Ha az univerzum nem az
isteni lényegből alakult volna ki, a benne élő egyik teremtmény sem remélhetné
soha, hogy valaha is eljut ebbe a magasabb rendű isteni állapotba. De mivel az
univerzum a Világ Elme manifesztációja, mivel mindkettőjüket ugyanaz a szent
alkotóelem építi fel, az összes benne élő teremtménynek megvan az esélye a
tényleges megvilágosodás szükségszerűen bekövetkező meggyőződésére. Ebben
rejlik tehát az a legnagyobb reményük és legfontosabb biztosítékuk, hogy
megtalálják az Önvalót, mivel a hozzájuk való intim kapcsolat elég garancia
arra, hogy elnyerhessék segítségét.
Újra emlékezetbe
idézzük, hogy egy átlátszó üvegprizma nem változtatja meg az alaptulajdonságát,
ahogyan a fényt különböző színekre töri és visszaveri. Hasonlóan az Elme sem
változtatja meg soha eredeti tulajdonságát a különböző gondolatokkal és
érzésekkel, amelyek azt mozgásba hozzák. A Valódi mindig ott volt és van, még
ha az emléke el is tűnt volna már. Nem valami, ami személyes érzésekhez
hasonlóan hullámzik, mivel önmagában létező, és ezért örökkévaló. Ha az ember
valójában meg lenne fosztva Istentől, földi létének egyik pillanatában sem
lenne képes, hogy jelenlegi tudatából egy magasabbra emelkedjen. Minden vallási
parancs, minden misztikus intés és minden racionális metafizikai meggyőzés
hiábavaló lenne. De ez a valami örökké az ember szívében lakozik, mivel ez a
legbensőbb léte, a legigazibb valója. Ha valami tőle különböző és távollevő
lenne, akkor újra elveszíthetné, mivel amit már egyszer megkapott, az el is
lenne vonható tőle. Ezért a valódi feladat nem az, hogy tudatossá váljon
bennünk, hogy ennek a valaminek mi vagyunk örökké birtokában. Ha az ember azt
mondja, hogy nem tud vállalkozni arra a keresésre, mivel nem tud Ázsiába menni
és megfelelő mestert találni magának, pusztán önmagát csalja. Az ilyenfajta
pesszimista gondolatokkal szükségtelen hendikepet alakít ki, amelyet le kell
győznie később.
Minden módszer és
technika - és természetesen minden ember, tanító vagy mester, aki erre
megtaníthatná - csupán eszköz arra, hogy az embert segítse egy módszer és
technika- és mestermentes állapot megszerzésére. Ne engedje magát e
gondolatoknak - ti. hogy mestere vagy más segítségére lenne szüksége -
kiszolgáltatni hagyni. Ne tévessze össze az élettel szembeni magatartását
magával az élettel, sem az utat a céllal, vagy az eszközöket a végső
eredménnyel. Minden eszköz azt a célt szolgálja, hogy a belső lényeget elzáró
ajtót nyissa föl. A megkülönböztetni nem tudó emberek azonban makacsul az
ajtóhoz ragaszkodnak, és nem engedik, hogy ez az ajtó kinyíljon. A bölcs ember
okos, rugalmas és dogmamentes magatartást alakít ki magában. Nem szabad
görcsösen ragaszkodnia egy kedvenc misztikus meditáció-formához. Egy technikát vagy
egy tant nem magáért kell imádnia, ami belőle származik; mer ha ezt nem érti,
könnyen olyan pszichológiai csomót köt, amit előbb ki kell oldania. Egy
különleges metafizikai formulától ne engedje magát megbénítani, amely azért
van, hogy szolgálja, nem pedig, hogy rabszolgájává tegye őt; hogy élővé tegye,
nem pedig, hogy eltemesse. Felül kell emelkednie a dolgokon, de a gondolatokon
is, sőt a végén még azon a gondolaton is, hogy a megvilágosulást keresse. A
belső megvilágosulás villámfénye bármely pillanatban kigyúlhat, talán éppen a
legváratlanabb pillanatban, tudatosan tehát nem szabad gátolni azzal, hogy
valamilyen kedvenc gyakorlathoz vagy mesterhez ragaszkodik. Röviden meg kell
tanulnia, hogyan adja fel végül saját erőfeszítéseit is.
Akiket az élet egy
bizonyos szemlélete teljesen lefoglal, nagyon gyakran elvesztik humorérzéküket.
