2015. december 29., kedd

A halál torkában, avagy élet és élet között


Olvastál már, kedves olvasóm azokról vagy láttál filmeket, dokumentumfilmeket, interjúkat olyan személyekkel, akik a klinikai halálból jöttek vissza vagy más módon tapasztalták meg úgymond a halált? Hallottál azokról, akik a saját testüket fölülről látták, az orvost, a nővért, a rokonokat, ismerősöket vagy az adott baleset résztvevőit úgyszintén, nagyon tisztán hallva azok gondolatait?




És azokról, akik a haldoklás állapotában, félig még a testükben tartózkodva, félig már odaát létezve beszámoltak arról, hogy tisztán látják elhunyt szeretteiket és/vagy angyalokat, istent, földöntúli fényt és hatalmas szeretetet? Megint másokról, akik azt tapasztalták “azon a helyen”: elmúlik minden fájdalmuk és félelmük; egy új és izgalmas világ nyílik meg előttük? És akikhez szólt egy bizonyos méltósággal teljes hang, közölve velük, hogy még nem jött el elköltözésük ideje, menjenek csak szépen vissza a földi munkájukat befejezni…?

És így tovább, sorolhatnánk a végtelenségig azokat a néhol hajmeresztő, máskor megható, de minden esetben mélyen szívbemarkoló történetet, de ez nem jelen cikk témája – épp e célt szolgálják ezek a nagyszerű könyvek, filmek és beszámolók.

Inkább most a kutatások alapján csak néhány igen érdekes aspektusát emelném ki ennek a csodálatos-borzongató élménynek.

Jelen tudásunk szerint…

Döbbenetes mértékű, komoly kutatómunka áll e téma mögött. Voltak/vannak emberek, akik szenvedélyesen kutatják a halálközeli élmények mibenlétét, a tudományos kutatások színvonalán végezve munkájukat. És, mint tudjuk, az ilyen színvonalon végzett kutatómunkák eredményét ha szentírásnak nem is kell venni -hiszen az ember még a legalaposabb informálódás után is tévedhet-, az a legkevesebb, hogy mélyen elgondolkodjunk és engedjük meg magunknak, hogy érezzük és értsük a hatalmas potenciált, amit ennek az élménynek a megértése tartogat illetve nyit meg számunkra.

Ahogy a Wikipédián is olvashatjuk: mivel a halálközeli élmények témaköre tudományos módszerekkel is megközelíthető, nem utasítható a vallási eszmék és misztikumok tárgykörébe.

Szomorú, hogy nagyon sokáig pontosan ezt tettük. Rengeteg fontos információtól megfosztottuk ezzel magunkat mi, emberek. Bizonyos helyeken és időkben természetes illetve természetes volt, hogy az élők sokat hallottak és tanultak a halálról, a köztes létről és más dimenziókról (gondoljunk például a Tibeti halottaskönyvre). Ennek a tudásnak -még ha soha nem is lehet teljesen valósághűen átadni az erről szóló információt, épp csak megközelíteni, érzékeltetni, szimbolikusan kifejezni lehetséges- megvan az a felbecsülhetetlen értékű haszna, hogy egyrészt felkészültebben és sokkal inkább félelem nélkül tudunk átlépni, ha eljön az ideje; másrészt a haláltól, mint ismeretlentől való rettegés híján mostani életünk számára is sokkal inkább jelen tudunk lenni; sokkal élőbbek lehetünk!

“Lepergett előttem az életem”

Bizonyára ismerős a kép: az életünk, akár egy film, ilyenkor lepereg előttünk. Döbbenetes részletességgel, mégis nagyon gyorsan, és -jelen világi elménkkel felfoghatatlan módon- az alany meg is érti, át is látja az egészet.

Azok, akik élesen emlékeznek a halálközeli élményre, azok mindegyike szinte egyöntetűen állítja, hogy nagyon tisztán és átfogóan látta, értette élete eseményeit és azt is, hogy milyen lehetett volna.Sokan közülük tökéletesnek, gyönyörűnek, leírhatatlanul szépnek és felszabadítónak tapasztalják meg az ottlétet és alig akarnak visszajönni.

