A halálkutatással kapcsolatos új fizikai kutatási eredmények
Azt, hogy a tudat a halál beálltakor hihetetlen sebességgel hagyja el a testet, számos, a klinikai halál állapotából visszatért ember beszámolójából tudjuk. Most mindeme jelenségeket a modern fizika is alátámasztani látszik. Prof. dr. Markolf H. Niemz német fizikus és néhány kollégája nem kevesebbet állít, mint azt, hogy amit a majdnem meghaltak átéltek, nem egyéb, mint a tudat felgyorsulása fénysebességre.
A
halál közeli élményeknél miután a tudat elhagyja a testet, általában egy alagút
tűnik fel, amelynek végén sugárzó, erős fény világít. Közben az illető hangokat
is hall. Nem ritka, hogy korábban elhunyt hozzátartozói jönnek elébe és
fogadják. A viszontlátás mindig boldogsággal tölti el az illetőt, noha
általában ezek a neki oly kedves lelkek közlik vele, hogy (még) nem maradhat
ezen a csodás helyen velük.
A
balesetet szenvedettek, akik klinikailag halottak, látják saját testüket a
magasból, és pontosan tudják, mi a helyzet velük „ott lent”, mivel képesek
érzékelni az összes jelen lévő érzéseit, gondolatait. Villámgyorsan lepereg
előttük addigi életük, egyesek a számukra fontos személyeket pusztán
gondolataik erejével képesek maguk elé idézni, hogy elbúcsúzzanak tőlük. Érzik
szeretteik kétségbeesését, és látják, mennyire intenzíven igyekeznek az orvosok
és az ápolók újraéleszteni összetört testüket. A sikeres reanimáció után,
amikor testükbe visszatérnek, általában nagyon szomorúak, mert hiányolják az
„odaát” átélt határtalan szeretetet. A legtöbb érintett személyisége
megváltozik az élmény hatására – sokkal jobban érdeklik őket embertársaik,
anyagi vágyaik háttérbe szorulnak, felismerik, hogy cselekedeteik és legfőképp
gondolataik hatással vannak a világ történéseire.
A
halál közeli élményeket a hetvenes és a nyolcvanas években kezdték publikálni,
főképp Raymond Moody, Elisabeth Kübler-Ross, Kenneth Ring, Bruce Greyson,
Charles Flynn, Michael B. Sabom, Karlis Osis és Erlendur Haraldsson. 1988
júliusában nemzetközi konferenciát is tartottak a paranormális jelenségekről a
Coloradói Állami Egyetemen, amelynek fő témája a reinkarnáció volt. A
résztvevők számos, a reinkarnáció tényét hivatott beszámolót vizsgáltak meg,
amelyek eredményét Maurice L. Albertson és Kenneth B. Freeman írásban foglalták
össze:
„A
benyújtott adatok minden kétséget kizáróan megerősítik a reinkarnációról alkotott
elképzeléseket. Az emberi lény egyaránt lélek (szellem) és test. A lélek
önállóan, a testtől függetlenül létezik, a test halála után is, és
továbbvándorol, hogy később ismét testet öltsön.
A
halál közeli élmények, a testen kívüliség tapasztalata és a földhöz kötött
szellemkutatás azt bizonyítja, hogy a lélek képes a testtől függetlenül is
létezni, mozogni, megfigyelni fizikai környezetét, és képes emlékezni eme
megfigyeléseire.”
A lélek valójában fény?
A
hivatalos orvosi felfogás szerint a halál közeli élmények az agysejtek
pusztulásával vagy a keringés leállásakor bekövetkező agyi oxigénhiánnyal
magyarázhatók. A legfrissebb halálkutatás ezzel szemben azt állítja, hogy a
klinikai halálból visszatért emberek a fentiekben leírt tapasztalatokról
számolnak be, ebből pedig arra következtet, hogy léteznie kell egy testtől
független tudatnak. Ezt az elméletet alátámasztja a kvantumfizika elmélete,
amely szerint a fény egyaránt hullám- és részecsketermészetű, egyszerűbben
kifejezve, hogy a fény egyszerre anyagi és nem anyagi természetű jelenség. Ha
feltételezzük a lélek létezését, akkor megállapíthatjuk, hogy a lélek pontosan
azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint a fény: a fényhez hasonlóan
egyéni, önálló és az embert alkotó jelenség, amely ugyanakkor a gondolatok
hullámtermészete révén a „nagy egésszel” és a kollektív tudattal kapcsolatban
áll.
