Amit ma mondani fogok, az régi okkult hagyományból származik. Az anyag természetesen kimeríthetetlen. Néhány dolog azonban hihetetlennek tűnhet. Kérem ezért, hogy a mai órát egy epizódnak tekintsék, amiben semmit sem bizonyítok, hanem egyszerűen elmondom a dolgokat.
Az emberek manapság anélkül tartják meg az ünnepet, hogy bármilyen sejtésük lenne arról, hogy mit jelentenek az ilyen ünnepek. Az újságokban, amelyek kortársaink számára nagyrészt a tájékozódás egyetlen forrását jelentik, számos cikket lehet olvasni ezekről az ünnepekről, anélkül, hogy íróik a legcsekélyebb mértékben tudatában volnának, hogy mit jelent egy ilyen ünnep. A teozófusok számára azonban szükséges, hogy belső jelentőségükre utaljunk. Így ma egy olyan ősi ünnep-kezdeményre szeretnék utalni, amelyből a pünkösdi ünnep kialakult.
A pünkösd az egyik legjelentősebb, de legnehezebben érthető ünnep. A keresztény tudatban úgy jelenik meg, mint a Szent Szellem kiáradásának az ünnepe. Az eseményt csodás történetként írja le az Apostolok Cselekedetei: a tanítványokra és Krisztus apostolaira kiáradt a Szent Szellem, úgy hogy elkezdtek különféle nyelveken beszélni. Azaz, minden szívhez megtalálták az utat, és úgy tudtak beszélni, hogy mindenki megértse. Ez a pünkösdi ünnep egyik jelentése. Ha azonban az alapjait akarjuk megérteni, mélyebbre kell mennünk. A pünkösd, mint szimbolikus ünnep, a legmélyebb misztériumokkal függ össze, az emberek legszentebb, szellemi jótéteményével. Ezért olyan nehéz erről beszélni. Mégis szeretnék ma ezzel kapcsolatban néhány dolgot elmondani.
Hogy a pünkösd tulajdonképpen minek a szimbóluma, mi az alapja, és mélyebb értelemben mit jelent, ezt csak egy kézirat tanúsítja, ami a Vatikánban, a vatikáni könyvtárban található, és gondosan őrzik. Ebben a kéziratban mindazonáltal nem a pünkösdről van szó, sokkal inkább arról, hogy az minek a külső szimbóluma. Ezt a kéziratot senki nem láthatta, aki a katolikus egyház mélyebb titkaiba nem volt beavatva, vagy asztrális fényben nem volt képes elolvasni. Ennek egy másolatát birtokolja az a személy, akit a világban nagyon félreismernek, és a mai történészek számára kezd érdekessé válni. A „birtokolja” szó helyett ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy „birtokolta”, de ezzel csak zavart keltenék. Ezért mondom azt, hogy Saint-Germain gróf birtokolja egy másolatát, és innen származnak azok a közlések, amelyeket a világ tud róla.
Szeretnék teozófiai értelemben néhány dolgot elmondani erről. Olyasmihez vezet el ez bennünket, ami mélyen összefügg a fejlődéssel, az emberiség fejlődésével az ötödik gyökérfajban. Az ember mai formáját a harmadik gyökérfajban kapta meg, a régi lemúriai korban. Ez aztán tovább alakult a negyedik gyökérfaj idején, az atlantiszi korban, és ennek eredményével lépett be az ember az ötödik gyökérfajba. Aki az Atlantiszról szóló előadásaimat hallotta, emlékezni fog arra, hogy a görögökben még eleven emlékek éltek erről a korról.
Tájékozódásképpen egy rövid pillantást kell vetnünk az ötödik gyökérfajon belüli két irányzatra, amelyek rejtett erőként elevenen működnek az emberek kedélyvilágában, és gyakran ellentétben vannak egymással. Az egyik áramlatot a legtisztábban és legvilágosabban abban találjuk meg, amit egyiptomi, indiai és dél-európai világnézetnek nevezünk. Mindaz, ami a későbbi zsidóságban és a kereszténységben is megjelenik, tartalmaz ebből valamit. Másrészt Európában ez keveredett azzal az áramlattal, amely abban a világnézetben él, amelyet a régi Perzsiában találunk meg, és amely – ha nem hallgatunk arra, amit az antropológusok és etimológusok mondanak, hanem mélyebben hatolunk a dologba – megtalálható a Perzsiától nyugatra eső vonulatokban, egészen a germán területekig.
