Vajon miért van, hogy a gyerekek többsége számára természetes a spirituális érzékelés: láthatatlan lényekkel beszélgetnek, emlékeznek előző életeikre, előre megéreznek eseményeket? És mit tehetünk, ha saját csemeténk „parafenomén” képességekkel hökkent meg minket?
Megesik, hogy egyébként teljesen „átlagos” gyermekek egyszer csak valami egészen különleges megjegyzést tesznek, vagy valamilyen különleges, parafenomén képességüket észleljük. A szülők jelentős része ilyenkor megrémül. Egy kanálhajlító, netán a halott nagyapával társalgó gyerek ugyanis rendkívüli jelenség – márpedig ki ne szeretné, hogy csemetéjéből rendes, boldog, a többiek által elfogadott ember váljon, és ne pedig meg nem értett különc?!
A riadalom tehát szülői szemmel érthető. Ám a legtöbben nem gondolunk bele ilyenkor: a fura fantáziálások, az ijesztőnek tűnő mutatványok a kicsik számára természetesek. Eszük ágában nincs sokkolni minket: ők még magától értetődően használják azokat a képességeket, melyek csak nekünk, felnőtteknek számítanak „paranormálisnak”.
Szárnyaszegett angyalkák
Ősidők óta köztudott, hogy a gyermekek valamiért sokkal fogékonyabbak az érzékeken túli jelenségek érzékelésre, mint a felnőttek. Egykoron azonban – akárcsak a mai törzsi társadalmakban – ezen senki sem csodálkozott. A kicsik különleges képességeit azzal magyarázták, hogy ők még szorosabban kötődnek a szellemvilághoz, ahonnét minden élőlény lelke származik.
Ezért hívták a misztikusok a kisgyermekeket „szárnyaszegett angyalkáknak”, és úgy gondolták: ők még közelebb állnak az Éghez, mint a Földhöz. Képességeik azonban születésük után fokozatosan halványulni kezdenek, míg végleg elmaradnak. Nagyjából 7-8 éves kortól a lélek kapcsolata megszakad eredeti hazájával, a Fényvilággal, és immár rögzül földi testében. A szárnyaszegett kisangyal felnőtt, földi emberré válik.
Eszerint tehát kivétel nélkül mindannyian angyali, azaz misztikus képességekkel születünk. Ám ezek végleges elvesztését különösen felgyorsítja az, hogy itt a nyugati világban a szülők, nevelők általában elutasítóan fogadják a kicsik furcsaságait. Ha például egy 3 éves kislány makacsul mondogatja, hogy ő nem kislány, hanem egy öreg bácsi, és egy fehér hajú néni volt a felesége – nos, a felnőttek jobb esetben legyintenek, hogy majd kinövi ezt a buta játékot, rosszabb esetben megszidják.
Szomorú bácsi a diófa alatt
Pedig Keleten – például Indiában, Tibetben – nem így állnak a jelenséghez. Ott oly természetesnek veszik a gyerekek spirituális élményeit, hogy az ilyesmi nemhogy csodának nem tűnik, de talán még érdekesnek sem. Persze az is előfordul, hogy utánajárnak a dolognak, és meg se lepődnek, mikor a gyerek „fantáziálása” színigaznak bizonyul.
Így történt egy 3 éves magyar kislány, Lilla esetében is, aki édesanyjával, Anikóval egy alföldi kisváros melletti tanyára költözött. Berendezkedésük után pár nappal Lilla egy délután azzal szaladt be a házba, hogy jót beszélgetett egy katona bácsival, aki a diófa alatt ül.
Épp látogatóban volt Anikónál két barátnője, így hárman mentek ki megnézni a „katona bácsit” – de nem láttak senkit. Ám Lilla erősködött: „ott van a diófa alatt, nem látjátok? Ott ül a füvön, nem állhat fel onnét, és nagyon szomorú, mert szeret egy nénit”. Anikónak másnap elmesélték a faluházban, hogy az 1920-as években az ő tanyáján lévő diófára akasztotta fel magát szerelmi bánata miatt egy vasúti bakter. A kislány az egyenruhája miatt nézhette katonának.