A pokol

A különféle vallások hagyományaiban szereplő pokol vajon létezik-e? Nagyon úgy tűnik, hogy igen, de egész más értelemben, mint ahogy azt bibliaórán tanultuk -már aki tanulta.

Úgy tűnik, a pokol akkor szakad az emberre, amikor ezt a gyorsan pergő filmet szemlélve rádöbben, hogy milyen sok esetben lehetett volna viszonylag egyszerűen, könnyen, apró-pici dolgokat megtéve jobbá tenni a másik ember életét; elkerülni a fájdalom okozását valakinek; közelebb kerülni valakihez, aki fontos személy és szeretetteljes, boldogító kapcsolatot ápolni vele; milyen boldogító és felszabadító lett volna kimondani, elsírni jó vagy rossz érzéseit, nyomasztó gondolatait egyik-másik embertársnak/rokonnak/gyermeknek/szülőnek/kedvesnek/barátnak és igen, ezt is lehetne még nagyon hosszan sorolni…

Van olyan is, aki azt állítja, a poklot nem, “csak” a fenséges fényt, a mindent betöltő, leírhatatlan szeretetet és az egység és teljesség állapotát tapasztalta meg.

Előfordul hogy vitatkoznak is ezen, hogy milyen is a halál. Valószínűleg sem egyikről, sem másikról nem mondhatjuk, hogy törvényszerűen így lesz, így kell lennie mindenki számára.

Az is lehet, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik ez a “pokol” csak a fent említettek valamiért lemaradtak róla, de ha halottak maradtak volna, akkor ők is megtapasztalják.

Nyilván az is meghatározza mindezt, hogy a halált tapasztaló egyén mennyire élte meg önmagát; mennyire volt őszinte és becsületes, mennyire élt kiteljesítő kapcsolatokban, mennyire a szeretet és milyen mértékben a félelem határozta meg a tetteit; mennyire menekült önmaga és embertársai elől; milyen szinten fejezte ki önmagát, milyen mértékben végezte el életfeladatát, milyen mértékben adott szeretetet azoknak, akikért felelős volt vagy hogy mennyire óvta környezetét és lakóhelyét, a Földet; felelőtlen és romboló életet élt vagy ellenkezőleg: felelősen és tudatosan. Mert minél inkább betöltötte a betöltendőt, annál kevésbé van oka a mély fájdalomra azokkal ellentétben, akik sokat mulasztottak a fentiek tekintetében.

Annyi biztos, hogy a halált megtapasztalók onnan visszafordulva már nem ugyanazok az emberek többé. A legtöbbjükre igaz, hogy pozitív értelemben véve megváltoznak, a fontossági sorrend helyreáll az életükben, sokkal inkább önmaguk lesznek, megtelnek szeretettel, hatalmas erő és karizma nyilvánul meg rajtuk keresztül. A felelősségük legalábbis mindenképpen nagyobb.

Nincs semmi garancia!

És vannak olyanok is, akik néhány év elteltével elfelejtik ezt. Illetve úgy tűnik, mintha elfelejtenék. Valahogy az élmény már nem olyan erős, nem készteti őket eléggé arra, hogy becsületesek, őszinték és tisztán önmaguk legyenek. Ugyanúgy elkezdenek alakoskodni, hazudni, felelőtlenkedni; némelyikük kifejezetten gonosz az embertársaival szemben (újra)… Sokan közülük “rosszabbá” válik, mint azok, akik soha nem tapasztalták meg azt, amit ők: ezen élet utáni életet.

Azonban, a fentiekkel ellentétben azok, akikben tartós az élmény hatása, sokkal éberebbek, élettelibbek, tudatosabbak. Rádöbbennek, hogy az élményt megelőző életüket gyakorlatilag végigaludták.