Az ilyen emberek rögeszmésekké válnak. De mivel a filozófia az élet teljességét
tekinti, és ezért az egymásnak ellentmondó dolgokat is egyformán látja, ez
azonban nem biztos, hogy hasonlóképpen van, különösen a még tapasztalatlan
filozófiai tanulónál. Az élet univerzális lét, amelyet tapasztalni kell, nem
pedig egy követendő egyedi rendszer. A feladatunk sokkal inkább az, hogy
érezzük, hogy ezzel a végtelen, forma nélküli életelvvel egyek vagyunk, hogy
megértsük ennek veleszületett szabadságát - formába kényszerített kifejezéseink
korlátozása ellenében -, mint hogy bármely kifejezési formájával kelepcébe
zárjuk magunkat. Ezt a fajta szabadságot csak úgy kaphatjuk meg, ha rabszolga
módon nem ragaszkodunk nemcsak az anyagi tulajdonainkhoz, hanem a szellemiekhez
- felfogás, hit stb. - sem.
Azok, akiknek nincs
kedvük, hogy meditációs gyakorlatokat, vagy metafizikai tanulmányokat
folytassanak, végső menedékként másképpen is találhatnak segítséget és
vigasztalást. Ezek helyett, vagy ahogyan inkább tanácsos ezek mellett egy
egyszerű gyakorlat is végezhető. Olyan egyszerű, hogy csak az elnevezés
kedvéért hívjuk gyakorlatnak, és ha szokássá válik, meglehetősen könnyű, és nem
igényel különösebb erőfeszítést. Ahogyan egy anya is aggódik egyetlen, a
harctéren lévő katonafiáért, és sohasem felejti el egy pillanatra sem, akármit
is tegyen a nap folyamán, úgy a tanulónak sem szabad elfelejtenie az Istenit,
bármivel legyen is elfoglalva felszíni tudata. Ahogy egy szerelmes lány is
állandóan szerelmesére gondol, és lelki szemeivel mindig őt látja, bármilyen
külső tevékenységet is folytasson, ugyanúgy a tanulónak is meg kell tanulnia,
hogy az Önvaló gondolatát tartani legyen képes. Így a gyakorlat a memória mély
értelmén alapszik, amelyet nem hétköznapi céllal használ fel. Abból áll, hogy
ismételten, minden időben, minden körülmények között emlékeztessük magunkat
arra, hogy ez az Önvaló létezik, és belsőleg egyek vagyunk vele. Ha valaha is
volt részünk ilyen élményben a múltban, ennek emlékét vissza kell idéznünk
emlékezetünkbe, amilyen élénken csak lehet.
A fő cél az, hogy ezt a
gyakorlatot lehetőleg mindig, vagy ahányszor csak lehet, elménk hátterében
tartsuk - míg figyelmünket újra és újra vigyük vissza hozzá. Személyünk
személytelen súlypontjává kell válnia, azzá a mozdulatlan tengellyé, amelyben a
külső aktivitás forog. Így, bár tudatunk előterében a mindennapi tevékenység
zajlik, hátterében olyan szentély található, ahol csak az Önvaló gondolata lakozhat,
más gondolat pedig nem hatolhat be. Ezt a befelé irányuló koncentrációt a külső
tevékenység mellett szokássá kell alakítani. Mi előny származik ebből? Bár a
szokásos meditációs gyakorlatoktól annyira különböző, mégis megvan a sajátos
haszna, mivel - ha szokássá és folyamatossá válik - az Önvalónak ilyen
folyamatos fókuszban tartása jelentős Kegyelemmel jár együtt. Az itt működésben
levő erő ui. nem az ego ereje, hanem az univerzális erő. Amikor a Kegyelem
ereje működni kezd, nagyon valószínű, hogy az úton elénk tornyosuló külső és
belső akadályok leomlanak - gyakran látszólag érthetetlen és csodálatos módon
-, és közelebb jutunk a célhoz. A módszer egyszerűségével egyáltalán nincs
arányban az, amit vele elérhetünk.
Ha valaki ezt a
gyakorlatot sem akarja folytatni, van egy másik lehetősége is, ami még kevesebb
követelménnyel jár. Ha hirtelen valami nem várt balszerencse éri, vagy
kellemetlen környezetbe kerül, ha nehéz problémával áll szemben, vagy valami
súlyos veszély fenyegeti az életét, és minden szokásos eszközt - hogy a bajt
elhárítsa - már felhasznált, akkor még azt teheti, hogy szokásos egocentrikus
magatartását hirtelen feladja, és a problémát egy magasabb erőhöz továbbítja.
