Vajon van élet a halál után?
Sokan hisznek benne, hogy igen. Sőt, egyre többen! De vannak, akik teljes meggyőződéssel állítják, hogy a halál után nincs semmi. Úgy gondolom, ez a téma megosztja az embereket! Nincs kompromisszum, nincs középút! Közelítsük meg a témát egy olyan nő szemén keresztül, akinek nem volt lehetősége eldönteni, hogy hisz-e a túlvilági létben, vagy sem.
Egy „Halottlátó” őszinte kitárulkozását olvashatjátok.
Gyerekkorom óta rettegtem a halál gondolatától. Attól a haláltól, amit meséltek nekem.
„A halállal minden véget ér. Megszületünk, meghalunk és kész. Ennyi.”
Nem értettem, mit jelent ez, nem éreztem igaznak! Ha a halállal minden véget ér, akkor miért vagyok itt? Ennek így nincs értelme.
Nem tudtam elfogadni azt, hogy egyszerűen csak eltűnök, mintha sose lettem volna. Sokkal megnyugtatóbb volt az a tudat, hogy az életemnek célja van, és ha ez az élet véget ér, akkor egy másik létbe kerülök. Nem tudtam, hogy milyen az, de a bizonyosság bennem volt, hogy igenis létezik. Már nem foglalkoztam azzal, hogy mások mit mondanak, nem fogadtam el mindent kész tényként, csak azért mert a szüleim, vagy a nagyszüleim mondták.
Azt hiszem, választottam ezt az életet, szellemeket akartam látni!
Gyakran voltak rémálmaim, melyekre ugyan nem igazán emlékeztem, de sokszor riadtan ébredtem éjszaka és rettegtem. Ültem az ágyban, a sötét szobában és biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül, valaki(k) figyel(nek)…
Az első álom, amire tisztán emlékszem annyira nem is volt rémisztő, inkább olyan érzés volt, mintha egy időhurokba kerültem volna, ahol többször történik meg ugyanaz. A nagymamám szomszédságában élt egy idős néni. Beteg volt, a lányai rendszeresen látogatták, felváltva vigyáztak rá. Az álmomban az egyik lány odajött hozzám, és kérte, szóljak a nagymamámnak, hogy Kati néni az éjjel meghalt. Megígértem neki, hogy szólok.
Reggel, ahogy felébredtem rohantam a nagyihoz, és átadtam neki az üzenetet. A válasza kiábrándító volt, nem akart hinni nekem!
„Csak egy álom volt, az álmok nem igazak. Nekem nem szólt senki, hogy baj van! Ha így lenne, tudnék róla”
Kicsi voltam, elfogadtam, hogy amiről beszéltem, az ostobaság. A mamának biztos igaza van.
Délután kopogtattak, Kati néni lánya volt az ajtóban, közölte, hogy az édesanyja éjszaka meghalt. Abban a pillanatban megvolt a bizonyosság! Nem vagyok bolond! Előre láttam! De az örömöm nem tartott sokáig. Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, ahogy a nagymamám rám nézett…sosem fogom elfelejteni, de igazán leírni sem tudom. A tekintete tele volt döbbenettel, rémülettel, és valami furcsa kitaszítottságot éreztem, úgy nézett rám, mint egy idegenre, akit nem is ismer.
Ezután is voltak álmaim halottakról, sok olyan személlyel álmodtam, akiket nem is ismertem, de nem beszéltem róla többé! A fent említett történet után már jobban féltem attól, hogy mit mondanak az emberek, mint a ténytől, hogy halottakkal beszélek vagy, hogy előrelátom a halált.
Később olyan társaságba kerültem, ahol hasonlóan gondolkodtak, ők is hitték, hogy van élet a halál után. Nekik el mertem mondani, miket, kiket látok és nem néztek bolondnak, végre nem voltam kirekesztett, nem néztek rám úgy, mint akkor a nagymamám!
Sokan úgy hiszik, hogy ez mekkora buli, ha valaki képes erre. Azt is mondták, miért nem hirdetem, jó pénzt kereshetnék vele!
Nos, volt rá példa, hogy valaki pénzt adott, mert segítettem kapcsolatba lépni egy elhunyt szerettével, de ez sosem volt elvárás a részemről. Általában az a jellemző, hogy az emberek mindig akarnak valamit adni cserébe, a „szolgáltatásaimért”. El is fogadtam, mert jól esett a viszonzás és a hála. De sosem ez volt a motiváció!
