a rezgéseknek a fizikai testben megnyilvánuló következményeit − pl. elektromágneses hullámokat az agyban, vagy adrenalin-szintet a vérben stb. − mutatják ki. Ezért aztán hajlamosak vagyunk arra, hogy a magasabb dimenziók kérdését egyszerűen a sci-fi világába utasítsuk. A materialista szemléletnek alárendelt tudományos kutatás tehát a világunk megismerésére tett olyan kísérlet, ami a kutatási módszereit egyetlen frekvenciasáv műszerekkel bemérhető korlátai közé kényszeríti. Az univerzum dimenziókból álló felépítése azonban nem hipotézis és nem is hit kérdése.
A tudományos kutatás jövője és távlati lehetőségei abban rejlenek, hogy ezt felismeri. Nap mint nap belebotlunk azokba a megválaszolatlan kérdésekbe, amelyek szinte felszólítanak, hogy változtassunk nézőpontunkon. Azt állítjuk, hogy bizonyos dolgokra nincs magyarázat, holott csak azon a bizonyos frekvenciasávon belül nincs, amelyre figyelmünket irányítottuk. Következetességünk azonban itt is kívánnivalót hagy maga után, ugyanis mindazt a kutatást, amit világunk megismerésének érdekében végzünk, eleve egy magasabb dimenzióhoz tartozó eszközzel, az anyagi világ rezgésénél jóval magasabb rezgéssel: a gondolat erejével végezzük! A gondolat − rezgésének megfelelően − nem a fizikai világhoz tartozik! Többek között ezért nem lehet lokalizálni a gondolatot az agyban, és ezért nem lehet fizikai műszerekkel mérni, mert azok lehetőségeit saját anyaguk rezgési frekvenciája korlátozza.
Itt kénytelenek vagyunk ellentmondani az elfogadott tudományos álláspontnak, ugyanis a gondolatokat nem a fizikai agy hozza létre, a gondolatok viszont létrehoznak bizonyos mérhető elektromágneses hullámokat az agyban. A magasabb dimenziók ismertetésével kapcsolatban természetes módon tevődik fel a kérdés, hogy hány dimenzió tevődik egymásra és létezik-e felső határ? Habár a legalacsonyabb és a legmagasabb frekvenciájú rezgés között fokozatos az átmenet, és sehol nincs konkrét határ, érzékelésünk szempontjából bizonyos rezgéstartományok dimenzióként jelentkeznek. Összesen tizenkét olyan rezgéstartomány létezik, amit dimenziónak nevezhetünk. A tizenkét dimenzió fölött van a legmagasabb rezgés, a titokzatos, mindenek felett álló tizenharmadik, minden élet és minden létező forrása: a Fény.
(Kovács Tamás)
Tudjuk, hogy a fülünk jó esetben a 20 és 20000 Hertz közötti frekvenciasávot képes érzékelni. Ami az alatt van, azt infrahangnak nevezzük, ami fölötte van, azt ultrahangnak. A fülünkkel érzékelhető hangsávon belül azonban felismerünk egy mintát. Nevezetesen azt, hogy a hangok oktávonként ismétlődnek. Habár az alsó cé és a felső cé nem ugyanaz a hang, ha egy dallamot lejátszunk egy oktávval feljebb, az mégis ugyanaz a dallam lesz. A fényt a szemünkkel érzékeljük. Ha egy prizma segítségével felbontjuk a fehér fényt, megkapjuk a szivárvány színeit.
Arra már nem gondolunk, hogy a hangokhoz hasonlóan színek is létezhetnek egy oktávval feljebb. Amit nem látunk, azt elneveztük infravörösnek és ibolyántúlinak. Ezekről a rezgéstartományokról csak műszereink segítségével szerezhetünk információt, mégpedig úgy, hogy a szem számára láthatatlan rezgéseket transzformáljuk át látható képekké. Az aurafotók esetében ugyanilyen transzformálásról van szó, annyi különbséggel, hogy az igénybe vett technika eltér a hagyományos fényképezés technikájától. Különböző frekvenciájú rezgéseket azonban nem csak szemünkkel vagy fülünkkel érzékelünk.
Hányan gondoltak arra, hogy az illatok és ízek tulajdonképpen szintén rezgések? Csak más a frekvenciájuk. Annak ellenére, hogy a korszerű tudomány szerint a világegyetemben minden rezgés, és nyugalmi állapotban semmi sem létezik, a hétköznapi gondolkodás során kevesen jutnak el arra a felismerésre, hogy az anyag is az. Hullámokból álló energiaképlet. A környezetünkben lévő anyag, a testünket felépítő anyag mind rezgés. A fénytől, a hangtól, az íztől és az illattól lényegesen csak rezgésének frekvenciájában különbözik. Az, hogy mi az anyagot tömörnek és áthatolhatatlannak tekintjük, pusztán abból fakad, hogy fizikai testünk rezgésének frekvenciája között viszonylag kicsi a különbség.
Ha valamelyiket sikerülne megváltoztatnunk, mindjárt másképp állna a helyzet. Ez a víz esetében figyelhető meg a legkönnyebben. A jég szilárd anyagként viselkedik, de ha felemeljük a rezgését −pl. melegítéssel − akkor számunkra átjárható közeggé álakul. Ha még jobban felemeljük a frekvenciáját, gőzzé vagy párává alakul, amin nem csak áthatolni könnyebb, de bizonyos koncentráció alatt nem is veszünk róla tudomást. Ugyanígy bizonyos frekvenciájú elektromágneses hullámok (pl. rádióhullámok) számára nem jelentenek akadályt a falak. Az, hogy valamit anyagnak tekintünk vagy sem, pusztán abból adódik, hogy az illető közeg milyen frekvencián rezeg saját testünk rezgéséhez viszonyítva! Az általunk jól ismert fizikai dimenzió rezgéseinek felsorolása után tegyük meg a lépést a magasabb dimenziók irányába.