Ez végül paradox módon belső közömbösség érzését fogja kialakítani a problémával
szemben, még ha külső tevékenységében foglalkozik is vele. Természetesen a
gyakorlat sikerességéhez az első legfontosabb követelmény az, hogy a
felsőbbrendű erő létezésében teljes szívvel higgyünk, a második pedig az, hogy
belenyugvóan bizakodjunk a rejtett működésének kijövetelében. Nem szabad többé
aggódnunk a probléma miatt, abba kell hagynunk, hogy görcsösen és aprólékosan
foglalkozzunk vele; ehelyett fel kell adnunk a depressziós szorongást, és el
kell felejtenünk a problémát. Ha ui. továbbfolytatja az ember az aggódó
gondolatokat, ezek megtörik a belső emlékezést, és a módszer hatását
megsemmisítik. Hatásos egyébként is csak úgy lehet, ha elegendő idő és
megfelelő koncentráció járul hozzá. Vagyis az ember minden személyes
erőfeszítés mellett, amelyet a probléma megoldása érdekében tesz, tudatának egy
részét szilárdan és állandóan befelé kell irányítania - a problémával együtt -,
majd a problémát alkotó összes gondolatot engedni kell hogy feloldódjon a
személytelen és örök nyugalomban levő Önvaló emlékezetében. Meg kell próbálni,
hogy ezt az erőt úgy fogjuk fel, mint felsőbbrendűt, forma nélkülit, amely egy
képzelet nélküli űrben lakozik.
Ez a hirtelen
folyamodás egy alacsonyabb, személyes nézőpontról egy szélesebb, személytelen
menedékéhez nagy segítségére lesz az embernek, hogy ne csak a történtekkel
szembeni személyes reakcióját legyen képes ellenőrzés alá vonni, hanem
elősegítse a Kegyelem működését is, és így a külső állapot kontroll alá vételét
is. Nemcsak hogy erőt kap, hogy aggodalom nélkül tekintse a problémát, hanem
saját kapacitásán túli erőre is szert tehet. A misztikus tapasztalat analitikai
vizsgálatából tudjuk, hogy ez a Kegyelem nemcsak gondolati vagy intellektuális
formában jelentkezik, hanem több más módon is. Pl. súlyos veszély idején olyan
belső támaszt adhat az embernek, hogy félelme teljesen megszűnhet. Ugyanaz a
háború, amely egyik emberben pánikot kelt, a másikat hőssé teszi.
"A meditáció
gyakorlata kötöttség" - olvashatjuk egy régi, több ezer évvel ezelőtt élt
indiai bölcs, Ashtavakra tanításában (Ashtavakra Samhita: Ashtavakra éneke).
Tilopa, egy 9. században élt tibeti bölcs is hasonlóan nyilatkozott: "Ne
meditálj, hanem tartsd az elmét a természetes állapotában". Az ilyen
negatív tanács egyáltalán nem jelent váratlan lázadást, hanem inkább
természetes előrehaladást. Természetesen nem kezdőknek adott tanács, hanem
tapasztalt előrehaladottaknak. Egyszerűen azt jelenti, hogy a meditációt is
csak helyére teszi, az életet alkotó többi komplex elem közé, felhívva a tanuló
figyelmét arra, hogy a keresés nem a meditációval ér véget, és amit
tulajdonképpen keres, az mindig saját bensőjében lakozik.
A belső meglátás ui.
úgy ragyog föl az emberben, mint a villám az égen, és olyan valami, ami nem
maga gyártotta elem. Meditatív fáradozásai nem arra kell hogy irányuljanak,
hogy létrehozzák ezt, mert ez lehetetlen, hanem arra, hogy azokat a szükséges
feltételeket teremtsék meg, amelyek ezt létre tudják hozni. Ha összetévesztik
az eszközt a céllal, és makacsul az eszközhöz ragaszkodik, soha nem fogja
elérni a célt. A Földön az ember nem a jóga kedvéért van, ellenkezőleg, a jóga
van az ő kedvéért. Itt az ember azért van, hogy éljen.