Erről a két áramlatról szeretném elmondani, hogy két fontos, nagy spirituális intuícióra utalnak, amelyek az alapjukat képezik. Az egyik tisztán követhető a risikig. Tőlük indult ki a legmagasabb rendű intuíció, az úgynevezett déváké. Aki okkult iskolázást végzett, aki képes kutatni ezt a területet, az tudja, hogy kik a dévák. Ezeknek a tisztán spirituális lényeknek, akik az asztrális-mentális területen élnek, kettős természetük van, míg az emberek hármas természettel rendelkeznek. Az ember ugyanis testből, lélekből és szellemből áll. A déva-természet azonban – legalábbis, ameddig követni lehet – lélekből és szellemből áll. Lehetnek még más tagjai is, de ezeket okkult iskolázással nem tudjuk követni. Egy déva a maga belső világában közvetlenül szellem, lélektől áthatott szellem. Ami az embereknél nem látható, a vágyak, szenvedélyek, kívánságok, amelyek bennünk élnek, de azok számára, akiknek megvan ehhez a spirituális érzékük, fényjelenségekként érzékelhetők, ezek a lelkierők, ezek az emberi lelki részek, amelyek az ember belső világát alkotják, és a fizikai test hordozza őket, ezek képezik a dévák legalsó testét. Az ő testüknek tekinthetjük őket. Az indiai intuíció ezeknek a déváknak a tiszteletéből táplálkozik. Az indiai mindenütt ezeket a dévákat látja. Látja őket, mint teremtő erőket, amikor a világesemények kulisszái mögé tekint. Ez az intuíció volt a déli világszemlélet alapja. Az egyiptomiak világnézetében vált igazán naggyá.
A másik intuíció a régi perzsa misztika alapja volt, és azoknak a lényeknek a tiszteletéhez vezetett, akiknek ugyancsak kettős természetük volt, az azurákéhoz. Ezek is rendelkeztek azzal, amit mi léleknek nevezünk, de hatalmas, titánszerű módon alakították ki a fizikai testet, amely a lelki szervet körülzárta. Az indiai világnézet, amely a déva-tisztelethez kötődött, ezekben az azurákban valami alacsonyabb rendűt látott, míg azok, akik az északi világszemlélethez tartoztak, inkább az azurákhoz kötődtek, a fizikai természethez. Ezért alakult itt ki elsősorban az a törekvés, hogy az érzéki jelenségek világát materialista módon, a legmagasabbra fejlesztett technika útján, fizikai tudományok és hasonlók útján uralják. Ma már nincs senki, aki az azurákat tisztelné, de sokan vannak köztünk, akikben valami még megmaradt ebből a természetből. Innen származik az élet materiális vonulata, és ez az északi világszemlélet alapvető iránya. Aki a tisztán materiális alapelvek mellett áll ki, biztos lehet benne, hogy valami van a természetében, ami ezektől az azuráktól származik.
Az azurák mellett elkötelezettekben kifejlődött aztán egy sajátos alapérzés. Ez mindenekelőtt a perzsa szellemi életben alakult ki. A perzsákban volt egyfajta borzadás a déva-természettel szemben. Borzadás, ijedtség, rettegés attól, ami tisztán szellemi-lelki.
Ez okozta azt, hogy ma a legnagyobb ellentétet fedezhetjük fel a perzsa és az indiai szemlélet között. A perzsa világnézetben gyakran éppen azt imádták, amit az indiai irányzat rossznak, alárendeltnek tartott, és kerülték azt, amit az indiaiak tiszteletreméltónak tartottak. A perzsa világfelfogásban tehát megvolt ez a sajátos alapérzés egy olyan lénnyel szemben, akinek déva-természete volt, ezt kerülték, irtóztak tőle. Röviden: a sátán képe jelent meg ebben a világnézetben. Lucifer, a szellemi-lelki lény borzadással töltötte el őket. Ebben kell keresnünk az eredetét annak, ami az ördögben való hitként jelent meg. Ez az alapérzés átment a modem világnézetekbe is, a középkorban ugyanis az ördög egy borzadást keltő, elkerülendő figura lett. Lucifert el kellett kerülni.