A látvány, amikor látsz egy halott lelket, aki végre tisztán lát, megkönnyebbül és a megnyugvás, hogy végre tovább léphet leírhatatlan érzés. A szeretetnek egy olyan minősége van jelen, amit nem lehet sírás nélkül kibírni! Sokszor zokogtam a boldogságtól és imádtam az ilyen pillanatokat! Nem beszélve arról, hogy az itt maradt rokonok, barátok szintén hatalmas megkönnyebbüléssel távoznak, megnyugszanak, ezután már sokkal könnyebben viselik a gyász állapotát.
Érdekel, hogy működik? Hát nem úgy, mint a filmekben, bár néha azokban is van némi igazság!
Ahhoz, hogy érzékeljem a túlvilágot, nagyon érzékeny „radarokkal” kellett rendelkeznem. Ez azzal járt együtt, hogy ha egy rosszindulatú ember vagy egy részeg volt a közelemben szédültem és rosszul voltam! Az ünnepek voltak a legrosszabbak! A karácsony, a halottak napja, ájulásig képes voltam lemerülni. Volt olyan időszak, amikor végig feküdtem ezeket a napokat, mert képtelen voltam bármit is csinálni. Később ezt megtanultam kezelni, elzárni, ami nem oda való, és beengedni azt, ami a hasznomra lesz, hogy minél több ittrekedt léleknek segíteni tudjak.
Stabil lelkiállapotra volt szükségem. ha a saját életem problémái foglaltak le, nem voltam képes látni, hiába akartam. Nehéz a teljes életedet háttérbe szorítani egy olyan valakiért, akit legtöbbször nem is ismersz. Mégis megtanultam, mert tisztában voltam vele, hogy nem áll minden sarkon egy „halottlátó”, aki majd útba igazítja.
Nem rendelkezem on/off gombbal! Ha nem vagyok olyan állapotban, hogy képes legyek a kapcsolatra, akkor bizony el kell halasztani a beszélgetést, ezt nehezen fogadják a gyászoló családtagok, barátok. Egy nehezebb életszakaszomban egy éven keresztül semmit és senkit nem láttam, nem voltam rá képes.
Nem kényszeríthetek senkit a túloldalról, hogy szóba álljon velem! Érzem, hogy ott van, de hiába próbálok kapcsolatot teremteni, mert nem mindenki él vele, nem mindenki képes rá. Ha a halál megélése egy hirtelen esemény következménye az általában „vakká” teszi az elhunyt személyt. Nem látnak mást, csak a haláluk pillanatát újra és újra. Sokan nem is tudják, hogy halottak, mert nem akarják elfogadni a tényt, hogy ez az életük itt véget ért.
Legtöbbször a halottakkal való kommunikáció nem „éber” állapotban történik. Sokkal könnyebb a halottaknak akkor beszélni velem, amikor alszom. Ha álmodik az ember, ott nem bírálja felül az elméje. Az itt kapott információk egyértelműbbek és tisztábbak. Bár volt már példa az ellenkezőjére is. Nincs törvényszerűség.
Még mindig nem vagyok profi. Van egy érzékeny pontom, amin még nem sikerült túllépnem. Az elhunyt gyermek. Sokszor lefagyok, megmerevedek. Nem vagyok képes megszólalni se, nemhogy segíteni neki. Újra hívom őket, megjelennek, de akkor is nehezen megy. Egy gyermek halála a legborzasztóbb a világon, nehéz a tragédián kívül maradni. Pedig ha benne vagyok, nem tudok segíteni.
Egy gyászoló embernek reményt ad, ha talál egy olyan valakit, aki képes kapcsolatba lépni elhunyt szerettével, de sok esetben (aminek nagyon örülök) nincs szükség a segítségemre, mivel a szeretett személy pontosan tudja, hogy merre kell továbbhaladnia és nem ragad itt. Ez nagy csalódás az itt maradtaknak, a fájdalom miatt nem képesek örülni ennek. Még az is megfordul a fejükben, hogy egy csaló vagyok, nem is vagyok képes arra, amit állítok magamról. Persze nem mondják ki, de tudom, hogy mire gondolnak. A tekintetük mindent elmond. Ma már nem rémít meg annyira, hogy ki mit gondol rólam! Hívhatnak, őrültnek, csalónak, bolondnak, nem érdekel! Mert tudom, amit tudok! Vagyok, aki vagyok, a többi pedig nem számít!
Nem reklámozom boldog-boldogtalannak hogy halottlátó vagyok. Akinek szüksége van rám, mindig megtalál ismerősök, barátok által. Nekem jó így.
„Aki valóban az igazságot keresi, annak életében legalább egyszer mindenben, amiben csak lehet, kételkedni kell.”