Sir
James Jeans híres csillagász évtizedekkel ezelőtt azt állította, hogy nem
minden energia fizikai természetű, ami alapján az alábbi következtetésre
jutott: „Az univerzum leginkább egy nagyszerű gondolatként értelmezhető, egy
nagyszerű gépezet vagy mechanizmus helyett.” Ez a mondat leginkább a halál
közeli élményen átesett emberek beszámolójával vág egybe. Mindannyian úgy
érzeték, miután elhagyták testüket, eggyé váltak a kozmosszal, a mindenséggel.
Hihetetlen sebességgel utaztak végig egész életükön, és teljes mértékben
megértették létezésük lényegét, értelmét. Amint kiléptek testükből, és beléptek
a nem fizikai dimenzióba, gondolataik kölcsönhatásba léptek az őket körülvevő
energiával. Innentől kezdve minden csak gondolat, ezért villámgyors.
A halál után a lélek fénysebességre kapcsol
Prof.
dr. Markolf H. Niemz azt az elméletet állította fel, hogy a test halálával a
lélek (a szellemi tudat, a szellemi én) fénysebességre gyorsul, ekkor maga is
fényhez hasonló állapotba jut. A professzor felhívja a figyelmet a
beszámolókban állandóan szereplő „fényalagútra”.
Niemz
professzor feltételezi, hogy a túlvilágba való átmenet lényege, hogy a tudat a
gyorsulás közben maga is fénnyé válik, azaz elveszíti tömegét, ami lehetővé
teszi a fénysebesség elérését. Véleménye szerint a mai természettudományok és a
humán tudományágak fontos érvekkel szolgálnak ahhoz, hogy feltételezzük: az
életnek nincs vége a halállal. Niemz professzor lényegében öt közvetett
bizonyítékra hivatkozik, ugyanakkor elengedhetetlennek tartja az egyes
tudományágak közötti párbeszédet.
Számára
–
az ún. „Searchlight-hatás”,
–
a relatív tömegnövekedés,
–
az időtágulás,
–
a hosszúság zsugorodása,
–
és a hullámtermészet-részecsketermészet kettőssége közvetett bizonyítékok arra,
hogy az élet a halál után valójában csupán más létformában folytatódik.
Alagút és relativitás
Ha
egy űrhajóba szállunk, amely képes lenne fénysebességgel haladni, fellépne a
„Searchlight-hatás”. A modern fizika szerint a bennünket körülvevő fizikai
világot alagút formájában látnánk, amelynek a végén erős fény világlik. (Ezt
írják le azok, akiknek volt halál közeli élményük.) Aki nem akarja a jelenséget
a fizika nyelvén megfogalmazni, inkább egy más tudatsíkra való áttérésről
beszélne, amit a klasszikus indiai filozófia közel 4000 évvel ezelőtt a
Védákban a „szél” fogalmával írt le.
A
Niemz által második közvetett bizonyítékként említett jelenség a relatív
tömegnövekedés, a speciális relativitáselmélet fogalma, amely azt írja le, hogy
az anyag a térben annál nehezebbé válik, minél gyorsabban halad. Egy valóságos,
tehát anyagból készült űrhajó fénysebességre történő felgyorsításához
végtelenül nagy mennyiségű energia szükséges. Niemz ebből arra következtet,
hogy a fénysebesség olyan határt jelent az anyagi természetű dolgok számára,
amelyet csak a nem anyagi természetű dolgok léphetnek át, mint például a lélek.
Minél inkább megközelíti egy objektum a fénysebességet, annál lassabban
telik számára az idő az őt távolról megfigyelő szemszögéből, mígnem végül az
idő teljesen megáll (relatív időtágulás). Egyre fokozódó sebességgel egyenes
arányban rövidül a tárgyak hosszanti kiterjedése (relatív kontrakció)
A
harmadik említett jelenség az időtágulás. Ez a hatás szintén a speciális
relativitáselméletből származik és arra a tényre vonatkozik, hogy a Földről
nézve az űrhajón minden óra annál lassabban jár, minél inkább megközelíti az
űrhajó a fénysebességet. Folyamatos gyorsulás mellett elérkezne az a pont,
amikor az órák megállnának. A fénysebességgel száguldó lélek számára ez azt
jelenti, hogy számára az idő egyszer csak megáll. A halál közeli
élménybeszámolókból ezt a jelenséget is ismerjük, nevezetesen, amikor az
érintett személyek arról beszéltek, hogy a testen kívüliség állapotában egyszer
csak úgy érezték, minden térbeli és időbeli kötöttségük megszűnt. A vallások
ezt az állapotot hívják „örökkévalóságnak”.