Erről felvilágosítást kapunk a vonatkozó kéziratból. Ha ennek értelmében a világfejlődés folyamatát követjük, azt találjuk, hogy a harmadik, a lemúriai kor közepén az ember fizikai anyagba öltözött. Helytelen elképzelés, amikor a teozófusok azt hiszik, hogy a reinkarnációnak nincs kezdete és nincs vége. A reinkarnáció a lemúriai korban kezdődött, és a hatodik korszakban megszűnik. Csak a földfejlődés egy bizonyos időszakára érvényes, hogy az ember ismételten megszületik. Előzőleg olyan szellemi állapot volt, amelyben nem volt szükség újratestesülésre, és azt követően újra olyan szellemi állapot lesz, amely ismét csak nem feltételez újratestesülést.
Az eredeti megtestesülés a harmadik fajban abból állt, hogy a szűzies emberszellem, az atma-buddhi-manasz első fizikai megtestesülését kereste. Akkoriban Földünk fizikai fejlődése a maga állati jellegű lényeivel még nem lehetett annyira előrehaladott, az egész állat-emberi lénycsoport még nem jutott el odáig, hogy az emberi szellemet felvegye magába. Egy része azonban, az állatszerű lények egy csoportja már odáig fejlődött, hogy az emberszellem magját ebbe az állati testbe bele tudta süllyeszteni, és ezzel az emberi test megkaphatta a maga formáját.
Az individualitások egy része, amely akkoriban inkarnálódott, egy kis törzset alkotott, azokból, akik később az úgynevezett adeptusok lettek, és az egész Földre kiterjedően tevékenykedtek. Az eredeti adeptusok nem azok voltak, akiket beavatottaknak nevezünk. Akiket ma beavatottaknak mondunk, akkoriban még nem mentek át megtestesüléseken. Megtestesültek, de nem mindnyájan találtak ember-állati testet, csak egy részük. Egy másik részük bizonyos okokból ellenszegült az inkarnációs folyamatnak. Megvárták ezzel a negyedik fajt. A Biblia rejtetten és mély értelműen utal erre az időpontra: az istenek fiai úgy találták, hogy az emberek lányai szépek és egyesültek velük.
Ez azt jelenti, hogy egy későbbi időpontban elkezdődött azoknak az inkarnációja, akik vártak. Ezt a csoportot a „bölcsesség fiai”-nak nevezzük, és úgy tűnik, hogy ez bizonyos elbizakodottságot és büszkeséget keltett bennük. Az adeptusok néhány kivételétől most eltekintünk. Ha ez a kis rész akkoriban szintén inkarnálódott volna, az ember soha nem jutott volna ahhoz a tiszta tudathoz, amelyben ma él. Megrekedt volna egy tompa transz-tudatban. Azt a tudatot vette volna fel, amelyet ma a hipnotizáltaknál, a szomnambul-állapotban lévőknél találhatunk. Röviden: az emberek egyfajta álom-tudatban kellett volna, hogy maradjanak. Egy dolog mindenképpen hiányzott volna belőlük, ami rendkívül fontos, ha nem a legfontosabb: a szabadság-érzés, az önálló döntési lehetőség jóról és rosszról, ami a saját tudatból, a saját énből jön létre.
A Genezis ezt a későbbi inkarnációt – abban az alakban, amelyet már bizonyos befolyás alatt kapott, amely abból az érzésből adódott, amit azáltal jellemeztem, hogy a dévával bizonyos félénkséggel állt szemben – az ember „elbukásának” bűnbeesésének nevezi. A déva várt, és csak akkor zuhant alá, amikor a fizikai emberiség már egy fokkal tovább fejlődött, hogy azután birtokba vegye a fizikai testet, és ezáltal érettebb tudatot fejlesszen ki, amint amilyennel korábban rendelkezett.
Láthatják így, hogy az ember azáltal vásárolta meg a szabadságát, hogy természetét rosszabbá tette, mert várt az inkarnálódással addig, míg természete alászállt egy sűrűbb fiziológiai állapotba. A görög mitológiában egy mély tudat él erről a tényállásról. Ha az ember már korábban inkarnálódott volna – így mondja a görög mitológia -, akkor az jött volna létre, amit Zeusz akart, amikor az embert még a „Paradicsom”- ban akarta tartani, boldoggá akarta tenni, de mint öntudatlan lényt. A tiszta tudat egyedül az isteneknél maradt volna, és az ember a szabadság érzését nem kapta volna meg. A Lucifer- szellemnek, a déva-szellemnek az ellenszegülését az emberiségben, amely le akart szállni, hogy a szabadság útján önmagát felfelé fejlessze, ezt szimbolizálja a Prométheusz-monda. Törekvése miatt azonban úgy kellett bűnhődnie, hogy egy sas – a vágy szimbóluma – folytonosan tépte a máját, és ezáltal szörnyű fájdalmat okozott neki.