René Descartes
Egy „Halottlátó” őszinte kitárulkozását olvashatjátok.
Gyerekkorom óta rettegtem a halál gondolatától. Attól a haláltól, amit meséltek nekem.
„A halállal minden véget ér. Megszületünk, meghalunk és kész. Ennyi.”
Nem értettem, mit jelent ez, nem éreztem igaznak! Ha a halállal minden véget ér, akkor miért vagyok itt? Ennek így nincs értelme.
Nem tudtam elfogadni azt, hogy egyszerűen csak eltűnök, mintha sose lettem volna. Sokkal megnyugtatóbb volt az a tudat, hogy az életemnek célja van, és ha ez az élet véget ér, akkor egy másik létbe kerülök. Nem tudtam, hogy milyen az, de a bizonyosság bennem volt, hogy igenis létezik. Már nem foglalkoztam azzal, hogy mások mit mondanak, nem fogadtam el mindent kész tényként, csak azért mert a szüleim, vagy a nagyszüleim mondták.
Azt hiszem, választottam ezt az életet, szellemeket akartam látni!
Gyakran voltak rémálmaim, melyekre ugyan nem igazán emlékeztem, de sokszor riadtan ébredtem éjszaka és rettegtem. Ültem az ágyban, a sötét szobában és biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül, valaki(k) figyel(nek)…
Az első álom, amire tisztán emlékszem annyira nem is volt rémisztő, inkább olyan érzés volt, mintha egy időhurokba kerültem volna, ahol többször történik meg ugyanaz. A nagymamám szomszédságában élt egy idős néni. Beteg volt, a lányai rendszeresen látogatták, felváltva vigyáztak rá. Az álmomban az egyik lány odajött hozzám, és kérte, szóljak a nagymamámnak, hogy Kati néni az éjjel meghalt. Megígértem neki, hogy szólok.
Reggel, ahogy felébredtem rohantam a nagyihoz, és átadtam neki az üzenetet. A válasza kiábrándító volt, nem akart hinni nekem!
„Csak egy álom volt, az álmok nem igazak. Nekem nem szólt senki, hogy baj van! Ha így lenne, tudnék róla”
Kicsi voltam, elfogadtam, hogy amiről beszéltem, az ostobaság. A mamának biztos igaza van.
Délután kopogtattak, Kati néni lánya volt az ajtóban, közölte, hogy az édesanyja éjszaka meghalt. Abban a pillanatban megvolt a bizonyosság! Nem vagyok bolond! Előre láttam! De az örömöm nem tartott sokáig. Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, ahogy a nagymamám rám nézett…sosem fogom elfelejteni, de igazán leírni sem tudom. A tekintete tele volt döbbenettel, rémülettel, és valami furcsa kitaszítottságot éreztem, úgy nézett rám, mint egy idegenre, akit nem is ismer.
Ezután is voltak álmaim halottakról, sok olyan személlyel álmodtam, akiket nem is ismertem, de nem beszéltem róla többé! A fent említett történet után már jobban féltem attól, hogy mit mondanak az emberek, mint a ténytől, hogy halottakkal beszélek vagy, hogy előrelátom a halált.
Később olyan társaságba kerültem, ahol hasonlóan gondolkodtak, ők is hitték, hogy van élet a halál után. Nekik el mertem mondani, miket, kiket látok és nem néztek bolondnak, végre nem voltam kirekesztett, nem néztek rám úgy, mint akkor a nagymamám!
Sokan úgy hiszik, hogy ez mekkora buli, ha valaki képes erre. Azt is mondták, miért nem hirdetem, jó pénzt kereshetnék vele!
Nos, volt rá példa, hogy valaki pénzt adott, mert segítettem kapcsolatba lépni egy elhunyt szerettével, de ez sosem volt elvárás a részemről. Általában az a jellemző, hogy az emberek mindig akarnak valamit adni cserébe, a „szolgáltatásaimért”. El is fogadtam, mert jól esett a viszonzás és a hála. De sosem ez volt a motiváció!
A látvány, amikor látsz egy halott lelket, aki végre tisztán lát, megkönnyebbül és a megnyugvás, hogy végre tovább léphet leírhatatlan érzés. A szeretetnek egy olyan minősége van jelen, amit nem lehet sírás nélkül kibírni! Sokszor zokogtam a boldogságtól és imádtam az ilyen pillanatokat! Nem beszélve arról, hogy az itt maradt rokonok, barátok szintén hatalmas megkönnyebbüléssel távoznak, megnyugszanak, ezután már sokkal könnyebben viselik a gyász állapotát.
