Két ember élt benned életed egész során. Egyik az „én”; locsogó, követelődző, hisztérikus kerítő; a másik a rejtett szellemi lény, akinek csendes, bölcs szava csak ritkán ért el hozzád, csak ritkán hallgattál rá. Minél többet hallgatod a tanítást, elmélkedsz rajta és beleépíted életedbe, belső hangod, a tisztánlátás ősi bölcsessége, amelyet mi a buddhizmusban „megfontolt tudatosság”-nak nevezünk, felébred, megerősödik, s megtanulsz különbséget tenni az ő vezetése és az „én” nagyhangú, kábító szava között.
Igaz természeted emléke teljes csodálatosságával és megbízhatóságával kezd visszatérni hozzád.
Saját magad fedezed fel önmagadban bölcs vezetődet. Kívül-belül alaposan ismer, mivel az te magad vagy. Készséggel és jókedvvel segít neked, megbeszélheted vele a gondolataiddal és érzéseiddel kapcsolatos minden problémádat. Vezetőd állandó, vidám, gyengéd, mégis néha kötekedő társad lehet, aki mindig tudja, hogy mi a legjobb neked, és segít megtalálni a megszokott reakcióid és érzelmi zavarodottságod gyötrődéseiből kivezető utat. Amint megfontolt tudatosságod hangja egyre erősebb és tisztább lesz, lassan megtanulsz különbséget tenni az igazság és az én különféle csalárdságai között, s helyes ítélettel és bizalommal hallgatod.
Minél gyakrabban figyelsz erre a bölcs vezetőre, annál könnyebb lesz, hogy megváltoztasd rosszkedvedet, átlátsz rajta, sőt még ki is neveted, milyen ostoba képzetek, képtelen dolgok ezek. Lassan képes leszel rövid úton megszabadulni az életedet eddig uraló sötét érzelmeidtől, s ez a képesség a legnagyobb csoda. Tertön Szögjal, a tibeti misztikus mondta, hogy az, aki a padlót a plafonra varázsolta vagy a tűzből vizet csinált, nem kápráztatta el; az igazi csoda az, ha valaki egyetlen negatív érzelmétől megszabadul.
Az „én” harsány, töredékes pletykái helyett, amelyekkel egész életed során kábított, egyre inkább a tanítás világos utasításait hallod magadban, amely mindig lelkesít, óv, vezet és irányít. Minél inkább hallgatsz rá, annál több segítséget kapsz tőle. Ha bölcs vezetőd szavait, a megfontolt tudatosság szavát követed, s az „én”-t lecsendesíted, megérzed az áldás, öröm és bölcsesség jelenlétét, s ez valójában te vagy. Teljesen új életed kezdődik, amely egészen más, mint amikor még éned álarca mögé bújtál. S mire elérkezik a halál pillanata, addigra már az életben megtanulod, hogy hogyan tartsd féken érzéseidet és gondolataidat, amelyek máskülönben a halál és a bardók állapotában nyomasztó módon elborítanának.
Amikor lassan kezdesz kigyógyulni az egyéniségedre vonatkozó amnéziából, végül is felismered, hogy a dak-dzin, az önmagunkhoz való ragaszkodás minden szenvedés gyökere. Megérted, milyen sok bajt okozott magadnak és másoknak, s rájössz, hogy a legnemesebb és legokosabb dolog, amit tehetsz, ha másokat dicsérsz, ahelyett hogy magadat magasztalnád. Ez gyógyulást hoz a szívedre, és gyógyulást jelent tudatodnak s gyógyulást a szellemednek.
Soha ne feledd, az énnélküliség tanítása nem azt jelenti, hogy először volt egy „én”, s a buddhisták félretették. Éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy kezdetben egyáltalán nem volt semmiféle „én”. Ha ezt megérted, ez az „énnélküliség”.
(Forrás: Szögyal Rinpocse - Tibeti könyv életről és halálról)