Igen, a tevékenység
szintén fontos részét képezi az Önvaló keresésének. A Természet ui. - amíg a
tanuló a hármas követelését nem teljesítette - nem fogja engedni neki, hogy
legszentebb szentélyét átlépje, bár ismételten és többször is bepillantást
engedhet ebbe a szentélybe, hogy bátorítsa őt. A természetnek ez a követelménye
pedig nem más, mint az, hogy az embernek a fejlődés három parallel vonalát: a tevékenységet, az intelligenciát és a kontemplációt (Kontempláció: szemlélődés,
elmélkedés, gondolkodás) kell gyakorolnia és kiteljesítenie magában. Ha azonban
ezt a kívánságot teljesíti, akkor már nem lesz többé misztikus, sem
metafizikus, hanem filozófus. Mivel az ember olyan lény, amely a gondolkodás,
érzelem és tevékenység alkotó hármasságából tevődik össze,
elkerülhetetlen, hogy a keresés az ember természetének megfelelő erőfeszítést
foglalja magában. Következésképpen az a - természetéből adódó - három vonal,
amelyet egymással harmóniában kell gyakorolnia: a metafizika, mint az
ésszerű gondolkodás gyakorlata, a miszticizmus, mint az intuitív
érzelmek gyakorlata, és az önzetlen tevékenység, mint a fizikai
cselekvés gyakorlata. Tudás, meditáció és önzetlen tevékenység
- ezek alkotják azt a szent hármasságot, amely az embert a megvilágosuláshoz
vezetheti. A helyes emberi törekvés e három fogalmát: az intellektuálist,
a misztikust és a gyakorlatit nem egymással ellenséges és
veszélyes feszültségben kell ezért tartani, hanem tudatos harmóniába kell
hozni: mind a háromnak egy időben, ugyanazon cél érdekében kell együttműködni.
Így a bölcsesség az élettapasztalat teljességéből származik, nem pusztán csak
egy részéből. E tulajdonságoknak nemcsak keveredniük kell, hanem egyesülniük:
ebből jön majd létre egy új és pozitív tulajdonság - a belső meglátás képessége
a maga speciális értelmével és természetével. Ha a tanuló misztikus
beállítottságú, és hódoló tisztelet és
szeretet ébred föl benne az Önvaló keresése folyamán, a teljes cél
elérése érdekében e misztikus szeretet éles intelligenciájával kell
hogy társítsa és fordítva. Ha rögtön a hármas úton indul el, nyugodt, sima és
zavar nélküli, kiegyensúlyozott előrehaladást érhet el, míg ha csak az egyiket
követi, a természet előbb vagy utóbb - külső és belső életében jelentkező
hirtelen zavarokon keresztül - visszafordulásra kényszeríti. Ez azért van,
mivel az említett három fázis harmonikus integrációja olyan valami, amit semmi
esetben sem lehet megkerülni. Ezért a keresést a mindennapi élet gyakorlatában
kell végrehajtani, de az ilyen tevékenységnek nem szabad ugyanakkor vaknak sem
lennie. "Teljesen a tevékenységnek élek" - mondta Mussolini. "A
mozdulatlanság számomra a kárhozat gyötrelméhez hasonló". Ugyanakkor
elfelejtette, hogy a tevékenység csak addig hasznos, amíg bölcsességgel
kapcsolódik össze. Nagy birodalmat ígért a népének, és a végén nagy szerencsétlenséget
hozott rájuk.
A bölcs tevékenység a
filozófiai tanuló esetében a Jó győzelméért kifejtett energikus küzdelemből
áll. A jó gyümölcsét nemcsak saját belső karakterében és külső életében kell
keresnie, hanem mások karakterében és életében is. Mivel az ilyen kettős cél
nem valósítható meg, ha valaki lusta módon csak saját álmodozásába merül, vagy
ha csak egocentrikusan egyedül saját maga előrehaladásával foglalkozik, így
szükségszerűen a cél elérése magában foglalja az önzetlen cselekvés fontosságát
is. A kontemplációt cselekedeteivel kell megtermékenyítenie. Így a keresés
intenzíven gyakorlatiassá válik, olyan valamivé, amely a mindennapi létének
minden percét inspirálja. A keresésnek inspirált cselekvésben kell végződnie. A
filozófiai igazság teljes - vagyis e három segítségből összetevődő - jellege
olyan, hogy - amikor az ember megfelelően megértette - mindenféleképpen
kifejezésre jut a tanuló külső életvitelében.