A
következő jelenség a hosszanti dimenzió zsugorodása, szintén fénysebességen.
Egy fénysebességgel száguldó vonalzó tehát a gyorsulással párhuzamosan egyre
rövidülne, majd a fénysebesség közelében hossza a nullához közelítene. Niemz
szerint e jelenség magyarázza, hogy a halál közeli élményen átesett emberek
villámgyorsan képesek voltak eljutni bárhová.
Az
ötödik az említett fizikai jelenségek közül a már korábban ismertetett tény,
miszerint a fény egyszerre energia- (hullám) és anyagi természetű. Ezt
legegyszerűbben úgy képzelhetjük el, mint golyók hullámzó mozgását, amint a
térben szétterjed, minden irányba. A már említett hosszanti rövidülés miatt ez
a hullám bármely célba villámgyorsan eljut, hiszen számára gyakorlatilag nem
létezik távolság. Az ilyen természetű energia mindenütt jelen van, számára tér
és idő nem létezik. Ennek megfelel a halál közeli élményekből ismert jelenség,
miszerint a testtől különvált lélekre hirtelen elképzelhetetlen mennyiségű
tudás, ismeret tör rá, és egy pillanat alatt mindent megtudnak a
világmindenségről és saját magukról, és úgy érzik, a mindenséggel eggyé válnak.
Niemz
kollégája, Regis Dutheil francia fizikus még tovább megy. Véleménye szerint a
tudat tachyonikus – magyarul a fénysebességnél is gyorsabban haladó – anyag,
amelyről a mi világunk pusztán a fénynél lassabb, holografikus projekciót tud
elképzelni. Amit mi „valóságosnak” nevezünk, az nem más, mint az univerzumról
alkotott torzított kép. Valójában az univerzum egészen másfajta energiaformákat
is tartalmaz, mégpedig a frekvenciákét, amelyben a tér és az idő megszűnik, és
csak hullámok léteznek benne.
Dutheil
úgy véli, hogy a kvantumelmélet alátámasztja hipotézisét, legfőképp Louis de
Broglie francia fizikus állítása, aki már 1924-ben felfigyelt a hullámtermészet
és anyagi természet kettősségére, amikor megállapította, hogy a kísérlet
kivitelezésétől függően a fény vagy hullámként, vagy anyagként viselkedik. De
Broglie szerint a hullám mindig a fénynél nagyobb sebességgel terjed, ami az
einsteini, pontosabban a speciális relativitáselméletnek ellentmond. Utóbbi
ugyanis kimondja, hogy az anyag nem képes a fénynél gyorsabban haladni. Dutheil
de Broglie munkássága alapján igazoltnak látja a fénysebességnél gyorsabb
tudatról alkotott elméletét, ugyanis a fizikában azóta megállapították a
fénysebességnél gyorsabban haladó hullámok interferenciáját. Ez azt jelenti,
hogy a megfigyelő elhelyezkedésétől függően ezek a hullámok a fénynél lassabban
is tudnak terjedni. Dutheil éppen ezért az univerzumot két részre osztja, egy
fénynél lassabb, anyagi részre, amelyet mi látunk, érzékelünk, és egy
fénysebességnél gyorsabbra, amelybe tudatunk csak a testet elhagyva képes
belépni, amelyben megszűnik a tér és az idő, a tudat egy alagúton áthaladva
eljut a határtalan fénybe.
E
jelenségek egyébként Dutheil szerint nélkülözhetetlen feltételei annak, hogy a
tudatnak csodálatos fényszerű élményben legyen része. Amint a klinikai halál
állapotába jutott ember tudata áthalad a fényen, a tudatát lényegében fotonok
járják át. Ez azt jelenti, hogy a tudat maga fénnyé válik, és mindent, ami
körülveszi, azt sötétségként észleli. Ez okozza az alagútélményt. A francia
fizikus úgy véli, hogy a halál közeli élmények felfedezése és magyarázata
pusztán a kezdetét jelenti annak a kutatásnak, amely a fénynél gyorsabb
világgal foglalkozik. Azért csak a kezdetét, mert a halál közeli élményről
beszámoló emberek kivétel nélkül visszatértek az életbe. Minden erre vonatkozó
fizikai magyarázat pusztán az átmenet fázisára vonatkozik.
Hogy
azután mi következik, és hogy valóban létezik-e „túlvilág”, azt a jövő fizikai
kutatásainak kell kiderítenie.
(forrás: tgy-magazin.hu)