Az ember tehát mélyebben szállt alá, és amit mágikus tudással és erővel elérhetett volna, azt azzal kellett elérnie, amit a szabadság tiszta tudatával önállóan kivívott magának. Minthogy azonban mélyebben szállt alá, fájdalmat és kínt is el kell szenvednie. Erre is utal a Biblia a következő szavakkal: fájdalommal kell szülnöd gyermekeidet, és arcod verejtékével kell a kenyeredet enned. Ez azt jeleni, hogy az embernek a kultúra segítségével kell újra felemelkednie.
Az embert, aki a szabadságban küzdelem útján törekszik a kultúrára, a görög mitológia Prométheusz alakjában szimbolizálja. Ő reprezentálja a szenvedő embert, és egyúttal a szabadítót. Aki Prométheusz megszabadítását véghez viszi, az Héraklész, akiről azt mondják, hogy az eleuziszi misztérium beavatottja volt. Aki leszállt az alvilágba, beavatott volt, mert az alvilágba való leszállás technikai kifejezése a beavatásnak. Ezt a leszállást az alvilágba Héraklész, Odüsszeusz és mindazok elmondták, akiknek esetében beavatásról van szó, és akik az embereket a jelenlegi fejlődés folyamán az eredeti bölcsesség forrásához és a szellemi élethez akarják vezetni.
Ha az emberiség a harmadik faj természeténél maradt volna, akkor ma álmodó emberek lennénk. A déva-természet útján az ember alsóbbrendű természetét termékenyítette meg. Öntudatából, szabadságtudatából eredően azt a tudatszikrát, amit az akkoriban jogos önteltségében magával hozott, újra ki kell fejlesztenie, tehát azt a spirituális megismerést, amelyre a korábbi nem szabad állapotban nem törekedett. Az emberi természetben magában rejlik az a sátáni ellenszegülés, amely luciferi törekvés, de ugyanakkor a szabadság biztosítéka. És ebből a szabadságból fogjuk újra kifejleszteni a szellemi életet. Ezt a spirituális életet az ötödik fajnak kell kivívnia. Ez a tudat újra a beavatottaktól fog kiindulni, és nem álomszerű, hanem tiszta tudat lesz. A szellem herkulesei, a beavatottak lesznek azok, akik az emberiséget előreviszik, és felfedik számára a rejtett déva-természetet, a szellemiség megismerését. Minden vallásalapítónak az a törekvése, hogy az emberiséget újra a szellemi megismeréshez vezesse, amit a fiziológiai élet folytán elvesztett. Az atlantisziaknak magas fizikai kultúrájuk volt, és a mi ötödik fajunk még mindig sok mindent hordoz magában a materiális életből. Korunknak ez a materiális kultúrája azt jelzi, hogy az ember mennyire belebonyolódott a tisztán fizikai-fiziológiai természetébe, ahogy Prométheusz a maga láncaiba. Ugyanilyen biztos azonban, hogy ahogy a saskeselyű, a vágy szimbóluma, tépi a májunkat, ez elhárítható a szellemi élet útján. A beavatottak ide akarják elvezetni az öntudatos emberiséget olyan mozgalmak útján, mint a teozófiai mozgalom is, hogy az ember ezáltal teljes szabadságban újra felemelkedhessen.
Az utalást arra az időpontra, amikor a szellemi élet az öntudatos emberiségbe beáramlott, megtalálhatjuk az Újtestamentumban. A mai teológia által félreismert legmélyebb értelmű evangéliumként ismert János-evangéliumban találjuk meg az erre vonatkozó utalást, ott, ahol Jézus a sátoros ünnepen megjelenik. A kereszténység megalapítója itt arról beszél, hogy a szellemi élet kiárad az emberiségre. Ez egy igen figyelemreméltó hely. A sátoros ünnep abban állt, hogy az emberek egy forráshoz mentek, amelyből folyt a víz. Itt jött létre aztán az ünnep, amely arra utal, hogy az embernek újra gondolnia kell a szellemiségre, a dé- va-természetre, és a szellemi törekvésre. A víz, amelyet itt merítettek, emlékeztetett a lelki-szellemire. Jézus többszöri elutasítás után mégis elmegy az ünnepre. Az ünnep utolsó nagy napján a következő történik: „Az ünnep utolsó nagy napján, Jézus megállt, és felkiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon!” Akik ittak, a spirituális életre való emlékezést ünnepelték. Jézus azonban még valamit összekapcsolt ezzel, és János erre a következő szavakkal utal: „Aki hisz bennem, ahogy az írás mondja, abból az élővíz folyói fakadnak. Ezt azonban a szellemről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni. A Szent Szellem ugyanis még nem volt itt, mert Jézus még nem dicsőült meg” (Ján. 7, 37-39).
