Ha valaki súlyos bűnt követett el az életében, azt megbocsátja neki majd Isten?
Aki súlyos bűnt követ el, de megbánja, az kerülhet még a mennybe?
(egy kedves hozzám forduló kérdése)
Mindkét kérdésedre a válaszom, igen. A kérdésben szereplők csupán az egyes vallások félelemkeltésre alapuló tévtanításaikon alapulnak. Mindannyian lelkek vagyunk, akik a lélekfejlődésük más és más szakaszán járunk. Minden lélek a megszületésekor, szabad akaratot kap (mely végig vele is lesz), és általa csinálhat érzése szerint bármit. Azonban éppen azt kell megtanulja, hogy mit jó tenni mással és mit nem, így mindig azt kapja vissza az élettől (életeken átívelően), amit korábban másoknak adott. Ez a karma. Nem büntetésként, hanem tanításként. Hisz így tanulja meg minden lélek, hogy mit jó tenni mással és mit nem, hogy a saját bőrén is érzi előbb-utóbb azt.
Isten tehát nem büntet, csupán megteremtett bennünket, szabad akaratot adott és hagyja, hogy a magunk kárán tanuljunk. Odaát nem vár senkit büntetés, és kivétel nélkül mindenkit szeretettel, megbocsájtással, megértéssel fogadnak. A bűnöket nem bűnöknek veszik, hanem hibának, melyeket ugyan elkövetünk még, de majd megtanuljuk, hogy ne kövessük el őket. Nem vár senkit tehát büntetés, azonban mindenkinek amit tett, a jövőben saját magának kell vállalnia, megélnie azt. S minél többször éli meg valaki a saját (például negatív) tetteinek következményét, annál inkább tudni fogja, hogy azt nem követi el többé ő maga sem másokkal szemben. S így előbb-utóbb mindenki egyre csak fejlődik, előbb-utóbb mindenki egyre felsőbb szintekre (egyre mennyeibb szintekre) kerül a szellemvilágban is.
- - - - - - - -
Elvesztettem egy szerettemet. Akarom hinni, hogy ő továbbra is él, s itt van, de ez sem segít. Nagyon-nagyon nehéz. A tudatos és tudatalatti én "harca" ez?
(egy kedves hozzám forduló kérdése)
Kétségtelen nagy fájdalom az, amikor egy szerettünknek távoznia kell, s a testi életünk legnagyobb fájdalma, ha egy olyan szerettünknek kell, aki - úgy érezzük - idő előtt távozott.
Ameddig testi életünket éljük, addig döntően csak erre az életünkre tudunk figyelni, a testi érzékszerveink miatt hajlamosak vagyunk úgy tudni, hogy csak annyi az élet s benne mi magunk, amennyit most látunk, érzékelünk belőle. Az igazság ezzel szemben merőben más, de mi mégis be vagyunk zárva jelenleg ebbe a nagyon szűkös érzékelésbe. (Ennek fontos okai vannak, például, hogy a jelent minél kellőbben tudjuk megélni.)
Amikor egy szerettünk eltávozik, rettentő fájdalmasan éljük meg, hisz úgy érezzük, az elvesztése örökre szól, s akit elvesztettünk, örökre semmivé vált. Ha kicsit is többet tudnánk érzékelni a világból, rögtön rájönnénk, hogy a szerettünk, akit elvesztettünk, nemhogy elveszett, de nagyon is él és nagyon is mellettünk van. Nagyon is okkal távozott, és nagyon is megvár bennünket. Ő ezt már tudja, hisz az ő érzékelését már nem tartja a teste zárva.
Így a harc bennünk ilyenkor (főként) azért van, mert (a legtöbb esetben) nem látjuk, nem érezzük azt, amit az eltávozott szerettünk. Más szóval a földi elménk nem érzékeli azt, amit a lelkünk érzékelne, s a lelkünk tudna, ha nem testben élnénk. Ezért, bár testi életünk alatt sosem békélhetünk meg igazán egy szerettünk elvesztésével, de mégis, minél mélyebben megértjük a világ valódi mibenlétét, annál könnyebben viselhetjük mindazt a rosszat, ami most történik velünk. S erre kifejezetten rásegíthet, amikor valakinek saját, meghatározó élmény adatik meg, melyben - bármilyen módon is, de - érezheti, érzékelheti eltávozott szerettét.
"Ártó szándékú szellem... Még leírva is félelemkeltő."
(egy kedves hozzám forduló felvetése)
Igen, félelemkeltő lehet, azonban a legkevésbé se így fogjuk fel. A szellemek valójában ugyanolyan lelkek, mint mi, csak ők már nem testben élnek. A szellemi lények, akik körülöttünk lehetnek, egyrészről olyanok, akik a testi haláluk után még nem tértek vissza a szellemvilágba, s olyanok, akik már onnan tértek vissza hozzánk hosszabb-rövidebb időre, hogy mellettünk lehessenek.
Az előbbiek azonban meglehetősen kötődnek még az éppen hátrahagyott életükhöz, és az abban rájuk jellemző személyiségjegyek is még dominánsak bennük. Tehát ahogyan a földi életben az emberek között, úgy köztük is ugyanúgy lehetnek jó szándékúak és rossz szándékúak is. A (valóban) rossz szándékúakból vannak kevesebben, hisz akit rossznak érzünk is, többnyire arról van szó, hogy ő maga is zavart tudatállapotban van. Tehát nem kifejezetten ártani akar.
A lényeg tehát, hogy bár félelemkeltőnek hangzik, hogy lehetnek ártó szellemek is körülöttünk, de mégis el kell fogadni, hogy létezik ilyen. Az ismereteim szerint azonban csak akkor kerülhetünk ilyen helyzetbe, ha az a sorsutunkban szerepel. Hasonlóan, mint ahogy a testben élő lelkek (tehát emberek) közül is csak akkor találkozhatunk rossz indulatúakkal, ha velük van dolgunk, a sorsutunk szerint.
- Medek Tamás spirituális író, segítő - tudatostudat.blog.hu -