Látják a kistestvért anya hasában
Úgy tűnik, a gyerekek születetten tisztánlátók: a szemmel nem érzékelhető dolgokat is képesek látni. A négyesztendős Emese például egy este megsimogatta anyukája hasát, és azt mondta: „odabent a kisfiúnak szép, fehér gyöngyök vannak a szájában”. Anyja megdöbbent, mivel még nem meséltek Emesének a jövevényről, a várandósság pedig még egyáltalán nem látszott rajta. Azt pedig végképp nem értette, miféle gyöngyöket emleget a kislány.
Másnap az ultrahang-vizsgálaton kiderült: valóban kisfiút vár, és terhességének épp abban a szakaszában jár, amikor a magzat szájában a fogak csírái kifejlődnek. De honnét tudhatta ezt Emese, és ami még izgalmasabb: miként „láthatta” a kisöccsét?
Erre egyértelmű választ adnak az ezoterikus tanítások, melyeket a modern kutatások is igazolnak. A rejtélyre – miért érzékelik a gyerekek a szellemvilág jelenségeit? – a megoldás a következő: bebizonyították, hogy a kicsik agyhullámai olyan frekvencián működnek, amilyen a transzban lévő sámáné, vagy az épp alfa állapotban lévő meditálóé. Azaz gyermekeink állandóan meditatív tudatállapotban, alfában vannak.
Ők választották ki a mostani szüleiket!
Ezen a különleges hullámhosszon pedig tudatuk kapcsolatba léphet azzal a végtelen információs mezővel, melyet Akasha néven ismerünk. Ezért tudhatnak a gyerekek születésük előtti eseményekről, olvashatnak a jövőben, láthatják a még meg nem született testvért vagy a már eltávozott felmenőket.
Így például emlékeik lehetnek az előző életbeli haláluk és a mostani születésük közti, úgynevezett köztes létből. Erről a kicsik gyakran azt mesélik, hogy egy szép, fényes csarnokban több jelölt közül kiválaszthatták a mostani szüleiket.
Peti 2 és 6 éves kora között sokszor mesélte el ugyanazt a történetet, miszerint egy öltönyös bácsi segítségével egy „másik országban” kiválasztotta anyukáját. Egy gyönyörű teremben felsorakozott sok-sok nő, mintha kirakati babák volnának – magyarázta –, és ő rámutatott arra, akit a legkedvesebbnek talált.
„Az öltönyös bácsi nagyon kedves volt, és megkérdezte: biztos vagyok-e, hogy jól döntöttem, mire én azt mondtam: igen, és utána megszülettem” – ismételte el Peti minden alkalommal. Anyukája riadtan hallgatta a furcsa mesét, és őt is az a kérdés foglalkoztatta: mit tehetünk? Hogy reagáljunk az ilyen és ehhez hasonló esetekben szülőként, nagyszülőként, nevelőként?
Kulcs: nyugalom, nyitottság, elfogadás
A szakemberek a következőt tanácsolják: hallgassuk végig a gyermeket, bármivel is áll elő! Ne mutassunk rémületet, mert ezzel őket is megijesztjük, maradjunk nyugodtak, természetesek, és főként nyitottak, elfogadók!
Fontos figyelnünk a következő jelekre: ha például egy csecsemő egy bizonyos pontra néz, és sír, talán valamilyen, számára ijesztő szellemi entitást érzékel. Vegyük a karunkba, beszéljünk hozzá lágyan, nyugtassuk meg! Ha ugyanígy egy pontot figyel, ám mosolyog, nevet, akkor valószínű, hogy egy elhunyt rokon van jelen. Ha pedig makacsul más nevet, más identitást vall magáénak, mint ami az övé, netán a haláláról mesél – ami egy szülő számára különösen ijesztő –, akkor feltehetően a gyermekek egyik leggyakoribb spirituális képességével állunk szemben, előző életére emlékezik.
És ami legfontosabb: fogadjuk el, hogy a kicsik rendelkeznek egy ösztönös, mély bölcsességgel, így bizonyos dolgokról többet tudnak, mint a felnőttek. Nem véletlenül tanítják Indiában, hogy a gyerek mestere, guruja a szüleinek – és valóban, érdemes jobban odafigyelni rájuk. Az ókori Egyiptomban például a papok feljegyezték azokat a látszólag gyermeteg kis mondókákat, versikéket, melyeket a templom udvarán játszó gyerekek kiáltoztak. Úgy hitték ugyanis, hogy a kicsik szavaiban isteni tanítás, egy másik dimenzió üzenete rejlik. Könnyen lehet, hogy igazuk volt...
(forrás: http://www.nlcafe.hu)
