2014. november 7., péntek

AZ ÉRTELMI ÉN ELEMZÉSE I.



A test és az érzelmi adottságok boncolása nem járt "Én"-ünk nyomának végleges kimutatásával. Az ember testétől felszabadítva: lélek lesz. Ennélfogva tovább kell az "Én"-t nyomozni, tovább kell arra törekednünk, hogy megkülönböztessük a valódi Én-tudatot, az őt beborító fátyoloktól, hogy az észt megismertessük önmagával és hogy a vizsgálat céljára megjelenítsük. Ezzel az emberi természet utolsó főalkatrészéhez: az értelemhez fordulunk. Az értelem és tartalma között kapcsolat áll fenn. Ezt kell most megvizsgálnunk.




Mindenekelőtt azt kell világosan megállapítanunk, hogy az "értelem" szót a következőkben arra használjuk, hogy azoknak a gondolatoknak, eszméknek, fogalmaknak, benyomásoknak és szellemi behatásoknak összegét jelöljük meg vele, amelyek a tudaton mennek keresztül. Nem használjuk itt arra, hogy a megkülönböztető és válogató értelemnek azt a magasabb rendű képességét jelöljük meg vele, amely a gondolatokat mérlegeli és döntőbíróként lép fel, hogy a gondolatok és igazságuk fölött ítéljen.
Ki vagyok én? Én vagyok a gondolkodó értelem? Ezt a helyesen alkalmazott kérdést az ember az elmélkedésnek önmaga felé fordításával oldhatja meg - mert így jutunk el idővel megmentésünk jelszavához, amennyiben gondolkodás révén az igazsághoz közelebb kerülünk.
Csaknem valamennyi bizonyíték, amelyet a testre alkalmaztunk, itt ugyanúgy felhasználható.
Igen fontos az a megfontolás, amely a birtokos jelentés természetes, automatikus és ösztönös használatára utal, amikor az ember értelmére hivatkozik. Sohasem mondja az ember: "agyam ezt vagy azt gondolja" vagy "agyam Los Angelesbe utazik" - hanem a természetes ösztön arra kényszerít, hogy így szóljunk: (én) "ezt vagy azt gondolom" vagy (én) elutazom Los Angelesbe". Ha bölcseleti úton megfigyeljük, hogy miért használja az ember ezeket a kifejezési formákat, ráeszmélünk, hogy egy belső, élő "Én" - amely lényegében az agytól független és ezért anyagszerűtlen - tudata az, ami ezt mint logikus szükségszerűséget kiszabja. Ennek a pontnak alapos felismerése mutatja az úgynevezett "tudatalatti" valóságát és segít hozzá, hogy a tudatba emeljük fel.
A gondolatok még szélesebbre tárják szárnyukat, még gyakrabban hullámzanak, mint az érzelmek és változásukban semmiféle állandó "Én"-t nem mutatnak. Akár tárgyi forrásból származnak a gondolatok és érzékek közvetítette tényeken alapulnak, akár az alanyi és végső tudatos forrásokból fakadnak: mindig a mulandóságnak ugyanazon törvénye alá esnek, amely az érzelmeket is irányítja, és így semmiféle állandó Énséget nem mutatnak fel. Ezenfelül pedig értelmi képességünk időről-időre változik a nap folyamán a külső környezet váltakozó befolyása alatt és az embernek az idén vallott véleményével egészen ellentétesek lehetnek azok, melyek a következő évben jelzik felfogását. Egyetlen gondolatot sem lehet tehát állandónak minősíteni: Csak az "Én" gondolata marad mindig ugyanaz.
Az állandó változásnak az a tulajdonsága, amelyet az érzelmeknél találtunk, éppolyan szembeötlő az értelemnél is. Ennek a változásnak higanyszerű mozgékonysága olyan gyors és szakadatlan, hogy az embert semmiféle határozott gondolatsor nem fejezheti ki. És az értelemnek ezt az át- és átszövődése egészen gépiesen történik. Eszmék, képzetek, felismerések, képzelődések és emlékek állandóan, mint forgó kerekek keringenek az agy kamrájában, ebben a csodálatos anyagban, amely koponyánk csúcsát elfoglalja. Gondolataink tehát csak egymás után következnek és nincs szakadatlan létük, amivel szemben az "Én", amelyhez tartoznak, állandó és minden ilyen változó gondolattal mindenütt ugyanazt a kapcsolatot tartja fenn.
Aztán az ember azt is mondja magáról: "Én gondolkodom!" És ezzel öntudatlanul bevallja, hogy van valami, ami ettől a folyamattól különállóan is megvan és a gondolatfolyamatot irányítja. A belénk ágyazott valóság, a természet, ezzel erősíti meg, hogy az értelem pusztán eszköz vagy műszer a mögötte lappangó gondolkodó használatában. Az ember homályosan felismer egy tudatot, amely a gondolatok, képzetek és emlékek végtelen sorát teremti és ismét elejti; elfogadja és ismét visszautasítja. Ez a tapasztalat nem lehet csalóka. Van valami bizonyosság Descartes híres mondatában: "Gondolkodom, tehát vagyok", ami ezt a megállapítást az élet egyik kétségbevonhatatlan tényévé teszi. A "gondolat" magában foglalja, hogy kell lenni valakinek, aki a "gondolkodó".