Itt utalás történik a pünkösd misztériumára, arra, hogy az emberiségnek várnia kell a szellemi életnek erre a Szent Szellemére. Amikor elérkezik az időpont, hogy az ember a széllé- mi élet szikráját fel tudja lobbantani magában, amikor az ember fiziológiai természete önmagából meg tudja kísérelni a fel- emelkedést, akkor a Szent Szellem eljön az emberre, elérkezik a spirituális felébredés ideje.
Az ember alászállt fizikai testébe, így a déva-természettel ellentétben három princípiumból áll: szellemből, lélekből és testből. A déva magasabban áll, mint az ember, de nincs legyőzni való fizikai teste, mint az embernek. A fizikai természetnek újra meg kell dicsőülnie, úgy, hogy a spirituális életet fel tudja venni. Az ember fiziológiai tudata a fizikai test, ahogy ma él, szabadságban kell, hogy felgyújtsa a spirituális élet szikráját önmagában.
A Krisztus-áldozat annak példája, hogy az ember a fizikai életből ki tudja bontakoztatni a magasabb tudatot. Fizikai testében él alacsonyabb énje, de el kell érnie, hogy magasabb énje kifejlődjön. Csak akkor tud ebből a fizikai testből az élővíz kiáradni. Akkor tud megjelenni a szellem, akkor tud kibontakozni. Különben az embernek, mint énnek ebben a fiziológiai életben el kell halnia.
Ebben áll a tulajdonképpeni kereszténység és a pünkösdi ünnep mélyebb misztériuma. Az ember mindenekelőtt alsóbb organizmusában él, a kívánságoktól áthatott tudatban. Ebben kell élnie, mert csak ez a tudat adhatta meg számára a céltudatos szabadságot. De nem szabad, hogy ebben megrekedjen, hanem énjének fel kell emelkednie a déva-természethez. Meg kell érlelnie, meg kell szülnie magában a dévát, aki aztán egy gyógyító szellemmé, egy szent szellemmé válik. Ehhez tudatosan oda kell áldoznia a földi testet, éreznie kell a „halált és létesülést, hogy ne maradjon zavart vendég ezen a sötét Földön".
Így a húsvét misztériuma a pünkösd misztériumával összefüggésben egységet alkot: megmutatja, hogy az emberi én a nagy Reprezentánsban hogyan különíti el magától az alacsonyabban élő ént, hogyan hal el, hogy a fizikai természetet teljesen megtisztítsa, és újra visszaadja az isteni hatalmaknak. Ennek szimbóluma a mennybemenetel. Amikor az ember ezt a fizikai testet megtisztítja, amikor visszaviszi a szellemiségbe, akkor válik éretté arra, hogy a szellemi életet önmagában kibontakoztassa, hogy átélje azt, ami az emberiség legnagyobb reprezentánsának felvilágosítása szerint „a Szent Szellem kiáradásának” nevezhető. Ezt jelenti a következő kijelentés is: „Három dolog hozza létre a Földet: a vér, a víz és a szellem”.
A pünkösdi ünnep a szellem kiáradása az emberiségre.
A fejlődés legnagyobb célja fejeződik ki szimbolikusan a pünkösdi ünnepben, az ugyanis, hogy az ember az intellektuális életből újra előre kell, hogy nyomuljon a szellemi élethez. Ahogy Prométheuszt Héraklész megszabadítja szenvedéseitől, úgy szabadul meg az ember is a szellem erőinek útján. Azáltal, hogy az ember alászállt a matériába, öntudathoz jutott. Azáltal, hogy újra felemelkedik, öntudatos déva lesz. Akik az azurákat tisztelték, és a dévákat sátáninak tekintették, akik nem akarnak mélyen a bensőbe hatolni, ezt az alászállást ördögi dolognak ábrázolták.