Sokan közülük olyannyira a szellemi éberség állapotában folytatják életüket, hogy komoly mértékben megnyílik -akár több fajta- rejtett képességük, ilyenek mint gyógyítás, tisztánlátás, éles és emberfeletti emlékezet, mágikusnak nevezhető tettekre való képesség, és sok egyéb csodás -vagy annak tűnő- dolog.


Sajnos tény és a fentiek alapján is belátható, hogy sem a halálközeli élmény, sem az annak következtében felébredő ilyetén képességek megnyilvánulása sem garancia önmagában az egyenes jellemre, a korrektségre, a megbízhatóságra, az elmebeli tisztaságra és a tettek következményeinek a felelősségteljes felmérésére.

A jelek szerint valójában semmire.

Mégis -garancia nélkül- úgy tűnik, egy nagyszerű lehetőség a felébredésre a mélyen alvók számára.

Az élmény megosztása általi hatalmas felszabadulás

Manapság már egyre több ember, akinek volt hasonló tapasztalata, egyre nyíltabban és egyre több embernek képes beszélni arról, amin keresztül ment. Régebben igen fájdalmas és fojtogató érzés volt sokaknak, hogy senkivel nem tudták megosztani élményüket, ugyanakkor sajnos a mai napig vannak, akik úgy élnek, hogy vagy azt hiszik: egyedül nekik van ilyen tapasztalatuk és valószínűleg nincs ember, akinek hasonló élménye lett volna; vagy olyan emberekkel vannak körülvéve, akik őrültnek néznék őket, ezért nem mernek beszélni róla és nem találtak még hasonló közösséget sem.

Itt az ideje, hogy kivegyük ezt az élményt is a tabutémák sorából, még annál is jobban, mint eddig, és beszéljünk róla, beszéljük ki! Az elfojtásnak, eltitkolásnak jó vége nem lehet; egyrészt az élményt eltitkoló maga is sokat szenvedhet a belészorult mondanivaló súlyától, másrészt a környezetét is egy nagyszerű tanulási lehetőségtől fosztja meg, arról nem is beszélve, hogy ha értőn, valóban odafigyelve végighallgatjuk egymást, csodálatosan el tudnak mélyülni az emberi kapcsolatok…

A nagy kérdések

Mindent összevetve kedves olvasóm, ha a fentiek megérintettek, akkor mindenképp gondolkodj el azon, hogy vannak-e elfojtott gondolataid, érzéseid, amiket meg kéne osztani, ki kéne beszélni; ha igen, akkor hogyan kéne megtenni; mennyire éled meg önmagad… Mennyire van a helyén az életedben a fontossági sorrend? Valóban a szíved szerint élsz?

És van még jónéhány ilyen kérdés, amit érdemes MOST feltenni, nagyon őszintén és mélyen magunkba nézve, nem pedig megvárni azt a bizonyos pillanatot, amikor már nincs visszaút.

Mint például ezt is: vajon szükség van erre egyáltalán? Vajon mi, emberek képesek vagyunk-e -ha másképp nem, hát más emberek ilyen jellegű élményeiből okulva- mindenféle drámai esemény nélkül éberen, élettelien és szárnyalóan kreatívan megélni önmagunkat, teljesíteni életfeladatunkat; szeretni, törődni, felelősségünket boldogan felvállalva valóban élni?

Valószínűleg nincs.

De ha mégis, hát lám, az élet biztosítja nekünk ezt a lehetőséget is.

Ajánlott olvasmányok /filmek (megszámlálhatatlan forrás van, így nem tehetem, hogy mindet ajánljam, néhányat mégis nevezzünk meg): R. A. Moody: Élet az élet után; Robert A. Monroe: Testen kívüli élmények; Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzávezető út; Dannion Brinkley – Paul Perry: Megmentőm, a fény. Továbbá érdemes mindegyikük egész életművét tanulmányozni.

(Judit Antal - antaljudit.com)

Túlontúl (dokumentumfilm a klinikai halálról) - videó