A külső tárgyak világa olyan valami, ami tudatunk számára részünkről történő bármilyen erőfeszítés nélkül kínálkozik - valami adottság. A gondolatok világa azonban cselekvő jelenlétünket, együttműködésünket és erőfeszítésünket követeli. És minthogy a fizikai testet ezek közé a tárgyak közé kell számítanunk, nyilvánvaló, hogy a test is a közvetlen szemlélhető dolgok címszava alá tartozik. A gondolati folyamatok mozgása azonban rendszerint megfigyelhetetlen - de mégsem történhetnék meg, ha az ember nem venne benne részt. Amikor az ember a szükséges belső erőfeszítést megteszi, majd megállapodik, hogy önmagán elgondolkozzék és a gondolati mozgást ugyanolyan módon állandósítja, mint ahogy a testet állandósította, az ember kezd hozzáidomulni ahhoz a mélyebb elemhez, amely a gondolat rugója és amely az utóbbinak másneműségét hirdeti. Mert minden gondolat az "Én"-tudaton belül keletkezik és ezért előtte nem merülhet fel. A gondolat nem más, mint az "Én"-tudat állandósított megnyilvánulása. És annak elismerésével, hogy az értelem valami önmagában meglevő, elméletileg az "Én" elkülönített létét is igazoljuk. Az ilyen megfontolások és kutatások azonban kivételesek életünk túlságosan tele van személyes és külső szórakozásokkal, semhogy megengedné "Én"-ünk valódi átélését - innen van, hogy az "Én"-t nem tudjuk megkülönböztetni a gondolat folyamatától és hogy nem tudunk valójában bepillantani a magunk lényébe.
Következik az a már alkalmazott, de megcáfolhatatlan bizonyíték, hogy mind a mély, álom nélküli alvásnál, mély ájulásnál vagy öntudatlanságnál, mind a fakír önmaga-felidézte transzállapotánál: a gondolati tevékenység tökéletesen megszűnik. A valóságban ez alatt az idő alatt valóban feltétlenül szünetel. Az értelem megszűnik dolgozni és a puszta nemlét állapotába megy át. De nem merjük azt állítani, hogy maga az "Én" is megsemmisül - mert az élet áramlata tovább dolgozik a fizikai testben. Ha az ember a gondolatok tömegével volna azonos, akkor lehetetlenné válnék az ilyen tökéletes kialvás anélkül, hogy az "Én" értelmét is örökre ki ne oltaná - a felébredésnél azonban az "Én" mint első gondolat ismét megjelenik. Honnan vette újra a szellem ezt az "Én"-érzetet, amely az éj folyamán meghalt? Nyilvánvaló, hogy annak egész idő alatt lappangva jelen kellett lennie. (Ez a tapasztalatnak csupán az éber tudat szempontjából való értékelése és nem az ébrenlét, álom és mély alvás három állapotának teljes értelmezése.) Ahhoz a végkövetkeztetéshez jutunk tehát, hogy az "Én" sohasem tűnik el valóságosan, még akkor sem ha valamennyi gondolat tökéletesen eltűnik, így hát mind a test, mind az értelem az "Én"-en belül van. Kérdésünkre helyes válasz így hangzik: "Én" nem a gondolat vagyok, hanem fölötte állok! "Én" olyan valami vagyok, ami gondolkodik. Ennélfogva a tulajdonképpeni tudat, amely gondolkodik, maga a legmagasabb "Én", amely tökéletesen független és maga kormányoz.
Vajon az értelem csakugyan behatolhat-e olyan területekre; amelyek eddig zárva voltak előtte? Segíthet-e nekünk a végső, alapvető tudatba belépni? Van-e valami ismeretlen felismerőképessége? Egyetlen probléma sem olyan homályos, hogy a kitartó koncentráció fénye meg ne világítaná, vagy valamilyen más módot ne találna teljes megoldására. Az emberi "Én" problémája ugyanígy megoldható - és meg is oldódik tartós koncentráció segítségével. Említettük már, hogy ez az út értelmi, befelé fordított kereséssel kezdődik; az értelemnek éles, önmagába mélyedő használatával. Az előbbiekhez hasonló elemző szemlélődések nemcsak szemmel látható bizonyosságot teremtenek az "Én" szellemi természetéről, hanem valóban utat mutatnak, amely a vizsgálódó értelmet rejtett valóságának felismeréséhez vezeti.
