Babits Mihály, Juhász Gyula És Kosztolányi Dezső
Mikor Kosztolányi haldoklott, Babits már halálos beteg volt. A halálraítélt meglátogatta a haldoklót. Sokáig ült betegágyánál, halkan, fulladozva beszéltek.
Mikor elment, azt mondta Kosztolányi:
- Mind eljöttek hozzám barátaim, az írók és költők. De csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod, mit mondott? ... Ezt mondta: Ne félj, Dide. Ne félj a szenvedéstől. Valami értelme van ennek!
Láztól csillogó szemekkel ismételte a költő a beteg barát különös vigasztaló szavait. És mosolygott. Talán akkor mosolygott utoljára. Két mélyen hívő lélek érintkezett e pillanatban. Mindkettő végzetesen katolikus volt: Kosztolányi katolicizmusa barokk volt, zsúfolt és pompás. Babitsban az első hitvallók máglyára lépő bátorsága lángolt. A szenvedés gyehennájában égtek mind a ketten, nem vigasztalták egymást üres szavakkal. A valóságról és az igazságról beszéltek, a halál pitvarában is, olcsó és gyáva vigaszok helyett a szenvedés értelméről beszéltek, arról, hogy a test semmi, a lélek minden. Arról, hogy a szenvedésnek értelme van. Úgy beszéltek, mint a cinkosok. Aztán az egyik költő meghalt, a századforduló nagy magyar szellemi csillagjárásának egyik sugárzó csillaga lehullott. Babits élt még, műtétek, fuldoklások, rádiumkezelések között, hat évig.
Micsoda hat év volt ez! Barátai és tisztelői suttogva, könnyes szemmel beszéltek egy-egy találkozásról, mikor láthatták ez években a költőt. Felesége azzal az önfeláldozással élte végig oldalán ennek a hat évnek, e fulladásos éjszakáknak és nappaloknak minden kínját, ahogy talán csak az asszonyok bírnak maradéktalanul odaadni minden emberi erőt az áldozatnak és a segítésnek. Néha jobban volt: ilyenkor, kanüllel torkában, csonttá soványodva, feltűnt a vézna alakja a Vérmezőt szegélyező járda sovány lombozatú fái alatt. Csontok a máglyán, írta ez években egyik verse fölé címnek; de ezt a máglyát lassú tűzzel fűtötték, mint a középkor kegyetlen máglyáit, mikor az inkvizítor jelet adott a hóhérnak, ne siessen elhamvasztani a gyötrődő testeket. Igen, néha jobban volt: tudott enni egy ideig... Aztán azt sem tudott; mesterségesen táplálták.
És ebben a hat évben, a máglyán, e hamvadó testben nem tudta megsérteni a betegség a lélek erejét. Hat évig haldoklott, s hat éven át, szó szerint a halálos ágyon, dolgozott. Utolsó pillanatig írt, ellenőrzött, javított, lelkesedett, figyelt. E hat évben megírta az Intelem vezeklésre című verset és a Jónás könyvé-t,; mindkettő addig él, amíg a magyar nyelv, csak Vörösmarty Vén Cigány-a mellett szabad e verseket emlegetni. A termést, élete művét, szigorú és gondos kezekkel rendbe rakta. Amit még el akart mondani, írókról és irodalomról, azt kérlelhetetlenül és pártatlanul elmondta. Haldokolva is javítgatta még Oedipusz-fordítását... Ez a hat év, a szenvedésnek ez az emberhez nem méltó agyafúrt, cseka-iskolákban is utánozhatatlan magasiskolája, számára kilobbanó élete legsűrűbb, titokzatos erőforrásokból táplálkozó munkaideje is volt...
Ez a lélek időtlen példát mutatott, hogy a hívő, szellemi ember megveti az anyag árulását, ez a lélek nem alkudott meg az anyag otromba lázadásával, égett, utolsó pillanatig. Babits betegségének története a szellemtörténet egyik legnagyobb emberi példája maradt. Talán csak Nietzsche szenvedett így - másféle klinikus feltételek mellett - s verekedett értelme utolsó villanásáig a szellem jogaiért. Az emberi szellem ellenálló erejét ritkán hirdette ilyen fensőbbségesen egy máskülönben oly érzékeny, rebbenő, nyugtalan ember, mint Babits haldoklása éveinek idejében írott műveivel bebizonyította, hogy a világ minden támadása erőtlen az emberi szellemmel szemben. Addig élt, amíg az utolsó betűt le nem írta, amíg pontot nem tett műve végére. Ilyen hatalmas a lélek? Igen, ilyen hatalmas.
- Márai Sándor- Lélek -
forrás: Alkonyzóna
- - - - - -
A lélek ébredése - videó
forrás: By Zsu
