A halálközeli élményem 5 éves koromban történt Oroszországban, ahol születtem és éltem akkoriban. Egy nyaralás során a Fekete Tengerhez mentünk anyámmal és a nagyszüleimmel. Ezen a napon mind lementünk a partra. A tenger vad volt, és az anyám a vízben állt és a karjaiban tartott. Emlékszem, hogy biztonságban éreztem magam, habár a hullámok nagyok, hatalmasak voltak egy öt éves nézőpontjából, és izgalmas volt ahogy a hullámok jöttek és átcsaptak anyámon és rajtam egymás után. Ezután egy különösen nagy hullám csapott át rajtunk, és az anyám elvesztette az egyensúlyát, a fogását, és engem elvitt a hullám.
Egy pillanatig teljes halálfélelmem volt, a testem ösztönösen érezte, hogy ez egy életveszélyes helyzet. Visszatartottam a lélegzetem és küzdöttem, hogy valamibe meg tudjak kapaszkodni, hogy megmeneküljek, de a kezeim csak vizet markoltak. Csak víz volt mindenütt, és én kétségbeesett és teljesen tehetetlen voltam. Amikor rájöttem, hogy nem segít a küzdelem, nem tudok semmibe kapaszkodni, megadtam magam. Kiengedtem a levegőt, abbahagytam a küzdelmet magamért, az életemért és hagytam, hogy történjen aminek történnie kell.
A következő amire emlékszem az a legmélyebb tökéletes béke érzése, amit valaha éreztem az életben. Hirtelen teljes biztonságban éreztem magam, körülölelt és védelmezett valami, amit csak úgy tudnék leírni, hogy teljes, feltétlen szeretet. Ez a szeretet teljesen körbevett, mindenütt ott volt, de ugyanakkor ez én is voltam, saját magam, a legbelső esszenciám. Nem volt többé félelem, aggodalom, küzdelem bármiért és én akárhol is voltam, mehettem volna tovább érezve, hogy örökkévaló vagyok.
Úgy éreztem, hogy végre igazi önmagam vagyok. Nem voltak határok vagy korlátok, mindenesetre mehettem ahova akartam, tudtam amit tudni akartam, bármit tehettem. A szabadság érzése felfoghatatlan volt. Furcsa volt, de azt is tudtam, hogy a dolog amit mi általában ‘időnek’ hívunk fel lett függesztve és nem létezett többé.
Ezután valami ismeretlen erő elragadott és elkezdtem hatalmas sebességgel mozogni, ami a fénysebességnél sokkal gyorsabbnak tűnt. Hatalmas távolságot tettem meg, szó szerint a ‘világon túlra’ utaztam. Nem éreztem hogy lenne ‘testem’, csak mozogtam mint egy villám a sötétségen keresztül egy ragyogó fénypont felé a távolban, és ahogy közeledtem a fény felé az egyetlen vágyam az volt, hogy oda jussak, ahol ez a fény van.
Amikor elértem a fénypontot egy fényvilágban találtam magam. Ezen a helyen minden fényből volt és fényt sugárzott. Kifejezhetetlenül csodálatos és sugárzó volt. A ‘Mennyország’ lenne a megfelelő kifejezés, de akkor nem volt vallásos érzésem és tudtam, hogy nincs olyan dolog, hogy ‘pokol’. Tudtam, anélkül, hogy tudtam volna hogyan vagy miért tudom ezt, hogy ez az hely, ahova végül mindenki kerül miután meghalt, függetlenül attól, hogy kik voltak, vagy mit tettek az életük során.
A fény közepén egy férfi alak állt. Sugározz belőle ez a fény és ez a földöntúli, teljes, feltétlen Szeretet. Körülölelt ez a lény, vagy elborított a fénye, amit úgy éreztem mint egy ölelést. Hirtelen emlékeztem erre a helyre. Ez volt az otthonom, a hely tényleg az otthonom volt és csodálkoztam, hogy is felejthettem el ezt. Úgy éreztem, mintha egy hosszú és nehéz külföldi út után végre hazaértem volna és a fénylény, aki előttem állt az volt, aki mindenki másnál jobban ismert engem a teremtésben.
A fénylény mindent tudott rólam. Mindent tudott amit valaha gondoltam, mondtam vagy tettem és megmutatta az egész életemet egy villanás alatt. Az életem minden részlete benne volt, az is amit már leéltem és az is ami hátra volt, ha visszatérek a földre. Egyszerre volt ott minden, minden részlete az okok és hatások kapcsolatának az életemben, minden ami jó vagy rossz volt, a földi életem minden hatása másokra, és mások életének minden hatása rám, akikkel kapcsolatba kerültem. Minden egyes gondolat és érzés ott volt, semmi sem hiányzott. És én átélhettem mindenkinek az érzéseit és gondolatait, beleértve a sajátjaimat is, ami tiszta tapasztalaton alapuló megértést adott nekem, hogy mi okoz másoknak fájdalmat, örömöt, pozitív vagy negatív élményeket és hatásokat a cselekedeteim miatt.