Ezután kellően kell értékelnünk azt a rangot, amelyet az értelem természetünkben elfoglal - ő az "Én" műszere, az az eszköz, amelynek segítségével a szerves világgal érintkezik. A szem nem láthatna, ha nem állna mögötte a gondolkodás, amely a látást közvetíti. Éppígy nem dolgozhatna az értelem; ha nem állna mögötte az élő elv, amely működését élettel tölti meg. Az értelem az alacsonyabb, az ész a magasabb foka ugyanannak a gondolkozási képességnek. A gondolat anyaga valóságos médium, összekötő szerv, amely az "Én"-t az anyagszerű testhez és ezen keresztül az anyagszerű világhoz kapcsolja. Ez - a két szféra között elfoglalt központi helyzete - az, ami a valóságát alkotja és mutatja, hogy milyen értéket jelent, ha tökéletesen uralkodunk rajta. A gondolat-anyag nélkül az ember sohasem tudatosíthatná külső környezetét. A test élettelen, öntudatlan holttest lenne, amelyben az öt érzékszerv egyike sem működik többé. Ha tehát a szellemi jellegű értelem hatalmát dicsérjük, amely az embert az igazsághoz vezeti, ezen azt értjük, hogy megmutatja számára az igazsághoz vezető irányt, amíg önmaga határához el nem érkezik.
Az effajta gondolkodás nem hamis körben mozog, hanem a tanulót valóban hozzásegíti az "emberfeletti Én" határáig való eljutáshoz, mint ahogy a kút peremének kötéllel való tartós dörzsölése végül is kivájja a követ. Iskolázott, erős értelemre van szükség az ilyen igazságok felismerésére. A szellemileg kiskorúak képtelenek rá - ezek számára azonban vannak könnyebb, vallásos utak.
Az értelem, amilyennek általában ismerjük, vagyis az az értelem, amely a mindennapi élet gyakorlatával foglalkozik, amely képessé tesz bennünket arra, hogy számoljunk, szervezzünk, elrendeljünk, leírjunk valamit, hogy irodában dolgozzunk, vagy a gyalupadon elkészítsünk valamit, hogy újságot olvassunk, nézeteinket kifejtsük, vagy akár kémiai vegyületeket elemezzünk, ez az értelem többé-kevésbé jól megbirkózik ezekkel a napi tevékenységekkel - kizökken azonban a kerékvágásból, ha látókörét messze túlhaladó problémákkal kell foglalkoznia. Veleszületett hiúsága és fennhéjázása következtében azonban ezt a korlátozottságát nem hajlandó elismerni, hanem szellemi és lelki problémákról is ítéleteket mond, amelyek azután teljesen alaptalanok és értéktelenek. Ha szerényebb volna, belátná, hogy a szellemi erőnek egészen különleges fokára volna szüksége, hogy az ilyen problémák mérlegelésére alkalmassá váljék és mindenekelőtt igyekezne ezeket a képességeket megszerezni vagy kifejleszteni, mielőtt ilyen ítéleteket merne megkockáztatni. Ez a képesség az értelemnek merész használatát kívánja meg; a vonakodást attól, hogy bármely pontnál, ami nem a végső valóság, megálljunk és határozottságot, hogy a szokatlan gondolatok vonalán haladjunk, egészen a szokatlan végkövetkeztetésig. Ezenfelül megköveteli a személyes balhitektől és a világi kapcsolatoktól való mentességet, ami már önmagában is szokatlan. És végül magában foglal bizonyos koncentrálóképességet, az értelemnek borotvapenge finomságú élességét, hogy bánni tudjon a leglégiesebb elvont fogalmakkal. A közönséges jóga-technika értéke abban áll, hogy hozzásegíti az embert e tulajdonságok egy részének kifejlesztéséhez: a személytelenséget, a szellemi derűt, a gondolatok tartós koncentrációját fejleszti, továbbá azt a képességet, hogy minden lényegtelen eszmét, érzelmi hullámzást vagy szórakozottságot távol tart, hogy a szemlélt tárgy igazsága megvilágosodhassék. Az ilyen technika azonban nem fejleszt ki élesebb és áthatóbb értelmet, nem adja meg a tartós elemző szemlélés képességét. Ebben a tekintetben a legnagyobb értékű a tudományos, matematikai vagy bölcseleti iskolázottság. Az értelmet élesítő és megnyugtató módszerekkel kapcsolatban kifejlődnek az igazság felismerésére valóban alkalmas tulajdonságok. Egyik a másik nélkül tökéletlen. Az itt nyújtott rendszer arra irányul, hogy ezt a kettőt egymással összeegyeztesse.
A leszűkítés és feloldás eljárásával az "Én" elemzése a felismerésnek ahhoz a pontjához ért, ahol az "Én"-t mint egységet ismertük el amelynek megnyilvánulásai titokzatos változatosságot mutatnak: egységet, amely élni, mozogni tud és amelynek meglehet a maga külön mivolta - függetlenül a fizikai testtől, az érzelmektől és az értelemtől, ha az utóbbiakat a minden tartalomtól és kifejezéstől mentes "Én" szempontjából szemléljük. Ha a vizsgálat ezt kiemelte feltételezett lakóhelyéről, de a keresett "Én" még mindig kisiklik a kezünkből, mégis tudjuk, hogy van; érezzük, hogy létünk valóságos, sokkal valóságosabb minden más meghatározhatónál.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)