A mentalizmus egyik
legfontosabb magában foglalása a koncentrált gondolkodás erejének a külső magatartás
kialakítására való felhasználása. A kivitelező építész a terveket a tervező
építésztől kapja, ez utóbbi pedig ötleteit, amelyeket az épület tervezéséhez
felhasznál, képzeletéből meríti. Az univerzum létrejöttének vizsgálatakor
láttuk, hogy a Világ Elme első jellegzetes tevékenysége a képzeletalkotás.
Ennek kreatív formái valójában nem mások, mint saját szellemi anyagán belüli
vibrációk. Saját korlátozott és véges módunkon, mint a Világ Elme gyermekei, mi
is hozzá hasonlóan parallel aktivitást fejtünk ki. Amikor szellemi képet
alkotunk, amikor egy absztrakt ideát alakítunk ki, mind a kép, mind pedig az
idea végső soron ugyanabból a megfoghatatlan, láthatatlan
energia-szubsztanciából származik. Amikor megértjük, hogy a világdráma
színhelye az elme maga, akkor azt is megértjük, hogy a karma végső soron saját
képzelet-alkotásunkat adja vissza azokon a kellemes és fájdalmas
visszahatásokon keresztül, amelyeket előidéz. Ha jelenlegi életünk részben nem
más, mint múltbeli gondolatunk visszatérése, akkor nem tagadhatjuk, hogy a
minőséget és a formáját illetően mi magunk vagyunk a felelősek. Meg kell
tanulnunk helyesen gondolkodni. Nem a tudatunkon időnként átcikázó kóbor
gondolatok számítanak, hanem a gondola szokásos menete; az állandóan megjelenő
ideák, amelyeket a hit vagy az akarat a legerőteljesebben dinamizál. Az erős
képzelet így mátrixszá válik, amelyben - a karma és a fejlődés elrendezésében -
a környezet és az események kialakulnak. Azok a szellemi képek és racionális
ideák, amelyek a leggyakrabban, legerősebben, leghosszabb időn át vannak a
tudatunkban, segíthetnek bennünket, hogy szellemi magaslatra emelkedjünk a
világgal való harmóniával egy időben, vagy húzhatnak le bennünket a mélybe,
amint letaszították a nácikat is a szellemi lealacsonyodásba és a világgal való
diszharmóniába.
Amikor az ember
tudatára ébred teremtő képességeinek; amikor megismeri, hogy azáltal, hogy
azzal azonosítja magát, ami gondolatában és érzésében a legjobb, tulajdonképpen
- a kialakuló reakció következtében - maga teremti meg azt, ami földi
környezetében a legjobb; amikor felfedezi, hogy a szokásosan visszatérő ideái
és a leggyakrabban megjelenő gondolatai befolyásolják mind a jellemét, mind a
körülményeit, akkor valójában sokkal elővigyázatosabb lesz szellemi képzeteivel
és gondolataival, mint ahogyan elővigyázatos egy méreg alkalmazásával is. Éppen
úgy, ahogyan az arzén az egyik ember halálát okozhatja, míg a másikat
meggyógyítja, a megfelelő koncentráció és a szellemi erő helyes alkalmazása is
az embert egy finomabb szintre emelheti, míg ennek a szellemi erőnek a tudatlan
elfecsérlése és a vele való visszaélés a mélyre taszíthatja. És ez az erő
természetszerűen és elidegeníthetetlenül az övé. Ő maga asszisztál abban a
folyamatban, ami önmagát vagy a szerencséjét jobbá teheti, ha szilárd
meggyőződésévé válik minden körülmények között, hogy minden, amit lát, az az
elméjében van mint gondolat, és hogy az a személy, aki ezt látja, az egy
gondolat alkotta valaki csupán, mivel a valóság mindkettő mögött nem más, mint
a tiszta Gondolat maga. Végül ismételten figyelmeztetnünk kell arra, amit már a
3. meditációs gyakorlatnál említettünk: emlékeznünk kell az ilyen módszerek
alkalmazásával kapcsolatos morális megszorításokra, és semmiképpen nem
megengedhető más személyek szabad akaratának korlátozása saját érdekükkel
szemben. Az indítéknak mindig tisztának kell lennie, mert különben a karmikus
büntetés bumerángja fájdalmasan fog lesújtani az e szabály ellen vétőre.
(Dr. Paul Brunton: Az Önvaló
bölcsessége)
\