A lény semmilyen módon sem volt ítélkező az életem értékelése során, annak ellenére, hogy sok hiányosságot láttam az életemben. Egyszerűen megmutatta nekem az életem, ahogy történt és feltétel nélkül szeretett, ami kellő erőt adott nekem ahhoz, hogy szemellenző nélkül nézzem végig és hagyta, hogy én döntsem el, hogy mi volt pozitív és mi volt negatív, és mit kell tennem emiatt. Nem emlékszem az események részleteire amit mutattak nekem, sem a múltra, sem a jövőre, de arra emlékszem, hogy mi volt a fontos.
A fénylény megmutatta nekem, hogy ami igazán fontos az életben az a szeretet amit érzünk, a szeretet által vezérelt cselekedetek, a szerető szavak amiket kimondunk, és a szeretet által átjárt gondolatok. Nem számít semmi munka, beszéd, tett vagy akár gondolat, ami szeretet nélküli. Nem számított. Egyszerűen nem létezett többé. A szeretet volt az igazán fontos, csak az szeretet volt valódi. Minden amit szeretettel tettünk olyan volt, amilyen kellett lennie. Rendben volt. Jó volt. És csak a szeretet, amit az életünk során éreztünk maradt meg, amikor minden más mulandó dolog az életből eltűnt.
Ezután emlékszem, hogy egy másik helyen találtam magam, de nem tudom hogyan kerültem oda. Az első fénylény elment, de körülvettek más lények, vagy emberek, akiket úgy éreztem, hogy ‘felismerek’. Ezek a lények olyanok voltak mint a családom, öreg barátok, akik egy örökkévalóság óta velem vannak. Legjobban úgy jellemezhetném őket mint a szellemi vagy lelki családom. Olyan volt találkozni ezekkel a lényekkel, mint újraegyesülni a legfontosabb emberekkel valaki életében egy hosszú távollét után. Öröm és szeretet kirobbanó érzése töltött el minket, amikor megláttuk egymást.
A lények valamilyen telepatikus módszerrel kommunikáltak velem és egymással. Szavak nélkül beszéltünk, közvetlenül elméből elmébe, vagy lélekből lélekbe. Egyikünknek sem volt teste. Mindannyian valamilyen ismeretlen anyagból voltunk, mint a fény koncentrációja, fénypontok voltunk a minket körülvevő fényben. Mindenki egyből tudta, hogy ‘mire gondol’ mindenki más. Nem volt lehetőség vagy igény arra, hogy bármit is eltitkoljunk bárki elől. Ez a fajta kommunikáció lehetetlenné tette a félreértést és annyira közel hozott minket, amit majdnem lehetetlen elmagyarázni. Mindannyian egyéniségek voltunk, de ugyanakkor egyek is voltunk, örökre egyesítve a szeretet elpusztíthatatlan kötelékével, és szintén egyesítve a minket körülvevő fény világ fényével, részei lenni annak és egymás fényének is.
Ezen fénylények által árasztott fény gyógyított engem, elsöpört minden bennem levő sötétséget, eltörölt minden fájdalmat és szomorúságot amit a földi életem során felhalmoztam. A Föld és az ottani életem nagyon távolinak tűnt, folyamatosan távolodott, mintha soha nem is létezett volna. Egy ideig ezen a helyen voltam a lélek-családommal, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Az ‘idő’ itt nem létezett a szokásos módon. A ‘tér’ fogalma sem, de emellett voltak helyek ahova menni lehetett és időtartam ami eltelt. Ez ellentmondás a fogalmak szerint, de ez az egyetlen módja, ahogy szavakkal el tudom magyarázni. Tértelen tér, időtlen idő. Ezen a helyen csak a tiszta Létezés volt.
A következő amire emlékszem, hogy hirtelen újra annál a fénylénynél találtam magam, akivel először találkoztam és mondta, hogy vissza kell térnem. Azt mondtam: kizárt, nem teszem meg. Ez volt az utolsó dolog amit tenni akartam. A sötétséggel, fájdalommal, szomorúsággal, határokkal és korlátokkal teli földi élet olyan volt mint egy elborzasztó börtön ehhez a helyhez hasonlítva, és én egyszerűen visszautasítottam, hogy visszamenjek. Mondták, hogy még nem jött el az időm, csak meglátogathattam az ‘otthonom’, de be kell töltenem a célom és megcsinálni a munkát a Földön, amit önmagamnak választottam. A fénylény emlékeztetett, hogy a célom többet tanulni a szeretetről, odaadásról, és hogy hogyan fejezzem ki ezeket a földön. Azt is elmondta, hogy hamarosan újra vissza fogok térni a fényvilágba. Sose felejtsd, a valóságban nincs idő, csak az örökkévalóság maga, mondta.
A következő az volt, hogy visszatértem, éreztem a testem, a hullámok kidobtak a partra, és én másztam a parton egy csomó tengervizet felköhögve.
Gyerekként elfelejtettem a halálközeli élményem és az emléke csak sok évvel később tért vissza. Ennek ellenére ez mindig velem volt, erőt adott az életem nehézségeinek legyőzéséhez, és hogy segítsek és támogassak másokat.
(Forrás: ndref.org-tulvilagrakeszulok.hu)