Érdekel, hogy működik? Hát nem úgy, mint a filmekben, bár néha azokban is van némi igazság!
Ahhoz, hogy érzékeljem a túlvilágot, nagyon érzékeny „radarokkal” kellett rendelkeznem. Ez azzal járt együtt, hogy ha egy rosszindulatú ember vagy egy részeg volt a közelemben szédültem és rosszul voltam! Az ünnepek voltak a legrosszabbak! A karácsony, a halottak napja, ájulásig képes voltam lemerülni. Volt olyan időszak, amikor végig feküdtem ezeket a napokat, mert képtelen voltam bármit is csinálni. Később ezt megtanultam kezelni, elzárni, ami nem oda való, és beengedni azt, ami a hasznomra lesz, hogy minél több ittrekedt léleknek segíteni tudjak.
Stabil lelkiállapotra volt szükségem. ha a saját életem problémái foglaltak le, nem voltam képes látni, hiába akartam. Nehéz a teljes életedet háttérbe szorítani egy olyan valakiért, akit legtöbbször nem is ismersz. Mégis megtanultam, mert tisztában voltam vele, hogy nem áll minden sarkon egy „halottlátó”, aki majd útba igazítja.
Nem rendelkezem on/off gombbal! Ha nem vagyok olyan állapotban, hogy képes legyek a kapcsolatra, akkor bizony el kell halasztani a beszélgetést, ezt nehezen fogadják a gyászoló családtagok, barátok. Egy nehezebb életszakaszomban egy éven keresztül semmit és senkit nem láttam, nem voltam rá képes.
Nem kényszeríthetek senkit a túloldalról, hogy szóba álljon velem! Érzem, hogy ott van, de hiába próbálok kapcsolatot teremteni, mert nem mindenki él vele, nem mindenki képes rá. Ha a halál megélése egy hirtelen esemény következménye az általában „vakká” teszi az elhunyt személyt. Nem látnak mást, csak a haláluk pillanatát újra és újra. Sokan nem is tudják, hogy halottak, mert nem akarják elfogadni a tényt, hogy ez az életük itt véget ért.
Legtöbbször a halottakkal való kommunikáció nem „éber” állapotban történik. Sokkal könnyebb a halottaknak akkor beszélni velem, amikor alszom. Ha álmodik az ember, ott nem bírálja felül az elméje. Az itt kapott információk egyértelműbbek és tisztábbak. Bár volt már példa az ellenkezőjére is. Nincs törvényszerűség.
Még mindig nem vagyok profi. Van egy érzékeny pontom, amin még nem sikerült túllépnem. Az elhunyt gyermek. Sokszor lefagyok, megmerevedek. Nem vagyok képes megszólalni se, nemhogy segíteni neki. Újra hívom őket, megjelennek, de akkor is nehezen megy. Egy gyermek halála a legborzasztóbb a világon, nehéz a tragédián kívül maradni. Pedig ha benne vagyok, nem tudok segíteni.
Egy gyászoló embernek reményt ad, ha talál egy olyan valakit, aki képes kapcsolatba lépni elhunyt szerettével, de sok esetben (aminek nagyon örülök) nincs szükség a segítségemre, mivel a szeretett személy pontosan tudja, hogy merre kell továbbhaladnia és nem ragad itt. Ez nagy csalódás az itt maradtaknak, a fájdalom miatt nem képesek örülni ennek. Még az is megfordul a fejükben, hogy egy csaló vagyok, nem is vagyok képes arra, amit állítok magamról. Persze nem mondják ki, de tudom, hogy mire gondolnak. A tekintetük mindent elmond. Ma már nem rémít meg annyira, hogy ki mit gondol rólam! Hívhatnak, őrültnek, csalónak, bolondnak, nem érdekel! Mert tudom, amit tudok! Vagyok, aki vagyok, a többi pedig nem számít!
Nem reklámozom boldog-boldogtalannak hogy halottlátó vagyok. Akinek szüksége van rám, mindig megtalál ismerősök, barátok által. Nekem jó így.
„Aki valóban az igazságot keresi, annak életében legalább egyszer mindenben, amiben csak lehet, kételkedni kell.”
René Descartes
- Holics-Mester Marianna - spiritudat.hu
- - - - - -
A látók köztünk élnek - Hajdú Laura, Jakab István- videó
Egy különleges képességű vendégünk Hajdú Laura, aki kisgyermekkorától érzékeli a szellemvilágot, angyalokat és a sötét erőket egyarántforrás:vntvcsatorna