A görög mitológia erre is utal. Az éretlen tudatállapot reprezentánsa Epimetheusz – a töprengő – aki nem a tiszta szabadság útján akar a megoldáshoz eljutni, tehát ellenfele Prométheusznak. Zeusztól megkapja a Pandora-szelencét, amelynek tartalma – szenvedések és csapások – megnyitásakor rászabadul az emberiségre. Csak végső adományként marad meg a remény, hogy az agy jövőbeni állapotában el tud jutni ehhez a magasabb rendű tiszta tudathoz. A megszabadulás reménye megmarad számára. Prométheusz ellenzi, hogy az istenek kétes ajándékát elfogadja, de Epimetheusz nem hallgat testvérére, hanem elfogadja az ajándékot. Az Epimetheusz- ajándék kevésbé fontos, mint testvéréé, Prométheuszé.
Láthatjuk így, hogy az ember két áramlatban él. Az egyik az, amelyik a szabadság-érzést szilárdítja meg, és – annak ellenére, hogy a spiritualitás kifejlesztése veszélyes – azt mégis a szabadságban keresi. A másik az, amelyik a homályos jelenlétben és a vakhitben talál örömet, és az emberiség luciferi törekvésében valamilyen veszélyt szimatol. Akik az egyház külső formáját megalapították, a legmélyebb luciferi törekvést torzították el. A legősibb tanítást erről az a titkos kézirat tartalmazza, amit rejtett volta miatt alig valaki olvasott. Néhányan, akik az asztrális fényben képesek látni, és még néhány beavatott képes csak megközelíteni. Mindazonáltal ez veszélyes út, de az egyetlen, amely a szabadság magasztos céljának eléréséhez vezet.
Az emberi szellemnek felszabadultnak kell lennie, és nem homályosnak. A kereszténység is ezt akarja. Az egészséges és a gyógyítani szavak összefüggenek a „szent” szóval (heil, heilen és heilig – a ford.). Egy szellem, amely szent, aki gyógyít, megszabadít a szenvedéstől és bajoktól. Az ember akkor egészséges, és szabad, ha megszabadult a fiziológia leigázottságától, ha szabaddá válik a fiziológiai hatásoktól. Mert csak a felszabadult szellem egészséges, akinek a testét már semmiféle sas nem tépdesi.
A pünkösdi ünnepet tehát úgy kell felfogni, mint az emberi szellem megszabadulásának szimbólumát, mint az emberi törekvés nagy szimbólumát a szabadság, a szabadságban élő tudat irányában.
Ha a húsvét a természet feltámadásának az ünnepe, akkor a pünkösd az emberi szellem tudatossá válásának a szimbóluma, annak az ünnepe, aki tud és megismer, és ezzel áthatottan a szabadságot keresi.
A modem kornak azok a spirituális mozgalmai, amelyek a szellemi világ tiszta, mindennapi tudattal való érzékeléséhez vezetnek – tehát nem transzban és nem hipnózisban – eljuttatnak az ilyen jelentős szimbólumoknak a megismeréséhez. A tiszta tudat, az, hogy csak a szellem szabad, ez az, ami egyesít bennünket a Teozófiai Társaságban. Nem maga a szó, hanem a szellem adja meg a jelentőségét. A szellem, ami a nagy mesterektől indul ki, átáramlik néhány emberen, akik elmondhatják: tudom, hogy itt vannak a nagy adeptusok, akik a spirituális mozgalmakat megalapították, nem a társadalom, hanem ők határozzák meg jelenkori kultúránkat, és adják meg az impulzust a jövő számára.
Ha hagyjuk, hogy a Szent Szellem megértésének egy szikrája újra beleáradjon a meg nem értett pünkösdi ünnepbe, akkor élettel teljes lesz, és újra értelmet kap. Egy értelemmel teli világban kell, hogy éljünk. Aki gondolattalanul üli meg az ünnepet, az úgy ünnepel, mint Epimetheusz követője.
Az embernek látnia kell, mi köt össze bennünket azzal, ami körülöttünk van, és azzal, ami a természetben láthatatlan. Tudnunk kell, hogy hol állunk. Mert mi emberek, nem egy álomszerű homályos éldegélésre vagyunk ide rendelve, hanem lényünk szabad, teljesen tudatos kibontakoztatására.
Rudolf Steiner
- forrás:antropozofia.hu -
- - - -
Kapcsolódó írás:
Pünkösd misztériuma
- - - - -
Rudolf Steiner - Pünkösd az emberi szellem felszabadításának ünnepe - videó
forrás:Antropozófiai Tartalmak
