Minden ember keresi ideális társát, és
csak kevesen érzik úgy, hogy meg is találták. Az ideális társ, az úgynevezett
lelki társ az, aki mindkettőjük számára lehetővé teszi az optimális fejlődést.
Nem csupán két ember közötti kapcsolatról van szó, hanem két lélek között
létrejött kapcsolatról, s ebből a tényből az együttélésre és a szeretetre
vonatkozóan nem kevés tanulság vonható le. Lelki társamat a lélek szintjén
találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén.
Ekképpen lesz ő az én számomra "kapu
a belső Paradicsomhoz", amely saját tökéletességemhez vezet. Úgy szeretem
őt, ahogy van, és nem olyannak, amilyennek véleményem szerint lennie kell. A
lélektársi kapcsolatban az a cél, hogy teljesen önmagam legyek, és a társamat
hozzásegítsem ahhoz, hogy mindazokat a gondolat- és érzelemmintákat feloldja,
melyek bennünket újra meg újra az elvárások és szerepek szintjére rántanak le.
A szabadság és bizalom légkörében élek vele, amelyet kizárólag az igaz
szeretet, szerelem tesz lehetővé. Lelki társakként olyan szeretetben élünk,
amely szabadságot ad, és mindkét fél számára a továbbfejlődés távlatait
nyújtja. Ez a szeretet utat mutat ahhoz, hogy saját igazságomat megtaláljam és
kövessem. Szabadság létezik valamely társ szeretete, szerelme nélkül is, a
szeretet azonban nem létezik szabadság nélkül. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a
másiknak szabadságot adok, hanem azt is, hogy magam szabad maradok, anélkül
hogy rá lennék utalva a másikra. Csak akkor vagyok mellette, amikor én is úgy
akarom, nem pedig akkor és azért, mert kell! Egy ember egész életében az
ideális partnert kereste. Gazdag lett és híres, de egyedül maradt. Amikor
megöregedett, megkérdezte őt egy riporter, sikerrel járt-e a keresgélése, mire
ő ekképpen válaszolt:
"Igen, megtaláltam az igazi párom.
Amikor harmincéves voltam, akkor találkoztam vele. De sajnos ő is az ideális
partnert kereste!"
Mi is úgy járunk, mint ez az ember,
keressük az ideális partnert, s közben megfeledkezünk arról, hogy a rezonancia
törvénye értelmében csak akkor, tudjuk magunkhoz vonzani az ideális partnert,
ha előbb mi magunk válunk ideális partnerré. Így tehát az a társ, akivel e
pillanatban éppen együtt vagyunk, pontosan az ideális társunk, minthogy éppen
azt a leckét kínálja nekünk, melyet még meg kell tanulnunk ahhoz, hogy valóban ideális
társak legyünk. Rendre elkövetünk egy másik hibát is: kívül keressük a
szeretetet - azt akarjuk, hogy bennünket szeressenek. Tudattalanul
gyermekkorunkba vágyódunk vissza, amikor szerettek minket, éspedig olyannak,
amilyenek voltunk. Gondoskodtak rólunk, és biztonságban éreztük magunkat,
érthető tehát, hogy a gondoskodásnak, a biztonságnak és szeretetnek ezt az
érzését szeretnénk továbbra is megélni. Csakhogy nem kaphatok több szeretetet,
mint amennyit magam képes vagyok adni. Az anyai szeretet az élet
"előlege" volt, melyet felnőttként vissza kell fizetnem, mert csak
akkor arathatok, ha már vetettem. A szeretet olyan, mint egy magányos hegyi
kunyhó, amelyben az ember csak azt találja, amit magával visz. Hagyjunk hát fel
azzal, hogy a szeretetnek csupán egy részével törődünk, éspedig azzal, amit mi
kapunk, és lássunk hozzá, hogy magunk is adjunk, hogy a szeretetben
beteljesítsük magunkat, hogy magunk is igazi szeretővé váljunk.
(Kurt
Tepperwein)