Először mindazokat a rezgéseket, amelyekről idáig szó volt, beleértve azokat a tartományokat is, amelyekről csak műszereink segítségével van tudomásunk, képzeljük el, mint egy csomagot, mondjuk mint a zenében egy oktávot. Mindezek a rezgések a fizikai világhoz tartoznak. És most képzeljük el, hogy mindez megismétlődik − zenei hasonlattal élve − egy oktávval feljebb. Ez a következő dimenzió. Ugyanúgy, mint a zenei hangok esetében: habár a hang más, a melódia ugyanaz. A következő dimenziót rezgésének frekvenciája választja el az anyagi világtól. A következő dimenzió lakói számára ugyanolyan szilárdnak és valósnak tűnik a magasabb frekvencián rezgő nap, föld és víz, a magasabb frekvencián rezgő épület amiben élnek, mint amilyen meggyőző számunkra a földi lét valósága.
A magasabb dimenzió minden probléma nélkül rátevődik az alacsonyabb dimenzióra, és mintegy átitatja azt. A kettő ugyanolyan békésen megfér egymásban, mint például a bennünket körülvevő és átjáró rádióhullámok, amelyek ebben a pillanatban is jelen vannak, de nem veszünk tudomást róluk. A magasabb világok, a magasabb dimenziók nem valahol a fejünk fölött lebegnek, hanem körülöttünk, sőt, bennünk vannak, csak magasabb rezgéstartományban! Ha most elgondolkodunk azon, hogy az elismert akadémikus tudomány milyen módszerekkel próbálja megismerni környező világunkat, az esetek túlnyomó többségében azt tapasztaljuk, hogy hajlamosak vagyunk leszűkíteni a tudományos kutatást az általunk érzékelhető legalacsonyabb szintre!!!
Az úgynevezett anyagi világ szintjére! Állandóan anyagi bizonyítékokat követelünk, ami azt jelenti, hogy nekünk akkor is csak egy bizonyos rendkívül szűk frekvenciasávon belül kell a bizonyíték, ha az történetesen nem ott van! Ezen és csak is ezen a frekvenciasávon belül igyekszünk magyarázatot találni minden jelenségre, és paranormálisnak nevezzük mindazt, amit nem sikerül lekényszeríteni a fizikai világ szintjére. Anyagi, tehát anyagból készült műszereket használunk a jelenségek vizsgálatára, olyanokat, amik természetesen nem képesek az anyagi világnál magasabban rezgő világok érzékelésére.
Anyagi műszerekkel képtelenek vagyunk mérni a rezgésük szerint magasabb dimenziókhoz tartozó gondolatokat és érzéseket. Műszereink legjobb esetben is csak ezeknek a rezgéseknek a fizikai testben megnyilvánuló következményeit − pl. elektromágneses hullámokat az agyban, vagy adrenalin-szintet a vérben stb. − mutatják ki. Ezért aztán hajlamosak vagyunk arra, hogy a magasabb dimenziók kérdését egyszerűen a sci-fi világába utasítsuk. A materialista szemléletnek alárendelt tudományos kutatás tehát a világunk megismerésére tett olyan kísérlet, ami a kutatási módszereit egyetlen frekvenciasáv műszerekkel bemérhető korlátai közé kényszeríti. Az univerzum dimenziókból álló felépítése azonban nem hipotézis és nem is hit kérdése.
A tudományos kutatás jövője és távlati lehetőségei abban rejlenek, hogy ezt felismeri. Nap mint nap belebotlunk azokba a megválaszolatlan kérdésekbe, amelyek szinte felszólítanak, hogy változtassunk nézőpontunkon. Azt állítjuk, hogy bizonyos dolgokra nincs magyarázat, holott csak azon a bizonyos frekvenciasávon belül nincs, amelyre figyelmünket irányítottuk. Következetességünk azonban itt is kívánnivalót hagy maga után, ugyanis mindazt a kutatást, amit világunk megismerésének érdekében végzünk, eleve egy magasabb dimenzióhoz tartozó eszközzel, az anyagi világ rezgésénél jóval magasabb rezgéssel: a gondolat erejével végezzük! A gondolat − rezgésének megfelelően − nem a fizikai világhoz tartozik! Többek között ezért nem lehet lokalizálni a gondolatot az agyban, és ezért nem lehet fizikai műszerekkel mérni, mert azok lehetőségeit saját anyaguk rezgési frekvenciája korlátozza.
Itt kénytelenek vagyunk ellentmondani az elfogadott tudományos álláspontnak, ugyanis a gondolatokat nem a fizikai agy hozza létre, a gondolatok viszont létrehoznak bizonyos mérhető elektromágneses hullámokat az agyban. A magasabb dimenziók ismertetésével kapcsolatban természetes módon tevődik fel a kérdés, hogy hány dimenzió tevődik egymásra és létezik-e felső határ? Habár a legalacsonyabb és a legmagasabb frekvenciájú rezgés között fokozatos az átmenet, és sehol nincs konkrét határ, érzékelésünk szempontjából bizonyos rezgéstartományok dimenzióként jelentkeznek. Összesen tizenkét olyan rezgéstartomány létezik, amit dimenziónak nevezhetünk. A tizenkét dimenzió fölött van a legmagasabb rezgés, a titokzatos, mindenek felett álló tizenharmadik, minden élet és minden létező forrása: a Fény.
(Kovács Tamás)
