A szellemi törvények - Érintkezés a világgal

A lét három szinten jelenik meg, és ezeken a szinteken más és más módon kerül kapcsolatba az ember azzal, ami van. Az elsõ szint a hatás szintje.
A legtöbb ember ezzel a szinttel kerül kapcsolatba, és realitásnak nevezi. Különbözőképpen lehet hozzáállni, például agresszívan elutasíthatom: nem értem ugyan ezt a realitást, de hatalmamban áll szétzúzni.

Lehet vágyakozva fordulni felé: szeretetem még "birtoklásként" fogalmazódik meg. Szerelmes tinédzserként rajongok társamért, teljesen magaménak akarom tudni, és féltékeny vagyok, ha másvalakivel is szóba áll. Teljes szeretetét, figyelmét és elismerését magamnak akarom, és ugyanezeket a struktúrákat élem majd meg késõbb, "felnõttként", újabb és újabb formában.
Lehet semlegesen szemlélni: ezt a fajtát választom, ha például tudós vagyok. Mindennel foglalkozom, amit látni vagy mérni lehet, vagy amire hivatkozni lehet, és ekképpen egyre inkább felismerem a dolgokban rejlõ törvényszerûségeket. Ahol azonban törvényszerûség létezik, ott lennie kell valakinek, aki a törvényt létrehozta, így hát keresem a hatások "okát".
A következõ szint az ok szintje. A paraszt újra meg újra kapcsolatba kerül ezzel a szinttel: okot szolgáltat a vetéssel, s a megfelelõ hatás nem marad el. A tudós felismeri a jelenségek mögött a természeti törvények hatását mint okot, de tovább izgatja a kérdés: vajon az oknak mi az oka, és talán a fizikán át eljut a valláshoz, és felismeri minden létezõ ok mögött az egyetlen erõt mint végsõ okot.

Így jut el az ember végül a lét szintjére. Ha már felismerte, hogy minden az egyetlen erõ kifejezõdése, és ez az egyetlen erõ minden oknak az oka, akkor egyszer valamikor azt is felismeri, hogy õ is ennek az egyetlen erõnek a kifejezõdése. Választhatja azt, hogy ennek a benne és rajta keresztül ható egyetlen erõnek csendes szemlélõje lesz, és hagyja, hogy történjék, ami történik, és önmagával és a léttel összhangban él, de aktívan be is avatkozhat. Felismeri teremtõ lehetõségeit, és aktívan meghatározza a történéseket. Maga alakítja a sorsát, a másokét is, az egész teremtést. Felhasználja az egyetlen erõt, hogy a létet formálja, míg egyszer csak felteszi a kérdést: "Tulajdonképpen ki használja az egyetlen erõt?" És felismeri, hogy Én vagyok az egyetlen erõ! Ebben a pillanatban azt is felismeri, hogy "én" egyáltalán nem is létezik: az én illúziója szertefoszlott. Mindig is az egyetlen erõ cselekedett: a VAGYOK, én vagyok!

Minden, ami létezik, az Egynek különbözõ megnyilvánulása - mind-egy. Csak én vagyok! S hogy ne legyek ilyen egyedül, kitaláltam az életjátékot, és sokaságként jelenítettem meg magam.

A tudás csak "fájdalomdíj"
az önmagadhoz vezetõ úton.

Minden tudásnál fontosabb,
hogy KÉPES IS VAGYOK!
Nyomban kipróbálom hát, hogy mindarra,
amit tudok, valóban képes vagyok-e.

Mindkettõnél fontosabb azonban a LÉTEZÉS.
Ha az VAGYOK, amit tudok és amire képes vagyok,
már gondolnom sem kell rá.
Nem szükséges szokásommá tenni,
MERT ÉN VAGYOK!!!

(Kurt Tepperwein)